12.
Jack Ryan kutatásai
Jack Ryant három megsebesült társával egyetemben a melrose-i majorba szállították, és ott nagy gonddal ápolták.
Jack Ryan sérült meg köztük leginkább, mert épp abban a pillanatban, amikor derekán a kötéllel a vízbe vetette magát, a háborgó hullámok elragadták és a parti sziklákhoz csapták. Kis híja, hogy társai nem halottként vonhatták a partra.
A jó fiú így néhány napig kénytelen-kelletlen ágyban maradt - bármily kellemetlennek is találta. Mivel azonban az éneklést nem tiltották el, sőt megengedték, hogy énekeljen, amennyi csak tetszik: így hát türelemmel viselte baját, és a melrose-i major éjjel-nappal visszhangzott jókedvű danájától. Magából az esetből pedig azt az eleven tanulságot vonta le, hogy ugyancsak őrizkednie kell azoktól a gonosz szellemektől, manóktól, akiknek abban telik kedvük, hogy mindenféle bajt zúdítsanak a szegény világra, és akiknek rovására véste a Motala elpusztulását is. És bizony rosszul járt volna vele bárki, aki azt vitatta volna, hogy azok a lidércek nem is léteznek, és az a láng, bármily hirtelen tört is ki a romokból, az mégsem más, mint természetes tünemény. Semmiféle okos érvelés erről meg nem győzte volna őt. Társai pedig nálánál is jobban megerősödtek balhitükben. Mindnyájuk szerint a lidérc volt az, amely gonosz szándékkal a parthoz csalogatta a *Motalá*t. Azt pedig ezért büntetni akarni annyi volna, mint pénzbírsággal sújtani a tomboló vihart! E kísértetek üldözésére hozhatnak a hatóságok annyi rendeletet, amennyi csak tetszik: azért senki se veti fogságba a lánglidércet, és senki se verheti láncra a testetlen kísértetet!... És, hozzá kell tennünk, hogy minden további vizsgálódás - legalábbis ebben az esetben - azt látszott igazolni, hogy itt valóban csak valami természetfölötti tüneményről lehet szó.
A hatóság ugyanis kötelességszerűen vizsgálatot tartott a Motala elpusztulásának ügyében, és sorra kihallgatta annak a tanúit. Valamennyi szemtanú megegyezett abban, hogy a hajótörést a Dundonald-várkastély romjainak természetfölötti tüneménye, a lidérc okozta.
Gondolhatjuk, hogy a törvényszék nem elégedett meg az ilyen magyarázattal. Semmi kétsége sem volt a tekintetben, hogy ott a romok között csakis valamilyen természeti jelenség történhetett. Csakhogy az a dolog véletlenből vagy rosszakaratból történt-e? Ezt igyekezett megállapítani a vizsgálóbíró.
Ez a szó pedig, hogy „rosszakaratból”, ne lepjen meg senkit. Nem is valami messze kell visszamenni a bretagne-i vidék történetében az ilyen föltevés igazolása végett. Bizonyos gazemberek ott a breton partokon arra a mesterségre kaptak, hogy a partok zátonyaira csalogatták és aztán kifosztották a hajókat. Némelykor gyantás máglyát gyújtottak éjjelenként, s annak a fényével zavarták meg úgy a hajó útját, hogy az menekülni többé nem tudott; máskor pedig szarvasmarhát bocsátottak szabadjára, szarvaira kötözött fáklyával, és így ejtették tévedésbe a hajóst. Ez utóbbi eljárásnak természetesen nem egy hajótörés lett a következménye, aminek a hasznát azután a gazok látták. Az igazságszolgáltatásnak kellett végül is közbelépnie, és csak a legszigorúbb büntetésekkel lehetett kiirtani ezt a barbár szokást.
E körülmények közt nem volt-e lehetséges, hogy itt is valamely gonosz kéz vetemedett a régi gazemberség fölújítására?
