Másnap, március 23-án már hajnalban elhagyta egy karaván az imámság fővárosát, és a part mentén haladó útra tért.

Igazi karaván volt ez, olyan, amilyent a folyami hajós még sohasem látott Ille-et-Villaine megye lankáin. Ezt meg is vallotta Juhelnek, aki egyáltalán nem lepődött meg rajta. A karavánnal mintegy száz arab és hindu ment, s körülbelül ugyanennyi igás jószág. Ilyen erős karavánnal nem volt mitől félni útközben. Nem kellett nyugtalankodni a szárazföldi kalózok esetleges rajtaütése miatt, akik mellesleg kevésbé veszélyesek, mint a tengeri kalózok.

A bennszülöttek közt volt néhány vállalkozó, illetve kalmár, akikről a francia megbízott beszélt. Minden különösebb kényelem nélkül utaztak, s csak azokkal az üzleti ügyekkel törődtek, amelyek Soharba szólították őket.

Ami a külföldieket illeti, őket a három francia képviselte, éspedig: Antifer mester, Juhel, Gildas Trégomain és a két egyiptomi: Nazim és Ben Omár.

E két utóbbi vigyázott; nehogy elszalassza a karaván indulását.

Miután megtudta - hiszen Antifer mester nem titkolta -, hogy másnap indulnak, volt idejük előkészülni. A malói természetesen egyáltalán nem törődött Ben Omárral és irodavezetőjével. Kövessék őt, ahogy nekik tetszik, nem az ő dolga törődni velük. Feltett szándéka volt, hogy úgy tesz, mintha nem ismerné őket. Amikor észrevette, hogy ott vonulnak a karaván közepén, még köszönésre sem méltatta őket, és fenyegető pillantása alatt a folyami hajós sem merte fejét feléjük fordítani.

Háromfajta jószág szolgált az utasok és az áru szállítására: teve, öszvér, szamár. Hiába is gondoltak volna bármilyen közlekedési eszközre, akár csak valamilyen kezdetleges szekérre is. Hogyan haladhatott volna a jármű ezen a hepehupás talajon, ahol nem voltak igazi utak, s amely olykor mocsaras volt, mint azok a nedves prérik, amelyeknek az amerikaiak a „mályva” nevet adják. Mindenki a tetszése szerinti állaton utazott.

A nagybácsi és az unokaöcs két középtermetű, erős és tüzes öszvéren lovagolt. A masqati kölcsönzők - jó üzleti szellemű bennszülöttek - olyan állatokat szállítottak nekik, amelyek megszokták a karavánok tempóját; persze jó áron, ez csak természetes. Antifer mesternek igazán nem kellett tekintettel lennie arra, hogy néhány arannyal többet vagy kevesebbet ad ki. Mindazáltal semmi pénzért sem lehetett találni olyan szilárd öszvért, amely megbirkózhatott volna Gildas Trégomain súlyával. Az ő terebélye alatt az ötven mérföldes úton az öszvérnemzetség egyetlen képviselője sem lett volna képes kitartani. Éppen ezért az Aranyos Amália volt gazdája részére vaskosabb jószágra kellett szert tenniük.

– Tudod-e, folyami hajós, hogy sok bajunk van veled? - mondta neki udvariasan Antifer mester, miután szélnek eresztették az egymás után kipróbált öszvéreket.

– Hát tehetek én róla, barátom? Nem kellett volna kényszerítened, hogy elkísérjelek! Hagyjál Masqatban, itt majd megvárlak...

– Soha!

– De azt mégsem tehetem, hogy több darabban szállíttassam magam!

– Trégomain úr - kérdezte Juhel -, nem szívesen ülne tevére?

– De igen, fiam, ha a teve szívesen vinne.

– Jó ötlet! - kiáltotta Antifer mester. - Nagyon jól fogja érezni magát tevén.

– Amelyet olyan találóan neveznek a „sivatag hajójának” - fűzte hozzá Juhel.

– Jó, nem bánom, jöjjön a sivatag hajója - törődött bele a nyájas folyami hajós.

