4.
A Dochart-bánya
Harry Ford jól megtermett, erős, huszonöt éves legény volt. Tekintetének szelíd komolyságával, elgondolkozó magatartásával kora ifjúságától kivált bányásztársai közül. Szabályos arcvonásai, mély nézésű nagy szeme, tömött, némileg barnásba játszó haja, egész mivoltának kedvessége a „lowlander”-nek, ennek a skót alföldet lakó büszke fajtának az igazi típusává tették. A gyermekkorától végzett bányászmunka megacélozta izmait, és nemcsak hűséges bajtárssá, hanem egyébként is romlatlan, jóravaló fiatalemberré cseperedett. Édesapja útmutatása és saját természetének ösztönzése folytán szorgalmas munkás lett, és amellett annyi ismeretet szedegetett össze, hogy másokat is tanítgatott, vezetgetett már abban a korban, amikor rendesen még csak a tanulgatás járja. Ami pedig nagy dolog egy olyan országban, amely oly sokat tesz lakosai kiműveléséért, és ahol oly kevés a tanulatlan ember. És ha kora ifjúságától kezdve Harry Ford kezében nem is nyugodott a bányászcsákány, azért elégséges ismereteket szerzett, hogy egyre emelkedjék mestersége fokozatain, és idővel bizonyára a Dochart bányamestere lett volna édesapja után, ha közben a bánya ki nem merül.
James Starr jó gyalogoló volt, mindazonáltal alig bírt volna lépést tartani társával, ha Harry önként nem mérsékli járása iramát.
Az idő aközben lecsöndesült, az eső már csak szemergett. A nagy csöppek permetté foszlottak, még mielőtt a földet elérték volna. Inkább úszó nedves ködpamatokká váltak, amiket friss szél hajtott a föld színe fölött.
Harry és James Starr a folyó bal partján haladt tovább úgy egy mérföldnyire; Harry vitte a mérnök könnyű poggyászát is. Végigbandukoltak a folyó kanyargós partján, majd befordultak a mezőségre, ahol permetező, nagy fák alatt vezetett útjuk tovább. Mindkétfelől roppant legelők terpeszkedtek a bekerített majorok körül. Itt is, ott is csordák, nyájak legeltek nyugalmasan e skót alföld örökzöld legelőin. Szarvatlan tehenek, kicsiny, selyemgyapjas juhok, olyan aprók, szinte a gyermek játékjuhaihoz hasonlók. Juhász nem mutatkozott, kétségkívül valamelyik odvas fában húzta meg magát; hanem a „colley”, az Egyesült Királyság e vidékeinek jól ismert éber kutyája, az szorgalmasan cafatolt a gondjára bízott nyáj körül.
A Yarow-akna Callandertől úgy négy mérföldnyire terült el. És miközben így mendegéltek, sok mindenféle fordult meg James Starr agyában. Amióta az aberfoyle-i telepek kőszenének utolsó tonnáit a glasgow-i vasúton elindították, azóta nem látta ezeket a tájakat. A mindig zajos, elevenebb iparos életet a csöndes mezei élet váltotta föl. A változás annyival szembeszökőbbnek látszott, mert most, télvíz idején, a mezei munka úgyszólván szünetelt; holott azelőtt télen-nyáron, akár a föld színén, akár a föld alatt a bányászok mindig élénk nyüzsgéssel tevékenykedtek. Éjjel-nappal robogtak a megrakott szénkocsik. A rothadt talpakon futó, most eltemetett sínek nyikorogtak a nehéz teherkocsik alatt. Most már a bányaüzem régi vasútjai helyett csak kő- és töltésutak voltak láthatók. James Starr úgy érezte magát, mintha a sivatagban járna.
Szomorúan nézegetett maga körül. Meg-megállt egy lélegzetvételre. Hallgatózott. Távoli gőzgépek füttye, nyögő lélegzése most nem reszkettette meg a levegőt. A látóhatáron semmiféle fekete füst nem kavargott az ég felhői közé; merőben hiányzott ez az ipari mérnök szemének annyira kedves látvány. Egyetlen hengeres vagy szögletes magas kémény se okádta fekete füstjét, és egyetlen kürtő se fújta ki magából zajosan az elhasznált, fehér gőzt. A kőszénportól máskor fekete talaj most már rendes földszintre váltott; James Starr szeme ezt se bírta megszokni sehogysem.
