– Emelkedünk?

– Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

– Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

– Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

– Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!...

– Fölfelé száll a léghajó?

– Nem!

– Mintha hullámverést hallanék...

– Itt a tenger a gondolánk alatt!

– Alig ötszáz lábnyira¹ lehet!

Ekkor hatalmasan zengő hang hasított át a levegőn, s ezek a szavak hallatszottak:

– Dobjatok ki minden súlyos holmit... mindent! Rajta, és Isten irgalmazzon!

Ezek a szavak a Csendes-óceán roppant vízsivatagja fölött hangzottak el, délután négy óra tájt, 1865. március 23-án.

Bizonyára mindenki emlékszik még rá, milyen borzalmas északkeleti szélvész tört ki abban az esztendőben, napéjegyenlőség idején, olyan hirtelen, hogy a légsúlymérő higanyoszlopa egyszeriben 710 milliméterre zuhant alá. Ez az orkán egyhuzamban tombolt március 18-tól 26-ig. Mérhetetlen rombolást végzett Amerikában, Európában és Ázsiában egyaránt, az északi szélesség 35. fokától egészen a déli szélesség 40. fokáig, az Egyenlítőre rézsútosan, mintegy 1800 mérföldnyi² sávon! Városokat döntött porba, erdőket csavart ki tövestül; a szökőár módjára száguldó hullámhegyek - mint a hírügynökségek jelentéseiből köztudomású - százszámra vetették partra a hajókat; az ítéletidő, amerre csak elvonult, egész országrészeket tett a föld színével egyenlővé, mindenütt ezrével pusztultak az emberek a szárazföldön, vagy fulladtak bele a tengerbe - dühöngésének ilyen tanújeleit hagyta maga után ez az iszonyatos égiháború. Egymagában több szerencsétlenséget okozott, mint azok a hírhedt szélviharok, amelyek közül az egyik Havannát dúlta föl 1810. október 25-én, a másik pedig Guadeloupe-ot tette tönkre 1825. július 26-án.

Mialatt ennyi katasztrófa ment végbe a földön és a vízen, nem kevésbé megrendítő dráma játszódott le a fölbolydult levegőben is.

Odafönn a magasban léggömböt pörgetett egy szélörvény csúcsa, dobálta, mint valami labdát, a forogva száguldó levegőoszlop óránként kilencvenmérföldes sebességgel hurcolta magával a térben, az meg akkorákat serdült-perdült a tengelye körül, mintha csak valamilyen légi maelström³ sodrába került volna.

Ennek a léggömbnek az alsó nyúlványán gondola himbálódzott, benne öt utas; alig látták egymást az óceán felszínétől egészen hozzájuk fölcsapó, szétporlott vízcseppekkel kevert, sűrű párázatok közt.

Honnan jött ez a léghajó, hogyan vált valósággal játékszerévé a rémületes viharnak? Hol kelt útra, melyik pontján a világnak? Valószínűleg nem az orkán idején indult el. Márpedig a förgeteg öt napja őrjöng, s első jelei már 18-án mutatkoztak. A léggömb tehát vélhetőleg igen messziről jön, hiszen aligha tehetett meg kétezer mérföldnél kisebb utat huszonnégy óránként.

Az utasok nyilvánvalóan semmiféle olyan eszközzel nem rendelkeznek, amellyel megállapíthatnák, hogy elindulásuk óta milyen nagy távolságot röpültek át, meg aztán hiányzik bármiféle támpontjuk is az efféle méréshez. Szélvész hajszolta őket, szilaj ítéletidő tombolt körülöttük, ők maguk azonban, valamilyen különös tünemény folytán, mindettől csöppet sem szenvedtek. A léghajó úgy változtatta helyét, úgy pörgött tengelye körül, hogy utasai sem a forgásból, sem pedig a vízszintes száguldásból nem éreztek semmit. Tekintetük nem bírt áthatolni a gondola alatt gomolygó vastag ködön. Párás homályban kavargott körülöttük minden. Olyan sötét felhők közt sodródtak, hogy szinte azt sem tudták már, nappal van-e, vagy éjszaka. Amíg a magas légrétegekben suhantak, semmilyen fénycsillám, emberlakta területek semmilyen nesze, az óceán morajának semmilyen foszlánya sem ért el hozzájuk a mérhetetlen tompa távolságon át. Most is csak rohamos süllyedésük adta tudtukra, milyen veszedelembe vágtatnak a hullámok fölött.

