Az utolsó éjszaka

Schlosserban éppen délután hármat ütött a kis templom toronyórája. Szürke, jeges köd ülte meg a Niagara völgyét. Kemény, száraz hideg volt. Az égbolton mozdulatlan, nehéz felhők, s ha a keleti szélre kicsit is enyhül a hideg, hatalmas havazás kezdődik.

A chippewai ágyúk élesen dörögtek. A lövések közti szünetekben világosan hallatszott a vízesés robaja.

A franciák negyedórával azután, hogy elindultak de Vaudreuil háza elől, a fák között és az élősövények mögött lopakodva a folyam bal oldali ágához érkeztek.

Soraik máris ritkultak. Egyeseket szilánk sebesített meg, s kénytelenek voltak visszafordulni, mások meg lerogytak a hóra, hogy soha többé fel ne álljanak. Összesen máris mintegy húsz ember hiányzott a kétszáz főből álló védőseregből.

A chippewai ágyúk nagy pusztítást vittek végbe a szigeten. Úgyszólván teljesen megsemmisültek a földsáncok, melyek a kéksapkások fedezett lőállásai lettek volna. Ezért le kellett húzódniuk a part tövébe, a sziklák közé, melyeknek alját már a sebes folyású víz mosta. Jean és fegyvertársai, míg lőszerkészletük tart, innen próbálják megakadályozni a partraszállást.

A chippewai táborból azonban látták, hogy a felkelők mire készülődnek. MacNab ezredes, aki azelőtt is jó értesüléseket szerzett Riptől, minthogy a rendőrügynök megint a táborban tartózkodott, most is mindent tudott, ami ott történt, kettőzött erejű ágyútüzet zúdított a megerősített pontokra. Jean körül mintegy harmincan sebesültek meg az ágyúgolyók becsapódásakor a levegőbe vágódó szikladaraboktól.

Jean fel-alá járt a parton, figyelte az ellenfél hadműveleteit, mit sem törődött a lábánál becsapódó, vagy a feje felett repülő lövedékekkel.

E pillanatban lapos, evezővel felszerelt nagy hajók indultak el a kanadai partról.

MacNab ezredes parancsára - hogy minél jobban megtisztítsák a szigetet - még három-négy ágyúgolyó süvített át a hajók felett, s a szigeten becsapódva messze elpattantak.

Jeant még csak karcolás sem érte.

– Franciák - kiáltotta -, készülődjetek!

Mindnyájan vállhoz emelt puskával várták, hogy a hajók lőtávolságba kerüljenek.

Mintegy négy-ötszáz katona és önkéntes hasalt a fedélzeten, hogy minél kisebb célpontot szolgáltasson.

Pár pillanat múlva a hajók a folyam közepére értek, vagyis olyan közel voltak a szigethez, hogy a chippewai tüzérségnek be kellett szüntetnie az ágyúzást.

A sziklák mögül e pillanatban eldördültek az első puskalövések. A hajókról azonnal viszonozták a tüzet. A királyiak minden erejüket megfeszítve eveztek, hogy minél rövidebb ideig legyenek kitéve a partot védők puskatüzének.

Pár pillanat múlva partot értek, s mindkét félnek fel kellett készülnie a közelharcra.

Jean golyózápor közepette vezényelte a védőket.

– Fedezze magát! - kiáltott rá Vincent Hodge.

– Én?

Majd a támadók felé fordult, akik éppen a partraszállásra készültek, s érces hangon odakiáltotta:

– Én vagyok a Névtelen!

A királypártiakat mélységes döbbenet fogta el a név hallatára, hiszen úgy tudták, hogy a Névtelent kivégezték a Frontenac-erőd udvarán.

Jean a hajók felé rohanva kiáltotta:

– Előre, kéksapkások!... Le a vörösdolmányosokkal!

