Másnap - október 20-án - hajnali hét órakor, négynapos tengeri utazás után a Bonadventure lágyan partra suhant a Hála-folyó torkolatában.

Cyrus Smith és Nab fölöttébb aggódott a rossz idő és társaik hosszabb távolmaradása miatt, már pirkadatkor mindketten fönn álltak a Kilátó-fennsíkon, és megkönnyebbülten pillantották meg végre az annyira várt dereglyét.

– Hála Istennek! Itt vannak! - kiáltott föl Cyrus Smith.

Ami Nabet illeti, örömében táncra perdült, és tapsolva keringett, miközben így kurjongatott: „Hej, gazdám, hej, gazdám!” - és ez az arc-, kéz- és lábjáték szebben beszélt a legszívhezszólóbb üdvözlő szónoklatnál.

Amikor a mérnök a távolból megszámolta a Bonadventure fedélzetén látható emberalakokat, először arra gondolt, hogy Pencroffék nem lelték meg a tabor-szigeti hajótöröttet, vagy pedig az a szerencsétlen nem vágyott régi börtönéből újba, s ezért nem akarta elhagyni szigetét.

Valóban, csak hárman álltak a Bonadventure fedélzetén: Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert.

Mire a dereglye kikötött, a mérnök és Nab már ott várta a parton, s az utazók még ki sem ugrottak a fövényre, amikor a mérnök fölszólt hozzájuk:

– Nagyon aggódtunk késésük miatt, barátaim! Csak nem kerültek bajba?

– Nem - felelte Gedeon Spilett -, éppen ellenkezőleg, a kirándulás csodálatosan sikerült. Mindjárt elmondunk mindent.

– A kutatóútjuk azonban, úgy látom, nem járt eredménnyel - jegyezte meg a mérnök -, hiszen hármasban érkeztek, ahogyan elindultak.

– Már megbocsásson, Cyrus úr - felelte a tengerész -, négyen vagyunk!

– Meglelték hát a hajótöröttet?

– Meg.

– El is hozták?

– El.

– Él?

– Él!

– Hol van? Ki az?

– Egy ember - válaszolt az újságíró -, vagy legalábbis valamikor az volt!... Ennyi az egész, kedves Cyrus, amit róla elmondhatunk!

Azzal beszámoltak a mérnöknek mindenről, ami csak történt velük útjuk során. Elbeszélték, hogyan folyt kutatóútjuk, hogyan találtak rá a sziget egyetlen, régóta elhagyatott épületére, s végül hogyan fogták el a hajótöröttet, aki olyan, mintha már nem is tartoznék az emberi nemhez.

– S bizony, úgy vagyok vele - tette hozzá Pencroff -, hogy nem is tudom, jól tettük-e, amikor magunkkal hoztuk.

– Persze hogy jól tették, Pencroff - felelte élénken a mérnök.

– De hiszen ez a szerencsétlen nincs is az eszénél!

– Lehetséges - válaszolta Cyrus Smith -, de néhány hónapja még ez a boldogtalan is éppen olyan ember volt, akárcsak mi. És ki tudja, mi lesz a hosszú egyedüllétben abból, aki utolsónak marad életben közülünk? Nagy szerencsétlenség társtalanul élni, barátaim, s azt kell hinnem, hogy ennek a szegény párának is a magánosság pusztította el olyan gyorsan az értelmét, s amiatt leltek reá ilyen állapotban!

– De miért véli úgy, Cyrus úr, hogy ennek a nyomorultnak az állattá tompulása mindössze néhány hónap alatt következett be? - kérdezte Harbert.

– Azért, mert a palackban talált üzenetet csak nemrégiben írták - válaszolta a mérnök -, márpedig azt nem írhatta más, csak maga a hajótörött.

– Kivéve persze, ha társa is volt, aki időközben meghalt - jegyezte meg Gedeon Spilett.

– Ez képtelenség, kedves Spilett.

– Ugyan már miért? - kérdezte az újságíró.

– Mert akkor a levél két hajótöröttről emlékeznék meg - válaszolta Cyrus Smith -, az pedig csak egyet említ.

Harbert néhány szóval elbeszélte az átkelés eseményeit, és többször is visszatért arra a különös esetre, hogy a fogoly eszméletében valamilyen hirtelen támadt, de hirtelen el is tűnő javulás állt be, amikor a legerősebb vihar idején, ha csak egyetlen pillanatra is, ismét tengerésszé változott.