Amint a mérnök megállt, Harry Ford is megtorpant. Szó nélkül várakozott. Jól érezte, hogy mi történik útitársa lelkében, és őt is nagy megindulás fogta el, hiszen a bányák gyermeke volt, és ennek a földnek mélységeiben töltötte egész életét.
– Bizony, Harry, itt minden megváltozott... - mondta James Starr. - De hát így kellett ennek bekövetkeznie, ha egyszer kifogytak a széntelepek. Ugye, sajnálod azokat az időket!
– Sajnálom ám, Starr úr... - felelte Harry. - Mert ha nehéz volt is a munka, de érdekes volt, mint minden küzdelem.
– Kétségkívül, Harry fiam! Az bizony szakadatlan küzdelem volt, küzdelem a beomlás veszélye ellen, a bányatűz és elárasztás, a bányalég robbanása ellen, amely villámként sújt agyon. Mind e veszedelmekkel szemben dacolni, jól mondtad, az küzdelem volt, és éppen azért eleven, izgalmas élet!...
– Az Alloa-telep bányászainak több szerencséjük volt, mint az aberfoyle-i bányászoknak, Starr úr!
– Úgy van, Harry - felelt a mérnök.
– Igazán sajnálom, uram - szólt tüzesen a fiatalember -, hogy ez a mi földgömbünk nem véges-végig csupa kőszén! Akkor azután tellenék néhány millió esztendőre!
– No, az igaz, Harry, mindazonáltal be kell látnunk, hogy a természet igen bölcsen cselekedett, amikor ezt a mi földgömbünket jobbára homok- és mészkőből, meg gránitból, szóval olyan anyagokból gyúrta, amiket elégetni nem lehet!
– Azt akarja ezzel Starr úr mondani, hogy az emberek máskülönben egész földgömbüket elégetnék?
– Bizony úgy, az lenne a vége! - válaszolt a mérnök. - Hovatovább a Földnek minden porcikája eltűnnék a mozdonyok, gőzhajtású járművek, gőzhajók, gázgyárak katlanában, és egy napon bizonyára így fejezné be pályafutását ez a mi világunk!
– Ettől hát nem kell félni, Starr úr. Hanem a szénbányák bizonyosan kifogynak, és tán hamarább is, mint ahogy a statisztikusok számítják!
– Ez sajnos okvetlenül meg fog történni, Harry, és nézetem szerint Anglia is okosan tenné, ha más nemzetek aranyáért nem adná cserébe a szenét!
– Valóban - felelte Harry.
– Jól tudom - folytatta a mérnök -, hogy sem a hidraulika,1 sem az elektromosság nem mondta ki még az utolsó szót, és mind a két erőt bizonyára sokkal alaposabban fogjuk még alkalmazni. No de sebaj... A kőszén mégiscsak igen kényelmesen használható valami, és az ipar százféle szükségletének olyan könnyűszerrel tesz eleget! Kár, hogy az ember nem termesztheti azt tetszése szerint! Mert ha víz és nap heve újra növeszti is a letarolt külső erdőségeket, már azokkal a Föld gyomrában levő erdőségekkel másképp áll a dolog. Ezek nem teremnek újra, és földgömbünk is aligha jut megint olyan körülmények közé, hogy ilyeneket alkothasson!
Ilyen beszélgetés közepette James Starr és kísérője gyorsan haladt tovább. Callander elhagyása után egy óra múlva eljutottak a Dochart-bányáig.
Az elhagyott telep szomorú látványa még azt is meghatotta volna, akinek soha semmi köze se volt hozzá; csak roncsa, váza maradt mindannak, ami máskor élt.
Néhány vézna fától kerített, tágas, négyszögletű udvara még mindig feketéllett a kőszénportól, de salakra vagy kőszéndarabokra már nem akadt a pillantás. Réges rég elszállították, elfogyasztották azokat.
