ÉLET A TELEPEN

Könnyű belátni, hogy a beszélgetés tárgya cseppet sem érintette kellemesen a fiatal mérnököt. Nem szívesen hallgatta ezt a becsmérlő jellemzést arról a férfiról, akiben makacsul leendő apósát látta. Azért hajlandó is volt Jacobus Vandergaart véleményét a Kopje-ügyről úgy tekinteni, mint egy szenvedélyesen perlekedő rögeszméjét, amelyet nem szabad egészen komolyan venni.

John Watkins, aki előtt egy ízben futólag megemlítette a dolgot, válaszképpen először nagyot nevetett, majd mutatóujjával a homlokához nyúlt és fejét rázta, mintha azt akarná mondani, hogy az öreg Vandergaartnak egyre kevesebb a sütnivalója.

És csakugyan, nem volt-e lehetséges, hogy a gyémántbánya fölfedezésének hatása alatt az öreg teljesen alaptalanul fejébe vette, hogy az a terület az ő tulajdona? Elvégre a bíróságok egyszer s mindenkorra elutasították, és nem valószínű, hogy a bírák nem a jobban megalapozott tényállást fogadták el valónak! Így latolgatta magában a dolgot a fiatal mérnök, ezzel próbálta igazolni önmaga előtt, hogy fönntartja a kapcsolatot John Watkinsszal azután is, hogy tudja, miképpen gondolkozik róla Jacobus Vandergaart.

Egy másik szomszédjához is szeretett alkalomadtán ellátogatni, mert a búrok eredeti életmódját ismerte meg a házában. Ezt a Mathys Pretorius nevű farmert egész Griqualandban jól ismerték a bányászok.

Bár még negyvenéves sem volt, Mathys Pretorius is sokáig vándorolt az Orange folyó kopár vidékén, mielőtt ezen a földön letelepedett. De a kóbor életmód nyugtalanságában ő nem soványodott le, nem vált ingerlékennyé, mint az öreg Vandergaart. Sőt inkább megtespedt, és úgy elhízott, hogy szinte nehezére esett a járás. Elefántszerű jelenség volt.

Majdnem egész nap egy óriás fa karosszékben ült, amely egyenesen az ő tekintélyes idomaira volt szabva, s ha elhagyta otthonát, mindig egy fűzfa-kasos kocsira ült, amely elé hatalmas struccot fogtak. Az a játszi könnyedség, ahogy ezt a rengeteg hájtömeget vontatta, tekintélyt parancsoló fogalmat adott a gázlómadár roppant izomerejéről.

Mathys Pretorius rendszerint azért jött a bányásztelepre, hogy a boltosokkal főzelékfélékre alkut kössön. Nagyon népszerű ember volt, de a népszerűsége igazat szólva nemigen volt irigylendő, mert határtalan gyávaságának köszönhette. Sokat is mulattak rajta a bányászok, mindenféle bolondos históriákkal rémítgették.

Egyszer azt adták be neki, hogy a bassuto és zulu négerek a telep megrohanására készülődnek. Máskor úgy tettek a jelenlétében, mintha egy törvénytervezetet olvasnának fel az újságból, amely szerint a brit uralom alá tartozó területeken halállal bűnhődik mindenki, akiről megállapítják, hogy többet nyom háromszáz fontnál. Vagy pedig tudatták vele, hogy valahol a driesfontaine-i országúton veszett kutyát láttak kóborolni, és szegény Mathys Pretorius, akinek már haza kellett volna indulnia, ezer kifogást keresett, hogy a telepen maradhasson.

De ezek a ködös félelmek semmit sem jelentettek ahhoz az őszinte rémülethez képest, amely akkor szállta meg, amikor megtudta, hogy birtokán gyémántlelőhelyet fedeztek fel. Már előre rettegett, mi lesz, ha kincsszomjas emberek törnek be a veteményeskertjébe, föltúrják a melegágyait, s ráadásul még ki is sajátítják! Mert kétséges lehet-e, hogy ugyanaz lesz a sorsa, mint Jacobus Vandergaartnak! Az angolok bizonyára találnak majd okot, hogy bebizonyítsák: a földje az övék.

