VÁRAKOZÁS

Mikor újra eszméletre tértem, ott feküdtem cellámban, az ágyon. Azt mondták, harminchat órája fekszem így.

Nem vagyok egyedül. Serkö mérnök áll mellettem. Mindent elkövetett, hogy magamhoz térjek. Ő maga ápolt, gondozott, nem éppen barátságból, hanem inkább azért, mert becses felvilágosításokat várt tőlem. Ha a körülmények úgy kívánják - biztosan tudom -, könnyű szívvel eltétet láb alól.

Annyira gyenge voltam, hogy a lábamra sem tudtam állni. Nem sok hiányzott, hogy megfulladjak a lagúna fenekén, a Sword levegőtlen kamrájában. Képes vagyok-e egyáltalában felelni azokra a kérdésekre, amelyekkel Serkö mérnök ostromol? Igen, de vigyázok a szavamra. Nagyon óvatos leszek.

Azon töprengek mindenekelőtt, hogy mi történt Davon hadnaggyal és a Sword legénységével. Vajon elpusztultak-e ezek a bátor angolok a rettentő küzdelemben?... Vagy ép bőrrel menekültek meg ők is, akárcsak mi? „Mi”, mondom, mert csaknem biztosra veszem, hogy Thomas Rochnak sem történt semmi baja a tug és a Sword kétszeres összecsapásakor.

Serkö mérnök megszólalt:

– Magyarázza meg a történteket, Hart úr!

Kérdéssel válaszolok:

– Mi van Thomas Rochsal?

– Semmi baja, Hart úr. De hát mi történt? - kérdezi erélyesen.

– Előbb ön feleljen: mi van a többiekkel?

– Kikről beszél? - szólt Serkö, és szemében a harag fenyegető villámát látom.

– Azokról az emberekről, akik Thomas Rocht és engem megrohantak, szájunkat betömték, kezünket-lábunkat összekötözték, és elhurcoltak, bezártak valahová... Hogy hová, azt nem tudom.

Megfontolva a dolgot, az az ötletem támadt ugyanis, hogy úgy tüntetem fel a dolgot, mintha azon az estén váratlan támadásnak estem volna áldozatul, s nem lett volna időm, hogy tájékozódjam, és támadóimat szemügyre vegyem.

– Hogy azokkal mi történt, megtudja idejében - válaszolt Serkö. - Előbb azonban adjon számot a történtekről!

A fenyegető hangból, amelyen immár harmadszor intézte hozzám ezt a kérdést, bízvást megérthettem, hogy erősen gyanúba fogtak. Hogy ennek a gyanúnak valami alapja legyen, Ker Karraje kezében kellene lennie a hordócskába rejtett levélnek. A rablóvezér azonban mit sem tudhat a levélről, hiszen azt a bermudai hatóságok halászták ki a hullámokból. Így hát az ellenem emelt vád semmiféle komoly bizonyítékra nem támaszkodhatott.

Mindössze annyit vallottam hát, hogy a kérdéses estén, nyolc óra tájt, sétálni mentem a partra, s éppen amikor azt láttam, hogy Thomas Roch elhagyja laboratóriumát, és felém közeledik, három ismeretlen ember hátulról rám vetette magát. Szájamat betömték, szememet bekötötték, magukkal hurcoltak, és leeresztettek valami üregfélébe. Valaki nyögött mellettem: hangjáról ráismertem egykori ápoltamra. Az volt az érzésem, hogy egy úszó jármű mélyén vagyok: bizonyára a *tug*on, amely időközben hazaérkezett. Az volt a benyomásom, hogy a víz alá merülünk. Aztán valami lökés a kamra fenekére dobott... a levegő mind fojtóbbá vált... végül elvesztettem az eszméletemet. Többre nem emlékszem.

Serkö mérnök feszült figyelemmel hallgatja minden szavamat. Szemét mereven szegzi rám, homlokát összeráncolja. De semmi oka sem lehetett, hogy szavam igazságában kételkedjék.