Egy alacsony dombon több emeletnyi magas állvány gerendái sötétlettek, amiket egyre pusztított eső és napsugár. Az állvány tetején még ott rozsdásodott a nagy vaskerék, jócskán alatta a dob, amelyre egykoron a kötelek tekergőztek, és így emelték napvilágra a kőszenes kosarakat.
Az állvány alsó részében félig-meddig összedőlve, még fölismerhetők voltak a géphelyiségek, amelyekben egykor úgy tündököltek a gépek rézből, acélból való alkatrészei. Összetörött, mohosodó gerendák közt itt is, ott is falomladékok hevertek a földön. Szabályozó lengőkar, ún. himbakar-töredékek, amelyekhez a szivattyú-dugók szárai voltak egykor erősítve; horgas dugattyúk tele piszokkal, fogatlan lendítők, felborított hintaládák, gyámgerendák, amelyeknek itt-ott még épen kiálló fogai, mint valami ichthyosaurus2 gerincének tüskéi rémledeztek; összeomlóban levő viaduktok sínei, amiket alig tartott már két-három lerogyni kívánkozó támaszfal, lóvasúti vágányok, amelyek üres teherkocsit se bírtak volna már el - ilyen szomorú látványt nyújtott ma a Dochart-bánya.
A tárnanyílás kiépített peremének kövei széttolódtak, és úgy fölverte őket a gaz, hogy alig látszottak. Itt-ott előbukkant még egy-egy szállítókosár roncsa, amott még az a hely, ahová a fölszállított szenet hányták, hogy majd nagyság és minőség szerint osztályozzák. Mellette mérőtonnák töredékei, rajtuk még darabka lánccal, óriási gerendák törmeléke, szétvetemedett üstök pléhtáblái, szivattyúk elgörbült vasrudai, a légtárnák nyílása fölött hosszú himbakarok, szellőfúvásra is megrezzenő gyalogjárók, lépés alatt ingadozó hidak, elhajlott falak, félig levált pléhtetőzetek a tövük felé egyre vastagodó téglakéményekről, amelyek e megerősítések által oly megdöbbentően hasonlítanak hengeres, hátul egyre vastagabb fémpántú ágyúinkhoz... mindez az elhagyottság, a nyomorúság és a szomorúság olyan látványát mutatta, amilyent nem nyújt semmiféle bagolyrúgta régi váromladék vagy lerombolt erődmaradvány sem.
– Micsoda pusztulás! - kiáltott föl James Starr, miközben fiatal kísérőjére tekintett, aki azonban nem válaszolt.
Aztán mindketten a Yarow-akna fölött emelkedő szín alá mentek. Ennek az aknának a létrái vezettek ez idő szerint egyedül a bánya legmélyebb részeiig.
A mérnök az akna nyílása fölé hajolt.
Máskor itt a szellőző gépek által beszívott levegő sivítós zaja hallatszott, most pedig csöndes, feneketlen mélység tátongott, mintha csak valamiféle kihalt vulkán torka volna.
James Starr és Harry az első létraszakaszra léptek.
Abban az időben, amikor itt még folyt a munka, a le- és fölszállás tekintetében is szellemesen kigondolt gépek segítették az aberfoyle-i bányák legtöbbjének a művelését. Így például favágányokban járó szállítókasok önműködő fogókészülékkel, amely még kötélszakadás esetén is megakadályozza az alázuhanást; lengő létrák, az úgynevezett „engine-machine”-ok, amelyek egyszerű ide-oda való mozgásukkal veszedelem nélkül segítik a bányász leszállását, és fáradság nélkül juttatják ismét fölszínre.
A munka megszüntetésével természetesen e tökéletes gépeket is elszállították. A Yarow-aknában sem maradt egyéb hátra, mint a járóosztály létráinak hosszú sorozata, amiket ötven-ötven lépésnyire szűk lépcsőkanyarulatok választottak el egymástól. Harminc ilyen, egymást követő létra vezetett a legalsó tárna fenekére, ezerötszáz lábnyi mélységben. Kívülük más összeköttetés a Dochart-bánya legalja és a fölszín között nem volt. A Yarow-akna levegőjét egy magasabban fekvő aknanyílás frissítette, amellyel különféle tárók útján összeköttetésben állott, s ekképp mintegy fordított szívócső révén az alsó akna meleg levegője egyre kicserélődött.