Ilyesféle elméletek voltak azok, amiket a rendőrség emberei Jack Ryanról és társairól gondoltak. Ezek maguk is az előzetes vizsgálati kihallgatásoknál két részre oszoltak: az egyik rész vállvonogatással elégedett meg, más részük, a félénkebbek pedig azt jövendölgették, hogy e kutatásokkal bizonyára még újabb és még nagyobb szerencsétlenségek okozására ingerlik a bosszúálló kísérteteket.
Mindezek dacára az előzetes vizsgálatok a legnagyobb gonddal folytak tovább. A rendőrség emberei fölkeresték a dundonaldi várkastélyt, és ott a legszigorúbb vizsgálódásba fogtak.
Az elöljáróság mindenekelőtt az után kutatott, hogy nincsenek-e ott valamilyen nyomok. Nem bukkantak azonban ott a legkisebb nyomra se, se régire, se újra; bár a csak iménti esőtől még nedves föld elárulta volna a legcsekélyebb lábnyomot is.
– A kísértetek nyomát?!... - kiáltott föl Jack Ryan, amikor meghallotta az első vizsgálat eredménytelenségét. - Hiszen az éppen annyi, mintha valaki a mocsárvilág nyomdokait akarná megtalálni a mocsarak vizén!
Az első vizsgálódások tehát semmilyen eredményre nem vezettek. Az is igen kétségessé vált, hogy a továbbiaknak lesz-e hát eredményük.
Ezek után annak a megállapítására került sor, hogy micsoda úton-módon gyújtottak tüzet ott, annak a vén toronynak tetején; miféle éghető anyagokat hordtak oda össze, és végül, hogy az a tűz miféle maradványokat hagyott maga után.
Az első pontra nézve semmit se találtak. Sem gyufával, sem papírdarabokkal ott tüzet nem gyújtottak!...
A második pont ügyében is ugyanúgy jártak. Szénának, szalmának vagy fadaraboknak híre sem volt, pedig akkor éjjel nyilván sok ilyesmit kellett hordani a tűzre.
Ami a harmadik pontot illeti, az se tudott a történtekhez több világosságot adni. Sem hamunak, sem tüzet fogó anyagnak semmiféle nyoma, maradványa nem akadt, és így még annak a tűznek a helyét sem tudták megtalálni. Semmiféle feketeség, üszök vagy korom nem mutatkozott sem a földön, sem a sziklákon. Úgy hát talán a gonosztevő a kezében tartotta a tüzet? Ez is igen valószínűtlennek látszott, mert a tanúk szerint óriási lánggal égett az, olyan lánggal, hogy minden sűrű köd dacára a Motala legénysége észrevette több mérföldnyi távolságból is...
– Nagyszerű! - kiáltott föl Jack Ryan. - A lidércnek hát gyufára lett volna szüksége?!... Hiszen a szellem csak egyet fúj, és lángba borul körülötte a levegő! Annak a tűznek pedig soha hamuja nem marad!...
A nagy gonddal megejtett vizsgálódásnak más se lett hát az eredménye, mint hogy újabb legenda járult a régiekhez - legenda, amely megörökítette a Motala elpusztulását, és vitathatatlanul újra bizonyította, hogy márpedig lidércek csakugyan vannak.
Eközben Jack Ryan is fölgyógyult, aminthogy egy olyan erős testalkatú, derék fiú nem is tudott sokáig fekvőbeteg lenni. Az a pár zúzódás és ficam nem kényszeríthette, hogy tovább is az oldalán feküdjék, mint ameddig mégis illett. Meg aztán nem is volt érkezése betegnek lenni! Márpedig ha az ember nem ér rá, hát akkor nem is beteg, kivált azon az egészséges skót alföldön!...