– Helyes, Harbert - válaszolta a mérnök -, igazad van, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítasz ennek az esetnek. Ez a szerencsétlen bizonyára nem gyógyíthatatlan beteg, csupán a kétségbeesés tette azzá, amivé lett. Itt azonban embertársakra talál, és ha nem hunyt még ki benne a lélek, mi megmentjük ezt a lelket!

A telepesek ekkor elővonszolták a Bonadventure elülső fülkéjéből a tabor-szigeti hajótöröttet, és Cyrus Smith nagy szánalommal, Nab pedig nagy döbbenettel fogadta; a boldogtalan, amint szilárd talajt érzett a talpa alatt, olyan mozdulatot tett, mint aki szökni akar.

Cyrus Smith azonban odalépett hozzá, tiszteletet parancsoló tartással vállára tette a kezét, és végtelenül szelíden a hajótörött szemébe nézett. A szerencsétlen, mintha erőt vett volna magán, lassanként megnyugodott, szemét lesütötte, fejét lehorgasztotta, és nem tanúsított tovább semmilyen ellenállást.

– Szegény magára hagyott! - suttogta a mérnök.

Cyrus Smith figyelmesen szemügyre vette a hajótöröttet. Ami a nyomorult lény külsejét illeti, abban immár szinte semmi nem vallott emberre, de Cyrus Smith - éppúgy, mint nemrégiben az újságíró - az értelem némi, alig észrevehető derengését vélte fölfedezni tekintetében.

Úgy határoztak, hogy az elhagyatottat vagy inkább az ismeretlent - mert új társai már csak így emlegették - a Gránitpalota egyik szobájában szállásolják el, ahonnan egyébiránt nem szökhetik meg. Az ismeretlen minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy odavezessék, a telepesek pedig azt remélték, hogy gondos ápolásuk eredményeképpen ez az ember valamikor majd a Lincoln-szigeti közösség egyenjogú tagjává válik.

Nab hamarjában reggelit ütött össze, mert az újságíró, Harbert és Pencroff már majd éhen vesztek, Cyrus Smith pedig falatozás közben töviről hegyire elmondatta magának a Tabor-sziget átkutatásának minden egyes mozzanatát. Egyetértett barátaival abban, hogy az ismeretlen valószínűleg angol vagy amerikai származású, már a Britannia hajónév is erre utalt, ezenfelül azonban a mérnök angolszász vonásokat vélt fölismerni a hajótörött bozontos szakállal, busa bajusszal borított arcán.

– Igaz is, még el sem mondtad, hogyan akadtál össze ezzel a vademberrel - fordult Harberthez az újságíró -, hiszen alig tudunk többet, mint hogy megfojtott volna, ha nem érkezünk idejében, és nem szabadítunk ki a körmei közül!

– Szavamra - felelte Harbert -, zavarban vagyok, magam sem tudom, mi történt valójában. Ha jól emlékszem, éppen növényeket szedtem csokorba, amikor hirtelen olyasféle zajt hallottan, mintha valamilyen hatalmas kölönc zuhant volna a földre, igen magas fa tetejéről. Arra is alig maradt időm, hogy megforduljak... Ez a szerencsétlen, aki alighanem a lombok közt gunnyasztott, akkor reám vetette magát, s mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy elbeszélni is tovább tart, mint amennyi idő alatt megesett; és ha Gedeon úr és Pencroff nem érkezik idejében...

– Bizony, fiacskám - mondta Cyrus Smith -, valóban nagy veszedelemben forogtál, de enélkül ez a szegény ember talán végképp elrejtőzött volna előletek, hasztalanul kerestétek volna, és akkor nem gyarapodott volna új taggal a település.

– Hát csakugyan azt reméli, Cyrus, hogy újra embert farag belőle? - kérdezte az újságíró.

– Igen! - válaszolta a mérnök.

Reggeli után Cyrus Smith és társai elhagyták a Gránitpalotát, és lementek a fövénysávra. Partra hordták a Bonadventure rakományát, és a mérnök megvizsgálta a fegyvereket és a szerszámokat, de semmilyen jel sem árulta el rajtuk az ismeretlen kilétét.