– Követlek, fiam - mondta a mérnök, miközben intett a fiatalembernek, hogy induljon.
– Ahogy parancsolja, Starr úr.
– De lámpád csak van?
– Van, van... Hej, bárcsak még mindig olyan biztosító lámpa volna, mint amilyent egykor használnunk kellett!
– Igaz - válaszolt James Starr -, ámbár a bányalég robbanásától most már nincs mit tartani...
Harry egy egyszerű bányamécsest vett elő, és meggyújtotta a kanócát. A kőszenéből kipusztult bányában nem fejlődhetett többé szénhidrogén gáz. Semmiféle robbanástól nem kellett félniük, és ezért nem is volt szükséges a lámpa lángját sűrű dróthálóval körülvenni, amint körülveszik máskor ama célból, nehogy a lámpa lángja meggyújtsa az esetleg környező veszedelmes gázokat. Az annyira tökéletesített Davy-féle lámpa itt már fölöslegessé vált. És ha nem volt veszedelem, hát nyilván hiányzott annak okozója, hiányzott a kőszén, a Dochart-bánya egykori kincse is.
Harry néhány létrafokkal előre ment. James Starr nyomon követte. Csakhamar mélységes sötétség fogta őket körül, amit a kis mécses alig tudott valamelyest eloszlatni. A fiatalember magasan feje fölé emelte a lángocskát, hogy minél inkább világíthasson követőjének.
A mérnök és kísérője a bányászok szokott lépésével ekként tett meg vagy tíz létrafokot. Minden rendben volt.
James Starr gondosan szemügyre vette az akna falazatát, és amennyire a gyönge világosság engedte, annak faburkolatát, ácsolását. Itt-ott elkorhadva bár, de még tartott.
A tizenötödik létránál, vagyis útjuk közepén, pár pillanatra megállottak.
– Igazán, édes fiam, már az én lábam nem oly fiatal, mint a tied - mondta erősen lihegve a mérnök -, még ha éppenséggel nagyon igyekszem is!...
– De Starr úr jól tartja magát - válaszolta Harry. - Énnálam meg nem csoda, hisz annyi idő óta élek a bányában...
– Úgy van, Harry, húsz egynéhány esztendős koromban én is könnyen megtettem az egészet egyhuzamban... No, de gyerünk tovább!...
Abban a pillanatban, amikor épp kanyarodva, a következő létra fokára hágtak volna, az akna mélységéből nesz hallatszott. Mint valami folyton dagadó vízhullám, közeledett a hang feléjük, és egyre jobban hallhatóvá lett.
– Ej! Ki jön itten? - kérdezte a mérnök, és megállította Harryt.
– Nem tudom... - felelte meghökkenve a fiatal bányász.
– Csak nem a te édesapád hangja ez?...
– Nem! Starr úr, bizonyára nem...
– Talán valamelyik szomszéd?...
– Nekünk nincsen szomszédunk a bányában - felelte Harry. - Mi egyedül, egészen egyedül lakunk...
– Jó! Hagyjuk hát elmenni előttünk; különben is bányász szokás, hogy a lemenők térnek ki azok elől, akik fölfelé jönnek.
Mindketten várakoztak.
A hang egyszerre pompás tisztaságban csendült föl, mintha valami kitűnő akusztikájú teremben szállt volna, és csakhamar egy közismert skót népdal néhány szava jutott elég érthetően a fiatal bányász fülébe.
– A Tavak éneke! - kiáltott föl Harry. - Ohó! Igencsak csudálkoznék, ha ez valaki másnak, és nem Jack Ryannak a nótája volna!...
– És kicsoda ez a Jack Ryan, aki ilyen fölségesen dalol? - kérdezte James Starr.
– Régi jó pajtásom a bányából - felelte Harry.
Azután a kanyarodóból kissé kihajolt, és nagyot kurjantott:
– Hé! Jack!...
– Te vagy, Harry? - hallatszott alulról. - Várj, mindjárt odaérek!...
És újra fölzendült, még szebben az ének.
