Aznap éppen hét hónapja múlt, hogy a léggömb utasai a Lincoln-szigetre vetődtek. Bármennyit kutattak is e hét hónap során, semmiféle emberi lénnyel nem találkoztak. Még csak fölszálló füstöt sem láttak sehol, amiből ezt gyaníthatták volna, hogy más is lakik kívülük a szigeten. Emberi kéz munkájának a nyomára sem bukkantak soha sehol, sem újabb keletűre, sem régebbről valóra. A sziget tehát nemcsak lakatlannak bizonyult, hanem a jelek arra vallottak, hogy soha nem is élt ott senki. Csakhogy most következtetéseik egész épületét egy csapásra halomba döntötte az az egyetlen szem ólomsörét, amelyet egy ártalmatlan malac testében találtak!

Mert annyi bizonyos, ezt a sörétet puskából lőtték ki, és az is kétségtelen, hogy a fegyvert csak ember süthette el.

Pencroff letette az ólomgolyócskát az asztalra, társai pedig mélységes döbbenettel bámulták. A látszólag jelentéktelen mozzanat ugyancsak érdemes volt a megfontolásra, és a hozzá fűződő következtetések tüstént át is villantak a telepesek agyán. Akkor se képedtek volna el jobban, ha hirtelenében valamilyen természetfölötti lény jelenik meg előttük.

Cyrus Smith azonban nem habozott, és megfogalmazta a váratlan, meghökkentő esemény tanulságait. Kezébe vette a sörétet, jobbra-balra forgatta, hüvelykujja és mutatóujja közé fogva tapogatta, majd Pencroffhoz fordult.

– Bizonyos abban - kérdezte -, hogy az ezzel megsebesített pekari nem volt idősebb háromhónaposnál?

– Még annyi sem lehetett, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Az anyja éppen szoptatta, amikor rájuk találtam a veremben.

– Akkor hát ez azt jelenti, hogy valaki három hónapon belől puskát sütött el a Lincoln-szigeten! - állapította meg a mérnök.

– A sörét pedig ezt a kis jószágot érte - tette hozzá Gedeon Spilett -, de nem sebezte meg halálosan...

– Ez kétségtelen - válaszolta Cyrus Smith, és így folytatta: - Lássuk mármost, miféle következtetéseket kell levonnunk ebből a fordulatból. Két eset lehetséges: vagy jövetelünk előtt is laktak már itt emberek, vagy csak úgy három hónapon belül szálltak itt partra. Vajon jószántukból kerültek-e ide, vagy kénytelenségből, egyszerűen kikötöttek-e, vagy hajótörést szenvedtek? Ezt majd később derítjük ki. Nem tudhatjuk, kicsodák, európaiak-e vagy malájok, barátok-e vagy ellenségek, de arra sem utal semmi, hogy vajon itt vannak-e még, vagy pedig eltávoztak a szigetről. Viszont mindezek a kérdések sokkal fontosabbak, semhogy továbbra is bizonytalanságbán maradhassunk felőlük.

– Nem! - kiáltotta a tengerész, és fölugrott az asztal mellől. - Százszor is nem! És ezerszer is nem! A Lincoln-szigeten rajtunk kívül nem lakik senki! Az ördögbe is! Az egész sziget nem nagy: ha emberek élnének rajta, valahol csak összeakadtunk volna velük!

– Az ellenkezője mindenesetre meglepő volna - mondta Harbert.

– Bizony, annál már csak az volna meglepőbb - jegyezte meg az újságíró -, ha rájönnénk, hogy ez az ajakos malac söréttel a húsában született!...

– Az nem lehetséges-e - kérdezte Nab halálos komolyan -, hogy Pencroff szájában...?

– Ide figyelj, Nab! - csattant föl Pencroff. - Azt hiszed, nem vettem volna észre, ha öt-hat hónapja ólomgolyót hordanék a pofámban?! Mit képzelsz, hol bujkált eddig?

Azzal akkorára tátotta a száját, hogy elővillant az állkapcsában fehérlő mind a harminckét pompás foga.

– No, ide süss, Nab! - kurjantotta. - Látod-e ezeket a remekbe sikerült fogakat? Ha csak egy lyukasat találsz, megengedem, hogy fél tucatot kihúzz belőlük!