Eközben a léghajó megszabadult minden terhétől, a lőszerektől, a fegyverektől s az egész élelmiszerkészlettől, és ismét a légkör felsőbb rétegeibe, négyezerötszáz lábnyi magasságba lendült föl. Az utasok ugyanis, miután tudtára ébredtek, hogy tenger hánytorog léggömbjük gondolája alatt, úgy döntöttek: kevésbé veszélyes farkasszemet nézni a halálos fenyegetéssel amott fönn, mint emitt lenn, ezért habozás nélkül lehajigálták a fedélzetről még a legszükségesebb használati tárgyaikat is, és arra törekedtek, hogy a léghajó mennél kevesebbet veszítsen hordozóerejéből, abból a gáznemű anyagból, amely őket a riadó mélységek fölé emeli.

Az éjszaka feszült nyugtalanságban telt el - ha kevésbé erős lelkületű emberekről volna szó, azt mondhatnók: „halálos nyugtalánságban”. Aztán megvirradt, és pirkadatra az orkán mintha enyhülni kezdett volna. Március 24-ének hajnalától bizonyos jelek arra vallottak, hogy csitul a vihar. Reggeltájt a legtarjagosabb felhőóriások fölgomolyodtak az égbolt magasába. A légörvény tölcsére néhány óra múlva szétterebélyesedett, majd megszakadt. A szélvész orkánból jókora „friss fuvallattá” finomult: pontosabban szólva felére csökkent a légrétegek mozgási sebessége. Még mindig hatalmas szél fújt azonban - a tengerészek ezt „háromgyűrűs szellőnek”⁴ hívják -, s az elemek háborgása csillapodott ugyan, de azért a helyzet számottevően nem javult.

Tizenegy óra tájban az alsóbb légrétegek érezhetően kitisztultak. Az atmoszféra - mint általában a nagy légköri változósok után - nyirkosan áttetszővé hígult. Mintha az orkán nem is takarodott volna el messze nyugat felé. Úgy sejlett: önmagát emésztette föl. Talán a szétszakadozott légörvény nem foszlott el, hanem - amint a tájfunnal az Indiai-óceán vidékén hébe-hóba történni szokott - villamossággá alakult át, és most széles elektromos szőnyegekként hullámzik a levegőben.

Ettől fogva azonban a gondola utasai ismét azt észlelték, hogy a léggömb lassan, de állandóan alább süllyed, s már újra az alacsonyabb légrétegek közt lejt. Úgy rémlett, fokról fokra zsugorodik is, burka kinyúlik és megereszkedik, gömb alakja pedig egyre inkább tojásformát ölt.

Déltájt a léghajó már csak kétezer lábnyira lebegett a tenger színe fölött. A gömb űrtartalma ötvenezer köbláb⁵ volt; roppant befogadóképességének köszönhette, hogy akár jelentőn magasságban haladt, akár alacsonyan, vízszintes irányban sodródott, kétségkívül igen sokáig maradhatott fönn a levegőben.

Ebben a pillanatban az utasok éppen utolsó holmijukat dobálták le a gondolából, hogy könnyebbé tegyék a léghajót: kihajigálták maradék csekély élelmiszereiket, a zsebükben levő apró használati tárgyakat, mindenüket; egyikük fölkapaszkodott a burokhálózat köteleit egybefogó karikára, s igyekezett szilárdan megkötözni a léggömb alsó nyúlványát, az úgynevezett töltőszájat.

Nyilvánvaló volt, hogy az utasok semmiképpen sem tarthatják magasabb rétegekben a léghajót, nincs hozzá elegendő gázuk!

Akkor pedig végük!

Szemük előtt sehol nem bukkant föl sem szárazföld, sem sziget. A végeláthatatlan térség közel s távol nem kínált nekik semmiféle tenyérnyi leszállóhelyet, semmilyen szilárd felületet, amelyben vasmacskájuk megkapaszkodhatnék.