Jack Ryan tehát ismét talpra állt. Mielőtt azonban rendes foglalkozásához látott volna a melrose-i majorban, előbb bizonyos tervét akarta végrehajtani. Meg akarta ugyanis látogatni Harry pajtását, hogy megtudakolja tőle, miért maradt el az irvine-i búcsúról? Mert ez az elmaradás nem volt csak olyan magától értetődő dolog egy Harry-féle embernél, aki ha valamit ígért, hát azt mindig meg is tartotta. Azután az is valószínűtlen volt, hogy az öreg bányamester fia ne hallott volna beszélni a Motala pusztulásáról, amit nagy részletességgel világgá kürtöltek az újságok is. Okvetlenül tudnia kellett arról, hogy Jack Ryan részt vállalt a matrózok megmentésében, és aközben rosszul is járt; és bizonyára nagy részvétlenség Harry részéről, hogy mindezek dacára őt, Jack Ryant, jó barátját, még csak egy baráti kézszorításra se látogatta meg a majorban!...
Ha azonban Harry nem jött el, akkor nyilván nem is jöhetett.
Jack Ryan ezt olyan meggyőződéssel bizonyosra vette, hogy előbb tudott volna kételkedni a lidércekben, mint Harryról ilyen részvétlenséget föltenni.
Így hát a szerencsétlenség utáni harmadnapon fölkerekedett a majorból, és vidám danával haladt útján, mint akinek semmi baja nincsen. Teli tüdőből dalolta nótáit, énekét vígan visszhangozták a parti sziklák, és így ért a vasúthoz, amely Glasgow-n át vitt Stirlingbe és Callanderbe.
Amint az állomáson várakozott, a falakra több helyt is fölragasztott hirdetmény ötlött a szemébe, a következő szöveggel:
„Ez év december 4-én James Starr mérnök Edinburgh-ból a Prince of Wales*-re szállt Granton-Piernél. Ugyanazon a napon kiszállt róla Stirlingben. Azóta nyoma veszett.*
Minden rája vonatkozó fölvilágosítást kérünk a Royal Institution elnökségéhez intézni Edinburgh-be.”
Jack Ryan megállt az egyik hirdetmény előtt, és a meglepődés nem csekély jelei közt kétszer is elolvasta.
„Starr úr!” - kiáltott föl magában. - Csakugyan, december 4-én találkoztam vele Harryval együtt a Yarow-akna létráin! Annak pedig tíz napja! És annyi idő óta nem került volna vissza? Ez lesz a nyitja annak is, hogy az én barátom miért nem jött el az irvine-i búcsúra!
Nem vesztegette idejét a James Starra vonatkozó levélírással, hanem a vonatra ugrott azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindenekelőtt a Yarow-aknába siet.
Azt fogja tenni, és ha kell, hát leereszkedik egészen a Dochart-bánya fenekéig, hogy megtalálja barátját és vele James Starr mérnököt is.
Három óra múlva Callandernél leszállt a vasútról, és szapora léptekkel ment a Yarow-akna felé.
„Azóta nem kerültek elő!...” - mondogatta magában. - De hát miért nem? Valami akadályozza őket ebben? Vagy tán valami szerfölött fontos dolog tartóztatja őket ott lenn, a kőszénbánya mélyében? Meg kell tudnom!
És óra se telt bele, amikor Jack Ryan jó hosszú lépteivel már a Yarow-aknánál járt.
Külsőleg semmi változás. Ugyanaz a mélységes csönd az akna bejáratánál. Semmi élőlény ezen az elhagyatott helyen.
Jack Ryan szemügyre vette az épületromot, amely az aknanyílás fölött emelkedett. Belenézett az akna mélyébe... nem látott semmit. Hallgatódzott... semmi neszt sem hallott.
– És a lámpásom! - kiáltott föl egyszerre. - Az sincsen vajon a helyén?
Jack Ryan ugyanis külön lámpást tartogatott a felső lépcsőkanyarulat egyik szögletében, azzal szokott ő látogatóba járni a bányába.
Az a lámpás eltűnt.
– Lám csak, az első kellemetlenség! - dünnyögte Jack Ryan, és különös nyugtalanság fogta el.
