A mérnök közölte megfigyeléseit a telepesekkel; azok félbehagyták munkájukat, és hallgatagon szemlélték a Franklin-hegy csúcsát.

A tűzhányó tehát fölébredt, s a föld alatti gőzök áttörték a kráter fenekén fölhalmozódott ásványi réteget. De vajon hevesebb kitörésre készül-e a föld mélyében lángoló tűz? Lehetséges, de hát ezt a veszélyt képtelenség elhárítani...

Mindazonáltal, ha föltételezhettek is valamilyen kitörést, valószínűnek látszott, hogy nem sújtja majd a Lincoln-sziget egészét. A vulkáni anyagok ömlése nem okoz mindig végzetes pusztulást. A szigetet - amint arról a hegy északi lejtőit barázdáló, megkövült lávafolyamok is tanúskodtak - egyszer érte már hasonló megpróbáltatás. Egyébiránt a hegy alakja maga is arra vallott, hogy a felső peremén kicsorbult kráterszáj most is a sziget termékeny tájaival átellenes oldalra ontja majd a kiokádott anyagokat.

A múlt persze nem jelentett szükségképpen biztosítékot a jövőre. Gyakran megtörténik, hogy a tűzhányók csúcsán bedugul a régi kráter, és újak nyílnak helyette a hegy oldalában. Ez a tünemény igen sokszor mutatkozott meg akár az Óvilágban, akár az Újvilágban: így történt ez az Etnával, a Popocatépetllel, az Orizabával is; valamely vulkán kitörésének előestéjén mindentől tartani kell. Elég egy földrengés - és ez a tünemény gyakran kíséri a tűzhányók kitöréseit -, hogy a hegy belső elrendeződése megváltozzék, és a fehéren izzó lávafolyam kaput nyisson magának.

Cyrus Smith mindezt elmagyarázta társainak, és minden túlzás vagy szépítgetés nélkül közölte a veszély mellett és a veszély ellen szóló föltevéseit.

A telepesek végeredményben nem tehettek semmit. Úgy rémlett, a Gránitpalotát akkor sem fenyegeti összeomlás, ha a földrengés meg is ingatja a laza talajt. A karámot azonban annál jobban kell félteniök, ha egyszer a Franklin-hegy déli oldalában új kráter nyílik.

Ettől a naptól fogva szüntelenül lengedeztek füstfelhők a hegy csúcsa körül, mégpedig egyre magasabb és vastagabb oszlop alakjában, láng azonban nem keveredett a sűrűn fölbodorodó gomolyagok közé. Egyébiránt az egész jelenség a középső kürtő alsó részére tömörült.

Közben a szép idő eljövetelével újra kezdődött a munka. A hajóépítéssel mielőbb végezni akartak, s ezért szerfölött iparkodtak; Cyrus Smithnek a fövénysávra zuhogó vízesés erejét fölhasználva sikerült vízhajtású fűrészmalmot szerkesztenie, amely gyorsabban hasogatta vastagabb és vékonyabb deszkákká és gerendákká a fatörzseket. Ennek a gépezetnek éppoly egyszerű volt a szerkezete, mint a norvég falvakban használatos fűrészmalmoké. Egy vízszintes mozdulat a helyére illesztette a fát, egy függőleges mozdulat a fűrészt nyomta le: ennyiből állt a gép egész működése, s ehhez a mérnöknek nem kellett egyéb, mint egy kerék, két henger és néhány megfelelően elhelyezett emelőcsiga.

Szeptember vége felé a kétárbocosnak tervezett hajó váza már készen állt az ácsszérűben. Bordázata már csaknem teljesen elkészült, bókonyait pedig ideiglenes támasztóívek rögzítették a helyükre, úgyhogy a telepesek fölbecsülhették már a hajó arányait. Ez a finoman ívelt orrú, igen kecsesen tagolt törzsű és tatrészű kétárbocos láthatólag hosszabb átkelést is kibír majd, ha a szükség úgy kívánja; a külső borítás és a bélésdeszkázat fölrakására és a fedélzet megácsolására bizony még tetemes idő kellett. A kalózok briggjének a vasalását annak idején nagy szerencséjükre megmentették a tenger alatti robbanás után. Pencroff és Ayrton a darabokra tört hajópalánkokból és görbe támfákból sorra kihúzogatta a csapszegek és a rézcsavarok tekintélyes tömegét. A kovácsokat ez igen sok munkától megkímélte, az ácsokra viszont annál több tennivaló várt még.

