Elmúlt egy hónap. A Gallia tovább keringett Nap körüli pályáján, és vitte magával a Melegföld lakóinak kis közösségét. Kis világ volt, az igaz, de legalább nem kínozták az alantas emberi indulatok: az önzést, a kapzsiságot csak Hakhabut mester képviselte, a földi emberiségtől elszakadt kis világnak ő volt az egyetlen szégyene.

A többiek úgy viselkedtek, mintha hajóúton lennének a naprendszerben. Igyekeztek hajójukon a lehető legkényelmesebben berendezkedni, s egymás életét minél kellemesebbé tenni. A körút végén hajójuk úgyis kiköt - s ha a professzor számításai pontosak, kikötőjük az öreg földteke lesz, s ők mindörökre elbúcsúzhatnak az üstököstől.

Igaz, hogy a Gallia „kikötése” korántsem ígérkezett olyan veszélytelennek, mint a tengeri hajóké. Nyilván iszonyatos nehézségek, veszedelmek leselkednek rájuk, no de miért gyötörnék magukat a jövő gondjaival, ráérnek még azon gondolkozni, hogyan érnek földet.

Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy szinte biztosra vették, hogy aránylag rövid idő múlva viszontlátják földi barátaikat, így aztán nem is foglalkoztak azzal, hogy miként lehetne készleteket tartalékolni, vagy miként lehetne hasznosítani a Gurbi-sziget termékeny részeit és tovább fejleszteni az állatállományt.

Az üstökös január 15-én fogja elérni nagytengelyének végső pontját, vagyis ekkor lesz legtávolabb a Naptól, ezután majd egyre növekvő sebességgel halad ismét a Nap felé. Kilenc-tíz hónap múlik el, mire a tenger hajózható, a Föld pedig megművelhető lesz. Ekkor majd a Dobryna és a Hanza gyorsan átszállítja az embereket és az állatokat a Gurbi-szigetre, hogy kihasználhassák a kurta, de annál melegebb galliai nyarat. Ha kellő időben vetnek, hamarosan megterem az emberek és állatok élelmezéséhez szükséges gabona- és takarmányféleség. Aztán majd, ha végeztek a kaszálással és az aratással, ismét visszatérnek a Melegföldre, s a szigeten eltöltött nyár után majd ismét kezdődik a barlangi élet.

Igen, visszatérnek majd a Nina-kaptárba, de vajon nem kellene közben valami tüzelő után nézniük? Vajon nem akad a Gallián egy esetleg könnyen kitermelhető szénréteg? S nem kellene valami építőanyagot keresniük, hogy a Gurbi-szigeten építsenek maguknak kényelmesebb és a zordon téli hónapokban is alkalmas lakóhelyet?

A kolóniát ugyanis még egy iszonyatos veszedelem fenyegette, melynek bekövetkeztére bármelyik pillanatban számíthattak. Vajon mi biztosítékuk van arra, hogy nem alszik ki a vulkán, mely lakhatóvá teszi a Melegföldet? Hiszen a Gallia belső tüzei sem éghetnek örökké! Ha véget ér a lávaömlés, mi lesz a Nina-kaptár lakóival? Hogyan küzdhetnek meg az embertelen hideggel?

A Galliára természetesen ugyanaz a sors vár, mint a világmindenség összes többi csillagára: valamikor, a nagyon távoli jövőben, kialszik a belső tűz, halott, hideg csillaggá válik, mint amilyen a Hold, s amilyen majd a Föld lesz. A Gallia lakói azonban abban bizakodtak, hogy jóval előbb elhagyhatják az üstököst, mintsem az lakhatatlanná válna.

Az azonban bizonyos, hogy a vulkanikus működés egyik pillanatról a másikra megszűnhet, még mielőtt az üstökös napközelbe jutna. S ha ez megtörténik, mi melegíti át barlangjukat, honnan szerezhetnek olyan tüzelőanyagot, mely lehetővé tenné, hogy elviseljék a kint uralkodó mínusz hatvanfokos hideget?

A láva egyelőre változatlanul, egyenletesen ömlött, s ez mindenesetre biztató jel volt. Servadac kapitány, aki egyébként is mindig bizakodó volt, úgy vélte, nincs miért nyugtalankodniuk, legalábbis ami a közeljövőt illeti.

December 15-én a Gallia 216 millió mérföldre volt a Naptól, s már csaknem a nagytengely végére ért, s mindössze 10-12 millió mérföldes utat tett meg havonta.

Most új világ tárult a Gallia lakóinak szeme elé, s e látványban persze Palmyrin Rosette lelte legnagyobb örömét. Mióta olyan közelről figyelhette meg a Jupitert, mint még soha senki, most alkalma nyílt a Szaturnusz megfigyelésére.

A megfigyelési viszonyok persze nem voltak azonosak, mert míg a Jupitert mindössze 13 millió mérföld választotta el a Galliától, 173 millió mérföld volt a távolság a Gallia és a különös csillagzat, a Szaturnusz között. Igaz, így nem kellett tartaniuk sem összeütközéstől, sem attól, hogy a Szaturnusz vonzereje zavarni fogja a Gallia útját.