Azután, minden babonás volta mellett is, tétovázás nélkül így szólt:
– De lemegyek én, még ha a poklok mélységes fenekénél is sötétebb volna ebben a bányában!...
És ezzel kezdett alászállni a hosszú létrasorozaton, amely a sötét aknába vezetett.
Hogy ennyit merészelhetett, azt annak köszönte, hogy még mindig nem feledte el a régi bányászszokásokat, és jól ismerte a Dochart-bányát is. Igen óvatosan lépkedett lefelé. Lábával minden létrafokot kipróbált, lévén azok egyike-másika korhadóban. Egyetlen hibás lépésnek halálos bukás lett volna a következménye a másfél ezer lábnyi mélységben.
Minden lépcsőkanyarulatot megolvasott, amit már elhagyott, és úgy ment tovább, lassan-lassan, az alább következő létraszakaszra. Igen jól tudta, hogy lába csak akkor éri az akna fenekét, ha már a harmincadikat is megjárta.
Csak egyszer ott legyek - gondolta magában -, onnét már könnyű a cottage-t megtalálni, hiszen ott van az a főtárna végében.
Jack Ryan ilyenformán elért a huszonhatodik kanyarulatig, következésképp tehát úgy kétszáz lábnyi távolságban járt még az akna talpától.
E helyről is lenyújtotta a lábát, hogy elérje a következő huszonhetedik létrának a legfelső fokát. Hanem itt, bármiként lóbálta is lábát az ürességben, semmi támpontot nem ért.
Jack Ryan letérdelt a kanyarulatra. Kezével kereste a létra felső végét... Hiába.
Nyilvánvalóvá lett, hogy a huszonhetedik létra nincsen a helyén, következésképp azt onnét elvitte valaki.
– A vén Nicknek kellett itt járnia! - mondta magában, és bizonyos borzongás futott át testén.
Fölállt, és szétterjesztett karral, hallgatódzva akart mindenáron kifogni a vak sötétségen. Aztán az jutott eszébe, hogy ha ő nem tud lemenni, úgy hát a bánya lakói se tudnak följönni!... Mert ezeken a létrákon kívül semmiféle más közlekedési út nincsen a megye fölszíne és a bánya feneke között! Ha a Yarow-akna legalsó létráit az ő utóbbi látogatása után hamarosan elszedték, mi történhetett Simon Forddal, feleségével, fiával és a mérnökkel? James Starr huzamos elmaradása nyilván bizonyítja, hogy nem is hagyta el a bányát azóta, amikor a Yarow-aknában találkozott vele. De hát hogyan, ennyi időre volt-e élelmiszer a cottage-ban? A boldogtalanok, másfél ezer lábnyi mélységben a föld alatt elzárva, nem vesztették-e el már életüket is?!...
Ezek a gondolatok nyilalltak át Jack Ryan agyán. Belátta, hogy egymagában nem juthat a cottage-ba. Vajon bűnös szándékkal történt-e ennek a közlekedésnek a megszakítása? Alig volt kétsége felőle. Akárhogyan is, az elöljáróság értesítését találta legsürgősebb kötelességének.
Jack Ryan lehajolt a lépcsőkanyarulatról.
– Harry! Harry! - kiáltotta torkaszakadtából.
A visszhang több ízben is elzengte a Harry nevet, azután a Yarow-akna távoli mélységeiben végül is elhallgatott.
Jack Ryan gyorsan végigfutotta a felső létrákat, és újra a napvilágra jutott. Pillanatot sem veszített. Egyfuttában tért vissza a callanderi állomásra. Szerencséjére pár perc múlva jött az edinburghi gyorsvonat, és délutáni három órakor már a főváros polgármestere előtt állt.