A hajóépítést egy hétre még félbe kellett szakítaniok az aratás, begyűjtés és a Kilátó-fennsíkon buján tenyésző különféle zöldségfélék és más egyéb vetemények behordása miatt. Mihelyt azonban ezzel végeztek, visszatértek az ácsműhelybe, és attól fogva minden percüket a kétárbocos megépítésének szentelték.

Esténként a telepesek valóban kimerülten hagyták abba a munkát. Hogy arra se vesztegessék az időt, még az étkezésük idejét is módosították: délidőtájt kutyafuttában megebédeltek a helyszínen, este pedig ugyanott vacsoráztak, de csak napszállta után, amikor már nem dolgozhattak a sötétben. Aztán hazamentek a Gránitpalotába, és sietve nyugovóra tértek.

Mindazonáltal néhanapján érdekes beszélgetések késleltették valamelyest a lefekvést. A telepesek szívesen társalogtak a jövőről és főként arról, miképpen változik meg életük, ha a kétárbocossal elérik a legközelebb levő szárazföldek valamelyikét. Ám tervezgetéseik középpontjában mindig az a gondolat szerepelt, hogy végül is visszatérnek a Lincoln-szigetre. Semmiképpen sem akarták egyszer s mindenkorra elhagyni sok fáradsággal megalapozott és sok sikerrel művelt telepüket, és azt remélték, hogy majd az Amerikával való érintkezés szigetük számára új fejlődési lehetőségeket biztosít.

Különösen Pencroff és Nab vágyakoztak arra, hogy itt éljék le életüket.

– Ugye, Harbert - kérdezte a tengerész -, te sem hagyod el végleg a Lincoln-szigetet?

– Nem, Pencroff, főleg ha te is úgy határozol, hogy itt maradsz!

– Már döntöttem is, fiacskám - felelte Pencroff -, itt fogok várni rád! Te pedig majd visszatérsz feleségestül, fiastul, én meg fogadom, hogy pompás, vidám fickókat nevelek a gyermekeidből!

– Rendben van, megegyeztünk - vágta rá Harbert mosolyogva, de azért valamicskét el is pirult.

– Ön pedig, Cyrus úr - folytatta Pencroff lelkesen -, ön a Lincoln-sziget örökös kormányzója lesz! Teringettét! Hány lakost képes táplálni ez a sziget? Úgy becsülöm, legalább tízezret!...

Effélékről csevegtek gyakorta, és hallgatták Pencroff ábrándozását, míg végül már ott tartottak, hogy az újságíró elhatározta, hírlapot alapít New Lincoln Herald címen.

Ilyen az emberi természet. Szükségét érzi, hogy maradandó művet alkosson, olyat, amely túléli őt magát: ez épp egyik jele annak, hogy az ember ennyivel magasabb rendű, mint bármely más lény. S többek közt ez az, aminek világuralmát köszönheti, és ami világuralmának jogosságát igazolja.

Vajon Top és Jup is hasonlóképpen álmodoztak-e a jövőről? Ayrton többnyire hallgatott, s legföljebb csak annyit mondott, nagyon szeretné viszontlátni Glenarvan lordot, hogy tisztességes emberként, erkölcseiben megtisztultan léphessen elébe.

Egyik este - október 15-én - a szokottnál is hosszabb ideig űzték képzeletük játékát a telepesek. Kilenc órára járt az idő. Hosszú, rosszul leplezett ásítások jelezték már, hogy elérkezett a pihenés ideje, és Pencroff éppen indult is az ágya felé, amikor váratlanul megszólalt a teremben fölszerelt villanyos csengő...

Valamennyien együtt voltak: Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Ayrton, Pencroff és Nab. A telepesek egyike sem tartózkodott tehát a karámban.