Csak a mérhetetlen tenger viharzott alattuk, hullámai még mindig hasonlíthatatlan szilajsággal csapdosódtak! Csak az óceán tombolt a mélyben: határait még ők sem látták, pedig magasról vehették szemügyre, és negyvenmérföldnyi sugarú kört fogtak át tekintetükkel. Csak az irdatlan vízsivatag fortyogott odalenn, irgalmatlanul korbácsolta tajtékosra az orkán: mintha nem is hullámok hánykolódnának, hanem holmi fékevesztett vad ménes nyargalódznék, amelyre habtaréjból font, hatalmas, fehér hálót vetettek. Sehol föld, sehol hajó a láthatáron!

Most már bármi áron meg kell állítaniok a léghajó süllyedését, ha meg akarják akadályozni, hogy elnyeljék a habok. Ez nyilvánvaló volt, és ezzel a sürgős feladattal foglalkoztak most a gondola utasai. Ám minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, a léggömb mind mélyebbre ereszkedett, és ezzel egyidejűleg lélegzetszakasztó sebességgel suhant északkelet felől délnyugat felé, követve a szél irányát.

A szerencsétlen utasok szörnyű helyzetbe kerültek! Be kellett látniok, nem urai többé a léghajónak. Próbálkozásaik nem járhatnak sikerrel. A léggömb burka fokról fokra kisebbre zsugorodott. A gáz jórészt elillant belőle, további szivárgását semmiképpen sem lehetett megakadályozni. Láthatólag közeledett a leszállás pillanata, és délután egy órakor a gondola már csak hatszáz lábnyira lebegett az óceán fölött.

Valóban, a gáz elszivárgását lehetetlen volt meggátolniok: szabadon szökött el a léggömb burkának szakadásán.

Azzal, hogy megszabadították a gondolát minden benne levő tárgytól, az utasok néhány órával meghosszabbították fennmaradásukat a levegőben. Az elkerülhetetlen szerencsétlenséget azonban csak elodázhatták némiképp: ha éjszakáig nem bukkan föl valamilyen szárazföld, akkor az utasok gondolástul és léggömböstül végérvényesen eltűnnek a tenger hullámai közt.

Egyetlen kísérletre gondolhattak még, és ezt ekkor végre is hajtották. A léghajó utasai látnivalóan vakmerő férfiak voltak, szembe tudtak nézni a halállal. Egyetlen zokszó sem hagyta el ajkukat. Elszánták magukat, hogy küzdenek az utolsó pillanatig, és elkövetnek mindent, hogy késleltessék zuhanásukat. A léghajó gondolája csak afféle fűzfavesszőből font kosár volt, a vízen semmi hasznát nem látták volna, az ilyesmit nem lehet a tenger színén tartani, nyomban elmerül, mihelyt leesik.

Két órakor a léghajó már alig négyszáz lábnyira lebegett a hullámok fölött.

Ebben a pillanatban megszólalt egy hang - olyan férfié, akinek a szíve semmilyen félelmet sem ismer:

– Mindent kidobtunk már?

Szavaira nem kevésbé elszánt hangok válaszoltak:

– Nem! Van még tízezer frank aranyban.

És a súlyos zsák máris a tengerbe hullott.

– Emelkedik-e a léghajó?

– Némiképp, de nemsokára ismét zuhanni fog!

– Mi maradt még kidobnivaló?

– Semmi.

– De igen!... A gondola!

– Kapaszkodjunk a hálóba! Tengerbe a gondolával!

Valóban, ez volt az egyetlen s az utolsó lehetőség, hogy könnyítsenek a léghajón. Elvagdosták körös-körül a gondola tartókötélzetét, és a léggömb, tartós süllyedés után, most egyszerre kétezer láb magasba szökkent.

Az öt utazó fölhúzódzkodott a hálón, a köteleket egybefogó karika fölé, s a fonadék rácsozatában megkapaszkodva lebámultak az alattuk tátongó mélységbe.

Tudvalevőleg az efféle léghajók egyensúlya rendkívül bizonytalan. A legkönnyebb tárgy kihajítása is azzal jár, hogy elmozdulnak eredeti függőleges helyzetükből. A levegőben lebegő alkotmány olyan, mint valamilyen különleges pontosságú mérleg. Érthető tehát, ha viszonylag számottevő tehertől szabadul meg, akkor jelentékeny mértékben és hirtelen változtat helyet. Ez történt ez alkalommal is.

A léggömb azonban csak egy pillanatig állapodott meg a felsőbb rétegekben, aztán ismét süllyedni kezdett. A gáz továbbra is elillant a repedésen, amelyet semmiképpen sem lehetett megjavítani.

