A telepeseknek most az volt a legfőbb feladatuk, hogy elhatározásukhoz híven átkutassák az egész szigetet, kettős céllal: meg akarták találni azt a rejtelmes személyt, akinek a létezésében immár nem kételkedhettek, ugyanakkor azt is meg akarták tudni, mi történt a kalózokkal, milyen hajlékot választottak, milyen életet folytatnak, mit forralnak, kell-e tőlük tartaniok.

Cyrus Smith legszívesebben haladéktalanul fölkerekedett volna, mivel azonban útjuk több naposnak ígérkezett, a pihenők megkönnyítésére előbb különféle szerszámokkal és táborozáshoz szükséges holmikkal kellett megrakniok a szekeret. Az onaggák egyike azonban éppen akkoriban megsérült a lábán, ezért néhány napos kényszerpihenőt kellett adniok neki, mielőtt kocsiba fogják; ám a telepesek úgy vélték, semmi hátrányuk sem származik abból, ha nyolc-tíz nappal elhalasztják az indulást, és csak november 20-án vágnak neki az útnak. A november hónap ezen a szélességi fokon az északi égöv május havának felel meg. A tavasz szép évszakában jártak hát. A Nap a Baktérítőre érkezett: a nappalok ilyenkor a leghosszabbak. Az évad eszerint kedvez a tervbe vett kirándulásnak, amelynek során, Cyrus Smith úgy határozta, tüzetesen átkutatja a sűrű Vadnyugat-vadont, egészen a Kígyó-félszigetig, azt remélte ugyanis, hogy a kutatóút - még ha nem is éri el legfőbb célját sok értékes fölfedezéssel járhat, különösen természeti kincsek tekintetében.

A telepesek elhatározták, hogy indulásig, vagyis kilenc napon keresztül a Kilátó-fennsíkon dolgoznak, és elvégzik a még hátralevő mezőgazdasági munkát.

Ám Ayrtonnek eközben a karámba is el kellett látogatnia, mert a háziállatok nem nélkülözhették a gondozást. Megbeszélték, hogy két napot tölt a karámban, bőséges takarmánnyal látja el a háziállatokat, aztán visszaér a Gránitpalotába.

Amikor már indulóban volt, Cyrus Smith megkérdezte tőle, nem óhajtja-e, hogy valamelyikük elkísérje; figyelmeztette: a sziget már korántsem olyan biztonságos, mint régente volt.

Ayrton azt felelte, hogy ilyen óvatossági intézkedésre semmi szükség; ha rákényszerül, segítség nélkül is helytáll magáért, különben sem fél semmitől. Ha mégis valamilyen váratlan esemény adódnék a karámban vagy a környékén, sürgöny útján azonnal tudatja a Gránitpalotában maradt telepesekkel.

Ayrton 9-én hajnalban kerekedett föl az egy szál onagga vontatta kordén, és két órával utóbb a távíró csengője már jelezte is, hogy a férfi mindent rendben talált a karámban.

Cyrus Smith két napon keresztül terve kivitelén dolgozott: ez a terv arra szolgált, hogy egyszer s mindenkorra biztosítsa a Gránitpalotát minden rajtaütés ellen. Azon iparkodott, hogy a Grant-tó déli csücskében levő egykori víznyelő nyílását amelyet már régebben befalaztak, és jórészt füvekkel és növényekkel álcáztak - most tökéletesen elrejtsék. Ennél mi sem volt egyszerűbb: mindössze a tó vizét kellett két-három lábnyival földuzzasztaniok, hogy a lefolyócsatorna szájadéka végképp eltűnjék a víz tükre alatt.

Mármost a vízszint emeléséhez egyszerűen gátat kellett beépíteniök a Glicerin-patakot és a Nagy Vízesést tápláló két mesterséges hasadékba. Cyrus Smith fölkérte társait, segítsenek neki ebben a munkában, és néhány szorosan összetapasztott, hatalmas szikladarabból egykettőre megépítette a gátat; egyébiránt egyik sem volt hét-nyolc lábnál szélesebb és három lábnál magasabb.

A munka elkészült, és azontúl semmi sem árulta el, hogy a tó csücskében valaha föld alatti járaton át csurgott alá a víz fölöslege.