A sertéshajtó-vadászat eredményének valamennyien örültek; úgy ítélték, hogy az elfogott jószágok igen hasznosak lesznek a Lincoln-szigeten, és ólakba terelték őket, ahol majd egykettőre megszelídülnek.

Hasonlóképpen örömmel fogadták a lőporos és sörétes hordócskákat, valamint a gyújtókupakos dobozokat is. A telepesek tüstént el is határozták, hogy amolyan kis lőszerraktárt rendeznek be, valahol a Gránitpalotán kívül, akár a víznyelő felső üregében is, ahol nem kell robbanástól tartaniok. Abban is megállapodtak, hogy - bár lőszerkészletük szépen gyarapodott - továbbra sem szüntetik be a lőgyapot használatát: ezzel a robbanóanyaggal ugyanis kitűnő eredményeket értek el, és semmi értelmét nem látták, hogy közönséges puskaporral helyettesítsék.

Amikor a kirakodással végeztek, Pencroff így szólt:

– Cyrus úr, úgy vélem, helyes lenne, ha biztos révbe vinnénk a Bonadventure-t.

– A Hála-folyó torkolata nem felel meg ennek a célnak? - kérdezte Cyrus Smith.

– Nem, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Amúgy is sokáig vesztegelt fövényaljon a hajó, és az lazítja az eresztékeket. Márpedig, mondhatom, jó kis bárka ez, hazajövet olyan derekasan állta a legerősebb szélrohamokat is, mint annak a rendje!

– Nem lehetne lehorgonyozni a folyó medrében?

– Kétségkívül, Cyrus úr, hogyne lehetne, csakhogy a torkolatot semmi sem védi a keleti szél ellen, s ezért úgy hiszem, a Bonadventure csúnyán megsínylené a hullámverést.

– Hát akkor hol akarja elhelyezni, Pencroff?

– A Léggömb-kikötőben - felelte a tengerész. - Azt a kis öblöt sziklák védik, mi pedig éppen ilyen kikötőt keresünk.

– Nincs-e az kissé távol?

– Ugyan már! Legföljebb hárommérföldnyire esik a Gránitpalotától, és szép, egyenes út vezet odáig!

– Tegye, amit jónak lát, Pencroff - jelentette ki a mérnök -, és vezesse a Bonadventure-jét a Léggömb-kikötőbe, ha így tartja helyesnek, ámbár szívesebben láttam volna, ha a hajó közvetlen őrizetünkben marad. Ha majd futja az időnkből, alkalmas kis kikötőt építünk neki.

– Ragyogó ötlet! - rikkantott föl Pencroff. - Valódi kikötő, világítótoronnyal, mólóval, szárazdokkal! Hej, Cyrus úr, ha ön akarja, igazán könnyen sikerülhet!

– Jól van, derék Pencroffom - felelte a mérnök -, megpróbálom, de csak azzal a föltétellel, hogy ön is segít, hiszen egymaga végezhet a reánk váró munka háromnegyed részével!

Harbert és a tengerész fölszállt a Bonadventure-re, fölvonta a horgonyt, és vitorlát bontott, a bárka pedig jó széllel hamar elérte a Karom-fokot. Két órával később már ott pihent a Léggömb-kikötő nyugalmas vizén.

Vajon az első napok során, mióta az ismeretlen már a Gránitpalotában tartózkodott, adott-e okot arra a föltevésre, hogy elvadult természete megváltozik? Vajon valamelyest fölizzott-e elborult öntudata mélyén az eszmélet parazsa? Vagyis visszatért-e testébe a lélek? Igen, bizonyára, de azért Cyrus Smith és az újságíró váltig kérdezgették magukban, vajon nem hunyt-e ki benne már végképp az értelem.

Az idegen mindaddig szabad ég alatt élt, és mivel korlátlan szabadsághoz szokott a Tabor-szigeten, fogsága első óráiban tomboló, vak düh fogta el; a telepesek már-már attól tartottak, hogy kiugrik a Gránitpalota valamelyik ablakán, és lezuhan a fövénypartra. De aztán lassanként lecsillapult, és ezért nem kényszerültek arra, hogy újra korlátozzák mozgásában.

