Híjj!... Zutty!... És aztán kopp!... kopp!... kopp!...

A szakadó eső zajához most három, ezúttal határozottabb kézből eredő koppantás társult. Az orvos aludt. Fölébredt, de micsoda hangulatban! A fölnyíló ablakon az orkán úgy vágódott a szobába, akár a kartács.

– A bárkás ügyében...

– Már megint ez a nyomorult!

– Az anyja vagyok!

– Hogy az anyja, a felesége meg a lánya dögöljön meg vele együtt!

– Roham érte!

– Hát védje ki!

– Kaptunk némi pénzt - folytatta az anyóka -, előleget a házra, melyet a Messaglière utcabéli Dontrup kamondáns vásárolt meg. Ha nem jön a doktor úr, az én kisunokámnak nem lesz édesapja, a lányomnak nem lesz férje, nekem pedig nem lesz fiam!...

Rettenetes volt az öregasszony siralmas hangját hallani, elképzelni, hogy a szél még a csontját is megdermeszti az alatt a ványadt húsa alatt.

– Egy roham, az kétszáz fretzer! - felelte a szívtelen Trifulgas.

– Csak százhúsz fretzerünk van!

– Jojcakát!

Azzal az ablak csapódik.

No dehát, jobban meggondolva a dolgot, százhúsz fretzer egy másfél órás útért meg egy félórás vizitért, az még mindig hatvan fretzer óránkint - percenkint egy. Nem nagy haszon, de nem is lebecsülendő.

Ahelyett, hogy visszafeküdt volna, az orvos felöltötte valvéta ruháját, széles gázlócsizmáját, magára kanyarította kurtán malaclopóját, s fejére csapva fülvédős sapkáját, fölhúzva egyujjas kesztyűjét, égve hagyta a lámpát a 197. oldalon felütött gyógyszerkönyve mellett. Azután a kapuhoz ment, kinyitotta, s megvetette lábát a küszöbön.

Az öregasszony ott állt a botjára támaszkodva, nyolcvan év nyomorúságától csonttá-bőrré aszottan.

– A százhúsz fretzer?

– Itt van, és Isten adjon magának százszor ennyit!

– Isten! Az Isten pénze! Látta-e valaha a színét is bárki?

Az orvos odafüttyentette Hurzofot, a pofájába akasztott egy kis viharlámpást, s elindult tenger iránt.

Az anyóka a nyomában.