Ott jegyzőkönyvbe foglalták a jelentését. Azok a határozott részletek, amiket elbeszélt, tanúskodtak tájékoztatása igazságáról. Sir W. Elphistont, a Royal Institution elnökét, aki James Starrnak nemcsak a kartársa, hanem egyúttal legjobb barátja is volt, szintén értesítették, és ő magának igényelte a kutatás vezetését, mondván, késedelem nélkül indulniuk kell a Dochart-bányába. Több hivatalnokot bocsátottak rendelkezésére, akik lámpásokkal, csákányokkal, hosszú kötéllétrákkal és jófajta szíverősítőkkel ellátva készültek föl. Azután Jack Ryan vezetésével, mindnyájan közvetlenül az aberfoyle-i vasúton indultak el.
Sir W. Elphiston, Jack Ryan és társaik még az este a Yarow-akna bejáratához érkeztek, leszálltak egész a huszonhetedik létraszakaszig, tehát oda, ahol Jack Ryan néhány órával azelőtt állt.
Hosszú kötelek végére kötött lámpásokat bocsátottak onnét az akna mélyébe, és így megállapították, hogy a négy utolsó létra csakugyan hiányzik.
Semmi kétség nem lehetett az iránt, hogy a felszín és a bánya belseje közti közlekedést szándékosan megszakították...
– Mire várakozunk, uram?... - kérdezte türelmetlenül Jack Ryan.
– Mi a lámpások visszahúzására várakozunk, édes fiam - válaszolt Sir W. Elphiston. - Azután leszállunk a legalsó tárnába, és te fogsz vezetni bennünket...
– A cottage-ba! - kiáltott Jack Ryan -, és ha kell, hát a bányának akár a legvégső szurdokába is!...
A lámpások fölvonatása után a hivatalnokok a kötéllétrákat a lépcsőkanyarulathoz kötözték és lebocsátották az aknába. Azok a következő lépcsőkanyarulaton megálltak. Így azután leszállhattak egyikről a másikra.
Mindazonáltal ez sem ment nagy nehézségek nélkül. Jack Ryan volt az első, aki azokra a himbálódzó kötéllétrákra hágott, és az első, akinek a lába a bánya fenekét érintette.
Sir W. Elphiston és a hivatalnokok ugyancsak örültek ennek.
A Yarow-akna kör alakú alja teljesen üresnek mutatkozott, és Sir W. Elphistont nem kevéssé lepte meg Jack Ryan kiáltása:
– Nicsak, itt a létrák néhány darabja, és azokat félig elégették!...
– Elégették?! - ismételte Sir W. Elphiston. - Valóban, itt a rég kihűlt hamujuk is!...
– Mit gondol, uram?... - kérdezte Jack Ryan. - James Starr mérnök úrnak állt-e valamiképp érdekében, hogy elégesse a létrákat, és minden összeköttetést megszakítson a külvilággal?!...
– Nem! - felelte Sir W. Elphiston mélyen elgondolkodva. - Előre, fiam, a cottage-ba! Ott megtudjuk majd, hogy mi az igazság!...
Jack Ryan a válla közé vonta a fejét, mint az olyan ember, akit a hallottak nemigen győztek meg. Azután kivette az egyik hivatalnok kezéből a lámpást, majd gyorsan előre haladt a Dochart-bánya főtárnáján át.
Mindnyájan követték.
Negyedóra múlva Sir W. Elphiston és társai elértek abba a barlangba, amelynek az alján Simon Ford cottage-a épült. Semmilyen fény nem világította meg az ablakait.
Jack Ryan gyorsan az ajtóhoz sietett, és betaszította.
A cottage üres volt.
Megvizsgálták a homályos lakás helyiségeit. Sehol semmiféle erőszaknak nyomát nem látták. Minden a szokott helyén állott, mintha maga az öreg Madge is ott lett volna. Élelmiszer is bőségesen akadt, annyi mindenesetre, hogy Ford családjának futotta volna több napra is...