Nos, így esett hát, hogy Gildas Trégomain ezen a napon egy ilyen kérődző roppant példányán, a hatalmas állat két púpja közt lovagolt. Nem érezte rosszul magát rajta. Más talán még büszke is lett volna az ő helyén. Ő azonban, ha érezte is ezt a nagyon jogos érzést, nem mutatta, s csak azon volt, hogy a lehető legjobban kormányozza hajóját, megkímélje magát a felesleges hirtelen farolásoktól, s hogy az úton tartsa. Persze, amikor a karaván sebesebben kezdett haladni, a jószág egyre jobban rázta. Ám a folyami hajós húsos ülepe megfelelő mértékben letompította ezeknek a himbálódzásoknak a hatását.

Szauk egy eléggé tüzes öszvéren lovagolt, többnyire a karaván végén, s látszott, hogy hozzászokott az ilyesmihez. Nem messze tőle, illetve legalábbis ügyelve, hogy le ne maradjon, Ben Omár ült egy kis szamáron, s a lába majdnem a földet seperte - ami elejét vette, hogy nagyon megüsse magát, ha lepottyan. Öszvérre ülni? Erre a közjegyző sohasem szánta volna rá magát, hiszen ez esetben nagyon magasról pottyanna le. Különben is, ezek az arab öszvérek virgoncak, tüzesek, szeszélyesek, s erős kéz kell, hogy féken tartsák őket.

A karaván úgy haladt, hogy kétórás déli pihenővel naponta körülbelül tíz mérföldet tett meg. Négy nap alatt Soharban kell lennie, hacsak nincs, ami késleltesse megérkezésüket.

Négy nap! Ez bizony végtelen hosszúnak tűnhetett Antifer mesternek, akit állandóan kis szigetének a rögeszméje gyötört. Pedig most már kalandos útjának majdnem a végére ért. Még néhány erőfeszítés, és célban van. Mi okozta hát, hogy minél jobban közeledett a döntő pillanat, annál idegesebb, nyugtalanabb lett? Társai egyetlen szót sem tudtak kicsikarni belőle. Így tehát csak egymással társaloghattak.

Ekkor történt, hogy a folyami hajós, miközben kérődzője hátán az egyik púptól a másikig ide-oda lökődött, megjegyezte:

– Juhel, köztünk szólva, hiszel te Kamülk pasa kincsében?

– Hm! - felelte Juhel. - Délibábos dolog ez az egész!

– Juhel... s ha nem lenne meg a sziget?

– És tegyük fel, hogy megvan, de nincs ott a kincs, Trégomain úr?... A bácsikám kénytelen lenne visszatérni Saint Malóba.

Bizonyára könnyen elhiszi a nyájas olvasó, hogy a folyami hajós meg fiatal barátja nagyon is óvakodott, nehogy Antifer mester jelenlétében vitassa meg ezeket a feltevéseket. Minek? Semmi sem tudta volna megrendíteni ennek a konok embernek a meggyőződését. Soha eszébe sem jutott volna, hogy kételkedjék benne: az óriási értékű gyémántok és drágakövek ott vannak, ahová Kamülk pasa eltemette őket, a szigeten, amelynek ismerte pontos fekvését. Nem, őt csak a vállalkozás sikerét fenyegető akadályok nyugtalanították.