Heves ütközet kezdődött. Az első partra szállókat visszaverték. Nem egy vörösdolmányos zuhant a Niagarába, és a sebes sodrású folyam elragadta őket a vízesés felé. A védők előbújtak a sziklafedezékek mögül, s olyan hévvel küzdöttek a part tövében, hogy a csata kezdetén fölénybe kerültek, sőt volt egy pillanat, amikor az ellenséges hajóknak hátrálniuk kellett. A vörösdolmányosok azonban hamarosan erősítést kaptak, s több százan partra szálltak. Az átkelés tehát sikerült, a túlerő legyőzte a vitézséget.

A számbeli fölényben levő ellenféllel szemben ugyanis a védők kénytelenek voltak feladni a partot. Mielőtt meghátráltak volna, komoly veszteséget okoztak az ellenfélnek, de nekik is sok volt a halottjuk.

Ezek között volt Thomas Harcher meg két fia: Pierre és Michel. Megsebesültek, s a nekivadult önkéntesek irgalmatlanul lemészárolták őket. William Clerc és André Farran körül vértől piroslott a föld, de aztán ők is megsebesültek, és fogságba estek. Az egyik angol tiszt közbelépése nélkül ők is az Harcher-k sorsára jutottak volna. MacNab ezredes azonban parancsot adott, hogy a vezérek életét lehetőleg kíméljék, mert a quebeci vagy a montreali hadbíróság elé akarják állítani valamennyit. Clerc és Farran e parancsnak köszönhette, hogy megmenekült a mészárlástól.

A túlerővel szemben azonban nem tudtak tovább védekezni. Kétségbeesett harc után visszavonultak a kéksapkások, s visszavonultak a mahogannik is, akik az indián fajra oly jellemző méltóságos nyugalommal s halálmegvető bátorsággal harcoltak; s mindnyájan menekültek át a szigeten, a fák között, üldözőik oldalról elibük vágtak, hátulról meg szüntelenül lőtték őket. Szinte csodával volt határos, hogy Lionel életben maradt, s hogy Nick közjegyző is megmenekült a mészárlásból. De hány meg hány huront hiába vártak vissza a walhattai wigwamokba!

Mikor de Vaudreuil házához értek, Nick közjegyző rá akarta beszélni Claryt, hogy üljön be a parton várakozó egyik csónakba, mely majd átviszi Schlosserba.

– Amíg apám a szigeten van, én is itt maradok! - mondta.

Igen, itt marad az édesapja és talán Jean miatt, bár tudta, hogy az ifjú meghalni jött ide.

Délután öt óra tájt de Vaudreuil is világosan látta, hogy már lehetetlen az ellenállás a több száz támadóval szemben, hiszen már a sziget nagy részét elfoglalták. Ha meg akarják menteni az életüket, úgy azonnal menekülniük kell a Niagara jobb partjára.

De Vaudreuilnak azonban már alig volt annyi ereje, hogy eljusson a házig, ahol leánya várja, hogy együtt szálljanak hajóra.

Vincent Hodge megpróbálta magával vinni de Vaudreuilt, akit e pillanatban halálos találat ért, s a szerencsétlen ember erejéből már csak e szavakra telt:

– A lányom!... Hodge... a lányom!

Jean, aki futva érkezett melléjük, még hallotta e szavakat. - Mentse meg Claryt! - kiáltotta Vincent Hodge-nak.

Hangjának hallatára tíz-tizenkét önkéntes rohant felé. Felismerték. Micsoda dicsőség lesz, hogy éppen ők ejtik foglyul, éppen ők viszik a chippewai táborba.

Jean minden erejét megfeszítve leütötte az elsőnek rárohanó két önkéntest, aztán a lőporfüstben, a nagy kavarodásban eltűnt úgy, hogy egyetlen találat sem érte.

Vincent Hodge súlyosan megsebesült, és de Vaudreuil holtteste mellett fogságba esett.

Hogy hova lett Jean? Vajon élete megmentésére gondolt azután, hogy a legjobbak elestek vagy fogságba kerültek?

Nem! De Vaudreuil utolsó szava járt az eszében: „Leányom!”. Vincent Hodge már nem vigyázhat Claryra, neki kell megmentenie őt, ráveszi, hogy meneküljön, elkíséri az amerikai partra, majd visszajön bajtársai közé, hogy ő is folytassa a harcot.