Halálos dermedtség fogta el, amikor ezek a komor gondolatok úrrá lettek az agyán. Ha történetesen meglátta, hogy egy földkutató¹ kóvályog a háza körül, az evéstől-ivástól is elment a kedve!... Ennek dacára egyre jobban hájasodott!

Egyik legádázabb üldözője mostanában Annibale Pantalacci volt. Ez az elvetemült nápolyi - akinek mellesleg mondva nagyon jó sora lehetett, mert három kaffert dolgoztatott a parcelláján és jókora gyémánt melltűvel parádézott - fölfedezte a szerencsétlen búr gyengéjét. Ezért legalább egyszer egy héten megengedte magának azt a meglehetősen durva tréfát, hogy a Pretorius-farm környékén kószált, mintha próbafúrást végezne, vagy kapával kóstolgatná a rögöket.

Ez a birtok a Vaal balpartján, a bányászteleptől körülbelül két mérföldnyire terült el. Sok volt rajta a hordaléktalaj, ami csakugyan könnyen lehetett gyémánttermő, noha ennek mindeddig semmiféle jele nem mutatkozott.

Annibale Pantalacci, hogy mennél nagyobb legyen az ostoba móka, lehetőleg Mathys Pretorius ablakai közelében, a gazda szemeláttára komédiázott, és legtöbbször magával vitte néhány cimboráját, hogy nekik is részük legyen a mulatságból.

Olyankor látni lehetett, ahogy a szerencsétlen flótás felig az ablakfüggöny mögé rejtőzve, szívszorongva figyeli minden lépésüket, lesi minden mozdulatukat, s nyilván kész rá, hogy az istállójába szaladjon, befogja struccát, és elmeneküljön, ha úgy látná, hogy isten ments, rá akarnak törni a birtokára.

Butaságot csinált, egy barátjának négyszemközt megsúgta, hogy éjjel-nappal fölszerszámozva tartja a kocsihúzó madarát, és kocsiját megrakta élelemmel, arra az esetre, ha a támadás első biztos jelére menekülnie kellene.

– Elmegyek a busmanokhoz, a Limpopo északi partjára! - mondta a barátjának. - Tíz évvel ezelőtt elefántcsontkereskedést űztem, és higgye el, szívesebben élek vademberek, oroszlánok és sakálok társaságában, mintsem, hogy itt kelljen maradnom a telhetetlen angolok közt!

Persze, a szegény farmer bizalmas emberének első dolga volt - ilyenek a meghitt barátok -, hogy széltében elhíresztelje ezt a szökési tervet. Mondani sem kell, hogy Annibale Pantalacci nyomban kihasználta, a Kopje bányásznépének nagy mulatságára.

A nápolyi rossz tréfáinak állandó céltáblája, úgy mint azelőtt is, a kínai Li volt.

Ő is a Vandergaart-Kopjén telepedett le. Egész egyszerűen mosodát nyitott, és közismert dolog, hogy a Mennyei Birodalom gyermekei nagyszerűen értenek a fehérnemű-tisztításhoz.

Csakugyan, a nevezetes piros ládában, amely a Fokföldről Griqualandba utaztában az első napokban annyira izgatta Cyprient, nem volt egyéb, mint kefék, mosószóda, néhány darab szappan és kékítő. Mi kell egyéb ahhoz, hogy egy élelmes kínai megcsinálja a szerencséjét ebben az országban!

Cyprien nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon, valahányszor meglátta a mindig hallgatag és tartózkodó Lit, ahogy nagy kosárral cipekedve vitte haza a mosott fehérneműt megrendelőinek.

Viszont felháborodott azon, hogy Pantalacci igazán kegyetlenül bánt a szegény ördöggel. Tintásüveget dobott a szennyesbatyujába, sodronyt feszített ki az ajtaja előtt, hogy orra bukjon, és zubbonya szárát késsel a padhoz szögezte. Főként egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy lábszáron ne rúgja és rá ne rivalljon: Pogány kutya! és csak azért tukmálta rá a rendeléseit, hogy legalább egyszer egy héten ily módon beléköthessen. Hazaszállított fehérneműjének tisztaságával sohasem volt megelégedve, pedig Li csodálatosan mosott és vasalt. A legkisebb ránc, amit talált, rettenetes dühkitörésekre ragadta, s ilyenkor úgy eltángálta a szerencsétlen kínait, mintha a rabszolgája lenne.

