Ha azt kérdezzük, mijük maradt e szemlátomást lakatlan területre vetődött légi hajótörötteknek, egykettőre elkészülhetünk a leltárral.

Egyszerűen: nem maradt semmijük sem azon az egy szál ruhán kívül, amelyet a katasztrófa pillanatában viseltek. Egyéb fölsorolnivaló nincs is, legföljebb még Gedeon Spilett jegyzetfüzete és nyilván véletlenül megőrzött zsebórája érdemel említést, ám egyiküknél sem akadt sem fegyver, sem szerszám, még csak zsebkés sem. A gondola utasai még a zsebükből is kihajigáltak mindent, csakhogy azzal is könnyítsenek a léghajó terhén.

Még Daniel Defoe és Wyss¹ képzelt hősei vagy a Selkirkek és Raynalok, a Juan Fernández-i és aucklandi szigettenger² hajótöröttei sem kerültek soha ennyire szorult helyzetbe. Mert vagy zátonyra futott hajójukról szerezhettek bőséges készleteket: gabonát, állatot, szerszámot, lőszert, vagy pedig valamilyen partra vetett roncs tette lehetővé számukra, hogy gondoskodhassanak legelemibb szükségleteikről. Tehát már kezdetben sem álltak teljesen védtelenül a természettel szemben. A mi hajótörötteink leltárából azonban még a legkezdetlegesebb eszközök és használati tárgyak is hiányoztak. Az égvilágon semmijük sem maradt, maguknak kell gondoskodniuk mindenről!

Ha még velük volna Cyrus Smith, és szolgálatukba állíthatná gyakorlati ismereteit és találékonyságát, akkor talán nem volna veszve minden remény. De sajnos, Cyrus Smithre nem számíthatnak már. A hajótöröttek csak tulajdon erejükben és a Gondviselésben bizakodhattak, amely soha nem hagyja cserben azokat, akik őszintén hisznek benne.

Mit tegyenek hát: telepedjenek-e meg itt, ezen a partrészen, ne is próbálják megtudni, miféle szárazföldhöz tartozik, lakott-e vagy lakatlan, vagy csupán valamilyen puszta sziget partja-e?

Erre a fontos kérdésre a lehető legrövidebb időn belül választ kell kapniuk! Ettől függ, hogy mihez is kezdjenek. Pencroff tanácsát követve azonban valamennyien helyesebbnek látták, ha csupán néhány napos várakozás után fognak kutatásba. Előbb, valóban, ennivalóról kell gondoskodniuk, hogy végre táplálóbb eledelhez is jussanak, mint az örökös tojás és datolyakagyló. Fölfedező útjukon minden bizonnyal hosszas fáradalmak várnak rájuk, még csak arra sem számíthatnak, hogy útközben menedékre lelnek, ahol pihenőre hajthatják a fejüket, tehát mindenekelőtt erőt kell gyűjteniök.

A Kémény alkalmas átmeneti szállásnak mutatkozott. Tűz ég benne, s a parazsat könnyen megőrizhetik. Egyelőre kagyló és tojás bőven található a sziklákon és a parti fövényen. Idővel majd szerét ejtik, hogy akár botütéssel, akár néhány jól célzott kaviccsal leterítsenek egy-kettőt a fennsík peremén százával röpködő gerlék közül. Lehetséges, hogy a szomszédos erdőkben gyümölcstermő fa is akad. És végül: itt az ivóvíz. Megegyeztek hát abban, hogy néhány napig eltanyáznak még a Kéményben, és itt készülnek föl a partvidék és a belső területek fölkutatására.

A tervet különösen Nab találta kedvére valónak. Olyan csökönyösen ragaszkodott rögeszméihez és sejtelmeihez, hogy semmiképpen sem akarta elhagyni ezt a partszakaszt, balesetük színhelyét. Nem hitt, nem akart hinni abban, hogy Cyrus Smith elpusztult. Nem, egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy ilyen kemény fából faragott férfi, mint Cyrus Smith, ilyen hétköznapi módon végezze életét: holmi hullámcsapás elsodorja, és néhány száz lépésnyire a parttól egyszerűen belefulladjon a vízbe! Amíg a tenger ki nem veti a holttestet, s amíg ő, Nab, a tulajdon szemével nem látja és a tulajdon kezével nem érinti gazdája tetemét, addig nem hihet a halálában sem! Az az elképzelés egyre erősebben gyökeret vert szívében. Hiú ábránd volt talán, de mindenképpen tiszteletreméltó; a tengerész nem is akarta szétrombolni. Pedig ő maga már fölhagyott minden reménnyel, és bizonyosra vette, hogy a mérnök valóban a tengerbe veszett - de hát Nabbel nem lehetett vitába szállni. Úgy megmakacsolta magát, akár a hűséges eb, amelyet nem lehet elvonszolni gazdája sírhantjáról; lelkét olyan fájdalom gyötörte, hogy úgy rémlett, valószínűleg túl sem éli a mérnököt.