Clary de Vaudreuil egyedül állt a ház előtt, világosan hallotta a csatazajt, a harag és a fájdalom hangjait, a puskák ropogását.

A zaj egyre közelebbről hallatszott, a lövések felvillanó lángja egyre közelebbről világított.

Vagy ötven francia - többségükben sebesült - ugrott be a csónakba, s indult Schlosser felé.

Már csak a menekülőkkel zsúfolt Caroline vesztegelt a parton.

Hirtelen megjelent Jean, vértől - az ellenség vérétől - borítva, egyetlen sebet sem kapott a csatatéren, ahol bőven osztogatta, de hiába kereste a halált.

Clary feléje rohant.

– Az apám? - kérdezte.

– Meghalt!

Jean azért válaszolt ily kíméletlenül, mert tudta, hogy Clary csak így lesz hajlandó elhagyni a szigetet.

Az eszméletlen lányt éppen akkor emelte karjába, mikor az önkéntesek megkerülték a házat, hogy így vágják el menekülése útját. Claryval a karjában a Caroline fedélzetére rohant, ott letette, s csak ennyit mondott:

– Isten vele, Clary.

A fedélzet párkányára lépett, hogy partra ugorjék.

E pillanatban két golyó érte, visszahanyatlott a fedélzetre, a hajó pedig teljes gőzzel távolodott a parttól.

Az önkéntesek, akik a szigeten át üldözték Jeant, a lövések lángjánál most ráismertek, s vadul üvölteni kezdtek:

– Megöltük a Névtelent!... Megöltük!...

Clary magához tért, s felállt.

– Meghalt... - suttogta, s Jean mellé vánszorgott.

A Caroline pár pillanattal később kikötött Schlosserban. A menekülők a szövetségi hatóságok védelme alatt biztonságban érezték magukat a hajón.

Néhányan rögtön partra szálltak, s a városka egyetlen fogadója hamarosan zsúfolásig megtelt, ezért sokan a kabinokban maradtak, hiszen a legközelebbi város - Niagara-Falls - innen három mérföldnyire volt.

Este nyolc óra tájt járt az idő.

Jean a fedélzeten feküdt. Még lélegzett. Clary mellette térdelt, karját feje alá tette, beszélt hozzá... Jean nem válaszolt. Talán nem is hallotta már.

Clary körülnézett. Kihez fordulhatna segítségért ebben a szörnyű zűrzavarban, hiszen a város máris tele van menekültekkel, sebesültekkel, azoknak is orvos, gyógyszer kellene!

Emlékezetében megelevenedett egész élete. Atyja meghalt az ügyért!... A férfi, akit szeretett, az utolsó pillanatig harcolt érte, s most itt haldoklik karjai között. Egyedül marad a világban, család, haza, reménység nélkül.

Jeant a fedélzet egyik vitorlavászonnal védett része alá vonszolta, hogy legalább némileg óvja a kegyetlen hidegtől. Fölébe hajolt, figyelve, vajon nem gyengül-e a szívverése, vajon lélegzik-e?

A távolból, a folyam túlsó partjáról az utolsó lövések hallatszottak. A sziget fái között itt-ott felvillant a lövések lángja. Végül minden elcsendesedett, gyászos némaság borult a Niagara völgyére.

Clary mintegy öntudatlanul az apja és Jean nevét suttogta, s kegyetlen aggodalom gyötörte, hogy az ifjú végső gondolata az lesz: a síron túl is kíséri honfitársainak átka.

Jean hirtelen megremegett, szíve kissé gyorsabban dobogott. Clary szólongatta.

Nem válaszolt.

Két óra telt el így. A Caroline fedélzetén s kabinjaiban minden csendes volt, mindenki pihent. Csak Clary de Vaudreuil virrasztott, mint irgalmasnővér egy haldokló mellett.

Az éjszaka nagyon sötét volt. Nehéz felhők gyülekeztek a folyam fölött. Köd borult a kopár fákra, zúzmarás ágaik torz árnyékokat rajzoltak a partra.

Senki sem vette észre azt a négy csónakot, amely felülről megkerülte a szigetet, s csendesen siklott a part felé.