Maga az út viszonylag könnyűnek ígérkezett. Valószínű, hogy zökkenőmentes lesz. Ha egyszer azután már Soharban lesznek, majd valamilyen vízi jármű után néznek, felkutatják vele a kis szigetet, kiássák a három hordót... Nincs ebben semmi, ami zavarba hozhatna egy olyan határozott embert, mint a mi malóink. Mi sem könnyebb annál, mint hogy egy karavánban vitesse magát, a folyami hajós és Juhel kíséretében! Azt is feltételezni lehet, hogy a kincs átszállítása a kis szigetről Soharba nem ütközik akadályokba. De már ahhoz, hogy Masqatba visszatérhessenek, az arannyal és drágakövekkel teli hordókat tevehátra kell majd rakni, mert ezen a partvidéken így szállítják az árut. Ám hogyan lehet tevére rakni a kincset anélkül, hogy fel ne ébresztenék a vámosok kíváncsiságát... anélkül, hogy hatalmas taksát ne vetnének ki rá? Ki tudja, hogy maga az imám nem akarja-e majd megkaparintani az egészet, kijelentvén, hogy ő a teljes jogú birtokosa a területén felfedezett kincsnek? Mert hát Antifer mester hiába mondta, hogy „az én szigetecském”, a kis sziget mégsem az övé... Kamülk pasa nem hagyhatta rá, s kétségtelen, hogy a sziget a masqati imámsághoz tartozik!

Amint látjuk, Antifernek nyomós okai voltak a nyugtalanságra, nem is beszélve a szállítás és a legközelebbi szuezi óceánjáróra való berakodás nehézségeiről. De hát minő képtelen és meggondolatlan ötlet volt a gazdag egyiptomi részéről, hogy éppen az Ománi-öböl egyik szigetére bízta kincsét! Avagy nincsen elég sziget, százával, ezrével szétszórva a tengereken, a Csendes-óceán megszámlálhatatlan sok szigetcsoportja közt, amelyre senki sem vigyáz, amelynek birtokjogát senki sem igényli, s ahol az örökös könnyen hozzájuthatna kincséhez, anélkül, hogy gyanakvást keltene?

Egyszóval így állt a dolog, de ezen már nem lehetett változtatni. A sziget ott van a maga helyén az Ománi-öbölben, mióta földgömbünk geológiai képe kialakult, s ott is marad a világ végéig. Milyen szerencsétlenség, hogy nem lehet vontatóhajóval Saint Malo elé húzatni! Ez bizony nagyon szépen megkönnyítette volna az egész műveletet.

Nem csoda hát, ha Antifer mester a legnagyobb gondban volt, ami sorozatos belső dühkitörésben nyilvánult meg. Ah, milyen kellemetlen útitársnak bizonyult, állandóan csak dörmögött magában, nem felelt a kérdésekre, folyton félrehúzódott, s olykor bizony eléggé indokolatlanul - nagyot ütött az öszvér fejére. Őszintén megvallva, nem lehetett volna haragudni a nagyon is türelmes jószágra, ha farának egy heves rándításával lerepítette volna lovasát vagy négy lépésnyire.

Juhel rájött, hogy miért izgul a bácsikája, de nem mert közbelépni. Gildas Trégomain is megértette kétpúpú jószágának a hátán, hogy mi zajlik barátja agyában. Mindketten lemondtak arról, hogy könnyíteni próbáljanak Antifer lelki tépelődésén, s csak fejüket csóválva váltottak egymással jelentőségteljes tekinteteket.

Az első nap nem bizonyult nagyon fárasztónak. Pedig ezen a szélességi körön a hőmérséklet már nagyon magas volt. Itt, a Ráktérítő közelében Dél-Arábia éghajlata szélsőséges, s az európai vérmérsékletnek nagyon kedvezőtlen. A lángoló égbolt alatt többnyire perzselő szél fúj a hegyek felől. A tengeri szellő képtelen ezt ellensúlyozni. A nyugatra emelkedő hegylánc, mint valamilyen hatalmas gyűjtőtükör, veri vissza a napsugarakat. Nem beszélve arról, hogy amikor a hőség a tetőfokára hág, az éjszakák is tikkasztók, és nem lehet aludni.

Ha a három európai mindezek ellenére nem szenvedett túlságosan az első két nap alatt, az azért volt, mert a karaván a part mentén, egy erdős rónán át haladt. Masqat környéke nem olyan sivár, mint a sivatag. Elég buján tenyésző növényzet található itt. Ahol a talaj száraz, ott kölest termelnek, ahol pedig az árterület vizesárkai ágaznak szét, ott rizst. Az indiai fügefaerdők alatt van elég árnyas hely, a gumiarábikumot termelő mimózák közt.