Cyrus Smith fölugrott székéből. Társai csak bámultak: azt hitték, a fülük cseng.

– Mit jelentsen ez?! - kiáltott föl Nab. - Ki az ördög csönget?

Senki sem válaszolt.

– Zivataros az idő - vélekedett Harbert. - Talán a légköri elektromosság okozza...

Nem fejezhette be a mondatát. A mérnök tagadóan rázta a fejét; minden tekintet feléje fordult.

– Várjunk - tanácsolta Gedeon Spilett. - Ha a csöngetést jeladásnak szánták, bárkitől származzék is, bizonyára megismétli.

– De vajon kicsoda csöngetett?! - kiáltotta Nab.

– Nos - felelte Pencroff -, ugyanaz, aki...

A tengerész szavait a csengőharang nyelvének újabb rezgése szakította félbe.

Cyrus Smith a távírókészülékhez lépett, áramot kapcsolt a vezetékre, és ezt a kérdést sürgönyözte a karámba:

Mit óhajt?

Néhány másodperc múltán az ábécével ellátott tárcsán mozgó mutató ezt a választ közölte a Gránitpalota lakóival:

Siessenek a karámba, azonnal!

– Végre! - kiáltott föl Cyrus Smith.

Igen! Végre! A titokról nemsokára lehull a fátyol! A telepeseket olyan mérhetetlen kíváncsiság ösztökélte a karám felé, hogy az elűzte minden fáradtságukat, a pihenésnek már egyáltalán nem érezték szükségét. Nem szóltak egyetlen szót sem, hanem tüstént fölkerekedtek, néhány másodperc múlva már el is hagyták a Gránitpalotát, és lenn álltak a fövénysávon. Csak Jup és Top maradt odahaza. Most nem volt szükség reájuk.

Az éjszaka komoran feketéllett. Az újhold aznap együtt nyugodott le a nappal. Harbert fölhívta a többiek figyelmét arra, hogy a tömött esőfelhők alacsony, súlyos boltozatként tömörülnek fölöttük, és elnyelik a legparányibb csillagsziporkát is. Csak egy-egy „szárazvillám” - távoli zivatarok visszfénye - lobbant föl hébe-hóba a látóhatáron.

Lehetségesnek látszott, hogy néhány óra múltán már magát a szigetet érik a villámcsapások. Vészterhes éjszaka borult reájuk.

Ám mégoly mélységes sötétség sem tartóztathatta volna hőseinket, akik biztonságosan haladtak a karámba vezető, jól ismert úton. Nekivágtak a Hála-folyó bal partjának, fölkapaszkodtak a fennsíkra, átkeltek a Glicerin-patak hídján, és az erdőn keresztül nyílegyenest tartottak céljuk felé.

Erős ütemben gyalogoltak, heves fölindulás hajszolta őket. Nem kételkedtek abban, hogy végre föllelik a rejtély eleddig annyit keresett nyitját, megtudják, mi a neve annak a titokzatos lénynek, aki oly gyakran, oly mélyen beleavatkozott az életükbe, aki oly nagylelkűen érvényesítette hatalmát érdekükben, s aki cselekedeteiben oly igen hatékonynak bizonyult! A telepeseknek már-már valóban úgy kellett hinniök, hogy a rejtelmes személyiség ismeri életük minden legapróbb részletét is, és kihallgatta mindazt, amit ők a Gránitpalotában beszéltek. Máskülönben hogyan is érthető, hogy mindig a kellő pillanatban tudott közbelépni?!

Valamennyien gondolataikba merülten szaporázták lépteiket. A fák boltozata alatt olyan sötétség terjengett, hogy a telepesek nem látták még az út szegélyét sem. Az erdőben egyébiránt semmiféle nesz nem hallatszott. A négylábú állatok is, a madarak is némán, mozdulatlanul kucorogtak a tikkasztóan fülledt légkörben. Szellő sem reszkettette a fák leveleit. Csak a telepesek léptei visszhangoztak a sötétben, a keményre taposott talajon.

Az első negyedórában csak Pencroff megjegyzése törte meg a csöndet:

– Lámpást kellett volna hoznunk...