Hanem a cottage lakóinak távolléte igazán megmagyarázhatatlan volt. Nem lehetne-e valami úton-módon legalább azt megállapítani, hogy mikor távoztak el belőle? De igen, mivel Madge úgy szokta meg ebben a naptalan környezetben, ahol nem váltakozott nappal és éjjel, hogy kereszttel jelölte meg naptárának minden elmúlt napját.
Az a naptár a szoba falán lógott. Azon az utolsó kereszt december 6. napja előtt állott; más szóval, egy nappal James Starr megérkezése után, amit Jack Ryan is megerősíthetett. Világos lett ebből, hogy Simon Ford, felesége, fia és vendége december 6-án, vagyis tíz napja, elhagyták a lakást, és azóta vannak távol tőle. Föl lehetett-e tenni, hogy a mérnök vállalkozása mellett valamilyen új bányakutatás tartóztatja őket ilyen huzamosan távol? Nem, bizonyosan nem.
Sir W. Elphiston legalábbis így gondolkozott. Miután a cottage-ban mindent apróra végigvizsgáltak, csakugyan nagy zavarba jöttek, hogy már most mihez fogjanak?
Mélységes sötétség vette körül őket. Csakis a kutatók kezében mozgó lámpák ide s tova sikló fénysávja küszködött az áthatolhatatlan feketeséggel.
Jack Ryan hirtelen elkiáltotta magát.
– Nézzék csak! Nézzék!... Ott!... Ott!...
És ujjával egy eléggé erősen világító pontra mutatott, amely ide-oda mozgott a tárna távoli sötétségében.
– Barátaim, utána annak a lángnak! - vágta rá Sir W. Elphiston.
– Kísértetek tüze! - magyarázta aggodalmasan Jack Ryan. - Mire való volna utána futni? Úgyse érjük el azt soha!
A Royal Institution elnöke és a tisztviselők, lévén kevésbé babonásak, utánaeredtek a mozgó tűznek. Jack Ryan is vitézül eltökélte magát, és ezen az úton se maradt utolsónak.
Hosszú és fáradalmas üldözés következett. A nyeles szövétneket mintha valami apró termetű emberke vitte volna, aki azonban annál fürgébben szaladt. Minden pillanatban eltűnt valamelyik töltés mögött, majd utána újra csak megjelent egy másik keresztfolyosó fenekén. Hirtelen félreugrásokkal hiúsította meg egyre, hogy hajszolói szemmel tartsák. Nem egyszer úgy látszott, hogy végképp eltűnt, majd meg újra előkerült nyeles lámpájának élénk világossága. Mindent összevéve, alig valamivel közelíthették meg, és Jack Ryan szentül hitte nem is ok nélkül -, hogy egyáltalán nem is érhető az el.
Egy órai ilyen hasztalan kergetőzés folyamán Sir W. Elphiston és társai a Dochart-bánya délnyugati részébe nyomultak be. Oda jutottak ekkor már ők is, hogy szinte azt hányták-vetették magukban, vajon nem valami megfoghatatlan kobold vagy manó űzi-e velük játékát?
Most azonban mégis úgy látszott, mintha fogyna a távolság köztük és a bolygó láng közt. Elfáradt-e az a félénk, talányos lény, vagy csupán csak csalogatni akarja maga után Sir W. Elphistont és társait, mint ahogy - úgy lehet - ugyanő csalogatta el a cottage lakóit is? Ezt a kérdést bajos lett volna eldönteni.
Akármint is, amikor a tisztviselők észrevették, hogy csökken a távolság, még nagyobb erőfeszítéssel igyekeztek utána. A mindaddig kétszáz lépésnél is távolabb eső világosság hirtelen alig ötven lépésnyire bukkant föl tőlük. Ez a távolság is egyre fogyott. A lámpás vivője is mindjobban látszott. Némelykor, ha visszatekintett, fölismerhetővé váltak emberi arcának bizonytalan vonásai, és ha csak valamilyen bányaszellem nem öltötte föl az emberi alakot, úgy Jack Ryannak is be kellett látnia, hogy itt természetfölötti lényről szó sem lehet.