Egyébként az ország egyik legnagyobb kincse ez a nagyban exportált arab gumi.

Este egy kis folyó partján táboroztak, amelyet a nyugati hegység forrásai táplálnak, s amelynek vize szép lassan csordogál az öböl felé. Lekantározták a jószágot, hagyták, hadd legeljen kedve szerint, még csak béklyót sem raktak az állatokra, annyira megszokták ezt a szabályos pihenőt. Hogy csak a történetünkben szereplő személyekről beszéljünk, a bácsi és az unokaöcs - mihelyt megérkezett a karaván - leszállt a közös legelőt élvező öszvérekről, s ezt tette Szauk is. A folyami hajós tevéje úgy térdelt le, mintha hívő mohamedán lenne, s esti imáját mondaná, Gildas Trégomain pedig a nyeregből leszállva, nyájasan megsimogatta az állat pofáját. Ami Ben Omár szamarát illeti, hirtelen megállt, s minthogy lovasa nem szállt le nyomban, hátsó fertályának váratlan rántásával földre vetette. A közjegyző teljes hosszában elnyúlt a földön, Mekka felé fordulva, az imádkozó muzulmán testtartásával. De valószínűbb, hogy inkább átkozott barmát szidta, mintsem Allahot és prófétáját dicsőítette.

Minden baj nélkül telt el az éj ebben a Masqattól mintegy negyven kilométerre levő táborban, ahol a karavánok rendszerint megszállnak.

Másnap pitymallatkor továbbindultak Sohar felé.

Ez a vidék már inkább pusztaság. A látóhatár végéig terjedő hatalmas síkságon a homok kezdi kiszorítani a füvet. A Szaharához hasonlít, ennek valamennyi kellemetlenségével - kevés a víz, nincs árnyék, nehéz az előrehaladás. A karavánutakhoz szokott araboknak semmi rendkívülit nem jelentett az út, ők a nyár kellős közepén, tikkasztó hőségben is megtették ezeket a hosszú utakat. De hogyan fogják elviselni ezt az erőpróbát az európaiak?

Sietve megjegyezzük, hogy nagyobb nehézség nélkül megállták a helyüket - még a folyami hajós is, ez a hájtömeg, aki néhány héttel később minden bizonnyal elolvadt volna a trópusi nap tüzében. Tevéjének szabályos és rugalmas léptei elringatták, s boldogan szundikált a két púp között. Erősen feldúcolva, szinte a jószág alkotórészévé vált, nem kellett hát félnie attól, hogy leesik. Különben hamarosan rájött, hogy a szívélyes állat jobban ismeri az út nehézségeit, mint ő, s ettől kezdve már nem is próbálta irányítani. Még az Aranyos Amália sem haladt nagyobb biztonsággal, amikor a lovak a Rance folyó vontatóútján húzták.

Ami pedig a fiatal és erős Juhelt illeti, miközben az imámság Masqat és Sohar közti területeit járta, gondolatban visszatért az ő drága breton szülővárosába, az Hautes-Salles utcába, ama ház elé, hol Énogate várta... Ami azt a bizonyos híres hercegnőt illeti, akit a bácsikája akart hozzá adni, ezzel bizony alig törődött! Sohasem lesz más a felesége, mint bájos unokahúga! Van talán a világon akár csak egyetlen nagyhercegnő is, akit hozzá lehetne hasonlítani, még ha királyi vér csörgedezik is ereiben? Nem, s ezen Kamülk pasa milliói mit sem változtatnak, feltéve, hogy ez a kaland nem az „Ezeregyéjszaka” egyik teljesen valószerűtlen álma. Magától értetődik, hogy Juhel írt a menyasszonyának, mihelyt Masqatba értek. De mikor érkezik meg hozzá ez a levél?

Antifer mester ezen a napon még komorabbnak tűnt, mint előzőleg, s másnap minden bizonnyal még súlyosabb lesz az állapota. Még mindig a három hordó szállítása izgatta olyan nagyon, s tegyük hozzá, hogy nyugtalansága nagyon is érthető volt.