A mérnök csak ennyit felelt:

– Majd találunk a karámban.

Cyrus Smith és társai kilenc óra tizenkét perckor hagyták el a Gránitpalotát. Kilenc óra negyvenhét perckor már három mérföldet megtettek a karámot a Hála-folyó torkolatától elválasztó ötmérföldnyi útból.

Ebben a pillanatban roppant fehér fényű villámlások cikáztak el széles ívben a sziget fölött, és tüzes világosságukban élesen kirajzolódott a lombozat fekete körvonala. A hirtelen föllobbanó, átható erejű villanások elkápráztatták és elvakították a rengeteg éjszakai vándorait. Nyilvánvaló volt, hogy rövidesen kitör a förgeteg. A villámlások egyre gyakrabban repesztették az égboltot, és egyre tündöklőbben ragyogtak. Távoli mennydörgés robajlott az elborult légkör mélységeiben. Fullasztóan nehéz levegő ülte meg a szigetet.

A telepesek úgy rohantak, mintha valamilyen ellenállhatatlan erő űzte volna őket.

Negyed tizenegykor villámtűz csillogó fényében fölbukkant előttük a karám palánkja, és alig léptek be a kapun, szörnyű csattanással csapott le mögöttük a mennykő.

Egyetlen percbe sem telt, hogy végigfussanak a karám udvarán, és Cyrus Smith már ott is állt a kunyhó előtt.

Lehetséges, hogy az ismeretlen a kunyhóban tartózkodik, hiszen innen kellett küldenie a táviratot. Az ablakból azonban semmilyen derengés sem szüremlett ki az udvarra.

A mérnök kopogtatott az ajtón.

Semmi válasz.

Cyrus Smith benyitott az ajtón, és a telepesek is beléptek a szobába, amelyben mélységes sötétség fogadta őket.

Nab szikrát csiholt tűzszerszámával; egy pillanat múltán már lobogott is a lámpásban a lángnyelv, és fénye megvilágította a szoba minden zugát...

Nem volt ott senki. Minden bútordarab érintetlenül állt a helyén, ugyanúgy, ahogy legutóbb hagyták.

– Vajon csupán érzékcsalódás játszott velünk? - mormolta Cyrus Smith.

Nem! Ez képtelenség! Hiszen a távirat szövegét nem lehetett félreérteni:

Siessenek a karámba, azonnal!

A távírókészülék külön e célra készült asztalkájához léptek. Minden a helyén volt: az áramfejlesztő telep, a telep befogadására szolgáló doboz, a fölvevő- és a leadókészülék is.

– Ki járt itt utoljára? - kérdezte a mérnök.

– Én, Cyrus úr - felelte Ayrton.

– Mikor?...

– Négy napja.

– Ah! Levél! - kiáltott föl hirtelen Harbert, s az asztalon heverő papírlapra mutatott.

A papíron ezek az angol nyelven írt szavak álltak:

Kövessék az új távíróhuzalt!

– Gyerünk! - kiáltotta Cyrus Smith, aki tüstént megértette, hogy a táviratot nem a karámban adták föl, hanem alighanem az ismeretlen lény hajlékából, amelyet a régi sürgönysodronyhoz csatolt pótvezeték kapcsolt össze a Gránitpalotával.

Nab fölkapta az égő lámpást, és valamennyien elhagyták a karámot.

A vihar csak most tört ki istenigazából. Érezhetőleg mind közelebb és közelebb estek egymáshoz a villámlások is és a dörgések is. Az égiháború már a Franklin-hegy, sőt az egész sziget fölött dühöngött. A villámok föl-fölvillanó világánál a telepesek jól látták a tűzhányó füstölgő csúcsát.

A karámnak a kunyhó és a kerítés közt elterülő részén semmiféle új távíró-összeköttetés nem látszott. Ám, miután kiléptek a kapun, a mérnök azonnal odarohant a legközelebbi távírópóznához, és egy villám fényénél fölfedezte, hogy a szigetelőcsigáról új huzal csüng le a földre.

– Megvan! - kiáltotta.