Néhány perc múlva jól megtermett, világosszőke hajú, huszonöt éves fiatalember tűnt föl a lámpa fénykúpjában, nyílt tekintetű, mosolygó szemű, vidám ajkú fickó, és a tizenötödik létráról a fordulóra hágott.
Először is jól megrázta Harry eléje nyújtott kezét.
– Hej, de örülök, hogy viszontlátlak!... - kiáltott föl. - Hanem, szent Mungóra! Ha sejtem, hogy te ma fölszínre kerülsz, ezt a yarow-aknai mászkálást bizony megtakarítottam volna...
– James Starr úr van itten... - vágott közbe Harry, miközben lámpáját a félhomályban álló mérnök felé fordította.
– Starr úr! - válaszolt Jack Ryan. - Óh, mérnök úr, meg se ismertem volna! Amióta a bányát elhagytam, azóta elszokott a szemem a félhomályban való látástól...
– Én meg most emlékezem csak vissza arra a jókedvű fiúra, aki mindig énekelt!... Persze, hiszen tíz esztendeje annak már, fiam! Bizonyosan te voltál?...
– Testestül-lelkestül, Starr úr! És ha azóta meg is változtattam a mesterségemet, de nem változtattam meg... amint látja... a jó kedvemet! Hej, többet is ér nevetni és énekelni, mint ríni és jajgatni!...
– Szó nincs róla, Jack Ryan... Hanem mit is csinálsz te, amióta a bányát elhagytad?
– Én a melrose-i majorban dolgozom, közel Irvine-hoz, Renfrew megyében, valami negyven mérföldnyire innét. Haj! Mennyivel jobb volt egykor itten, a mi aberfoyle-i bányáinkban! Az a hegyes csákány mégiscsak jobban állt a kezemhez, mint a kapa vagy a kasza! És aztán abban a régi bányában olyan jól zengő zugok voltak, pompás visszhangok, amelyek sokkal szebben kísérték a nótát, mint odafönn!... Starr úr, ön tehát az öreg Simont jött meglátogatni?
– Úgy van, Jack - felelte a mérnök.
– Nem tartóztatom hát tovább...
– De mond csak, Jack - kérdezte Harry -, mi is nógatott téged ma, hogy idelátogass mihozzánk?...
– Látni akartalak, pajtás - felelte Jack Ryan -, azután pedig meghívni az irvine-i búcsúra. Hiszen tudod, hogy én vagyok a helység piperja.3 Ott lesz ám csak vidám énekszó és tánc!
– Köszönöm, Jack, hanem hát ezúttal nem mehetek el...
– Nem jöhetsz el?
– Nem ám; Starr úr látogatása elhúzódhat, és az én dolgom lesz, hogy Callanderbe vissza is kísérjem őt...
– Sebaj! Harry, az irvine-i búcsú csak egy hét múlva lesz, és addig... azt hiszem... Starr úr látogatása se tart, és így semmi okod sincs, hogy otthon rostokolj!...
– Igazán, Harry - jegyezte meg James Starr. - Fogadd csak el Jack barátod meghívását!
– Helyes! Elfogadom, Jack! - mondta örömmel Harry. - Egy hét múlva az irvine-i búcsún találkozunk.
– Helyes, egy hét múlva találkozunk - felelte Jack Ryan. - Isten veled, Harry! Alászolgája, Starr úr! Igen, igen örülök, hogy újra láthattam! A barátaimnak is újságolhatok önről, mert senki sem feledte ám el a mérnök urat!
– És én se felejtettem el senkit - mondta James Starr.
– Mindnyájukat köszöntöm! - válaszolt Jack Ryan.
– Isten veled, Jack! - mondta Harry, és még egyszer megszorította pajtása jobbját.
És Jack Ryan újra fújni kezdte a nótáját, majd lassanként eltűnt az akna sötétségében; elveszett nemsokára lámpájának a fénye is.
Negyedóra múltán James Starr és Harry megjárták az utolsó létrát is, és leértek a bánya legmélyebb szintjére.