Magatartása egyre több reménykedésre adott okot. Lassacskán levetkőzte ragadozóösztönét, idővel kevésbé állatias eledeleket is elfogyasztott, mint amilyenekkel a Tabor-szigeten táplálkozott, és a sült hústól sem undorodott már annyira, mint a Bonadventure fedélzetén.

Egy éjszaka, amikor az idegen mélyen aludt, Cyrus Smith élt az alkalommal: lenyírta a férfi állati sörényre emlékeztető üstökét és gondozatlan szakállát, amely oly vad külsőt kölcsönzött neki. Más alkalommal a telepesek lehúzták róla a testét fedő vászoncafatot, és tisztességes gúnyát adtak reá. Sok gondoskodásuk eredményeképpen az ismeretlen visszanyerte emberi formáját, sőt úgy tetszett, tekintete is meglágyult valamelyest. A telepesek úgy vélték, hogy valamikor régen, amikor még az értelem világa fénylett az arcán, bizonyára szép vonásai lehettek.

Cyrus Smith elhatározta, hogy néhány órát mindennap az ismeretlen férfi társaságában tölt. Ott dolgozott a közelében, és a legkülönfélébb munkákkal igyekezett fölkelteni a figyelmét. Hiszen talán az is elég lenne, ha csupán egyetlen szikra fölsziporkázna ebben a lélekben, ha egyetlen emlék átvillanna ezen az agyon: talán egyetlen pillanat is visszaadhatná a józan öntudatát. Hiszen jól látták ezt a viharban, a Bonadventure fedélzetén!

A mérnök sohasem feledkezett meg arról, hogy munka közben fennhangon beszéljen hozzá, és a hallószervén át ugyanúgy megkísérelje a behatolást az ismeretlen férfi zsibbadt eszméletébe, mint a látószervén át. Olykor egyik-másik társa is csatlakozott hozzá, hébe-hóba valamennyien segítettek neki ebben. Leggyakrabban a tengerészettel kapcsolatos dolgokról beszélgettek előtte, mert azt remélték, hogy azok fölkeltik az egykori matróz érdeklődését. Úgy rémlett, az ismeretlen néha ködösen föl-fölfigyel arra, amit hall, s a telepesek a lassú szoktatásnak ezzel a módszerével végül is elérték, hogy félig-meddig megértette, amit mondtak neki. Vonásairól némelykor mély bánat tükröződött, és arckifejezése félreérthetetlenül elárulta, hogy bensejében gyötrődik; beszélni azonban nem beszélt, noha újra meg újra gyaníthatták, mindjárt elszakad egy-egy szó az ajkáról.

Akárki volt is, annyi bizonyos, hogy szelídnek és szomorúnak látszott szegény! De vajon nem puszta látszat-e ez a lelki nyugalom? Nem csupán rabsága következménye-e ez a mélabú? Egyelőre nem tudták megállapítani. Nem látván egyebet maga körül, mint egyetlen, falak határolta helyiség változatlan berendezését, szüntelen érintkezésben lévén a telepesekkel, végül is meg kellett szoknia társaságukat; és mivel minden kívánsága nyomban teljesült, jobban táplálkozott, jobb öltözékben járt, mint annak előtte, csoda-e hát, hogy a természete is fokról fokra megváltozott? De vajon igazán beletörődött-e már új életébe, vagy pedig (hogy a legtalálóbb kifejezéssel éljünk) amolyan szelídített vadállatként tűrte, csupán meghunyászkodva, idomítóinak közelségét? Ez fontos kérdés volt, és Cyrus Smith szerette volna mielőbb megtudni a választ, noha nem akarta elsietni a dolgot, nehogy azzal rontson állapotán. Mert úgy bánt az ismeretlennel, mint valami beteggel! Vajon lesz-e belőle valaha is lábadozó?

A mérnök tehát szemmel tartotta a boldogtalan minden pillanatát. Szinte leste minden lelki rezdülését, hátha megszólal. Alig várta már, hogy kiejtse az első szót!

A telepesek őszinte megindultsággal figyelték Cyrus Smith vállalkozásának, gondoskodásának minden mozzanatát. Igyekeztek segítségére lenni emberbaráti munkálkodásában, és rövidesen valamennyien vele együtt hittek és reménykedtek, kivéve talán a még mindig tamáskodó Pencroffot.