Mondanunk sem kell, Cyrus Smith és társai ügyeltek, hogy el ne dugaszolják a Gránitpalota vízgyűjtő medencéjét tápláló és a fölvonó hajtóerejét szolgáltató kis vízcsatorna lefolyóját; vízben tehát ezentúl sem látnak hiányt. Ha pedig a fölvonó kosarát fölhúzták, akkor kényelmes otthonuk tökéletes biztonságot nyújtott minden meglepetés és rajtaütés ellen.

Bármilyen gyorsan végeztek ezzel a munkával, Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert ezalatt arra is tudott időt szakítani, hogy kiruccanjanak a Léggömb-kikötőbe. A tengerész már égett a kíváncsiságtól, vajon a fegyencek nem bukkantak-e rá a kis öbölre, és nem fedezték-e föl a révben horgonyzó Bonadventure-t.

– Ezek az úriemberek - jegyezte meg Pencroff -, éppen a sziget déli fertályán értek partot, s attól tartok, hogy a tengerszegély mentén haladva tovább, betévedtek a kis kikötőbe - márpedig ha így áll a dolog, akkor fél dollárt sem adnék a Bonadventure-ünkért...

Pencroff aggodalmai egyáltalán nem voltak alaptalanok, s a telepesek ezért célszerűnek látták, hogy fölkeressék a Léggömb-kikötőt.

A tengerész és társai november 10-én ebéd után jól fölfegyverkezve indultak útnak. Pencroff tüntetően golyóra töltötte kétlövetű puskája mindkét csövét, s elszántan rázta a fejét, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem sok jóra számíthat az, aki az útjába akad, „akár állat, akár ember”, amint azt egyébiránt ő maga is hangoztatta. Gedeon Spilett és Harbert szintén fogta a puskáját, és délután három óra tájt mindhárman elhagyták a Gránitpalotát.

Nab elkísérte őket egészen a Hála-folyó hajlatáig, majd miután átkeltek a túlpartra, fölhúzta utánuk a hidat. Megállapodtak abban, hogy a három telepes puskalövéssel jelzi majd hazaérkezését, Nab pedig erre a jelre visszatér, és helyreállítja az összeköttetést a folyó két széle közt.

A kis csoport a kikötő felé vezető úton haladt, egyenesen a sziget déli szegélye felé. Az egész távolság nem tett ki többet három és fél mérföldnél, Gedeon Spilettnek és társainak azonban mégis teljes két órájába telt, amíg végigjárták. Az út mentén húzódó sűrű erdőszegélyt ugyanis éppoly tüzetesen tűvé tették, mint a Hullámkacsa-mocsár szélét. A szökevény fegyencek nyomát mégsem találták sehol, azok kétségkívül nem tudták még megállapítani, hányan vannak a telepesek, milyenek védelmi eszközeik, s ezért alighanem a sziget legnehezebben megközelíthető vidékeire húzódtak.

Amikor a Léggömb-kikötőbe érkeztek, Pencroff nagy megnyugvással pillantotta meg a szűk öböl vizén békésen ringatódzó Bonadventure-t. Igaz, a Léggömb-kikötőt olyan tökéletesen rejtették a sziklafalak, hogy akár a tenger, akár a szárazföld felől az fedezhette föl csupán, aki véletlenül tévedt oda, vagy magaslatról tekintett le rá.

– No, úgy látszik, ezek a cudarok még nem jutottak el idáig - mondta Pencroff. - A csúszómászók többnyire szívesebben bújnak meg a magas fűben; alighanem a Vadnyugat-vadonban botlunk majd beléjük.

– Szerencsére csakugyan nem jártak itt, mert ha ráakadtak volna a Bonadventure-re, akkor birtokba is vették volna, hogy azon kíséreljék meg a menekülést - tette hozzá Harbert -, mi pedig egyhamar nem térhetnénk vissza a Tabor-szigetre.

– Valóban - helyeselt az újságíró -, pedig oda mindenképpen el kell jutnunk, hogy otthagyhassunk egy üzenetet, a Lincoln-sziget földrajzi helyzetét és Ayrton hollétét tudató okmányt, hiszen megeshetik, a skót jacht csakugyan visszatér Ayrtonért.