– Nab föltételezése valóban elfogadhatatlan - felelte Cyrus Smith, aki ugyan komoly gondolatokat forgatott a fejében, de egy mosolyt azért ő sem fojthatott el. - Annyi azonban bizonyos: három hónapon belül valaki puskát sütött el a Lincoln-szigeten. Ami engem illet, arra a föltevésre hajlok, hogy akik itt jártak, azok igen rövid, átmeneti időre szállhattak partra; mert ha akkor is itt laktak volna már, amikor a Franklin-hegy tetejéről végigfürkésztük a szigetet, akkor vagy mi láttuk volna meg őket, vagy ők pillantottak volna meg bennünket. Valószínű tehát, hogy a vihar hajótörötteket vetett ki a partra, mégpedig csupán néhány hete. Ám akárhogyan áll is a dolog, mindenképpen fontos, hogy megbizonyosodjunk felőle.

– Úgy vélem, helyénvaló az óvatosság! - állapította meg az újságíró.

– Magam is azt hiszem - válaszolta Cyrus Smith. - Mert, sajnos, tartanunk kell tőle, hogy maláj kalózok léptek partra a szigeten.

– Vajon nem lenne-e jó, Cyrus úr - kérdezte a tengerész -, ha fölfedező utunk előtt csónakot építenénk? Azon aztán fölevezhetnénk a folyón, vagy ha kedvünk szottyan, körbe is ladikázhatjuk az egész szigetet. Amondó vagyok, kerüljünk elébe minden meglepetésnek.

– Az ötlet nem rossz, Pencroff - felelte a mérnök -, csakhogy nincs vesztegetni való időnk. Valamirevaló csónak megépítése egy hónapig is eltart...

– Ha igazi csónakot akarunk építeni, akkor csakugyan válaszolta a tengerész -, de hát nekünk most semmi szükségünk valódi, nagy, viharálló bárkára; megteszi kisebb és gyengébb is, és én fogadom, öt nap alatt összetákolok egy pirogféle ladikot: arra jó lesz, hogy a Hála-folyón csónakázzunk rajta...

– Öt nap alatt? - hitetlenkedett Nab. - Öt nap alatt akarsz te sajkát építeni?!

– Bizony, Nab, mégpedig indián módra.

– Fából? - kérdezte a néger tamáskodó hangon.

– Fából bizony - felelte Pencroff -, vagyis inkább fakéregből. Ismétlem, Cyrus úr, öt nap alatt nyélbe ütöm a dolgot!

– Öt nap alatt? - fontolgatta a mérnök. - Rendben van.

– Annyi szent, mostantól fogva vigyáznunk kell! - jegyezte meg Harbert.

– Valóban, nagyon kell ügyelnünk - felelte Cyrus Smith. - Arra kérlek benneteket, barátaim, hogy vadászkirándulásaitokon se távolodjatok el a Gránitpalota környékéről.

A vacsora nem végződött olyan vidáman, mint Pencroff remélte.

A szigeten tehát a telepeseken kívül mások is laknak, vagy legalábbis laktak! Az ólomsöréttel való baleset ezt immár vitathatatlan ténnyé tette, és ez a fölfedezés érthető nyugtalanságot keltett a mérnökben és társaiban.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett hosszasan tanácskoztak lefekvés előtt. Azon tanakodtak, hogy a sörét dolga nem áll-e valamiféle összefüggésben a mérnök megmenekülésének rejtelmes körülményeivel és a többi különös, meghökkentő jelenséggel. Alaposan meghányták-vetették a kérdést. Végül is Cyrus Smith ezzel zárta le a beszélgetést:

– Nos, kíváncsi a véleményemre, kedves Spilett?

– Természetesen, Cyrus.

– Hát akkor ide hallgasson: meggyőződésem, hogy akármilyen aprólékosan kutatjuk is át a szigetet, nem találunk semmit!

Pencroff már másnap munkához látott. Csak afféle egyszerű, lapos fenekű ladik készítését tervezte, s esze ágában sem volt holmi hajlított bordázatú, lécekből, pallókból ácsolt „bókonyos” csónak építésével bíbelődni; a lapos fenekű lélekvesztőn is biztonsággal ladikázhatnak majd a Hála-folyón, sőt a sekély vizű forrásvidékén alkalmasabb is lesz, mint holmi mély járatú bárka. Néhány egymáshoz erősített kéregdarabból is jó erős, könnyű vízi jármű barkácsolható, s még az az előnye is megvan, hogy alkalomadtán vállra vehetik, ha akadályokon kell átsegíteniök a folyón. Pencroff úgy tervezte, hogy a kéreglemezeket szorosan, szivárgásmentesen szegecseli egymáshoz.