A következő napon, vagyis március 26-án Nab már hajnalok hajnalán útra kelt, és ismét végigjárta az északi partszakaszt, csak ott fordult vissza, ahol a tenger - ez már kétségtelennek látszott - elnyelte a szerencsétlen Cyrus Smith mérnököt.

Reggelijük is csupán gerletojásból és datolyakagylóból állott. Harbert elpárolgott tengervízből származó sólerakódást talált a sziklaüregekben, és ez az ásványi anyag most éppen kapóra jött.

Étkezés után Pencroff megkérdezte az újságírótól, nem tart-e velük, ő ugyanis Harberttel együtt vadászni megy az erdőbe. Jól megfontolták a dolgot, és úgy döntöttek, valakinek közülük otthon kell maradnia, hogy a tüzet táplálja; meg aztán arra a valószínűtlen esetre is gondolniok kell, hogy Nabnek segítségre lehet szüksége. Az újságíró tehát a Kéményben maradt.

– Gyerünk hát vadászni, Harbert - szólt a tengerész. - Lőszert majd útközben találunk, puskát meg vágunk hozzá az erdőben.

Indulás előtt azonban Harbert arra figyelmeztette társait, hogy taplójuk nem lévén, tanácsos lenne helyette más tűzfogó anyagról gondoskodniok.

– Mégpedig miféléről? - tudakolta Pencroff.

– Legjobb, ha vásznat pörkölünk - felelte a fiú -, mert az szükség esetén pótolja a taplót.

A tengerész igen ésszerűnek találta a javaslatot. Csakhogy némi bökkenő járt vele, mert az ügy érdekében föl kellett áldoznia zsebkendője egyik csücskét. Az áldozat azonban nem volt hiábavaló, és Pencroff óriási négyszögletes zsebkendőjének egy része hamarosan félig égett vászondarabbá barnult. Ezt a gyúlékony anyagot a középső szobában helyezték el, egy kis sziklahasadék mélyén, ahol sem szél, sem nedvesség nem érhette.

Addigra már reggel kilenc óra lett. Az időjárás hossznak ígérkezett, és délkeleti szél fújdogált. Harbert és Pencroff megkerülte a Kémény sarkát; még egy pillantást vetettek a sziklakürtőből kigomolygó füstre, aztán a folyó bal partján nekivágtak az útnak.

Az erdőbe érve, Pencroff két erős ágat tört le az első fáról, amolyan fütykösfélét alakított belőlük, Harbert pedig lecsiszolta a hegyüket egy sziklán. Hej, mit nem adott volna most egy jó éles bicskáért! Ezután a két vadász a meredek folyópart mentén benyomult a magas bozótosba. A könyöktől, vagyis a délnyugati kanyarodótól fogva egyre szűkebb mederben hömpölygött a folyó, ágya mind mélyebbé, mind zártabbá vált, és áradata fölé a faágak kettős boltíve borult. Pencroff, nehogy eltévedjen, úgy határozott, hogy a part vonalát követi: azon haladva biztonsággal visszatalálnak a kiindulási pontra. A part mentén azonban egyik akadály a másik után szegte útjukat, hol vékony, rugalmas, gallyak hajlottak le a víz színéig, hol meg kacskaringós folyondárok szövedéke vagy tüskés csipkebokrok sűrűje nehezítette a járást, és csak furkósbotjuk csapásaival sikerült ösvényt vágniok. Harbert olykor egy fiatal macska fürgeségével siklott át a kidőlt fatörzsek közt, és tűnt el a cserjésben. Pencroff azonban minden alkalommal tüstént visszahívta, és arra kérte, ne csatangoljon el messze tőle.

