Megvirradt. A kripta mélységes mélyére azonban nem hatolt le semmilyen fénysugár. Dagály födte el a barlang nyílását. Ám a Nautilus oldalából hosszú kévékben kitörő mesterséges világosság nem gyöngült, és a víztükör villódzása sem csillapult a hajó körül.

Nemo kapitányt teljes kimerültség fogta el, és holtfáradtan roskadt hátra a kereveten. A telepesek legszívesebben a Gránitpalotába szállították volna, az aggastyán azonban kifejezte abbéli akaratát, hogy a Nautilus pénzzel föl sem mérhető értékű kincsei közt várja be a halált, amely már nem soká késlekedhet. A kapitány hosszú, félöntudatlan kábulata közben Cyrus Smith és Gedeon Spilett gondosan megfigyelte a beteg állapotát. Látszott, hogy a kapitány egyre inkább gyöngül. Az életerő fokról fokra fogyatkozott a hajdan oly szívós, de immár törékeny testben, s úgyszólván már csak szívében és agyában központosult.

A mérnök és az újságíró fojtott hangon tanácskozott. Tehetnek-e vajon még valamit a haldokló érdekében? Képesek-e, ha nem is megmenteni, de legalább néhány nappal meghosszabbítani az életét? Ő maga azt mondta, hogy betegségére nincs orvosság; nyugalmasan, félelem nélkül várta a halált.

– Nem tehetünk semmit - mondta Gedeon Spilett.

– De vajon mi baja lehet? - kérdezte Pencroff.

– Végelgyengülés - felelte az újságíró. - Csöndesen elszunnyad...

– No és ha kivinnénk a friss levegőre, a napsütésre - kérdezte a tengerész -, vajon nem kap-e új erőre?

– Nem, Pencroff - felelte a mérnök -, minden kísérlet hiábavaló! Egyébiránt Nemo kapitány nem is tűrné, hogy elszakítsuk a hajójától. Vagy harminc éve itt él a *Nautilus*on, érthető hát, hogy a *Nautilus*on akar meghalni is.

Nemo kapitány alighanem meghallotta Cyrus Smith válaszát, mert fölemelkedett kissé fektéből, s gyöngébb, de még mindig érthető hangon így szólt:

– Igaza van, uram. Itt kell meghalnom, s én itt akarok meghalni. Van azonban egy kérésem önökhöz...

Cyrus Smith és társai a kerevethez léptek, és párnákkal kényelmesen alátámasztották a haldoklót.

A mennyezet cirádáin villanyos fénysugarak szűrődtek át, és ragyogó világossággal árasztották el a szalont. Nemo kapitány tekintete végigkalandozott rajta, és meg-megállapodott egy-egy műremeken: hosszasan nézegette a pompás falikárpitokra aggatott festményeket, olasz, flamand, francia, spanyol művészek mesteri alkotásait, a talapzatukon álló márványszobrokat és bronzalakokat, a hátsó falra támaszkodó csodálatos orgonát, a központban levő medence köré csoportosított üvegszekrényeket és a medencében a tenger bámulatosnál bámulatosabb termékeit, tengeri növényeket, virágállatokat, fölbecsülhetetlen értékű gyöngyfüzéreket; szeme végezetül megpihent a múzeum oromdíszén, amelyen ott állt a Nautilus jelmondata:

MOBILIS IN MOBILI¹

Úgy rémlett, hogy pillantásával még egyszer végigsimogatja a művészet és a természet e remekműveit, amelyek oly sok esztendős tenger alatti élete során látókörét határolták.

Cyrus Smith tisztelettel hallgatott Nemo kapitány merengése közben. Várta, hogy a haldokló szólaljon meg.

Néhány perc telt el így, s ezalatt talán egész élete elvonult Nemo kapitány lelki szeme előtt; végül is a telepesek felé fordult, és azt mondta:

– Önök tehát úgy hiszik, hogy némi hálával tartoznak nekem?

– Kapitány, az életünket is szívesen föláldozzuk, ha azzal meghosszabbíthatjuk az önét!

– Jól van - felelte Nemo kapitány -, jól van!... Ígérjék meg, hogy teljesítik utolsó akaratomat, s ha ezt megteszik, meghálálták mindazt, amit önökért tettem...

– Ígérjük önnek - fogadta Cyrus Smith.

S ezt az ígéretét nemcsak a maga, hanem társai nevében is tette.

– Uraim - szólt a kapitány -, holnap én már halott leszek...

Harbert tiltakozni akart, de a kapitány intett, hogy hallgasson.

– Holnap már halott leszek, és az az óhajtásom, hogy a *Nautilus*ban temessenek el. Igen, ez a hajó legyen a koporsóm! Valamennyi társam a tenger mélyén pihen, ott akarok nyugodni én is...