Az aknafenék kör alakú helyiségéből sugárszerűen nyíltak a különféle folyosók, amelyeken át a bánya utolsó kőszénereinek kiaknázása történt. Tömör pala- és homokkő rétegekbe nyomultak be a folyosók, némelyiket hatalmas gerendákkal támogatták alá, másokat a lazább helyeken kővel kifalaztak. Egynéhányát a kőszénből kifosztott kövekkel újra föl is töltötték. Itt is, ott is hatalmas kőoszlopok tartották a tetőzetet, vagyis a födémeken nyugvó harmad- és negyedkori földrétegeket. Sötéten tátongtak most mind e folyosók, amiket egykor vagy a bányászok lámpása világított meg, vagy pedig az elektromos fény, amelyet a művelés utolsó éveiben vezettek be. De hát nem is visszhangzottak azok a folyosók most sem a vas síneken futó négyszögletes „kutyák” recsegésétől, sem a szelelő vitorlák heves csattogásától, sem a csillék csikorgásától, sem a lovak, öszvérek nyerítésétől, sem a bányász-csákányok kopogásától vagy a lövések dörejétől, ha robbantottak ott a föld méhében.
– Nem óhajt egy pillanatra megpihenni, Starr úr? - kérdezte a fiatalember.
– Nem, fiam - válaszolt a mérnök -, szeretnék már az öreg Simon lakásán lenni.
– Úgy hát kövessen, Starr úr. Én majd vezetem, habár bizonyos vagyok benne, hogy egymagában is odatalálna a folyosóknak e sötét útvesztőjében.
– Bizonyosan! Még mindig a fejemben van ennek a régi bányának az egész helyrajza...
Harry a jobb világítás végett magasra emelt lámpával elöl ment, a mérnök követte. Nagy, magas tárnába léptek, amely valamiféle hatalmas templom oldalhajójához hasonlított. Lábuk beleütődött egy-egy fatalpba, amelyeken a vas sínek futottak valamikor a bányaművelés fénykorában.
Alig tettek meg vagy ötven lépést, amikor egyszerre csak óriási kődarab zuhant James Starr lába elé.
– Vigyázzon, Starr úr! - kiáltotta Harry, és erősen megragadta a mérnök karját.
– Egy kő, Harry! Óh! Ezek a régi rétegek már nem eléggé szilárdak, kétségkívül, és...
– Starr úr - felelte Harry Ford -, én azt hiszem, hogy ezt a követ dobták... éspedig emberi kezek dobták!...
– Dobták?! - kiáltott föl James Starr. - Mit akarsz ezzel mondani, fiam?...
– Semmit, semmit... Starr úr - dünnyögte kitérőleg Harry, akinek az arca azonban elsötétült, és tekintetével át akarta fúrni a vastag falakat. - Menjünk tovább. Kapaszkodjék a karomba, és ne törődjék egy-két botlással...
– Itt vagyok, Harry!
Tovább mentek, de Harry ismételten visszatekintgetett, lámpája fényét pedig a tárna sötétebb zugaiba igyekezett vetni.
– Sokáig tart még az utunk? - kérdezte a mérnök.
– Legföljebb tíz percig.
– Jó.
– Mégiscsak különös! - mormogta Harry. - Először történik velem ilyesmi... Hogy annak a kőnek épp akkor kellett leesnie, amikor mi ott jártunk!...
– Véletlenül történt, Harry, merőben véletlenül!...
– Véletlenül?!... - válaszolta fejcsóválva a fiatalember. - Hát, talán... Úgy van... véletlenül...
Aztán Harry hirtelen megállt. Hallgatódzott.
– Mi az, Harry? - kérdezte a mérnök.
– Úgy tetszik, mintha valaki követne bennünket - felelte az ifjú bányász, és még erősebben figyelt.
Azután kisvártatva így szólt:
– Nem! Mégis tévedtem. Támaszkodjék csak jól a karomra, Starr úr. Mintha csak a botja volnék...
– Jó erős bot, Harry! - válaszolta James Starr. - Nincs is a világon biztosabb támasz, mint egy olyan derék legény, amilyen te vagy!
Hallgatagon mentek azután tovább a tágas, sötét folyosón.
Harry - nyilván gyanakodva - ismételten visszafordult még, ha netán észrevehetne valami távoli zörejt vagy világosságot.
De sem előtte, sem mögötte nem terjengett semmi más, mint csönd és sötétség.