Az utazók megtettek minden tőlük telhetőt. Emberi erő immár nem segíthetett rajtuk. Már csupán Isten segítségében bizakodhattak.

Négy órakor a léggömb ismét csak ötszáz lábnyira lebegett a víz felszínétől.

Hirtelen hangos csaholás hallatszott. Az utazók útitársa, a kutya, ott csimpaszkodott a hálószemekbe a gazdája mellett.

– Top meglátott valamit! - kiáltott föl az egyik utazó.

Nyomban utána harsány hang zendült:

– Föld! Föld!

A léggömb, amelyet a szél szüntelenül délnyugatnak hajszolt hajnal óta, tekintélyes távolságot tett meg, számokban kifejezve több száz mérföldet, és most csakugyan szárazföld tűnt szemükbe délnyugat felől.

Ez a föld azonban legalább harmincmérföldnyire feküdt tőlük. Szélirányban ugyan, de így is jó óra kell hozzá, hogy elérjék, föltéve, ha semmi nem téríti el őket útirányuktól. Egy óra! Vajon nem illan-e el addig a selyemburokból az a kevés megmaradt gáz is?

Szörnyű kérdés! Az utazók tisztán látták azt a szilárd pontot, amelyet mindenáron el kellett érniök. Azt nem is sejtették, vajon földrész-e vagy sziget, hiszen jóformán azt sem tudták, hogy a világ melyik tája felé sodorta őket az orkán! Erre a földre azonban, akár emberlakta vidék, akár nem, akár barátságos fogadtatás várja őket, akár az ellenkezője, mindenképpen el kell jutniok!

Ekkorra, négy óra tájra nyilvánvaló lett, hogy a léggömb nem képes tovább a levegőben maradni. A tenger felszínét súrolta. A roppant hullámok taréja olykor már a kötélzet alját nyaldosta, amitől az még inkább elnehezült, és a léggömb úgy bukdácsolt, akár az ólomsörét sebezte szárnyú, vergődő madár.

Félóra múltán egy mérföldnyire közelítették meg a szárazföldet, de a vaskos redőkbe gyűrődött, petyhüdt, horpadozó léggömbnek már csak a legfölső részében maradt némi gáz. Még a hálóba kapaszkodó utazók is túlságosan megterhelték, akik derékig a tengerbe merültek, és a hullámok szilajon csapdosták őket. A léggömb burka ekkor afféle úszóhólyaggá vedlett, s a beléje zúduló szél úgy hajtotta, mint hátszél a vitorlás hajót. Talán így megközelíti a partot!

Már csak két kötélhossznyira⁶ jártak hozzá, amikor mind a négyükből egyszerre szakadt föl a rémült kiáltás. A léggömb, amely úgy rémlett, többé nem emelkedik föl, most váratlanul hatalmasat szökkent: iszonyatos erejű hullámcsapás lökte a magasba. Mintha csak újból elvesztette volna terhe egy részét, hirtelen ezerötszáz lábnyira lendült föl; ott azonban valamiféle forgószélbe keveredett, amely éppenséggel nem a föld felé terelte, hanem elragadta a parttal csaknem párhuzamos irányban. Végül is, két perccel később, a léggömb rézsútosan a parthoz közelített, majd lehuppant a fövenyre, ott, ahová nem hatolt el a hullámverés.

Az utazók egymást segítve, üggyel-bajjal kibontakoztak a háló fonadékából. A terhevesztett léggömb pedig, amelyet újból fölkapott a szél, mint valami halálra sebzett, de egyetlen pillanatra még föléledő madár, eltűnt a végtelenben.

A gondolában öt ember utazott - meg egy kutya -, a léggömb azonban csak négyet vetett partra.

A hiányzó utast nyilvánvalóan a hálófonadékig fölcsapó hullám sodorta magával, s ez okozta azt, hogy a férfi terhétől megkönnyebbült léggömb még egyszer utoljára föllibbent, majd néhány pillanat múltán földet ért.

Amint szilárd talajt érzett lába alatt a négy hajótörött - mert bízvást illethetjük őket ezzel a névvel -, s amint észrevették, hogy társuk nincs velük, valamennyien fölkiáltottak:

– Talán úszva partra vergődhet! Mentsük meg! Mentsük meg!