Mély hallgatás fogadta Nemo kapitány szavait.

– Értsenek meg jól, uraim! - folytatta a kapitány. - A Nautilus foglya ennek a barlangnak, mert az üreg száját elrekesztette a magasra torlódott sziklafenék. Ám ha börtönét nem hagyhatja is el, a hajó mindazonáltal lesüllyedhet a víz fenekére, hogy a mélységben őrizze meg a holttestemet...

A telepesek áhítatos megrendüléssel hallgatták a haldokló szavait.

– Holnap, halálom után, Smith úr, ön és társai elhagyják a *Nautilus*t - folytatta a kapitány -, mert azt akarom; hogy a hajó és minden kincse velem együtt tűnjék el a tenger alatt. Egyetlen emlékük maradjon csak Dakkar hercegtől, akinek most már ismerik az élettörténetét: ez a ládikó... Ez a ládikó sok millió értékű gyémántot zár magába: legtöbbje azoknak az időknek emléke, amikor még férj és apa lévén, szinte hittem a boldogságban; az igazgyöngyöket pedig magam gyűjtöttem barátaimmal a tenger fenekén. Ezzel a kinccsel egyszer még sok jót tehetnek. Olyan emberek kezében, mint ön és társai, Smith úr, a vagyon nem jelent veszedelmet. Nem félek hát, hogy netán rossz célra használják föl!

A gyöngeség néhány pillanatnyi szünetre kényszerítette Nemo kapitányt, de aztán így folytatta:

– Holnap önök magukhoz veszik a ládikót, elhagyják a szalont, és rám zárják az ajtaját; aztán fölkapaszkodnak a Nautilus fedélzetére, és becsukják, majd csavarokkal rögzítik meg a lejárati nyílás fedelét.

– Megtesszük, kapitány úr - ígérte Cyrus Smith.

– Helyes. Ha mindez megtörtént, beszállnak a csónakba, amelyen ideérkeztek. Mielőtt azonban eltávolodnának a Nautilus*tól, nyissák ki a hajó farán a vízvonalnál található két vízcsapot. A víz majd behatol a tartályba, és a *Nautilus lassan alámerül, hogy örökre megpihenjen a tenger fenekén.

Cyrus Smith tétova mozdulatot tett, de a kapitány megnyugtatta:

– Sose féljen! Hiszen csak halottat temetnek el!...

Cyrus Smith és társai nem tartották helyénvalónak, hogy bármiben is ellenkezzenek Nemo kapitánnyal. Az aggastyán végrendeletét közölte velük, s nekik teljesíteniök kell a haldokló utolsó akaratát.

– Megígérik, uraim? - kérdezte Nemo kapitány.

– Megígérjük, kapitány úr - felelte a mérnök.

A kapitány köszönetet intett, aztán arra kérte a telepeseket, hogy néhány órára hagyják magára. Gedeon Spilett erősködött, hogy vele marad, és segítségére lesz, ha netán válságosra fordulna az állapota, a haldokló azonban visszautasította az újságíró ajánlkozását.

– Holnapig nem halok meg, uram! - mondotta.

Valamennyien elhagyták a szalont, áthaladtak a könyvtárszobán, majd az éttermen, és a tengeralattjáró orrába érkeztek: ott, a gépházban állt az a villanyos berendezés, amely meleget, fényt és hajtóerőt szolgáltatott a Nautilus számára.

A remekműveket magába záró Nautilus maga is remekmű volt, s a mérnök elragadtatással szemlélte.

A telepesek fölmentek a víz fölé hét-nyolc lábnyira emelkedő fedélzetre. Ott leheveredtek, valamilyen hatalmas ablakféle nyílás közelében, amelyet vastag, lencseszerű üveg borított; fénykéve tört elő mögüle. Ezen a nyíláson át a telepesek a kormányfülkébe láttak: onnan irányította a kormányos a *Nautilus*t a vizek mélyén, s útját elektromos fénysugarak tekintélyes távolságra világították meg.

Cyrus Smith és társai hallgatagon várakoztak a fedélzeten, mert mindaz, amit láttak és hallottak, mély hatást tett reájuk, szívük pedig elszorult arra a gondolatra, hogy pártfogójuk, akit néhány órája ismernek csupán, de akinek segítő karja annyiszor nyúlt ki feléjük, halálán van!

Bárhogy vélekedjék is az utókor ennek a különös, úgyszólván emberiségen kívüli lénynek a cselekedetei felől, Dakkar herceg mindenképpen azoknak a rendkívüli jelenségeknek egyike marad, akiknek emléke sohasem enyészik el.

– Micsoda ember! - mondta Pencroff. - Mióta él már az óceán mélyén! És ha meggondolom, talán ott sem talált több nyugalomra, mint egyebütt!