– Nos, a Bonadventure még mindig itt van, Spilett úr! - felelte a tengerész. - A hajó is, a legénysége is készen áll, hogy tengerre szálljon első parancsszóra!

– Úgy vélem, Pencroff, erre csak akkor kerül sor, ha kutatóutunkat befejeztük a szigeten. Végül is lehetséges, hogy az ösmeretlen, ha ugyan sikerül megtalálnunk, részletes fölvilágosítással szolgál majd a Lincoln-szigetről és a Tabor-szigetről. Ne felejtsük el, hogy vitathatatlanul ő a szerzője a palackba zárt levélnek, és talán azt is tudja, mihez tartsuk magunkat a jacht visszatérését illetőleg is!

– Ezer ördögi - kiáltott föl Pencroff. - Vajon ki lehet az az ember? Ő ösmer bennünket; mi, nem ösmerjük őt! Ha egyszerű hajótörött, miért bujkál előlünk? Végtére is becsületes népek vagyunk, vagy mi a szösz, és úgy vélem, a magunkfajta becsületes népek társasága nem lehet terhére senkinek! Saját jószántából jött-ide? Eltávozhatnék a szigetről, ha akarná? S egyáltalán, itt van-e még? Vagy már el is hagyta a szigetet?...

Beszélgetés közben Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett fölszállt a bárkára, és végigjárták a Bonadventure fedélzetét. A tengerész megvizsgálta a horgonykötelet és a kötélbakot, majd hirtelen fölkiáltott:

– Hej, a nemjóját! Ez aztán cifra eset!

– Mi baj, Pencroff? - kérdezte az újságíró. - Mi történt?

– Csak az, hogy ezt a csomót itt nem én kötöttem!

És Pencroff rámutatott arra a kötélre, amely a bakra erősítette a horgonyt, hogy föl ne szakadjon.

– Hogyan, nem ön kötötte? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Nem én, esküdni merek rá! Ez itt egyszerű félcsomó, más néven halászcsat, én pedig mindig kettős tengerészcsomót hurkolok!

– Bizonyára téved, Pencroff.

– Én ugyan nem tévedek! - bizonygatta a tengerész. - Ilyesmire az embernek önkéntelenül is rájár a keze, a kéz pedig nem téved!

– Akkor hát mégiscsak a fegyencek jártak volna a fedélzeten? - kérdezte Harbert.

– Tudom is én - válaszolta Pencroff -, de az bizonyos, hogy valaki fölhúzta a Bonadventure horgonyát, aztán ismét lebocsátotta! Nézze csak! Itt van még egy bizonyíték! A horgonykötelet az illető lassan utánaeresztette, s ezáltal a súrlódást csökkentő vászondarab elmozdult a horgonynyílásnak arról a pontjáról, ahol a kötél horzsolja. Ismétlem: valaki használta a bárkánkat!

– De ha a fegyencek használták volna, akkor kirabolják, vagy éppen megszöktek volna rajta...

– Megszöktek volna?... Hová?... A Tabor-szigetre?... - kérdezte Pencroff. - Azt hiszi, meg mernék kockáztatni a kalandot ilyen csekély vízkiszorítású lélekvesztőn?!

– Ehhez még az is szükséges egyébiránt, hogy egyáltalán tudomásuk legyen arról a parányi szigetről - tette hozzá az újságíró.

– Akárhogyan is, annyi szent, hogy a Bonadventure a tengeren járt, mégpedig nélkülünk! - jelentette ki a tengerész -, s ez olyan igaz, mint az, hogy Bonadventure Pencroff a nevem, és Vineyardban születtem!

A tengerész olyan határozottan beszélt, hogy sem Gedeon Spilett, sem Harbert nem bocsátkozott vitába vele. Kétségtelen, hogy a hajó valamelyest elmozdult a helyéről, és nem állt ugyanott, ahol Pencroff utoljára lehorgonyozta a Léggömb-öbölben. A tengerész nem is kételkedett abban csöppet sem, hogy valaki fölvonta, majd ismét lebocsátotta a horgonyt. Mármost, vajon mi célból végezte el az illető ezt a két műveletet, ha a hajóval nem akart megtenni semmilyen utat?