A csónakokban mintegy ötven önkéntes ült, Drew, a királyi milícia egyik hadnagya volt a parancsnokuk. Drew hadnagy MacNab ezredes parancsára az államközi jog teljes semmibevevésével vérlázító vandalizmusra vetemedett amerikai vizeken.

Emberei között volt egy bizonyos MacLeod nevezetű önkéntes, akinek embertelensége pár hónappal később súlyos nemzetközi bonyodalmakat idézett elő.

A négy csónakot az evezők nesztelenül röpítették a vízen, átkeltek a Niagara bal ágán, és a Caroline mellé álltak.

Az önkéntesek felszálltak a fedélzetre, berontottak a kabinokba, s megkezdték gyűlöletes hóhérmunkájukat.

A sebesültek és az alvók még csak védekezni sem tudtak.

Hamarosan szívet tépő jajkiáltásoktól visszhangzott a környék. Minden hiába volt. A fenevadak őrjöngésének semmi sem állhatta útját. MacLeod az egyik kezében pisztollyal, a másikban bárddal vérszomjasan üvöltözött.

Jean nem nyerte vissza eszméletét. Clary elborzadva bújt melléje a sátorlap alá.

A hajó néhány utasa mégis meg tudott menekülni, egyesek partra ugrottak, mások meg a vízbe vetették magukat, hogy úszva érjenek partot valahol, ahova MacLeod és hóhérlegényei már nem merik követni őket. A városka lakóit is hamarosan felriasztotta a szörnyű sikoltozás, az emberek a hajó felé rohantak, hogy segítsenek a szerencsétleneknek.

A mészárlás csak percekig tartott, és sokkal kevesebb áldozatot követelt volna, ha nem MacLeod áll a gyilkosok élén.

Ez a nyomorult ugyanis gyújtóanyagot hozott magával, azt a Caroline fedélzetére vitte, s pár pillanat alatt lángba borult a vitorlázat és a hajótest.

Az önkéntesek ugyanakkor elvágták a horgonykötelet, a folyam sodrába taszították a hajót, s az gyorsan siklott lefelé az árral.

A helyzet iszonyú volt.

Három mérföldnyivel lejjebb a Niagara vízesése zuhog az örvénylő mélységbe.

Öt-hat halálra szánt a folyamba ugrott, de alig ketten-hárman tudtak a vízben úszó jégtáblákkal megbirkózva partot érni.

Sohasem derült ki, hogy hány embert gyilkoltak le Drew hadnagy hóhérlegényei, hogy a tűzhalál elől menekülve hányan fúltak a vízbe.

A Caroline mint lángoló gyújtónaszád siklott a két part között. A tűz már a tatra is átterjedt. Clary a lángok fényében állt, s iszonyodva kiáltozott segítségért...

Jean végre meghallotta a hangját, kinyitotta szemét, felemelkedett, és körülnézett.

A hajó egyre gyorsabban siklott a lángoktól megvilágított két part között...

Jean megpillantotta maga mellett a fiatal lányt.

– Clary... - suttogta.

Ha ereje lenne, ha karjába vehetné, a vízbe ugrana vele, úgy próbálná megmenteni a fiatal lányt. De tehetetlenül hanyatlott vissza a fedélzet deszkájára. A vízesés robaja már alig félmérföldnyi távolságból hallatszott.

Ez már a halál, Clary halála, Jean halála, s mindazoké, akiket az égő hajó repített lefelé a Niagarán.

– Jean - mondta Clary -, meghalunk... együtt... Szeretem magát... Büszkén viseltem volna a nevét!... A sors másként akarta.

Jeannak még volt annyi ereje, hogy megszorítsa Clary kezét.

– Vezeklés... vezeklés... - suttogta. Mint anyja, ő is e szóval búcsúzott az élettől.

A hajó vad iramban siklott lefelé, megkerülte a Goat Islandot, mely a vízesés amerikai részét elválasztja a kanadai résztől, és a patkó alakú zuhatag közepénél a meredek zöldes vízmosásban a hajó előrebukott, s eltűnt az örvénylő mélységben.