Ilyen otromba tréfákkal szórakoztak a telepen; de a tréfa néha tragikusan komolyra fordult. Megesett például, hogy egy négert, aki a bányában dolgozott, egy gyémánt ellopásával vádoltak meg. Mindenki kötelességének tartotta, hogy a bűnöst bíróság elé hurcolja, de már útközben alaposan elverték rajta a port, úgyhogy, ha a bíró esetleg föl is mentette a vádlottat, az előzetesen kapott ökölcsapásokat már a víz sem moshatta le róla. Megjegyzendő, ilyen esetekben ritkaságszámba ment a fölmentés. A bíró hamarább kimondott egy ítéletet, mint ahogy lenyelt egy sózott narancsgerezdet; ez volt ugyanis ezen a környéken az egyik legkedveltebb csemege. Az ítélet rendszerint tizenöt napi kényszermunkára szólt, és ráadásul kijárt a bűnösnek húsz ütés a cat of nine tails, vagyis kilencfarkú macska nevezetű csomózott szíjkorbáccsal, amivel Nagy-Britanniában és az angol gyarmatokon még ma is szokás fenyíteni a rabokat.

De volt egy bűn, amelyet a bányászok még a lopásnál is nehezebben bocsátottak meg: az orgazdaság. Ward, az a jenki, aki a fiatal mérnökkel egyidőben érkezett Griqualandba, a maga bőrén tapasztalta ezt, mégpedig keservesen, amikor egy nap gyémántokat vett egy kaffertől. Egy kaffer ugyanis nem lehetett gyémántok jogos tulajdonosa, mivel a törvény tiltotta, hogy lelőhelyen drágaköveket vásároljon, vagy hogy a maga hasznára bányásszon.

Alig, hogy híre kelt az esetnek - este történt, vacsora után, amikor az egész telep zsibongott -, izgatott tömeg vonult a bűncselekményen ért jenki lakása elé, azt a pincétől a padlásig kifosztotta, aztán fölgyújtotta. A jószándékú emberek már állították neki az akasztófát és föl is húzták volna, ha szerencséjére még idejében elő nem rúgtat egy tucat lovasrendőr, akik börtönbe vitték. Így legalább ép bőrrel megmenekült.

Ilyen erőszakos jelenetek minduntalan kirobbantak itt a gyülevész, izgága, félvad népség közt. A mindenféle népfajhoz tartozó bányászok tarkabarka sokadalmában könnyen támadtak súrlódások. A mohó pénzvágy, a részegeskedés, a forró éghajlat hatása, a csalódások és elkeseredések versengve lobbantották fel az emberek agyát, és ingatták meg lelkiismeretüket. Ha az ásásban több szerencséjük van, talán akkor nyugodtabbak és béketűrőbbek lettek volna. De egy bányászra, aki elvétve egy-egy nagyobb értékű kőre bukkant, száz meg száz olyan esett, aki keservesen tengődött, alig-alig kereste meg a legszükségesebbre valót, ha ugyan nem jutott a legsötétebb nyomorba. Olyan a bánya, mint a zöld kártyaasztal, az ember nemcsak a tőkéjét, hanem az idejét, a munkaerejét, az egészségét is kockáztatja rajta. És nagyon kevés szerencsés játékos akadt azok között, akiket bányászcsákányukkal a Vandergaart-Kopje kiaknázására vetett a vaksors!

Ezt napról napra világosabban látta Cyprien, és már azon töprengett, folytassa-e, vagy hagyja abba ezt a kevéssé jövedelmező foglalkozást, amikor váratlanul alkalma nyílt, hogy változtasson a munkamódszerén.