S milyen gondot okozott volna neki, ha megtudja, hogy még itt, a karavánban is megfigyelik! Igen... volt közöttük egy negyvenévesnek látszó, ravasz képű bennszülött, aki mindig melléje szegődött - de ő cseppet sem gyanakodott rá.

A helyzet ugyanis az, hogy a havonta kétszer közlekedő Szuez-Masqat hajójárat utasaira az imám rendőrsége különösképpen figyel. Túl az imámság területére lépő külföldiek megadóztatásán, az uralkodó nagyon is keleti kíváncsisággal viseltetik ama európaiak iránt, akik meglátogatják. Mi sem természetesebb, mint hogy tudni akarja: mi járatban vannak, le akarnak-e telepedni? Így tehát, amikor a három malói kiszállt a hajóból, s miután elszállásolta magát az angol hotelben, a rendőrfőnök nem habozott, s azonnal bölcs védelme alá vette őket.

S amint már megjegyeztük, a rendőrség, amely nagyszerűen meg van szervezve a közbiztonság megóvása tekintetében, nem kevésbé jól szervezett, amikor az utasok ellenőrzéséről van szó, jöjjenek szárazföldi vagy tengeri úton. Azzal nem törődik, hogy rendben vannak-e az irataik, hiszen az ilyesmi a szélhámosoknak nem probléma, s nem is veti alá őket kihallgatásoknak, amelyekre amúgy is felkészültek. De nem téveszti őket szem elől, leskelődik utánuk, s olyan tapintattal, olyan észrevétlenül és óvatosan követi a csapájukat¹, hogy ez már egyenesen dicséretére válik a keletiek eszének.

Ebből következik, hogy Antifer mestert is szemmel tartotta egy ügynök, azzal a megbízatással, hogy mindenüvé kövesse, ahová megy. Ne kérdezzen semmit, úgyis megtudja a végén, hogy mi célból jöttek ezek az európaiak az imámságba. Sőt, ha nehézségekbe ütköznének, amiért nem értik a lakosság nyelvét, az ügynök végtelen nyájassággal, sietve ajánlja fel nekik szolgálatait. Majd azután a rendőrügynök jelentéseinek alapján az imám csak akkor engedi őket eltávozni az országból, ha semmilyen érdek nem parancsolja, hogy visszatartsa őket.

Érthető, hogy ez a felügyelet nagyon is keresztezhette Antifer mester jelentős vállalkozását. A fantasztikus értékű kincs kiásása, Masqatba szállítása és berakása a Szuezbe induló hajóra már önmagában is nehéz feladat volt. De ha őmagassága megtudja, miről van szó, akkor mindez egészen egyszerűen meghaladja a lehetőség határait.

Szerencsére - s ezt nem győzzük hangsúlyozni - Pierre-Servan-Malónak nem volt tudomása ezekről a reá váró különlegesen súlyos nehézségekről. Már a jelen gondjai is eléggé lesújtották, de nem tudta, fogalma sem volt róla, hogy az imámság egyik ügynöke egész utazása alatt rajta tartja fürkésző tekintetét. Sem két útitársa, sem jómaga nem figyeltek fel a karavánnal haladó személyek között erre a félrehúzódó, tapintatos arabra, aki csak távolról tartotta szemmel őket.

Ha a három francia nem is vette észre ezt a mesterkedést, Szauk valószínűleg felfigyelt rá. Ben Omár állítólagos irodavezetője ugyanis tudott arabul, szóba elegyedhetett a Soharba igyekvő kalmárokkal. Nos, ezek a kereskedők, akik jól ismerték a rendőrügynököt, nem titkolták, hogy az illető miben sántikál. Így tehát Szauk gyanakodni kezdett, hogy a kémet Antifer mester miatt küldték közéjük, ami bizonyos nyugtalansággal töltötte el. Azt persze nem akarta, hogy Kamülk pasa öröksége egy francia kezébe jusson, de azt sem kívánta, hogy az imám kaparintsa meg. Egyébként megjegyezzük, hogy a rendőrügynök egyáltalán nem gyanakodott a két egyiptomira, hiszen nem képzelhette, hogy ugyanaz a cél vezeti őket, mint a három európait. Egyiptomból sokan jöttek Masqatba. Rájuk tehát egyáltalán nem terjedt ki gyanakvása - ami persze azt bizonyítja, hogy a rendőrség nem tökéletes, még őmagassága imámságában sem.