Akkor aztán a többinél is jobban sietve biztatta társait:
– Hamar, barátaim! - kiáltotta. - Elfáradt! Bizonyosan elérjük, és ha beszélni is olyan jól tud, mint menekülni, akkor sokat beszélhet nekünk!...
Hanem az üldözés azután még bajosabb lett. Valóban, itt, a bánya végén, a keskeny alagutak akképp keresztezték egymást, mint valami útvesztőben. Ebben az útvesztőben az a lámpásvivő egész könnyen elmenekülhetett üldözőitől. Csak lámpását kellett eloltania, és meghúzódnia valamelyik sötét sziklaodú fenekén.
– Föltéve, hogy csakugyan menekülni akar tőlünk - gondolkozott Sir W. Elphiston -, hát miért is nem teszi meg?
Ha eddig az a megfoghatatlan lény ezt a lépést nem tette meg, hát nyomban eltűnt abban a pillanatban, amikor Sir W. Elphiston agyában az a kérdés megfogamzott. Az üldözést tovább folytató hivatalnokok csaknem ugyanakkor egy szűk nyíláshoz értek, amely a palás kőzet rétegei közt mutatkozott az egészen keskeny folyosónak a legvégén.
A lámpásokat megvizsgálni, az előttük tátongó nyíláson átbújni, mindazt Sir W. Elphistonnak, Jack Ryannak és társainak pillanatok alatt sikerült.
Ám alig tettek vagy száz lépést egy amannál sokkal tágabb és magasabb folyosóban, amikor hirtelen megtorpantak.
Ott feküdt előttük, a fal mentén elterülve, négy emberi test, talán már hulla!
– James Starr! - szólt Sir W. Elphiston.
– Harry! Harry! - kiáltott föl Jack Ryan, és a barátja testére borult.
Ők voltak, valóban: a mérnök, Madge, Simon Ford és Harry Ford, akik ott mozdulatlan feküdtek.
De aztán az egyik test megmozdult, és hallani lehetett az öreg Madge szavának lassú mormogását:
– Maguk! Maguk azok, valahára!...
Sir W. Elphiston, Jack Ryan és a hivatalnokok hozzáláttak a mérnöknek és társainak a fölélesztéséhez; cseppet csepp után nyelettek velük abból a szíverősítő folyadékból.
És az csaknem azonnal sikerült is nekik. A szerencsétlenek, tíz nap óta Új-Aberfoyle börtönébe zárva, a kimerültségtől szinte halálra váltak.
Hogy a hosszú fogságban mégsem pusztultak el, az úgy esett - beszélte el később James Starr Sir W. Elphistonnak -, hogy háromszor is találtak maguk előtt egy-egy kenyeret és korsó vizet! Kétségkívül, az a gondos lény, akinek az életükkel tartoztak, még tovább is gondoskodhatott róluk!...
Sir W. Elphiston pedig azon töprenkedett magában, hogy vajon az is annak a megfoghatatlan lámpás lénynek a munkája volt-e, aki őket éppen arra a helyre csalogatta, ahol James Starr és társai feküdtek.
Akármint is történt, a mérnök, Madge, Simon Ford és Harry Ford fölépültek. - Visszavezették őket a cottage-ba ugyanazon a szűk nyíláson át, amelyet az a lámpavivő úgy látszik, szándékosan mutatott meg Sir W. Elphistonnak.
Hogy pedig James Starr és társai nem tudtak ráakadni arra a lyukra, amelyet dinamittal nyitottak maguknak, azt az okozta, hogy azt a nyílást valaki nagy szikladarabokkal elzárta, és a nagy sötétségben sem a helyet fölismerni, sem a sziklákat eltávolítani nem tudták.
Amíg ugyanis ők a tágas barlangot kutatták, addig valamilyen ellenséges kéz szándékosan elzárt minden közlekedést a régi és az új Aberfoyle közt!