A tengerész eközben figyelmesen szemlélte a tájék jellegét. Itt, a bal parton sík volt a talaj, de befelé lassan, szinte észrevétlenül emelkedett. A föld néhol nyirkosnak, sőt már-már ingoványosnak tetszett. Úgy látszott, hogy mélyen futó vízerek egész hálózata fölött haladnak, s hogy ezek a vízerek a maguk szűk, föld alatti csatornáin a folyó felé szivárognak. Imitt-amott apró patakok csörgedeztek a sűrűben, amelyeken könnyűszerrel átszökkentek. A szemközti part már sokkal hepehupásabb képet mutatott, és világosan láttatta azt is, hogy a folyó voltaképpen völgy mélyén hömpölyög. A túloldali emelkedő, amelyet erdőség borított el lépcsőzetesen, függönyként zárta el a kilátást. Ezen a jobb parton alighanem nehezebb vándorlás esett volna, mint emitt, mert egymást követték rajta a meredek kaptatók, a folyó menti fák pedig törzsükkel egészen a vízig legörbültek, és csak vaskos gyökérmarkukkal kapaszkodtak a földbe.

Azt talán fölösleges is megemlítenünk, hogy ez az erdő is éppolyan ember nem járta, szűz terület volt, mint a partvidék addig fölkutatott része. Pencroff csak négylábúak nyomát vette észre mindenütt, állatok friss csapáját, de hogy miféle vadakét, azt nem tudta megállapítani. Fölöttébb valószínűnek látszott - Harbert is úgy vélekedett -, hogy némelyik nyom hatalmas ragadozók közelségét jelenti: ezzel a körülménnyel kétségkívül számolniok kell; de sehol egy baltavágás a fák törzsén, sehol egy kihunyt pásztortűz pernyéje, sehol egy emberi lábnyom; ami talán még szerencse is, hiszen a Csendes-óceánnak ezen a vidékén az emberek jelenléte sokkalta félelmetesebb lett volna, mint amilyen kívánatos.

Harbert és Pencroff nem sokat beszélgetett, mert útjukon minduntalan nagy nehézségeket kellett leküzdeniök, és csak igen lassan nyomulhattak előre: egyórás menetelés után sem tettek meg többet egy mérföldnél. Mind ez idáig nemigen kegyelte őket a vadászszerencse. Az ágak közt ugyan daloltak és röpdöstek a madarak, ezek azonban, ösztönük helyes sugallatára, rendkívül félősnek, ijedősnek mutatkoztak. A vadon egyik mocsaras részén, a sok szárnyas közt Harbert egy hosszú, hegyes csőrű madárra hívta föl társa figyelmét: alkata a jégmadáréra emlékeztetett. Csakhogy ennek, a jégmadárétól eltérően, merev, acélfényű tollazata volt.

– Alighanem jacamar,³ más néven fénymadár - mondta Harbert, és igyekezett „lőtávolságra” megközelíteni az állatot.

– No, akkor itt az alkalom, hogy jacamart együnk - felelte a tengerész -, ha ugyan van benne hajlandóság, hogy elfogassa és megsüttesse magát velünk...

A fiú ebben a pillanatban kővel hajította meg a madarat, és ügyesen célzott, mert a lövedék szárnya tövén találta a jacamart; dobása azonban nem lehetett elég erős, mert a fénymadár úgy elfutott, ahogy csak a lába bírta, s egy pillanat alatt már el is tűnt a szemük elől.

– Ejnye, de kétbalkezes vagyok! - kiáltott föl Harbert.

– Dehogyis, fiacskám - vigasztalta a tengerész. - Jól céloztál, sokan el sem találták volna a madarat. Gyerünk! Sose bosszankodjál! Majd elkapjuk máskor!

Folytatták fölfedező útjukat. Mennél tovább jutottak, annál csodálatosabb faóriásokat láttak a ritkuló fák közt, de egyik sem termett ehető gyümölcsöt. Pencroffot elsősorban az érdekelte, nem található-e itt is néhány példánya annak a pálmafajtának, amely annyi formában hasznosítható a ház körül, s amely az északi félteke negyvenedik szélességi fokától egészen a déli földgömb harmincötödik fokáig mindenütt honos; ám hiába kereste őket. Ebben az erdőben csak toboztermők nőttek, olyanfélék, mint a himalájai deodarák, amelyeket Harbert előző nap fölismert, vagy az északnyugat-amerikai *douglas*okhoz hasonló fák, vagy pedig a bámulatos, százötven láb magasságú, sudár fenyők.