– Ön azt állítja, hogy három ember támadta meg? - tudakolja a mérnök.

– Úgy van. Azt hittem, az önök cimborái lehetnek... Nem láttam közeledni őket. Kik voltak azok?

– Idegenek. Megismerhette volna a beszédjüket.

– Nem szóltak egy szót sem.

– Nem is sejti, miféle nemzetiségűek voltak?

– Nem én!

– Azt sem tudja, milyen szándékkal hatoltak be a barlangunkba?

– Honnan tudhatnám?

– Hogy vélekedik az egész dologról?

– Azt kérdi, Serkö úr, hogyan vélekedem róla?... Megvallom, azt hittem, hogy D’Artigas gróf két-három cimborája fogott meg, hogy a gróf parancsára a lagúnába dobjon. Gondoltam, Thomas Rochsal is ezt cselekszik, miután - mint ön mondotta - titkát már kicsikarták belőle. Úgy véltem, elérkezettnek látják az időt, hogy mindkettőnktől megszabaduljanak...

– Minden oka megvolt, Hart úr, hogy erre gondoljon - jegyezte meg Serkö mérnök; ezúttal azonban nem szokott gúnyos hangján beszélt.

– Később azonban - folytattam -, amikor lerántottam szememről a kendőt, és megláttam, hogy a tug egyik fülkéjébe hurcoltak, beláttam, hogy feltevésem helytelen volt.

– Pedig az nem a mi *tug*unk volt, hanem egy másik, hasonló szerkezetű naszád. Az alagúton keresztül hatolt be a barlangba.

– Másik tengeralattjáró naszád? - kiáltottam fel.

– Úgy van! Azért nyomult be a *Back Cup*ba, hogy önt és Thomas Rocht kiszabadítsa innen.

– Hogy minket kiszabadítson? - kiáltottam ámulatot színlelve.

– Nos - folytatta Serkö mérnök -, ismét megkérdem öntől: miképpen vélekedik a dolog felől?

– Hogy miképpen vélekedem felőle?... Egyetlen elfogadható magyarázatát tudom. Ha senki sem árulta el rejtekhelyünk titkát... márpedig el sem tudom képzelni, hogyan árulhatta volna el valaki, ha ugyan önök nem adtak meggondolatlanul okot a gyanúra... nos hát, azt hiszem, hogy az a bizonyos naszád próbaútját járta, ezekre a vizekre vetődött, és véletlenül beletévedt az alagútba... A lagúnában felszínre emelkedett, és midőn észrevette, hogy a barlangban emberek élnek, az elsőket, akiket felfedezett: engem meg Thomas Rocht és talán másokat is... mert hiszen nem tudhatom... magával hurcolt.

Serkö mérnök nagyon elkomolyodott. Vajon megérezte, milyen gyenge az a feltevés, amelyet rá akarok erőltetni?... Megsejtette, hogy többet tudok, mint amennyit elárulok?... Mindegy. Úgy látszik, elfogadta a magyarázatot. Hozzáteszi:

– Igaza van, Hart úr, így történhetett. Amikor az idegen hajó kifelé indult az alagúton, szembejött vele a mi tug*unk.* Összeütköztek... és az idegen hajó áldozatául esett az összeütközésnek. De hát mi nem vagyunk olyan emberek, hogy mások vesztére törjünk!... Különben is, mindjárt megtudtuk, hogy Thomas Roch és ön eltűntek a barlangból. E két drága életet mindenáron meg kellett mentenünk! Rögtön munkához fogtunk. Embereink között ügyes búvárok is vannak. Ezek leszálltak a lagúna mélyébe, köteleket erősítettek a Sword törzsére.

– Sword? - vágok közbe.

– Igen. Amikor a naszádot felhúztuk a víz felszínére, ezt a nevet láttuk a törzsén... Mennyire megörültünk, hogy ha eszméletlenül is, de még életben találtuk önöket!... És milyen öröm, hogy sikerült mindkettőjüket eszméletre térítenünk!... A Sword hadnagyát és legénységét, sajnos, nem sikerült megmenteni. A tug átfúrta a Sword derekát és hátsó rekeszét. A hajó személyzete mind egy szálig elveszett: áldozatául esett annak a... mint ön nevezte: véletlennek, hogy rejtekhelyünkre tévedt.