A sürgönysodrony a földön húzódott, és egész hosszában olyan burok borította, mint a tenger alatti kábeleket, amelyeknek a szigetelése víz alatt is biztosítja a zavartalan áramellátást. Irányából ítélve úgy látszott, hogy az erdőn át a hegy déli nyúlványaihoz vezet, vagyis következésképpen nyugat felé tart.

– Kövessük a huzalt! - szólt Cyrus Smith.

A telepesek elindultak a vezeték mentén, és útjukon részint a lámpás fénye, részint pedig a villámok sziporkázó tüze világított.

Ekkor már szakadatlanul dübörgött a mennydörgés, és olyan zajosan zengett az ég, hogy a telepesek hiába kiáltoztak, nem értettek egyetlen szót sem. Egyébiránt most nem is beszélniök kellett, hanem megállás nélkül nyomulniok előre.

Cyrus Smith és övéi mindenekelőtt a karám völgye és a Zuhatag-patak völgye közt emelkedő hegyhátra hágtak föl, annak legkeskenyebb részén. A huzal hol a fák alacsony ágai közt feszült, hol a földön húzódott tovább, és teljes bizonyossággal útbaigazította a telepeseket.

A mérnök föltételezte, hogy a kábel a völgy mélyére vezet, és ott lesz az ismeretlen lény lakhelye.

De nem volt ott semmi. A völgyből előbb a délnyugati hegynyúlványra kellett fölkapaszkodniok, aztán egy különös alakzatokban tornyosuló bazaltfal határolta, kopár szurdokba kellett leereszkedniök. A telepesek egyike vagy másika időnként lehajolt, megtapintotta a távírósodronyt, és megállapította, hogy jó irányban haladnak-e. Semmi kétségük sem lehetett azonban, hogy a huzal egyenest a tengerhez vezet. Úgy látszik, ott, valamelyik tűzeredetű sziklacsoport mélyében rejtőzik a mindeddig hasztalanul keresett barlangrejtek.

Az égbolt merő lángban égett. Egyik villám a másikat követte. Több mennykőcsapás a tűzhányó csúcsát érte, sőt egyik-másik magába a kráter mélyébe vágott, a sűrűn gomolygó füstfelhők közé. Némelykor szinte úgy rémlett, mintha maga a hegy okádna lángot...

Tizenegy óra előtt néhány perccel a telepesek az óceán fölé magasodó nyugati sziklaperemre értek. Szélvihar támadt. Alant, ötszáz láb mélységben bömbölve harsogott a hullámverés.

Cyrus Smith számítása szerint eddig másfél mérföldnyi távolságot tettek meg a karámtól.

Ettől a ponttól fogva a huzal igencsak meredek lejtőn és szeszélyesen kanyargó bérchasadékban vezetett a szirtek közé. A telepesek pedig állhatatosan követték, noha minden pillanatban azt kockáztatták, hogy néhány ingatag szikla leomlik a lábuk alatt, és ők maguk is a tengerbe zuhannak. Leereszkedésük fölöttébb nyaktörőnek bizonyult, ők azonban nem törődtek a veszéllyel, képtelenek voltak türtőztetni magukat: valami olyan ellenállhatatlan erővel vonzotta őket titokzatos céljuk felé, mint mágnes a vasat.

Mint az alvajárók, oly öntudatlanul rohantak lefelé a völgyszoroson, amelyen pedig még világos nappal is istenkísértés számba ment volna a leereszkedés. Kövek gurultak ki a lábuk alól, és tüzes meteorként csillantak föl, ha átgörögtek a fénypászmákon. Cyrus Smith haladt az élen. Ayrton zárta le a menetet. Hellyel-közzel csak lépésről lépésre vergődhettek tovább, máskor pedig meg-megcsúsztak az iszamós sziklákon; aztán föltápászkodtak, és folytatták az útjukat.

Végül a huzal egyszer csak éles szögben elkanyarodott, és a part menti szirtek felé vezetett, afféle sziklazátonysor felé, amely olyan alacsonyan állt ki a vízből, hogy a magasabb dagályok alighanem el-elborították. A telepesek a bazaltfal alsó határához értek.