Palmyrin Rosette csillagvizsgáló távcsövén át ismét az eget leste éjjel-nappal, hiábavaló lett volna azonban őt a látottak felől kérdezgetni, a professzor nem volt beszédes kedvében.

A Dobryna könyvtárában szerencsére akadt néhány csillagászati kézikönyv, melyeket Prokop hadnagy gyakran olvasgatott, és a csillagászati kérdések iránt érdeklődő galliaiaknak sok mindent tudott mondani a Szaturnuszról.

Így Ben-Zuf nagy megelégedésére értesült arról, hogy ha a Gallia olyan mérhetetlen messzeségbe távolodnék a Naptól, mint amilyen messze a Szaturnusz van, úgy szabad szemmel soha többé nem pillanthatná meg a Földet. Ben-Zuf pedig nagy súlyt helyezett arra, hogy a földgolyó ne tűnjön el a szemük elől.

– Míg a Földet látjuk - mondogatta -, addig van remény!

A Szaturnusz ezekben a napokban 175 millió mérföldre volt a Galliától, vagyis 364 350 000 mérföldnyire a Naptól, s így csak századannyi fényt és meleget kapott, mint a Föld.

A könyvekből azt is megtudták, hogy a Szaturnusznak 29 év és 167 nap kell ahhoz, hogy 2 287 500 000 mérföldes pályáján óránként 8858 mérföldes sebességgel körbejárja a Napot. A bolygó kerülete az egyenlítőjénél mérve 90 380 mérföld, felszíne 40 milliárd négyzetkilométer, köbtartalma 666 milliárd köbméter, vagyis a Szaturnusz 735-ször akkora, mint a Föld, viszont súlya csak százszor nagyobb a Föld súlyánál, ami azt jelenti, hogy fajsúlya könnyebb a víz fajsúlyánál. Tíz óra huszonkilenc perc alatt fordul meg saját tengelye körül, így a Szaturnuszon egy év 86 630 napból áll, s egy-egy évszak hét földi évig tart.

A Szaturnusz lakóinak az éjszakáit - már amennyiben vannak lakói e csillagzatnak - nyilván csodaszéppé teszi a bolygó nyolc holdja s az éjszakákat még e holdaknál is fenségesebb fénnyel ragyoghatja be a Szaturnusz hármas gyűrűje. Tegyük fel, hogy valaki a Szaturnuszon pontosan egy gyűrű alá áll, mely ez esetben 5165 mérföldnyire húzódna a feje fölött, így alulról nézve a szemlélő mindössze egyetlen keskeny - Herschel szerint száz mérföld széles - csíkot látna, mely ragyogó szálként feszül a levegőben. Mihelyt azonban a szemlélő elmozdulna a helyéről, s kicsit oldalról nézné a gyűrűket, külön-külön látná mind a hármat: az első, a hozzá legközelebb eső sötét és áttetsző, 3126 mérföld széles ív, a középső 7388 mérföld széles, és még ragyogóbb, mint maga a bolygó, végül a harmadik, a külső gyűrű 3678 mérföld széles, és kicsit szürkés színű.

A gyűrűk tíz óra harminckét perc alatt fordulnak meg önmaguk körül. Hogy miből állnak, miféle anyag alkotja őket, azt egyelőre senki sem tudja, ám mintha csak a természet meg akarta volna mutatni a Föld lakóinak a bolygók eredetét és kialakulásuk módját, jelet hagyott arról, hogy az ősköd miként tömörült egyre sűrűbbre és sűrűbbre, hogy végül kialakuljon a Szaturnusz; még az ősköd egy másik része visszamaradván, három részre válva, gyűrűként fogta körül a megszilárdult bolygót. Valószínű, hogy maguk a gyűrűk is megszilárdultak, s ha valami okból széttörnének, úgy vagy darabokban hullanának a Szaturnuszra, vagy megannyi új mellékbolygóként keringenének körülötte.

Ha a Szaturnusznak vannak lakói, úgy azok, akik az egyenlítő és a 45. szélességi fok között élnek, roppant érdekes természeti jelenségeket figyelhetnek meg. A hármas gyűrű ugyanis hol mint roppant ív feszül az égboltjukon, s az ív boltjára magának a bolygónak az árnyéka vetődik, hol pedig teljes egészében mint szépséges szivárványt látják az égboltjukon. A gyűrűk miatt nyilván rendkívül gyakran van napfogyatkozás is, a Szaturnusz csillagászainak legnagyobb örömére. S ezenfelül még a nyolc hold: az egyik éppen fogyóban, a másik telihold, a harmadik nyugszik, a negyedik kel... Valóban csodálatosak lehetnek a Szaturnusz csillagászainak megfigyelései!