Egy reggel összetalálkozott egy kis csoport kafferrel. Lehettek vagy tizenketten. Munkát keresni jöttek szegények a telepre a közeli hegységből, amely a tulajdonképpeni Kafferiát a bassutók földjétől elválasztja. Több mint százötven mérföldet gyalogoltak libasorban az Orange folyó mentén, azt ették, amit úton-útfélen találtak, gyökerekkel, bogyókkal, sáskákkal táplálkoztak. Rettentő nyúzott állapotban voltak, inkább csontvázaknak, mint élőlényeknek nézte volna őket az ember. Aszott lábszárak, hosszú, csupasz törzs, szikkadt bőr, mely mintha puszta csontokon feszülne, kiálló bordák, beesett arcok - lerítt róluk, hogy hajlamosabbak emberhúst falni, mint nekilátni a kemény napi munkának. Nem is akadt senki, aki felfogadja őket, ott kuporogtak az út szélén határozatlanul, mogorván, eltompulva a nyomortól.

Cyprient mélyen megrendítette a látvány. Intett nekik, hogy várjanak, visszament a fogadóba, ahol étkezni szokott, rendelt egy nagy kondér forró vízben főtt málélisztet, azt kivitette a szegény ördögöknek, néhány doboz húskonzervvel és két üveg rummal egyetemben.

Gyönyörűséggel nézte, ahogy nekiestek a számukra szokatlanul bőséges lakomának. Akárcsak a hajótöröttek, akik kétheti éhezés és halálos rettegés után egy tutajon találnak menedéket! Annyit ettek egy negyedóra alatt, hogy pukkadásig jóllaktak. Az egészségük érdekében határt kellett szabni a dőzsölésnek, nehogy rossz vége legyen.

Csak egy volt a négerek közt, aki mértéket tartott a mértéktelen zabálásban. Intelligens, finom arca volt, ő látszott a legfiatalabbnak. És, ami ritkaság számba megy, még arra is gondolt, hogy köszönetet mondjon jótevőjének. Odalépett Cyprienhez, gyermekded kedves mozdulattal megfogta a kezét, és kondor fejére tette.

– Hogy hívnak? - kérdezte szórakozottan a fiatal mérnök, akit meghatott a háládatosságnak ez a jele.

A kaffer, aki véletlenül értett néhány szót angolul, rögtön felelt rá:

– Matakit.

Tiszta, bizakodó tekintete megtetszett Cypriennek. Mindjárt az a gondolata támadt, hogy jó lenne ezt a szép szál legényt a tárnájában munkásnak alkalmazni. Szerencsés ötletnek látszott.

„Elvégre - mondta magában - mindenki ezt csinálja a kerületben. A szegény kaffernek is jobb, ha én leszek a gazdája, mintha valami Pantalacci-félével akad össze!”

Aztán megint a fiúhoz fordult:

– Hallod-e, Matakit, ugye te munkát keresel? - kérdezte tőle.

A kaffer igenlőn bólintott.

– Akarsz nálam dolgozni? Ellátlak élelemmel, szerszámokkal, és kapsz húsz shillinget egy hónapra.

Ez volt a tarifa, és Cyprien tudta, hogy nem ajánlhat többet, ha nem akarja magára vonni az egész telep haragját. De föltette magában, hogy ezt a sovány bért kipótolja ruhákkal, háztartási eszközökkel, a kafferek szemében becses dolgokkal.

Felelet helyett Matakit mosolyogva villantotta elő két sor fehér fogát, és újfent a fejére tette pártfogója kezét. Az egyezség meg volt pecsételve.

Cyprien elvitette magához újonnan felfogadott szolgáját. Útitáskájából kivett egy vászonnadrágot, egy flanellinget és egy ócska kalapot, odaadta Matakitnak. A szegény ördög nem hitt a szemének. Legmerészebb álmain túltett, hogy alighogy megérkezett a táborba, máris ily pompás öltözéket lát magán. Nem tudta, hogyan fejezze ki háláját és örömét. Ugrándozott, nevetett, sírt egyszerre.

– Matakit, látom, derék fickó vagy - mondta Cyprien. - Úgy veszem észre, értesz valamicskét angolul. Beszélni egy szót se tudsz?

A kaffer tagadólag intett.

– Jó, akkor franciául foglak tanítani.