A fárasztó nap után, amelyet csak a déli pihenő szakított meg, a karaván kevéssel napnyugta előtt táborozott le.

Itt volt egy félig kiszáradt lagúnaféleség mellett a vidék egyik természeti érdekessége. Éspedig egy fa, amelynek lombsátra alatt elfért az egész karaván, s árnyéka nagyszerű védelmet nyújtott a tűző déli nap ellen. Hatalmas lombkupoláján, amely valóságos velum² gyanánt borult vagy tizenöt láb magasságból a földre, nem tudtak áttörni a napsugarak.

– Ilyen fát még életemben nem láttam! - kiáltott fel Juhel, amikor öszvére magától megállott az első gallyak alatt.

– S amilyet valószínűleg soha többé nem fogok látni! - kontrázott a folyami hajós, felállván a letérdelő teve két púpja közt.

– Mit szól hozzá, bácsikám? - kérdezte Juhel.

De nagybátyja nem szólt semmit, ama egyszerű oknál fogva, hogy nem látott semmit abból, ami kiváltotta barátja és öccse meglepetését.

– Ha nem tévedek - mondta Gildas Trégomain -, van valahol Bretagne egyik zugában, Saint Pol-de-Léonban nekünk is egy nagy hírű, csodálatos szőlőtőkénk...

– Úgy is van, Trégomain úr, de ehhez a fához mégsem hasonlítható!

– Nem! És bármilyen rendkívüli legyen is a Saint Pol-de-Léon-i szőlőtő, e hatalmas növényóriás mellett csak holmi csenevész bokornak látszana.

Indiai fügefa volt, elképesztően vastag törzzsel, kerülete, ha jól megmérik, volt talán százlábnyi is. Ebből a toronyszerű törzsből emelkedett ki a hatalmas, tízszeresen elágazó villázat, amelyből összevissza, egymást keresztezve nőttek a mind hosszabbra nyúló gallyak, még végül félhektárnyi területet is beborítottak árnyékukkal. Hatalmas napernyő a napsugarak ellen - sem a tűz, sem a víz nem hatol át rajta.

Ha a folyami hajósnak lett volna rá ideje - mert türelme, az bőven volt -, örömmel megszámolja ennek az indiai fának az ágait. Vajon hány ága van? Ez kimondhatatlanul fúrta az oldalát.

S egyszer csak kielégült kíváncsisága. Elmondjuk, milyen körülmények között.

Amikor ide-oda forgolódva, kezét nyújtogatva, ujjait emelgetve, éppen a fa alacsonyabban fekvő ágait vizsgálgatta, e szavakat hallotta a háta mögött:

– Ten thousand.

Ennek a két angol szónak erősen keleties kiejtés adott különös nyomatékot. A folyami hajós nem értette meg, hiszen egyáltalán nem bírta ezt a nyelvet.

Juhel azonban tudott angolul, s miután néhány szót váltott a bennszülöttel, aki ezt a felvilágosítást nyújtotta, így szólt a folyami hajóshoz:

– Állítólag tízezer ága van!

– Tízezer?

– Legalábbis ez az arab azt állítja.

Az arab nem más volt, mint a rendőrkém, akit az imámságban tartózkodó három idegen nyomába küldtek. Alkalmasnak ítélte a pillanatot, hogy kapcsolatba lépjen velük, s meg is ragadta az alkalmat. Juhel még néhány kérdést és feleletet váltott az angolszászok nyelvén az arabbal, aki mint a masqati angol követség tolmácsa mutatkozott be nekik, s szívélyesen felajánlotta szolgálatait a három európainak.