Az ismeretlen, mint már mondottuk, még lelki tompultságban tengődött, lassanként azonban mégis szemlátomást a mérnök hatása alá került, sőt végül már bizonyos ragaszkodást is tanúsított iránta. Cyrus Smith ezért hát úgy döntött: próbát tesz vele, más környezetbe viszi, elvezeti az óceánhoz - amely fölött valaha annyit kalandozhatott a pillantása -, onnan pedig a rengeteg szélére, hogy ekként idézze emlékezetébe azt a vadont, amelyben élete annyi esztendejét töltötte!

– De vajon remélhetjük-e, hogy nem szökik meg, ha szabadjára hagyjuk? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Mindenesetre meg kell kockáztatnunk ezt a kísérletet - válaszolta a mérnök.

– No jó, nem bánom! - egyezett bele Pencroff. - Hanem annyit mondok, ha ez a fenelegény egyszer nyitott kaput lát, és szabad levegőt orront, akkor uccu neki, úgy eliszkol, ahogy a két lába bírja!

– Nem hiszem - felelte Cyrus Smith.

– Próbáljuk meg - mondta Gedeon Spilett.

– Gyerünk - bólintott a mérnök.

Ez október 30-án történt, tehát a tabor-szigeti hajótörött gránitpalota-beli fogságának tizedik napján. Meleg idő járta, a nap izzó sugarakat lövellt a Lincoln-szigetre.

Cyrus Smith és Pencroff belépett az ismeretlen szobájába; a férfi az ablaknál feküdt, és az eget bámulta.

– Jöjjön, barátom! - szólította meg a mérnök.

Az ismeretlen rögtön fölállt. Szeme Cyrus Smithre meredt, és követte a mérnököt, nyomában pedig a tengerész haladt, aki még mindig nemigen bízott a kísérlet sikerében.

Az ajtónál Cyrus Smith és Pencroff betessékelte az idegent a fölvonó kosarába; Nab, Harbert és Gedeon Spilett pedig már odalenn várakozott a Gránitpalota előtt, a parton. A kosár leereszkedett, és néhány pillanat múltán már valamennyien lenn álltak a fövényen.

A telepesek kissé távolabb húzódtak az ismeretlentől: hadd lássa, hogy szabad.

Az ismeretlen egyet-kettőt lépett a tenger felé, tekintete végletes szilajsággal fölvillant, de menekülésre nem tett kísérletet. Azokat az aprócska hullámokat nézte, amelyek a zátonyon megtörve halkan oszlottak semmivé a part homokján.

– Ez még csak a tenger - jegyezte meg Gedeon Spilett -, lehetséges, hogy ez kevésbé kelti föl benne a menekülés vágyát!

– Igaz - felelte Cyrus Smith -, föl kell vezetnünk a fennsíkra, az erdő szélére. Ott aztán tüstént elválik, eredményes-e a kísérlet.

– Egyébiránt akkor sem szökhet meg, ha akar - suttogta Nab -, hiszen még nem eresztettük le a fölvonóhidakat!

– Ugyan már! - legyintett Pencroff. - Nem olyan fickó ez, hogy a Glicerin-patak föltartóztassa! Egyetlen ugrással a túlsó partján terem!

– Majd meglátjuk - felelte kurtán Cyrus Smith, tekintetével azonban állandóan követte betege pillantását.

Az ismeretlent elvezették a Hála-folyó torkolatához, onnan pedig, a part mentén haladva, följutottak a Kilátó-fennsíkra.

Amikor elérkeztek az erdőszéli első szép szálfák közé, amelyeknek a lombozatát könnyű fuvalom susogtatta, úgy rémlett, hogy az ismeretlen mámorosan szívja magába a levegőt átható erős, fűszeres illatot, és hosszú sóhaj szakad föl a kebléből!

A telepesek ott álltak a háta mögött, készen arra, hogy visszatartsák, ha netán szökni akarna.

És valóban, szegény szerencsétlen már-már nekirohant a közte és az erdő közt folyó pataknak, lába egy pillanatra megfeszült, akár a rugó... De már a következő másodpercben elernyedt, összegörnyedt, magába roskadt, és kövér könnycsepp gördült alá szeméből!

– Ah! - kiáltott föl Cyrus Smith. - Sírsz? Akkor ember vagy megint!