Haladéktalanul megtartotta számára az első nyelvleckét. Megnevezte a kéznél levő tárgyakat és a szavakat, elismételtette vele.

Kiderült, hogy Matakit nemcsak derék fickó, hanem nagyon eszes is, kitűnő az emlékezőtehetsége. Nem egészen két óra alatt több mint száz szót megtanult és eléggé jó kiejtéssel mondta ki a szavakat. A fiatal mérnök csodálkozott könnyű felfogásán és bízott benne, hogy jó hasznát fogja venni a fiúnak.

Egyheti nyugalom és kiadós táplálkozás kellett, hogy a kaffer fiú kipihenje a vándorút fáradalmait és munkaképes állapotba kerüljön. Ezt az időt oly jól kihasználta a tanítómesterével, hogy a hét végén már ki tudta fejezni franciául a gondolatait, bár hibásan, de érthetően. Cyprien, mikor ennyire jutottak, elmondatta vele az élete folyását. Egyszerű történet volt.

Matakit még a nevét se tudta hazájának, amely valahol napkelet felé volt a hegyek közt. Csak annyit tudott mondani, hogy nagyon nyomorúságos ott az emberek élete. Szerencsét akart próbálni és törzse néhány elvándorolt harcosának példájára ő is elgyalogolt a gyémántmezőkig.

Mi hozta ide? Mit remélt? Nem egyebet, mint hogy megkeres egy piros köpenyre valót és tízszer tíz ezüstpénzt. A kafferek ugyanis megvetik az aranypénzt. Kiirthatatlan előítélet van emögött, abból az időből, amikor az első európai gyarmatosok kereskedni kezdtek velük.

És mit szándékozott csinálni az ezüstpénzeivel a becsvágyó Matakit?

Hát azt, hogy szerez egy piros köpenyt, egy puskát és hozzá lőport, aztán hazamegy a falujába. Ott feleséget vásárol magának, aki majd dolgozik rá, ellátja a tehenét, megműveli a kukoricaföldjét. Így tekintélyes férfi, nagy főnök lesz belőle. Mindenki irigyelni fogja a puskájáért és vagyonáért, magas kort ér meg és köztiszteletben fog meghalni. Ennyi az egész.

Cyprien elgondolkodott ennek az egyszerű élettervnek hallatára. Szabad-e ezen neki változtatnia? Szabad-e kitágítani ennek a szegény bennszülöttnek a látókörét, tevékenységét fontosabb cél felé irányítani, mint amit egy piros köpeny, egy kováspuska meghódítása jelent? Nem jobb-e meghagyni őt gyermeki tudatlanságában, hogy békésen élje le kraaljában azt az életet, amelyre vágyik? Súlyos kérdés, a fiatal mérnök nem mert rá válaszolni, de Matakit nemsokára maga döntötte el.

Alighogy elsajátította a francia nyelv elemeit, a fiatal kaffer rendkívül mohó tanulásvágynak adta jelét. Állandóan kérdezgetett, mindent tudni akart, minden egyes tárgy nevét, rendeltetését, eredetét. Szenvedélyesen érdekelte az írás, olvasás, számolás. Nem bírt betelni!

Cyprien hamarosan belátta, hogy mikor ily szembeszökően jelentkezik a hivatottság, nincs mit tétovázni. Elhatározta, hogy minden este egy leckeórát ad Matakitnak, aki a bányában végzett munkáján felül minden idejét tanulásra fordította.

Watkins kisasszonyt is meghatotta ez a nem mindennapi buzgalom. Elvállalta, hogy kikérdezi a leckékből az ifjú kaffert. Ez maga is egész nap ismételgette a tanulnivalót, mialatt a tárna alján serényen csákányozta a földet, húzogatta a teli vödröket, vagy a törmeléket válogatta. Szorgalma, munkakedve a többiekre is átragadt, s úgy látszott, az ő példájára mindenki nagyobb gonddal dolgozik a bányákban.

Cyprien egyébként egy másik munkást is fölfogadott. Maga Matakit ajánlotta neki ezt a saját törzséből való, Bardik nevű kaffert, aki buzgalmával és értelmességével szintén nagyon jól bevált.