Keskeny, vízszintes támfal bontakozott ki előttük, amely a tengerszegéllyel párhuzamosan húzódott. A távíróvezeték ezen vonult tovább, és a telepesek követték. Ám alig tettek száz lépést, amikor észrevették, hogy a természetes támfal mérsékelt lejtővel a hullámok szintjéig hajlik alá.

A mérnök megragadta a sürgönykábelt, és látta, hogy a tengerbe vezet.

Társai elképedten torpantak meg mögötte.

A csalódás, sőt csaknem a kétségbeesés kiáltása hagyta el ajkukat! Csak nem kell tán a víz alá bukniok, hogy ott valamilyen tenger alatti barlangot keressenek? Szertelen testi és lelki fölajzottságukban talán még erre is habozás nélkül vállalkoznak.

A mérnök szavai azonban visszafogták őket.

Cyrus Smith egy sziklaüreg szájához vezette társait, és így szólt hozzájuk:

– Várjunk... Dagály van. Apálykor megnyílik előttünk az út...

– De miért gondolja ezt?... - kérdezte Pencroff.

– Ő nem hívott volna, ha nem lenne út és mód, hogy eljussunk hozzá!

Cyrus Smith olyan mély meggyőződéssel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy ellenvetése senkinek sem támadt. Megfigyelése egyébiránt ésszerű is volt. Föl kellett tételezniök, hogy valamilyen rés nyílik a bazaltfal tövében: apály idején megközelíthető, most azonban tengervíz zárja el az odavezető utat.

Néhány óráig tehát várakozniok kellett. A telepesek némán gubbasztottak egy mély, oszlopcsarnokra emlékeztető sziklaüregben. Az eső megeredt, és a villámhasogatta fellegekből nemsokára sűrű sugarakban zuhogott a zápor. A visszhang roppant, érces zengéssel verte vissza a mennydörgés csattanásait.

A telepesek végsőkig fölindultan szorongtak a sziklaodúban. Ezernyi bizarr, titoksejtő gondolat cikázott át az agyukon, és képzeletük valamilyen fenséges, szinte emberfölötti lény arculatát vetítette eléjük: ez illett ahhoz az eszményhez, amelyet a sziget rejtelmes „őrszelleméről” alkottak maguknak.

Éjfélkor Cyrus Smith, lámpással a kezében, leereszkedett egészen a fövénysáv szintjéig, hogy szemügyre vegye, mennyire állnak ki a sziklák. A tenger már második órája apadozott.

A mérnök nem tévedett. Roppant barlangüreg beszájadzásának boltíve kezdett fölbukkanni a víz alól. A derékszögben megtört távírdasodrony ebbe az ásító torokba hatolt be.

Cyrus Smith visszatért társaihoz, és egyszerűen csak ennyit mondott:

– A bejárat egy órán belül járható lesz...

– Tehát csakugyan van ott nyílás? - kérdezte Pencroff.

– Kételkedett benne? - kérdezte viszont Cyrus Smith.

– De azt a barlangot bizonyos magasságig víz borítja! - jegyezte meg Harbert.

– Két eset lehetséges - válaszolt Cyrus Smith -, vagy szárazra kerül a barlang, és bejuthatunk gyalogszerrel, vagy pedig víz alatt marad, akkor azonban bizonyára valamilyen vízi jármű vár majd ránk...

Az óra letelt. Zuhogó esőben botladoztak le valamennyien a tenger színéig. Az utóbbi három órában teljes tizenöt lábnyit apadt a tenger. A bejárat bolthajtása legalább nyolclábnyira emelkedett a víz fölé. Úgy festett, mint valamely híd íve, amely alatt tajtékzó áradat örvénylik.

A mérnök előrehajolt, valamilyen sötét tárgyat vett észre, amely a tenger színén lebegett. Magához húzta.

Csónak volt, kötél erősítette az egyik belső sziklapecekhez. Csapszegekkel kivert bádoglemezből készült. Padja alatt evezőpár hevert.

– Szálljunk be - szólt Cyrus Smith.