Szívem összeszorult, amikor meghallottam, hogy Davon hadnagy és emberei elpusztultak. Ámde uralkodnom kellett érzelmeimen, hogy szerepemhez hű maradjak, és ne áruljam el, hogy ismertem a Sword embereit. Hiszen az volt a legfontosabb számomra, hogy semmiféle gyanúra se adjak okot, és Serkö mérnök ne gondolhassa, hogy összejátszottam a Sword parancsnokával. Ki tudja, elhitte-e Serkö mérnök, hogy a Sword csakugyan „véletlenül” tévedt az alagútba, s nem csupán jobb híján fogadja-e el egyelőre a magyarázatomat?

Szó, ami szó, visszavonhatatlanul elmulasztottam a váratlan alkalmat, hogy szabadságomat visszanyerjem. Vajon megismétlődik-e valaha is ez az alkalom? Egy biztos: most már tudja a világ, hol keresse Ker Karrajét, mert írásom a Bermudák angol hatóságának kezébe jutott! A Sword nem tér vissza többé állomáshelyére, a hatóságok tehát minden bizonnyal kísérletet tesznek majd a Back Cup elfoglalására. Ha azonban az imént nem történik az a végzetes fordulat, ha a Sword nem találkozik a *tug*gal: ma már én is szabad levegőt szívhatok!

Serkö mérnök gyanúja eloszlott, folytatom szokott életmódomat. Szabadon járhatok-kelhetek a barlangban.

Most már bizonyos, hogy Thomas Roch sem sínylette meg a kalandot. Gondosan ápolták őt is, akárcsak engem. Elméjének teljes birtokában ismét munkához látott, és néha egész nap ki sem mozdult laboratóriumából.

Az Ebba legutóbbi útjáról is egész halom árut hozott: különféle eredetű bálákat, ládákat, s ebből arra következtettem, hogy új kalózkirándulásán is több hajót kirabolt.

Közben nagy buzgalommal készítették az újabb meg újabb kilövőállványokat. Számuk már mintegy ötvenre gyarapodott. Pedig ha a Back Cup*ot netán megtámadnák, három-négy is elég lenne, hogy Ker Karraje és cinkosai megvédjék rablótanyájukat. Hiszen akkora terület esik a készülék hatósugarába, hogy azon egyetlen hajó sem hatolhat át. Minden jel arra mutat, hogy a rablók felkészülnek a *Back Cup ostromára. Alighanem így okoskodnak:

„Ha a Sword csakugyan véletlenül jutott be a lagúnába, akkor a helyzet nem változik. Egyetlen hatalom, Anglia sem fogja az elveszett naszádot a Back Cup méhében keresni. Ha azonban a hatóságok, egyelőre megmagyarázhatatlan módon, kiszimatolták, hogy a Back Cup nem más, mint Ker Karraje rablótanyája, ha a naszád előre elhatározott szándékkal jött át az alagúton, akkor bizonyára más jellegű támadás is követi majd az elsőt: vagy ostromra kell számítani, távolból irányított ágyúlövésekkel, vagy partraszállási kísérletre. Mindaddig tehát, amíg kincseinkkel együtt nem hagyhatjuk el a *Back Cup*ot, a Roch-féle fulgurátort okvetlenül fel kell használnunk a védekezés céljaira.”

Azt hiszem, a gazok tovább is fűzték következtetéseiket:

„Vajon mi összefüggés lehet a Sword megjelenése és a healthful-house-*i kettős emberrablás között? Tudja-e valaki, hogy Thomas Rocht és ápolóját ide hoztuk a *Back Cup*ba?...* Tudják-e azt is, hogy Thomas Rocht Ker Karraje rabolta el?... Vajon az amerikaiak, angolok, franciák, németek, oroszok leszámoltak-e azzal, hogy a Back Cup erőszakos elfoglalása ez idő szerint a lehetetlenséggel határos?...”