Elsősorban erre a célra való, hajlékony és szívós kérgű fát kellett keresniök. A legutóbbi orkán jó néhány douglastörzset döntött ki, és ez a fa tökéletesen megfelelt az effajta ladiképítésre. A fatörzsek a földön feküdtek, csak éppen le kellett hántani a kérgüket - igen ám, de a telepesek kezdetleges szerszámaival épp ez bizonyult a legnehezebb munkának. Azért valahogyan mégis csak boldogultak.

Amíg a tengerész a mérnök segítségével úgyszólván pihenő nélkül építette a ladikot, Gedeon Spilett és Harbert sem tétlenkedett. Ők ketten vállalkoztak arra, hogy az élelemről gondoskodjanak. Az újságíró nem győzte bámulni, hogy a fiú milyen ügyességre tett szert az íj és a vadászgerely használatában. Harbert olyan bátran, megfontoltan, hidegvérrel bánt a fegyverrel, hogy rátermettségét méltán nevezhették volna „bravúros ésszerűségnek”. A két vadászcimbora megfogadta Cyrus Smith tanácsát, és legföljebb kétmérföldnyire távolodott el a Gránitpalotától, de már az erdőség alsó lejtői is bőséggel lerótták a maguk aguti-, vízidisznó-, kenguru- és pekariadóját, és bár a csapdák hozama a fagy csökkenése óta nem volt jelentős, a vadaskert azért mindennap beszolgáltatta a maga szokásos járulékát, s mindez elegendő táplálékot biztosított a Lincoln-szigeti településnek.

Vadászat közben Gedeon Spilett gyakran beszélgetett Harberttel az ólomsörét dolgáról és a mérnök föltevéseiről; egy napon - október 26-án - a fiú így szólt az újságíróhoz:

– Nem találja furcsának, Spilett úr, hogy a szigetre vetődött hajótöröttek egyszer sem mutatkoztak a Gránitpalota tájékán?

– Csakugyan, ez nagyon meglepő - felelte az újságíró, és hozzátette: -, már amennyiben még mindig a szigeten tartózkodnak; de csöppet sem csodálkoznék, ha már eltávoztak volna innen!

– Tehát úgy véli, hogy azok az emberek elhagyták már a szigetet? - kérdezte Harbert.

– Ez több, mint valószínű, fiacskám - válaszolta a hírlapíró -, hiszen ha hosszabb ideig itt éltek volna, és főként ha még itt volnának, akkor a véletlen valamiképpen mégiscsak elárulná jelenlétüket.

– De hát ha útra kelhettek - vetette ellen a fiú -, akkor nem lehettek hajótöröttek!

– A szó valódi értelmében csakugyan nem lehettek azok, én talán „ideiglenes hajótörötteknek” nevezném őket. Könnyen lehet, hogy egy szélroham a szigetre sodorta őket, de hajójukat nem tette végleg hasznavehetetlenné; vihar szűntével pedig a hajótöröttek ismét tengerre szálltak.

– Úgy vettem észre - jegyezte meg Harbert -, hogy Cyrus Smith úr sohasem vágyott más szigetlakók társaságára.

– Valóban - ismerte el az újságíró -, főként maláj kalózok érkezésétől tart, márpedig azok a gentlemanek igencsak rossz hírű fickók, tanácsos elkerülni a velük való találkozást.

– Az vajon nem történhetik-e meg, Spilett úr - kérdezte a fiú -, hogy egy napon ráakadunk a partraszállás nyomára, és akkor bizonyságot szerezhetünk ebben a tekintetben?

– Éppenséggel megtörténhetik, fiacskám. Egy elhagyott táborhely, egy elhamvadt tábortűz könnyen nyomra vezethet: ezt keressük majd a következő kirándulásunkon.

Aznap, amikor ez a beszélgetés folyt, a két vadász éppen a Hála-folyó mentén elterülő erdőben járt, különlegesen sudár, szép fák közt. Némelyik fenséges toboztermő - az új-zélandi bennszülöttek kaurinak nevezik - csaknem kétszáz lábnyi magasra nőtt.

– Van egy ötletem, Spilett úr! - szólalt meg Harbert. - Mi lenne, ha fölkapaszkodnék egy ilyen kauri tetejére? Azt hiszem, jókora körzetben beláthatnám a környéket.

– Jó ötlet - felelté az újságíró -, csakhogy föl tudsz-e mászni ilyen óriási fa csúcsára?