Ebben a pillanatban egy raj takaros tollazatú, hosszú, csillogó farkú, apró madár rebbent szanaszéjjel a bokrok közt; szárnyukból puha pihe hullott, és finom, pehelyszerű rétegben lepte el a talajt. Harbert fölkapott egy maréknyi tollpihét, és alaposan szemügyre vette.

– Ezek *kuruku*k, más néven őrlőmadarak - jelentette ki.

– Jobban örülnék néhány gyöngytyúknak vagy fajdkakasnak - felelte Pencroff -, de végül is egy a fontos: ehetők?...

– Hogy ehetők-e? - vágta rá Harbert. - De még mennyire: a húsuk valóságos ínyencfalat! És ha nem tévedek, könnyen becserkészhetők, doronggal leüthetünk közülük akárhányat...

A tengerész és a fiú kúszni kezdett a magas fűben, és eljutott egy fa alá, amelynek az ágait szinte ellepte a rengeteg kis madár. A kurukuk éppen a rovarok rajzását lesték, amelyek fő táplálékul szolgálnak nekik. Tollas lábukkal erősen markolták a vékony gallyakat, amelyeken sorban kuporogtak.

A vadászok ekkor váratlanul fölugrottak, és botjukkal úgy suhintottak végig a kurukuk hosszú során, mintha kaszával vágnák a rendet; mire a madarak észbe kaptak volna, késő volt. Százával hevertek a földön, mire a többi fölocsúdott, és menekülésre szánta el magát.

– Jól van - mondta Pencroff -, ilyen vad illik a magunkfajta vadászhoz! Hiszen ezt akár puszta kézzel is megfoghatja az ember!

A tengerész hosszú, hajlékony vesszőre tűzte a sok kurukut, szép sorjában, ahogy a kövér pacsirtákat szokás; aztán Harberttel együtt folytatta a fölfedező utat. Megfigyelték, hogy a folyó lassan elkanyarodik, és dél felé hirtelen vargabetűt ír le; valószínűnek látták azonban, hogy távolabb ismét visszafordul eredeti irányába, hiszen alighanem a hegyek közt van a forrása, amelyet nyilván a középső hegykúp lejtőit borító hó olvadása táplál.

A kirándulásnak, mint tudjuk, azt tűzték ki fő céljául, hogy Pencroff és Harbert annyi vadat zsákmányoljon a Kémény lakói számára, amennyit csak lehet. Egyelőre nem állíthatták, hogy elérték volna céljukat. A tengerész tehát buzgón cserkészett tovább, és hellyel-közzel cifrákat káromkodott, ha egy-egy vad, amelyet még fölismerni sem maradt ideje, fölszökkent előtte és villámgyorsan a bozótba illant. Bezzeg lett volna csak velük Top, Cyrus Smith vadászkutyája! De hát Top eltűnt a gazdájával együtt, és bizonyára vele is pusztult.

Délután három óra tájban Pencroffék új madárcsapatokat láttak a fák lombozatán át: ezek borókát és más zamatos bogyókat csipegettek az ágakról. Hirtelen valóságos trombitaharsogás zendült a rengetegben. A különös, érces kürthangot bizonyos tyúkfélék hallatták, amelyeket az Egyesült Államokban „siketfajdnak” hívnak. Kisvártatva meg is pillantottak néhány tarka, rőtes tollazatú, barna farkú fajdpárt. Harbert nyomban megmondta, miről ismerszik meg a kakasa: arról, hogy fölfelé meredő tollszakáll, amolyan hegyes végű taréjcsökevény látható a nyakán. Pencroff nem akarta elmulasztani, hogy legalább egyet kézre ne kerítsen ezek közül a tyúkfélék közül, amelyek nagyságra a valódi csirkével, ízre pedig a császármadárral vetekszenek. Ez azonban nehéz feladatnak bizonyult, mert sehogy sem hagyták magukat megközelíteni. Több sikertelen kísérlet után, amely csak annyi eredménnyel járt, hogy fölriasztotta a madarakat, a tengerész így szólt a fiúhoz:

– Hiába, ha röptében nem lehet fajdot fogni, akkor nincs más hátra, horogra kell csalni őket!

– Horogra?! - ámuldozott Harbert, mert nagyon meglepte ez a kijelentés.