– A *Nautilus*on elhagyhattuk volna a Lincoln-szigetet - jegyezte meg Ayrton -, és eljuthattunk volna valamelyik lakott vidékre...

– Ördögadta hajója! - fortyant föl Pencroff. - Én bizony soha nem vállalnám el a kormányzását! A tengeren hajózni? Azt igen! De tenger alatt? Azt már nem!

– Azt hiszem - felelte az újságíró -, hogy ilyen gépezetű tengeralattjárót elvezetni igen könnyű feladat, Pencroff, és valamennyien gyorsan beletanultunk volna. Nem kell félteni vihartól, zátonytól, összeütközéstől. Néhány lábnyira a felszín alatt olyan nyugodt a tenger vize, akár valamiféle tóé...

– Lehetséges - felelte a tengerész -, de én már csak megmaradok a vitorlás hajónál, különösen, ha jó kis szellő fújdogál. A hajó arra való, hogy tengerjáró legyen, nem pedig tengeralattjáró!

– Barátaim - szólt közbe a mérnök - ne vitatkozzunk most a tengeralattjárók kérdéséről, vagy legalábbis ne a Nautilus*szal kapcsolatban. A *Nautilus nem a mi tulajdonunk, tehát nincs jogunk rendelkezni felőle. Egyébiránt úgy sem látnók semmi hasznát. Semmiképpen sem juthat ki ebből a bazaltsziklák eltorlaszolta barlangból, meg aztán Nemo kapitány különben is úgy kívánja, hogy halála után vele együtt a víz alá merüljön. Óhaját vita nélkül teljesítenünk kell.

Cyrus Smith és társai kis ideig még a fedélzeten beszélgettek, majd ismét lementik a hajó belsejébe. Odalenn ettek egy keveset, aztán visszatértek a szalonba.

Nemo kapitány addigra már némileg fölocsúdott tompa aléltságából, szeme visszanyerte fényét. A telepeseknek úgy tetszett, hogy ajkán halvány mosolyféle mutatkozik.

Cyrus Smith és társai közelebb léptek hozzá.

– Uraim - szólította meg őket a kapitány -, önök bátor, becsületes és jó emberek. Egész igyekezetüket, minden erejüket a közös munkának szentelték. Gyakran figyeltem tevékenységüket. Nagyon megszerettem önöket, szeretem önöket!... Nyújtsa a kezét, Smith úr!

Cyrus Smith kezet nyújtott a kapitánynak, az melegen megszorította.

– Így van ez jól - suttogta az aggastyán.

Aztán így folytatta:

– De most már ne beszéljünk többet énrólam! Még van mondanivalóm önökről is meg a Lincoln-szigetről is, amelyen menedéket találtak... Mi a tervük? Távozni akarnak a szigetről?

– Igen, de majd visszatérünk, kapitány úr - felelte élénken Pencroff.

– Visszatérnek? - mosolygott a kapitány. - Igaz, Pencroff, tudom, mennyire szeretik ezt a szigetet. Az önök munkája törte föl termőfölddé, jogos tulajdonuknak tekinthetik!

– Az a tervünk, kapitány úr - mondta Cyrus Smith -, hogy fölajánljuk az Egyesült Államok kormányának, majd pedig támaszpontot létesítünk rajta hazánk tengeri hajóraja számára, minthogy oly kedvező e célra a sziget fekvése a Csendes-óceánnak ezen a részén.

– Önök a hazájukra gondolnak, urain - bólintott a kapitány. - Önök azon munkálkodnak, hogy szülőföldjük viruljon és dicsőségben gyarapodjék. Önöknek igazuk van. A hazájuk!... Oda csakugyan vissza kell térniök! Úgy való, hogy az ember ott haljon meg, a szülőföldjén!... Én pedig, lám, itt múlok ki, oly távol mindattól, amit szerettem!

– Nincs-e valamilyen üzenete, továbbítandó utolsó kívánsága? - kérdezte a mérnök meghatottan. - Nem óhajt-e valamilyen emléket hagyni az indiai hegyek közt maradt barátai egyikének vagy másikának?

– Nem, Smith úr. Nekem nincsenek már barátaim! Utolsónak maradtam a nemzetségemből... ösmerőseim pedig már régóta halottnak hisznek... De térjünk vissza önökre. A magány, az elszigeteltség vigasztalan állapot, felőrli az emberi erőt... Magam is abba a balhiedelembe pusztulok bele, hogy az ember elélhet egymagában is!... Önöknek mindent meg kell kísérelniök, hogy elhagyhassák a Lincoln-szigetet, és viszontláthassák szülőföldjüket. Tudom, hogy azok a gonosztevők tönkretették az önök bárkáját...