Ha Ker Karraje úgy vélte, hogy mindez tudomására jutott a tengeri hatalmaknak, akkor azt is okkal feltételezhette, hogy e hatalmakat semmi sem riasztja vissza a sziget megtámadásától. Fontos ok, közérdek, az emberiség java parancsolja, hogy megsemmisítsék a rablótanyát. Hiszen a Csendes-óceán egykori kalózai, íme, most már az Atlanti-óceán nyugati vizein folytatják a garázdálkodást! Bármilyen áldozatba kerüljön is: el kell pusztítani őket!

Ha a Back Cup lakói számot vetnek az utóbbi feltevéssel, minden okuk megvan a szigorú őrködésre. És csakugyan: mindjárt aznap kiállítják az őrszemeket. A sziklafolyosó lehetővé teszi, hogy állandóan szemmel tartsák a tengert, mert most már nem kell az alagúton átmenniök, hogy partra jussanak. Éjjel-nappal tizenkét ember figyeli a láthatárt a sziklák odújába rejtőzve. Mihelyt hajó tűnik fel a távolban, mihelyt akármiféle vízi jármű közeledését észlelik, azonnal jelenteniük kell.

A rákövetkező napokon azonban nem történt semmi különös. Lélekölő egyhangúsággal telik az idő. Érezni lehet, hogy a Back Cup biztonsága megingott. Valami bizonytalan, csüggeteg nyugtalanság uralkodik a kalóztanyán. Mintha minden pillanatban attól félnének, hogy meghallják az őrszemek kiáltását: „Riadó!... Riadó!...” Amióta a Sword itt járt, minden megváltozott. Derék Davon s ti, derék matrózok, a művelt világ sohasem feledheti el, hogy életeteket áldoztátok az emberiségért!

Szemmel látható, hogy Ker Karraje, Serkö mérnök és Spade kapitány, bármilyen hatalmasak is védelmi fegyvereik - hatalmasabbak, akár egy egész aknazár! -, tele vannak aggodalommal, hiába igyekeznek palástolni. Gyakran értekeznek, tanácskoznak. Talán azt forgatják elméjükben, hogy kincseikkel együtt odahagyják az egész Back Cup*ot.* Mert ha a világ ismeri ezt a rejtekhelyet, akkor módját is találja, hogy elpusztítsa, ha másként nem, kiéheztetéssel.

Nem tudom, mi fog történni. Egyelőre megnyugtat, hogy a gyanú elhárult rólam. Senki sem sejti, hogy azt a hordócskát a vízbe dobtam, s hogy azt szerencsésen kifogták a Bermudákon. Legalábbis Serkö mérnök egyetlen szóval sem céloz erre. Nem gyanúsítanak, és nem is adok semmi okot a gyanúra. Ha gyanakodnának rám, D’Artigas gróf - legalábbis, amennyire kiismertem az egyéniségét - habozás nélkül a Sword hadnagyának és legénységének sorsára juttatna.

A tengeren mostanában naponta dühöng a téli vihar. A kráteren szörnyű orkán süvölt a barlangba. A légörvények fenséges zengéssel száguldanak végig az oszloperdőn: az egész barlang úgy zúg, mint valami roppant orgona. Néha olyan mennydörgésszerűen tör ránk a szélroham, mintha egy egész üteg ágyú bömbölne.

Egész sereg tengeri madár keres a *Back Cup*ban menedéket. Ha egy-egy percre elül a vihar, fülsértően hangzik a rikácsolásuk.

Bízvást feltehető, hogy az Ebba ilyen időben nem kelhet útra. No de nincs is rá szükség, mert élelmiszer dolgában a Back Cup egész télre biztosítva van. Azt hiszem, tavasszal sem igen siet majd D’Artigas gróf, hogy luxusjachtját végigsétáltassa az amerikai partokon! Számítani kell arra, hogy a jövőben nem gazdag jachttulajdonosként üdvözlik majd, hanem úgy, ahogy Ker Karrajét, a hírhedt tengeri rablót illik fogadni...