– Hogy lehet az, hogy a Bonadventure-t sehol sem láttuk a sziget körüli vizeken? - értetlenkedett az újságíró, aki föl akarta sorakoztatni az összes lehetséges ellenérvet.

– Ugyan már, Spilett úr! - válaszolta a tengerész. - Ha valaki éjnek évadján, jó széllel indul útnak, két órán belül túljut a sziget látkörén!

– Lehet - ismerte el Gedeon Spilett -, de hadd kérdjem meg: vajon mi szándékuk lehetett a fegyenceknek a Bonadventure-rel, és ha már használták, ugyan miért hozták vissza a kikötőbe?

– No, Spilett úr - felelte Pencroff -, én bizony amondó vagyok, hogy ezt a kérdést is soroljuk csak bízvást a megmagyarázhatatlan rejtelmek közé, és ne is foglalkozzunk vele tovább. Mi csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a Bonadventure itt van-e a helyén, és lám, itt van... Sajnos azonban az is megeshetik, hogy a fegyencek egy szép napon újra kihajóznak rajta, és akkor csak hűlt helyét találjuk!

– Akkor hát, Pencroff, nem lenne-e okosabb odavinni a Bonadventure-t a Gránitpalota elé?

– Igen is, meg nem is - felelte Pencroff -, de azért mégis inkább nem. A Hála-folyó torkolata rossz kikötő efféle hajónak, a tenger cudarul hánytorog arrafelé...

– És mi lenne, ha kivontatnók a homokra, egészen a Kémény tövébe?...

– Talán jó lenne... igen... - felelte Pencroff. - Mindenesetre ne feledjük el, hogy nagyobb kirándulásra készülünk, hosszabb időre el akarjuk hagyni a Gránitpalotát, és úgy hiszem, a Bonadventure mégiscsak biztonságosabb helyen lesz itt, mint a fövénysávon; tehát legjobb, ha itt hagyjuk mindaddig, amíg a szigetet meg nem tisztítottuk ezektől a gonosztevőktől!

– Ez az én véleményem is - mondta az újságíró. - Legalább vihar idején nem érik annyira az időjárás viszontagságai, mint a Hála-folyó torkolatában.

– És ha a fegyencek ismét érte jönnek? - kérdezte Harbert.

– Nos, fiacskám - felelte Pencroff -, ha nem találják meg itt, másutt keresik, és ha keresik, csakhamar meg is találják a Gránitpalota előtt, a parton: távollétünk idején ott is zavartalanul hatalmukba keríthetik! Egyetértek Spilett úrral, magam is így vélem, a bárkát egyelőre itt kell hagynunk a Léggömb-kikötőben. Hazatérésünk után azonban, amennyiben addig nem sikerül megszabadítanunk a szigetet valamennyi gazfickótól, valóban okosabb lesz a Gránitpalota elé vontatnunk dereglyénket, és mindaddig ott tartanunk, amíg már nem kell féltenünk semmiféle rossz szándékú látogatástól.

– Ebben tehát megállapodtunk - zárta le a vitát Gedeon Spilett. - Indulás!

Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett visszatért a Gránitpalotába, és tüstént tudatta a mérnökkel, mi történt. Cyrus Smith pedig mind a jelenre, mind a jövőre vonatkozóan jóváhagyta döntéseiket. Még azt is megígérte a tengerésznek, hogy tanulmányozni fogja a zátony és a sziget fövénysávja közt húzódó csatorna vizét, és megállapítja, lehet-e ott gátat emelni, és mesterséges kikötőt építeni. Ebben az új kikötőben aztán a Bonadventure mindig szem előtt lenne, biztonságos, zárt öbölben.

Még aznap este sürgönyt küldtek a karámba, arra kérték Ayrtont, hogy hazajövet hozzon magával egy kecskepárt, mert Nab kecskéket akar tenyészteni a fennsík legelőin. Furcsa módon azonban Ayrton, szokása ellenére nem jelezte, hogy megkapta-e a táviratot. A mérnököt ez nem csekély mértékben meglepte. Mindazonáltal föltételezhette, hogy Ayrton csak azért nem felel a hívásra, mert éppen nem tartózkodik a karámban, sőt talán már útban is van a Gránitpalota felé. Valóban: távozása óta két nap telt el, márpedig induláskor megállapodtak abban, hogy 10-én este vagy legkésőbb 11-én kora reggel útra kel hazafelé.