Egy perccel utóbb a telepesek már a csónakban voltak. Nab és Ayrton az evezőpadra ült, Pencroff a kormányrúdhoz. Cyrus Smith a csónak orrában helyezkedett el, és lámpását az orrtő karikájára akasztva megvilágította útjukat.

A bolthajtás, amely alatt a csónak haladt, kezdetben igen alacsonyan ívelt, de aztán hirtelen felmagasult; a sötétség azonban túlontúl feketén terjengett, a rebbenékeny, pisla lángnyelv a lámpásban pedig elégtelennek bizonyult, semhogy a telepesek fogalmat alkothattak volna a barlang kiterjedéséről; sehogy sem bírták fölbecsülni szélességét, magasságát, mélységét. A földalatti bazaltüregben ünnepélyes, mély csönd honolt. A külvilág semmiféle zaja nem jutott be oda, a vastag sziklafalon át még a villám csattogása sem hatolhatott keresztül.

Efféle roppant barlangok a földgolyó több pontján ismeretesek, amolyan hatalmas, természet alkotta kripták ezek, amelyek korai földtani korszakok idején keletkeztek. Némelyiküket teljesen elborítja a tengerár; más üregek mélyén pedig belső tavak rejlenek. Ilyen a Hebridák egyikén, a Staffa szigeten levő Fingal-barlang, a bretagne-i Douarnenezi-öböl Morgat-barlangja, ilyenek a korzikai Bonifacio-barlangok, a norvégiai Lyse-fjord barlangjai, és végül ilyen az óriási, ötszáz láb magas és több mint húsz mérföld hosszúságú, kentuckybeli Mammuth-barlang! A földkerekség különféle pontjain maga a természet vájta ki ezeket a sírboltokat, és őrizte meg őket az emberiség ámulatára.

Vajon meddig terjed ez a barlang, amelyet a telepesek most készülnek átkutatni - talán egészen a sziget közepéig? A mérnök kurta szavakkal irányította Pencroffot, s a csónak már negyedórája haladt kanyargós útján, amikor Cyrus Smith egyszer csak fölkiáltott:

– Jobbra tarts! - vezényelte.

A vízi jármű nyomban irányt változtatott, és a jobb kéz felőli sziklafal közelébe siklott. A mérnök ugyanis arról akart meggyőződni, hogy a távírdasodrony továbbra is ott húzódik-e a fal tövében.

A sziklagöbökre aggatott sürgönyhuzal nem maradt el mellőlük.

– Előre! - rendelkezett Cyrus Smith.

A két evező ismét a vízbe merült, és a csónak továbbsiklott. Vagy negyedórát eveztek még, és félmérföldnyi utat tehettek meg a barlang szájától, amikor ismét fölhangzott Cyrus Smith vezényszava:

– Állj!

A csónak megállt, és a telepesek szemébe éles fény csillant, amely megvilágította a sziget belsejébe mélyen benyúló, mérhetetlen sírkamrát.

Cyrus Smith és társai most végre széttekinthettek a hatalmas üregben, amelynek nemrégiben még a létezését sem gyanították. A víz színe fölött százlábnyira bolthajtás homorult a magasban: bazaltoszlopokra támaszkodott, amelyek mintha egytől egyig ugyanabból az öntőmintából kerültek volna ki... Szabálytalan boltvállak, szeszélyes bordázatok nehezedtek erre a tenger sok oszlopra; amelyeket a természet talán még a földgömb kialakulásának első korszakaiban alkotott meg ezerszámra. Az egymásba illeszkedő bazaltcsonkok legtöbbje negyven-ötven lábnyi magasságot is elért, talpazatukat a nyílt tenger háborgása ellenére is idebenn csöndes víz nyaldosta. A fény, amelyre a mérnök fölhívta társai figyelmét, a prizmarendszerű sziklaéleken meg-megtörve, sziporkázó csillámokkal szórta tele a barlangot, s a falak szinte áttetszővé lényegültek át ebben a világításban, amely megannyi csillogó-villogó, csiszolt ékkővé varázsolta a föld alatti oszlopcsarnok falazatának apró kiszögelléseit.