– Mindenesetre megpróbálom - válaszolta Harbert.

Azzal fürgén, ügyesen föllendült az egyik fa alsó ágára; a kauri megmászása eléggé könnyűnek ígérkezett, és valóban, a fiú néhány perc múlva már fönn is termett a fa tetején, amely messzire magaslott a dús erdőlombozat végtelen, zöldellő rengetege fölé.

Onnan fentről a pillantás szabadon siklott végig a sziget egész déli részén a délkeleti Karom-fok és a délnyugati Csúszómászó-földnyelv közt. A Franklin-hegy északnyugatra emelkedett, és eltakarta a láthatár jókora negyedét.

Harbert azonban a facsúcs magasából tüzetesen szemügyre vehette a sziget egész ismeretlen fertályát, amely menedéket adhatott az idegeneknek, és ahol talán még most is meghúzódnak.

A fiú feszült figyelemmel nézelődött. A tengeren közel s távol semmi sem mutatkozott. Még egy vitorla csücske sem villant föl sehol, sem a messzi láthatáron, sem a sziget közelében. Az ugyan megeshetett, hogy valamilyen árbocát vesztett hajó a partnak olyan pontján kötött ki, amely rejtve maradt Harbert szeme elől.

A Vadnyugat-vadonban szintén nem látszott semmilyen gyanús jelenség. Igaz, hogy a rengeteg sok ezer négyzetlábnyi erdő olyan kupolát alkotott, amelyen nem hatolt át az emberi tekintet, és még csak tisztás vagy csak ritkásabb folt sem derengett a fák tengerében. A Hála-folyó útját sem lehetett szemmel követni, sőt az sem derült ki, hogy a hegy melyik részén ered a folyó. Megeshetett, hogy nyugat felé más patakok is csordogáltak, de a lombozaton keresztül ezt semmiből sem lehetett megállapítani.

De ha emberi településnek nem is látta nyomát Harbert, vajon nem pillantott-e meg legalább emberek közelségére valló füstöt a levegőben? A légkör kristálytisztán ragyogott, még a leghalványabb pára is élesen kirajzolódott volna a kék égbolt hátterén.

Harbert egyetlen pillanatig úgy hitte, nyugaton gyér füstcsík foszladozik a magasban alapos megfigyelés után azonban rájött, hogy tévedett. Feszülten meredt arrafelé, a szeme kitűnő volt... Nem, véglegesen megállapíthatta: nyugaton is tiszta a levegő.

Harbert lekúszott a kauritörzsről, és a két vadász visszatért a Gránitpalotába. Cyrus Smith meghallgatta a fiú elbeszélését, megcsóválta a fejét, de egy szó nem sok, annyit sem mondott. Nyilvánvaló volt: erről az ügyről csak a sziget teljes átkutatása után lehet véleményt alkotni.

Harmadnap azonban - október 28-án - ismét olyan eset történt, amelyre a telepesek nem találtak kellő magyarázatot.

Harbert és Nab a parton kószált; vagy kétmérföldnyire járhattak a Gránitpalotától, amikor az a ritka szerencse érte őket, hogy a víz mentén a *cheloniá*k rendjének egyik pompás példányára bukkantak. Valódi óriásteknős volt, a *Chelonia viridis*ek családjából; páncélja tündöklő zöldes árnyalatokban csillogott.

Harbert vette észre a jól megtermett teknősbékát, amint az éppen a tenger felé igyekezett.

– Nab, gyere csak ide! - kiáltotta.

Nab odarohant.

– Tyű, de szép állat! - mondta. - Meg kéne fogni! De hogyan?

– Mi sem könnyebb annál - felelte Harbert. - Hátára fordítjuk a teknős komát, hogy ne tudjon elmenekülni. Fogd a dárdát, és tedd azt, amit én...

A csúszómászó, veszélyt érezve, teknője és haspáncélja közé húzta fejét, nyakát, lábát. Olyan mozdulatlanul kushadt ott a fövényen, mintha sziklává merevedett volna.

Harbert és Nab ekkor az állat mellcsontja alá feszítették dárdájuk nyelét, és együttes erővel, nem minden kínlódás nélkül sikerült is a hátára hengeríteniök. A három láb hosszú teknősbéka legalább négyszáz fontot nyomhatott.

– Jól van! - kiáltotta Nab. - Képzelem, hogy örül majd Pencroff barátunk ennek a fogásnak!