A telepesek azt remélték hát, hogy Ayrton hamarosan fölbukkan a Kilátó-fennsík magaslatán. Nab és Harbert a hídfőnél várakoztak, hogy lebocsáthassák a fölvonóhidat, ha bajtársuk odaér.

Ám Ayrtonnek még este tíz órakor sem volt se híre, se hamva. A telepesek ekkor újabb sürgönyt menesztettek a karámba, és azonnali választ kértek.

A Gránitpalota távírókészüléke ezúttal is néma maradt.

A telepeseket most már nagy nyugtalanság fogta el. Mi történhetett? Ayrton talán már nincs a karámban, vagy ha ott van is, nem mozoghat szabadon? Mit tegyenek? Elinduljanak-e a karámba a fekete éjszakában?

Ezen elvitatkoztak. Némelyek menni akartak, némelyek pedig azt bizonygatták: tanácsosabb maradniok.

– De hát az nem lehet - érvelt Harbert -, hogy csak a távírókészülékkel történt valami baj, és azért nem működik?

– Könnyen lehet - válaszolta az újságíró.

– Várjunk holnapig - javasolta Cyrus Smith. - Valóban lehetséges, hogy vagy Ayrton nem kapta meg a táviratunkat, vagy mi nem kaptuk meg az övét.

Várakozásuk - s ez jól érthető - bizonyos nyugtalanságban telt el. Másnap - november 11-én -, alig ragyogtak föl a hajnal első sugarai, Cyrus Smith máris elektromos áramot bocsátott a huzalba, de ezúttal sem kapott választ.

Újabb táviratot küldött: semmi eredmény.

– Gyerünk a karámba! - határozott végül a mérnök.

– Mégpedig fegyveresen! - tette hozzá Pencroff.

Úgy döntöttek, hogy nem hagyják őrizetlenül a Gránitpalotát, Nab otthon marad. Csak a Glicerin-patakig kíséri el társait, aztán fölvonja a hidat, majd valamelyik fatörzs mögé rejtőzve megvárja hazajövetelüket vagy Ayrton érkezését.

Abban az esetben, ha kalózok bukkannának föl, és megkísérelnék az átkelést a patakon, puskalövésekkel tartóztatja föl őket, végső szükségben pedig a Gránitpalotába menekül: ott, miután fölhúzta a fölvonó kosarát, teljes biztonságban érezheti magát.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert és Pencroff eközben egyenest a karámba siet, s ha nem találják ott Ayrtont, akkor átkutatják a környező erdőket.

Reggel hat óra tájban a mérnök és három társa átkelt a Glicerin-patakon, Nab pedig elfoglalta őrhelyét a bal parton, egy sárkányfa koronázta alacsony földhányás mögött.

A telepesek, miután átvágtak a Kilátó-fennsíkon, rátértek a karámba közvetlenül vezető útra. Fegyverüket lövésre készen a karjukon vitték, hogy bármiféle ellenséges megnyilvánulásra azonnal puskatűzzel adjanak választ. A két karabélyt is meg a két puskát is golyóra töltötték.

Az utat mindkét oldalt sűrű bozót szegélyezte: ebben a gonosztevők könnyen elrejtőzhettek, és fegyverük lévén, ez komoly veszéllyel fenyegetett.

A telepesek gyorsan és szótlanul haladtak. Top előttük futkározott, hol az ösvényen szaladt, hol meg a bozótban írt le kisebb-nagyobb vargabetűket, de egész úton egyet sem vakkantott, ami azt jelentette, hogy még nem szimmantott meg semmi szokatlant. Arra ugyanis mindenképpen számíthattak, hogy a hű eb nem várja meg, míg meglepetésszerűen lerohanják őket, hanem ugatással jelzi a legapróbb, legtávolabbi veszedelmet is.