Juhel köszönetet mondott a bennszülöttnek, s felhívta bácsikája figyelmét erre a körülményre, amelyet a Soharban rájuk váró teendők szempontjából nagyon szerencsésnek tartott.

– Jó... jó - dörmögte Antifer mester. - Egyezz meg a lehető legjobban ezzel az emberrel, és mondd meg neki, hogy busásan megfizetjük...

„Feltéve, hogy megtalálja, amiből majd fizethet!” - mormogta magában a hitetlen Trégomain.

Noha Juhel úgy vélte, örülhetnek ennek a szerencsés találkozásnak, valószínű, hogy Szauk kevésbé volt elragadtatva tőle. Nyugtalanította a tény, hogy a rendőrügynök összebarátkozott a malóiakkal, s elhatározta, hogy nagyon vigyáz ennek a bennszülöttnek a mesterkedéseire. Ha legalább közben Ben Omár megtudta volna, hogy hova mennek... hogy vajon közelednek-e útjuk végcéljához, avagy még sokáig úton lesznek? Vajon a kis sziget valahol itt, az Ománi-öbölben fekszik-e, vagy a Hormuzi-szorosban, vagy talán a Perzsa-öbölben? Vajon Arábia partjait végig kell utazniuk, egészen odáig, ahol a sah királysága a szultán államaival határos? És ha már ott vannak, hogyan hajtják végre a műveleteket, és mennyi ideig fognak azok tartani? Vajon Antifer mester Soharban megint hajóra kíván szállni? De akkor miért nem tette ezt már Masqatban, vajon ez nem arra vall-e, hogy a koordináták szerint a kis szigetnek a Hormuzi-szoroson túl kell feküdnie? Ha ugyan nem mennek tovább karavánnal Sharjáig, El Kalifig vagy éppenséggel Korenkig, a Perzsa-öböl végén.

Ez a kínzó bizonytalanság s az izgató feltevések váltig nyugtalanították Szaukot, aminek a levét persze a szerencsétlen közjegyző itta meg.

– Hát az én hibám - ismételgette -, hogy Antifer úr konokul kitart elhatározása mellett, és úgy kezel, mint egy idegent?

Mint egy idegent? Nem! még ennél is rosszabbul - mint egy betolakodót, akinek jelenlétét a végrendelkező akaratából kénytelen eltűrni. Ah, ha nem gondolna arra az egy százalékra! De hát ez az egy százalék mégiscsak megér némi erőfeszítést! De mikor lesz már vége?

Másnap a karaván már a végtelen sivatagon haladt, amelyen sehol sem volt oázis. Ez a nap rendkívül fárasztó volt, a következő két napon még jobban elcsigázódtak - a fáradtság főleg a hőség következménye volt. A folyami hajós azt hitte, elolvad, akárcsak az északi tengereken hányódó jéghegyek, amikor melegebb övezetekbe jutnak. Minden bizonnyal vesztett vagy tizedrészt a súlyából, aminek aztán nagyon örvendett a terhe alatt nyögő kétpúpú hordár.

Az út utolsó állomásait mi sem zavarta. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az arab - Szélik volt a neve - különösen Juhellel érintkezett, mert mindketten tudtak angolul. De ne nyugtalankodjunk, mert a fiatal kapitány óvatos fenntartással volt irányában, és semmit sem árult el bácsikája titkaiból. Az állítólagos tolmácsnak szintén azt a mesét tálalták fel, amit a masqati francia megbízottnak mondtak, hogy tudniillik olyan kikötővárost keresnek, ahol kereskedelmi ügynökséget állíthatnának fel.

Vajon a rendőrügynök elhitte? Juhel valószínűleg úgy gondolta, hogy igen. De bizony a ravaszdi csak azért ment bele a játékba, hogy még többet tudjon meg.

Egyszóval március 27-én délután, négy és fél napos utazás után a karaván megérkezett Sohar falai közé.