De úgy vélem, hogy ha a Sword mintegy előhírnöke volt annak az irtóháborúnak, amelyet az én levelem alapján a társadalom nevében indítottak a hatóságok, akkor önkéntelenül is felvetődik egy kérdés, s ez döntő fontosságú a Back Cup jövőjére nézve.

Egy napon, amikor Serkö mérnökkel beszélgettem, óvatosan, hogy gyanút ne keltsek, szóba is hoztam a dolgot.

Thomas Roch laboratóriumának közelében jártunk. Már hosszabb ideje beszélgettünk, amikor Serkö mérnök egyszerre ismét a tó vizéből felbukkant angol tengeralattjáróra térítette a beszéd sorát.

Most már, úgy látszik, ő is inkább arra a feltevésre hajlik, hogy a naszád nem véletlenül keveredett a lagúnába, hanem meghatározott céllal: Ker Karraje rablóbandája ellen küldték ki megbízói.

– Én nem hiszem - vetettem közbe, hogy rátérhessek a kérdésre, amelyet Serkö mérnöknek fel akartam tenni.

– Miért nem? - tudakolta Serkö.

– Mert ha a hatóságok tudnák, hogy a barlang az önök rejtekhelye, akkor újabb próbálkozás követte volna az elsőt. Ha azt talán nem is kísérelnék meg újból, hogy bejussanak a barlangba, de mindenesetre igyekeznének összerombolni a sziklaszigetet.

– Összerombolni? - kiáltott fel Serkö mérnök. - Összerombolni! Olyan védelmi eszközeink vannak, hogy az ilyesféle kísérlet legalábbis veszélyes vállalkozás lenne!

– Csakhogy azokról az eszközökről senki sem tud, Serkö úr! Sem az Ó-, sem az Újvilágban nem sejti senki, hogy önök raboltatták el a Healthful-House-ból Thomas Rocht, és hogy a fulgurátor titkát sikerült megvásárolniuk!

Serkö mérnök nem válaszol a megjegyzésemre. Nincs is rá mit válaszolni.

Folytatom:

– Hiszen máskülönben az érdekelt hatalmak hajórajt küldenének a sziget ellen, s a hajóraj nem haboznék megközelíteni a szigetet, és golyózáporral töretné a sziklákat! Ez azonban mindeddig nem történt meg, tehát nem fog megtörténni ezután sem. Egyetlen lélek sem tudja, hogy Ker Karraje hol tanyázik. És remélem, elismeri, hogy önökre nézve ez a feltevés a legelőnyösebb...

– Elismerem. De hát ez mit sem változtat a helyzeten. Akár tudják, akár nem: hadd jöjjenek azok a hadihajók! Mihelyt négy-öt mérföldnyire közelítenek hozzánk, ízzé-porrá zúzzuk őket, még arra sem jut idejük, hogy az ágyúikat elsüssék.

– Értem... És aztán?...

– Aztán?... Valószínű, hogy többször nem merik ugyanezt megismételni.

– Lehet. De hát a hajók a lőtávon kívül is elzárhatják az utat, és az Ebba nem juthat el azokba a kikötőkbe, amelyeket eddig D’Artigas gróffal látogatott. Hogyan szerzik be majd a szükséges élelmiszereket?

Serkö mérnök hallgatott.

Bizonyára ő is foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de nyilvánvaló, hogy nem talált reá feleletet. Meg vagyok győződve arról, hogy a rablók el akarnak költözni a Back Cup*ból.*

Mivelhogy azonban Serkö nem akarja, hogy sarokba szoríthassam a kérdezősködésemmel, rövid gondolkozás után így felel:

– Ott van a tug, az majd kisegít a bajból, ha az *Ebbá*nak már nem vehetjük hasznát.

– A tug! - kiáltok fel. - Hiszen, ha Ker Karraje tartózkodási helyét ismerik, hogy lehetne az, hogy D’Artigas gróf tengeralattjáró hajójáról nem tudnak semmit?