Cyrus Smith és társai ugyanakkor útjuk során figyelemmel kísérték a sürgönyvezetéket is, amely mindenütt az út irányát követte a karám és a Gránitpalota közt. Mintegy két mérföldet tettek már meg, de sehol sem tapasztalták a huzal folyamatosságának semminemű megszakadását. A póznák szilárdan álltak, a szigetelőcsigák érintetlenek voltak, a vezeték mindenütt szabályosan megfeszült. Egy bizonyos ponttól fogva azonban a mérnök úgy vette észre, hogy a huzal valamivel lazább a kelleténél, s amikor végül elértek a 74. számú póznához, az élen haladó Harbert hirtelen megtorpant, és fölkiáltott:

– Elszakadt a drót!

Társai meggyorsították lépteiket, és csakhamar fölzárkóztak a fiú mellé.

Kidöntött pózna feküdt keresztbe az úton. A telepesek megállapították, a vezeték elszakadt, s nyilvánvaló tehát, hogy sem a Gránitpalotából küldött táviratok nem érkezhettek meg a karámba, sem a karámban föladott sürgönyök nem jutattak el a Gránitpalotába.

– Ezt a póznát nem a szél döntötte ki! - jegyezte meg Pencroff.

– Nem bizony - felelte Gedeon Spilett. - A póznát emberi kéz emelte ki a helyéből, miután tövéig kiásták a földet...

– Meg aztán a vezetéket is elvágta valaki - tette hozzá Harbert, és az erőszakkal széttépett vashuzal két csonkjára mutatott.

– Friss még a vágás? - kérdezte Cyrus Smith.

– Friss - felelte Harbert -, és bizonyos, hogy csak rövid ideje metszették át a huzalt.

– Gyorsan a karámba! Gyorsan a karámba! - kiáltott föl a tengerész.

A telepesek ekkor éppen, félúton jártak a Gránitpalota és a karám közt. Jó két és fél mérföldet kell még megtenniök. Futásnak eredtek.

Valóban, azt kellett hinniök, hogy nagy baj történt a karámban. Ayrton, kétségkívül megkísérelte, hogy sürgönyt küldjön, távirata azonban nem juthatott el a Gránitpalotába; társait mégsem főleg ez nyugtalanította, hanem egy ennél sokkal nehezebben megmagyarázható körülmény: Ayrton, aki előző estére ígérte hazatértét, még mindig nem mutatkozott. Végül is nincs-e összefüggésben azzal, hogy az ismeretlen tettesek minden összeköttetést megszakítottak a karám és a Gránitpalota közt, és vajon ki másnak állt ez érdekében, mint a fegyencbandának?!

A telepesek aggodalomtól szorongó szívvel rohantak a karám felé. Őszintén ragaszkodtak új bajtársukhoz. Csak nem sújtott-e le reá éppen azoknak a keze, akiknek hajdanán a vezérük volt?!

Kisvártatva eljutottak oda, ahol a karám környéki füvellőket öntöző s a Vörös-patakba torkolló kicsiny csermely mentén vezetett tovább az út. Ekkor lassították lépteiket, hogy túlságosan kimerültek ne legyenek, ha netán harcra kerül sor. Puskájukon fölkattintották a biztonsági zárat, és fölhúzták a kakast. Mindegyikük az erdő más és más részét tartotta szemmel. Top néhány tompa morgást hallatott, s ez mindent jelentett, csak jót nem.

Végül is a fák közt fölbukkant a sövényfonadékos karókerítés. Rongálásnak semmi nyoma nem látszott rajta. Kapuja, mint rendesen, most is zárva volt. A karámban mélységes csönd honolt. A telepesek nem hallották sem a muflonok szokott bégetését, sem Ayrton hangját.

– Menjünk be! - mondta Cyrus Smith.

S a mérnök elindult, társai pedig mintegy húszlépésnyire mögötte maradtak, és tüzelésre kész fegyverrel, éberen fedezték előnyomulását.

Cyrus Smith benyúlt a kapu deszkái közt, fölpöckölte a retesz belső kallantyúját, és éppen be akarta nyomni az egyik kapuszárnyat, amikor Top váratlanul, vadul fölcsaholt. Hirtelen lövés dördült a sövény fölött, és erre a fájdalom kiáltása felelt.

Harbert, golyótól találva, a földre bukott!