Hát igen, Pencroff barátunk örülhetett is, mert a tengeri füvekkel táplálkozó teknős húsa valóságos ínyencfalat. E pillanatban azonban az egész állatból nem látszott egyéb, csak a csontos boltozat alatt rejtőző, halántékgödrei mögött kiszélesedő, apró, lapos feje.

– Most mit kezdjünk vele? - kérdezte Nab. - Nem hurcolhatjuk magunkkal a Gránitpalotáig!

– Hagyjuk csak itt, amúgy sem tud megfordulni - ajánlotta Harbert. - Mi pedig elszaladunk a targoncáért, és azon visszük haza.

– Értem!

Mindazonáltal Harbert - ámbár Nab ezt fölöslegesnek ítélte - óvatosságból néhány nagy kővel alá is dúcolta a teknősbéka páncélját. Ezután a két vadász hazaindult a Gránitpalota felé, a fövénypart hosszán, amelynek - apály lévén - széles sávja szárazon állt. Harbert, hogy meglepje Pencroffot, egyetlen szóval sem említette neki „a cheloniák rendjének pompás példányát”, amely most hátán fekve rostokol a fövényen; két óra múlva Nabbel együtt kordéstul visszatért oda, ahol a teknőcöt hagyták. Ám „a cheloniák rendje pompás példányának” hűlt helyét találták.

Nab és Harbert előbb egymásra bámultak, aztán körülnéztek. Semmi kétség: itt, ezen a helyen hagyták a teknőcöt. Harbert még azokat a köveket is megtalálta, amelyekkel aláékelte az állatot, tehát nem eshetett tévedés a dologban.

– No de ilyet! - álmélkodott Nab fejcsóválva. - Ezek a dögök mégiscsak képesek a hátukról a hasukra fordulni?

– Úgy látszik - felelte Harbert, de azért sehogyan sem értette a dolgot, és megütődve meredt a homokon szanaszét heverő kövekre.

– Jaj de kár, Pencroff mégsem fog örülni!

– Ezt a rejtélyes eltűnést pedig még Smith úr sem igen tudja majd megmagyarázni! - vélte Harbert.

– Akkor jobb, ha nem is beszélünk róla - tanácsolta Nab, mert legszívesebben eltitkolta volna, hogy pórul jártak.

– Épp ellenkezőleg, Nab - felelte Harbert -, első dolgunk az lesz, hogy elmondjuk az egészet elejétől végéig!

Azzal fogták a hiába odahurcolt targoncát, és visszatértek a Gránitpalotába.

Az ácsszérűben, ahol a mérnök és a tengerész a csónaképítésen dolgozott, Harbert beszámolt arról, hogy mi történt velük.

– Ej, ti ügyefogyottak! - horkant föl Pencroff. - Legalább ötven levesrevalót szalajtottatok el!

– Nem a mi hibánk, hogy az az állat megszökött! - védekezett Nab. - Hiszen mondom, hogy a hátára fordítattuk!

– Hát akkor nem eléggé fordítottátok a hátára! - kötekedett csökönyösen a tengerész.

– Nem eléggé? - kiáltotta méltatlankodva Harbert.

És elmondta, hogy még kövekkel gondosan alá is dúcolta a teknőcöt.

– Hát akkor csoda történt! - állapította meg Pencroff.

– Azt hittem, Cyrus úr - mentegetődzött Harbert -, hogy a hátára fordított teknősbéka, különösen az ilyen nagy fajta, nem tud saját erejéből a lábára állni...

– Ez igaz is, fiam - felelte Cyrus Smith.

– Hát akkor ennek mégis hogyan sikerült...?

– Milyen távolságban feküdt a tengertől az a teknősbéka? - kérdezte a mérnök, miután félbehagyta a munkát, és elgondolkozott:

– Legföljebb tizenöt lábnyira - felelte Harbert.

– És ez apály idején történt?

– Igen, Cyrus úr.

– Nos, akkor egyszerű az eset - jelentette ki a mérnök. - Amit a teknősbéka nem tud megtenni szárazon, azt alighanem megteszi a vízben. Amikor a dagály elérte, nyilván megfordult, és szép nyugodtan visszamászott a mély vízbe.

– Jaj de ügyetlenek voltunk! - fakadt ki Nab.

– Ezt épp az imént jómagam is bátorkodtam megállapítani - vágta rá Pencroff.

Cyrus Smith kétségkívül elfogadható magyarázatot adott. De vajon ő maga is meg volt-e győződve magyarázata helyességéről? Ezt nem mernénk állítani...