Serkö mérnök gyanakvó pillantást vet rám.

– Hart úr - mondja -, ön túlságosan messzire megy következtetéseiben!

– Én, Serkö úr?

– Úgy veszem észre a szavaiból, hogy ön többet tud, mintsem tudnia volna szabad!

Ez a megjegyzés rögtön elhallgattat. Érvelésem még azt a gondolatot keltheti benne, hogy nekem is részem volt a múltkori eseményekben. Merően néz rám, mintha tekintetével keresztül akarná fúrni a homlokomat, hogy meglássa, mi van az agyamban.

Nyugalmamat megőrizve, csendesen folytatom:

– Serkö úr, hivatásom és hajlandóságom hozzászoktatott, hogy mindent alaposan fontolóra vegyek. Én csak tűnődéseim eredményét közöltem. Hogy figyelembe veszik-e vagy sem: az ön dolga.

Elváltunk. Attól tartok, hogy nem voltam eléggé óvatos. Gyanút kelthettem magam iránt, s ezt a gyanút igen nehéz lesz eloszlatnom.

Egy értékes adatot azonban megjegyeztem a beszélgetésből: azt, hogy a fulgurátor veszélyes zónája - amelyen a hajók nem juthatnak keresztül - négy-öt mérföld... No, majd megírom ezt is... a legközelebbi napéjegyenlőség idején elviszi egy másik hordócskában az apály... Igaz, hogy sok nap eltelik még, ameddig az alagút szája ismét kibukkan az apadó víz színe alól... És vajon ez a második hordó is ugyanolyan szerencsés kezekbe jut-e, mint az első?...

A rossz idő még egyre tart. A vihar mind erősebben tombol odakint a tengeren. Így van ez minden télen a Bermudák környékén. Talán a hullámos tenger miatt késik a Back Cup ostroma? Pedig Davon hadnagy azt mondta, hogy ha vállalkozása balul sikerül, ha a Sword nem tér vissza a Saint George-szigetre, akkor a hatóságok új kísérleteket tesznek, másszerűt, mint az első!... Valóban itt az ideje, hogy az igazságszolgáltató hatalom leszámoljon ezekkel a gonosztevőkkel, és szétrombolja a *Back Cup*ot, még ha én is itt pusztulok!...

Bárcsak a tenger üde levegőjét szívhatnám, ha csak egy pillanatig is!... Ó, miért nem vethetek egy pillantást a Bermudák távoli láthatárára!... Ebben a vágyban összpontosul most egész életem. Átosonnék a sziklafolyosón, elrejtőzném a sziklák között... Hátha én pillantanám meg elsőnek a Back Cup ellen közeledő hajóraj füstoszlopait!

De sajnos, erről szó sem lehet. Serkö mérnök engedélye nélkül senkinek sem szabad a folyosóba belépnie. Ha anélkül próbálnám meg, talán még a barlangbeli szabad járás-kelést is megtiltanák, vagy esetleg még ennél is rosszabb is történnék velem!

Úgy tetszik, Serkö mérnök viselkedése is megváltozott irányomban legutóbbi beszélgetésünk óta. Azóta nem gúnyolódik velem; bizalmatlanul, gyanakodva kémlel, éppen úgy, mint Ker Karraje.

November 17-én

Délután élénk sürgés-forgás keletkezett a „méhkaptár”-ban. A rablók kitódultak sejtjeikből. Zavart kiáltozást hallottam mindenfelől.

Felugrottam az ágyból, és kiszaladtam.

A rablók a sziklafolyosó felé rohannak. A bejáratnál már ott áll Ker Karraje, Serkö mérnök, Spade kapitány, Effrondat hajómester, Gibson gépész és D’Artigas gróf maláji szolgája.

Nemsokára megtudom a riadalom okát. Az őrszemek hanyatt-homlok rohantak be a folyosón, és jelentették, hogy északnyugat felől több páncélos hadihajót pillantottak meg. A hadihajók teljes gőzzel közelednek a Back Cup felé.