– Új hajót építünk helyette - felelte Gedeon Spilett -, sokkal nagyobbat, akkorát, amekkorán eljuthatunk a legközelebbi szárazföldek valamelyikére; előbb-utóbb elhagyjuk a Lincoln-szigetet, de egyszer még mindenképpen visszatérünk. Annyi szép emlék köt ide bennünket, hogy nem tudunk elszakadni tőle!...

– Itt ösmertük meg Nemo kapitányt - mondta Cyrus Smith.

– És itt minden Nemo kapitányra emlékeztet bennünket! - tette hozzá Harbert.

– És itt alszom majd örök álmomat - felelte a kapitány -, hacsak...

Tétován elhallgatott, aztán mondata befejezése helyett mindössze ennyit mondott:

– Smith úr, szeretnék négyszemközt beszélni önnel!...

A mérnök társai engedelmeskedtek a haldoklónak, kimentek a szalonból.

Cyrus Smith néhány percig zárt ajtók mögött beszélgetett Nemo kapitánnyal, majd nemsokára beszólította barátait, de semmit sem közölt velük arról a titokról, amelyet a haldokló reá bízott.

Gedeon Spilett feszült figyelemmel vizsgálta a nagybeteget. Nyilvánvaló volt, hogy már csak a lelkierő tartja benne az életet, de az sem tartóztathatja föl sokáig a test általános elgyöngülését.

A nap lassan véget ért, de a kapitány állapotában semmiféle változás nem mutatkozott. A telepesek egyetlen pillanatra sem hagyták el a Nautilus szalonját. Beesteledett, ámbár a sírbolt mélyén semmit sem észlelhettek a napszakok váltakozásából.

Nemo kapitány nem szenvedett, de ereje percről percre fogyott. Nemes, metszésű arca egyre halványodott a halál közeledtére, de nyugalmas kifejezését nem vesztette el. Ajkáról egyszer-másszor alig érthető szavak rebbentek el: rendkívüli élete különféle mozzanatainak emlékezetét idézték. Látszott, hogy az élet percről percre tünedezik földi porhüvelyéből; tagjai már hűlni kezdtek.

Néha egy-két szót intézett még a köréje csoportosuló telepesekhez, és reájuk mosolygott azzal a végső mosollyal, amely olykor a halál után sem enyészik el.

Végül, valamivel éjfél után, Nemo kapitány még egyszer, utoljára megmozdult, karját keresztbe fonta a mellén, mintha ebben a testtartásban szándékoznék meghalni.

Éjfél után egy óra tájt már csak tekintetében parázslott az élet. Még egy utolsó láng villant föl a szembogarában, amelyben hajdanán annyi tűz lobogott. Aztán ennyit suttogott:

– Istenem! Hazám!

Aztán csöndesen jobblétre szenderült.

Cyrus Smith a halott fölé hajolt, és lefogta a szemét annak az embernek, akit valaha Dakkar hercegnek hívtak, most pedig már Nemo kapitány sem volt többé...

Harbert és Pencroff sírt. Ayrton is eldörzsölt a szeme sarkában egy kibuggyanó könnyet. Nab térdre vetette magát, az újságíró pedig szobormereven állt a helyén.

Cyrus Smith a halott feje fölé nyújtotta a kezét.

– Isten vegye magához a lelkét - mondta, majd társai felé fordulva hozzáfűzte: - Imádkozzunk érte, akit elvesztettünk!

Néhány órával később a telepesek teljesítették ígéretüket, és végrehajtották a kapitány utolsó akaratát.

Cyrus Smith és társai elhagyták a *Nautilus*t, egyetlen emléket vittek csupán magukkal, a mérhetetlen kincset rejtő ládikót, amelyet jótevőjük örökül hagyott reájuk.

Gondosan bezárták a még mindig fényárban fürdő, csodálatos szalon ajtaját. Becsapták a fedélzeti lejáró vasfedelét, és csavarokkal erősen leszorították, hogy egyetlen cseppnyi víz se szivároghasson a Nautilus belsejébe.

Aztán beszálltak a tengeralattjáró oldalához kötött csónakba.

A csónakon a Nautilus farához eveztek. Ott a vízvonalon megtalálták a hajó merülését szabályozó tartályok két széles nyílású csapját.

A telepesek megnyitották a csapokat, a tartályokat víz árasztotta el, a Nautilus süllyedni kezdett, mind lejjebb és lejjebb merült, majd végül eltűnt a víztükör alatt.

A telepesek azonban még sokáig nyomon követhették mélybe merülését. Erős fénye még az alsóbb rétegekből is fölhatolt az áttetsző vízen keresztül, mígnem a kripta lassan sötétbe borult. Végül az elektromos fény roppant sugárzása is elhunyt, és a Nautilus - immár Nemo kapitány koporsója - megpihent a hullámsírban.