– Arra bizony, akár a potykát - felelte komolyan a tengerész.

Pencroff a bokrok közt vagy fél tucat fajdfészekre bukkant; mindegyikben két vagy három tojás fehérlett. Pencroff azonban óvakodott attól, hogy megérintse ezeket a fészkeket, hiszen a madaraknak hamarosan vissza kellett térniök. Inkább úgy tervezte, hogy madzagokat feszít ki a fészkek közt - de nem afféle közönséges madárfogó hurkokat ám, hanem igazi, horogban végződő horgászzsinegeket. Harbertet a fészkektől néhány lépésnyire vezette, majd nekiállt és különleges horgászszerszámot barkácsolt; az elkészítés módja arra vallott, hogy őkelme Isaac Waltonnak, a neves horgászszakírónak a követője. Harbert érthető érdeklődéssel figyelte ügyeskedését, de nem nagyon bízott a sikerében. Pencroff vékony indákat kötözött egymáshoz, és ekként tizenöt-húsz láb hosszú zsinegekhez jutott. Aztán nagy, erős, kampós hegyű törpeakáctöviseket erősített horogként a liánok végére. Csaléteknek megtették a földön hemzsegő, kövér, vörös hernyók is.

Amikor mindezzel elkészült, Pencroff bekúszott a bozótba, és gyíkként tekeregve a növények közt elhelyezte a horgászzsinórok horgas végét a fajdfészkek közelében; aztán visszasurrant, megmarkolta a zsinegek innenső végét, és Harberttel együtt elrejtőzködött egy vastag derekú fatörzs mögött. Türelmesen várakoztak mindketten. Harbert, valljuk be, nem sok sikert jósolt Pencroff találmányának.

Félóra is eltelt jócskán, amikor a fajdpárok - amint a tengerész megjövendölte - egymás után kezdtek fészkükre visszatérni. Bohókásan ugrándoztak, csőrükkel kotorgatták a talajt, és semmiből sem gyanították a vadászok jelenlétét, akik gondosan ügyeltek rá, hogy szembe kapják a szelet.

Az azonban bizonyos, hogy a fiút élénk érdeklődés fogta el abban a pillanatban. Lélegzetét visszafojtva várakozott, Pencroff pedig kiguvadt szemmel, tátott szájjal, lebiggyedt alsó ajakkal figyelte az eseményeket, olyan arcot vágott, mintha mindjárt beleharapna egy jókora darab fajdpecsenyébe, levegőt is alig vett.

A fajdok eközben a horgok körül sétálgattak, de rájuk se hederítettek. Pencroff erre gyöngén meg-megrángatta a csalétket, hogy azt a látszatot keltse, mintha élő hernyók mozognának a fűben.

A tengerészt ebben a pillanatban kétségkívül sokkal nagyobb izgalom kerítette hatalmába, mint azt, aki vízben horgászik, mert az nem tarthatja szemmel a zsákmányát, amint az a horgot pedzi.

A férgek kunkorgása nemsokára magára vonta a madarak figyelmét, és attól fogva egyre sűrűbben csapkodtak csőrükkel a horgok felé. Három, nyilván fölöttébb falánk természetű fajd tüstént be is kapta a csalétket, és azzal együtt a horgot is. Pencroff ekkor hirtelen „bevágott” a zsineggel - hogy horgász műszóval éljünk -, és egyetlen gyors rántással horogra kapta a madarakat; csapkodásuk elárulta, hogy csakugyan horogra akadtak.

– Hurrá! - kiáltotta a tengerész, és odarohant a három, egy csapásra foglyul ejtett madárhoz.

Harbert tapsolt. Most látott először madárhorgászatot; a tengerész azonban szerényen megvallotta, hogy nem először próbálkozott ezzel, és egyébként sem őt illeti a föltaláló dicsősége.

– No meg aztán - fűzte hozzá - különb ötletek is elkelnek még a mi helyzetünkben!

A fajdokat lábuknál fogva összekötözték; Pencroff örült, hogy nem kell üres kézzel hazatérniök, és mivel a nap már amúgy is nyugovóra hajolt, úgy ítélte, ajánlatos visszaindulniuk szállásuk felé.

A helyes irányt a folyó mutatta, a vadászoknak csak követniök kellett a part vonalát; hat óra tájt a kirándulástól meglehetősen fáradt Harbert és Pencroff valóban vissza is ért a Kéményhez.