A Gallia lakói azonban mindebből keveset élvezhettek, túlságosan messze voltak a Szaturnusz varázsos világától, úgyhogy a Dobryna könyvtárának olvasói sokkal többet tudtak meg a könyvekből, mint amennyit saját szemükkel megfigyelhettek. De csöppet sem bánták a távolságot, a gyönyörű bolygó közelsége túlságosan nagy veszélyt jelentett volna az ő apró üstökösük számára.

Éppen így nem tudták megfigyelni az Uránuszt sem, csak annyit láttak belőle, amennyit a Földön látnak egy hatodik nagyságrendű csillagból, így nem vehették szemügyre a bolygó nyolc mellékbolygóját sem.

Ami pedig a naprendszer utolsó bolygóját illeti - utolsó, míg a jövő egyik nagy csillagásza nem fedez fel egy újabbat, még távolabbit -, a Gallia lakói még csak meg sem pillanthatták. Pamyrin Rosette a távcsöve segítségével nyilván látta a Neptunt, a többieknek azonban be kellett érniük azzal, hogy olvashatnak róla.

A Neptun mintegy 1200 millió mérföldes távolságban kering a Naptól, s alighanem ez a távolság egyszersmind a naprendszer határát jelzi.

Prokop hadnagy a kézikönyvekből olvasottak nyomán beszélt társainak a csillagvilág eddig megfejtett titkairól. A csillagokat egymástól elválasztó s az emberi elme számára alig fölfogható távolságokról, megemlítve, hogy a Kentaur csillagkép Alfa nevű csillagára három és fél év alatt jut el a Nap fénye, mely másodpercenként 77 ezer mérföldet tesz meg. Milyen távolságra van hát ez a csillag a Naptól? A csillagászok, a milliárdot véve egynek, azt mondják, hogy 8000 milliárd mérföldre!

Több ilyen csillagközi távolságot mértek már le, köztük a Vega, a Szíriusz és a Kecske Naptól való távolságát, mely utóbbit csak egy tizenöt jegyű számmal lehet kifejezni.

Hogy e távolságokról némi fogalmunk legyen - a fény sebességét véve alapul - említsük meg a következőket:

Tegyük fel, hogy egy határtalan látóképességgel bíró személy áll a Kecskén. Ha a Földre néz, olyan események tanúja lesz, melyek 72 évvel korábban történtek. Ha egy tízszer ilyen távol levő csillagon áll, 720 évvel korábban végbement események szemtanúja lesz. S ha egyre és egyre messzebb fénylő csillagra kerül, mondjuk olyanra, melyre 6000 év múlva jut el a fény, az özönvíz pusztítását is végignézheti. S a képzeletnek ezt a játékát akár a végtelenségig folytathatjuk, hogy végül megállapítsuk: a tények a térben úgyszólván állandósulnak, soha semmi sem múlik el, ami egyszer végbement a világmindenségben.

Talán igaza is volt a kalandvágyó Palmyrin Rosette-nek, mikor olyan forrón kívánta, hogy most már mindörökre járhassa ezt a csodálatos csillagvilágot. Ha üstököse először az egyik, azután egy második, harmadik bolygó holdjává lehetne, úgy hány meg hány bolygórendszert figyelhetne meg! A Gallia a csillaggal együtt vándorolna tovább, a csillagokkal, melyek csak látszólag mozdulatlanok, valójában örökösen úton vannak. Ám mekkora távolság választhatja el őket a Földtől, hogy a földi megfigyelések szerint még egymáshoz való helyzetüket sem változtatják!

Pedig e mozgás szükségképpen megváltoztatja a csillagképek formáját, hiszen mindegyik csillag más-más sebességgel mozog - legalábbis ezt bizonyítják a földi megfigyelések. A Göncölszekér - ki tudja, hány évezred múlva - kereszt alakban fog csillogni az égen, az Orion ötszöge helyett pedig négyszöget látnak majd a Föld lakói. Palmyrin Rosette azonban nem ezeket az évezredek alatt végbemenő változásokat szerette volna megfigyelni, hanem arról ábrándozott, hogy üstököse elszakadván a naprendszertől, valami olyan égitestnek a vonzáskörébe kerül, melynek csodáiról még csak fogalma sem lehet annak, aki csupán a naprendszert látta.

A bolygócsoportokat ugyanis nem feltétlenül egy nap kormányozza. A csillagvilág egyes pontjairól mintha száműzték volna ezt az egyeduralmi rendszert: egy, két, három vagy akár hat nap kering egymás vonzáskörében, s mindegyiknek más a színe, van közöttük vörös, sárga, zöld, narancsszínű, indigókék. Milyen csodálatos fénykontrasztokban tündökölhetnek e napok bolygói! És a Gallia egén esetleg mindig más és más színű nap kelne föl!

Ám a Gallia nem fog kikerülni a Nap vonzásköréből, és miután majd bejárta vagy 630 millió mérföldes pályáját, mindössze csak apró kirándulást tett a végtelen mindenségben!