A víz tükre villódzva verte vissza ezt az ezerszínű fényjátékot, s a telepeseknek úgy tetszett, mintha csónakjuk két tündökletes, csillámló fényfelület közt suhanna.

A fényforrásból áradó sugárzás természete felől nem lehetett kétségük: a ragyogó nyalábok nyílegyenesen vetültek, és csupán a roppant sírbolt szögletein és erezetszerű bordázatán törtek meg. Ez a fény csakis elektromos gócból fakadhatott, fehér színe első pillantásra elárulta eredetét. Villanytelep táplálta fényforrás sugárzott napként a barlang öblében, és teljességgel betöltötte.

Cyrus Smith jelt adott az indulásra, az evezők valóságos karbunkulus-záport kavarva bugyborogtatták és fröcskölték szét a vizet, s a csónak igyekezni kezdett a fény forrása felé; kisvártatva már csak fél kötélhossznyi távolság választotta el tőle.

A vízfelület szélessége itt mintegy háromszázötven lábnyi lehetett, s a telepesek észrevették, hogy a villanygócon túl irdatlan bazaltfal rekeszti el az utat. A barlang onnan kezdve tekintélyesen tágassá öblösödött, s a tenger vize valóságos kis tóvá terebélyesült. A bolthajtás azonban, az oldalfalak, a sarkok, prizmák, hengerek és kúpok mindenütt villanyos fluidumban fürödtek; a szemlélőnek szinte így rémlett, hogy ezek a kövek maguk ontják a világosságot, ezernyi apró lapocskájuk úgy tükrözte vissza a fényt, mint csiszolt drágakövek, milliós értékű gyémántok.

A tó közepén hosszú, orsóforma tárgy lebegett a vízen, némán, moccanatlanul. A belőle tűző fény úgy sütött ki oldalain, mintha fehér izzásig fűtött kohó kettős torkából törne elő. A hatalmas cetféle állat testére emlékeztető, kétszázötven lábnyi hosszúságú alkotmány vagy tíz-tizenkét lábnyira emelkedett a tenger színe fölé.

A csónak lassan közeledett feléje. Cyrus Smith fölemelkedett a ladik orrában. Nézte, nézte, heves fölindulás ragadta magával. Aztán hirtelen megfogta az újságíró karját.

– De hiszen ez ő! Csak ő lehet! - kiáltotta. - Ő az!

Azzal visszarogyott a csónak padjára, s halkan maga elé mormogott egy nevet; csak Gedeon Spilett hallotta meg.

Az újságíró kétségkívül ismerte ezt a nevet, mert rendkívüli hatást tett reá, és tompa hangon válaszolta:

– Hogyan, ő volna az? A törvényen kívüli ember!

– Ő! - mondta Cyrus Smith.

A mérnök utasítására a csónak a különös úszó alkalmatossághoz siklott. A tengeralattjáró farának bal feléhez simult, amelyből vastag üvegablakon át fénykéve tört elő.

Cyrus Smith és társai fölkapaszkodtak az úszó test lapos tetejére. Lejárónyílást találtak rajta. A telepesek sietve leereszkedtek a hajótest belsejébe.

A vaslépcső alján keskeny, villanyfényes belső folyosóra értek. A folyosó ajtóban végződött, Cyrus Smith benyitott rajta.

A telepesek pazar díszítésű terembe léptek, gyorsan keresztül haladtak rajta, innen könyvtárszobába jutottak; mennyezetéről valóságos fényzuhatag zúdult alá.

A könyvtárszoba végén nagy, szintén csukott ajtót találtak; a mérnök kinyitotta ezt is.

Tágas szalon tárult a telepesek szeme elé, valóságos tárháza az ásványvilág kincseinek, a művészet remekeinek, az ipar csodálatos alkotásainak: Cyrus Smith és társai szinte úgy hitték, hogy valamilyen varázslat az álmok birodalmába ragadta őket.

A szalon ékes faragású pamlagán idős férfit pillantottak meg; úgy látszott, nem vette észre jövetelüket.

Cyrus Smith ekkor, társai végtelen meglepetésére, fennhangon ekként szólította meg:

– Nemo kapitány, ön hívott bennünket. Itt vagyunk...