Ekkor érte a fiatal mérnököt olyan szerencse, mint eddig még soha: egy majdnem hétkarátos követ talált. Azonmód, csiszolatlanul eladta Nathan alkusznak ötezer frankért.

Ez aztán igazán jó üzlet volt. Egy bányász, aki egyébként nehéz munkájával csak éppen a mindennapra valót kereste meg, teljes joggal büszkélkedhetett volna vele. Cyprien azonban egyáltalán nem volt elégedett.

Még ha két-három havonként ér is ilyen szerencse - így gondolkodott -, ugyan mivel jutok előbbre? Nem egy, hanem ezer vagy másfél ezer ilyen hétkarátos gyémántra lenne szükségem. Mert különben Miss Watkins kisiklik a kezemből, és azé a James Hiltoné lesz, vagy másvalakié, aki semmivel se különb.

Ilyen bús töprengések közt ballagott Cyprien ebéd után vissza a kopjéba, rekkenő forróságban és sűrű porban, abban a vörös, vakító porban, amely szinte állandóan ott lebeg a gyémántbányák körül, amikor egyszerre, az út kanyarulatánál elszigetelten álló kunyhóhoz érve, ijedten megtorpant. Siralmas látvány tárult a szeme elé.

Hátuljával a földnek támasztva, elejével fölfelé meredve egy igásszekér állt a kunyhó fala mellett. A szekér rúdján egy emberalak függött. Kinyúlt lábszárakkal, elernyedt kezekkel lógott a mozdulatlan test, mint egy zsinegen függő mérőón, húszfokos szöget képezve a rúddal, a tüzelő napfényben.

Gyászos látvány volt.

Cyprien előbb megdöbbenve nézte, majd mély szánalommal ismert rá a kínai Lire, aki a nyakára tekert hosszú varkocsánál fogva lógott ég és föld között.

A fiatal mérnök pillanatig sem habozott, tudta, mi az első teendője. Fél perc alatt fölkapaszkodott a rúd végére, karjaiba fogta az alélt testet, kissé felemelte, hogy megmentse a fulladástól, azután zsebkésével elmetszette a hajfonatot. Mikor ezzel megvolt, óvatosan lemászott, és terhét lefektette a ház tövébe.

Éppen ideje volt. Li még nem hűlt ki. Szíve gyöngén vert, de vert. Hamarosan kinyitotta a szemét, és amint meglátta a napvilágot, abban a szempillantásban visszanyerte eszméletét.

A szegény ördög szenvtelen arcán még a szörnyű megpróbáltatás után sem látszott ijedtség, vagy meglepődés. Mintha csak könnyű álomból ébredt volna.

Cyprien néhány csepp ecetes vízzel itatta meg a kulacsából.

– Tud most beszélni? - kérdezte gépiesen, megfeledkezve arról, hogy a kínai nem érti.

Li azonban igenlő fejbólintással válaszolt.

– Ki akasztotta föl ide?

– Én - felelte a kínai, mint akinek sejtelme sincs róla, hogy ezzel valami rendkívüli vagy megrovást érdemlő dolgot cselekedett.

– Maga?... Öngyilkosságot akart elkövetni! És miért?

– Linek melege volt!... Li unatkozott!... - válaszolt a kínai.

És rögtön lehunyta a szemét, mintha ki akarna térni újabb kérdések elől.

Cyprien csak most eszmélt rá arra a sajátságos körülményre, hogy beszélgetésük franciául folyt.

– Angolul is tud? - kérdezte.

– Igen - felelte Li, és fölpillantott. Mintha két ferde gomblyuk nyílt volna ki kétfelől rövid, tömpe orra mellett.

Cyprien ugyanolyan kis gúnyos villanást vélt látni ebben a pillantásban, amilyent Fokföldről Kimberley-be utaztukban is olykor meglepődve észlelt.

– Csupa képtelenség, amit indítóokul felhoz! - szólt rá szigorúan. - Az ember nem lesz öngyilkos csak azért, mert melege van! Beszéljen komolyan. Fogadok, hogy megint Pantalaccinak valamilyen gonosz tréfája van a dolog mögött.

A kínai lehorgasztotta a fejét.

– Le akarta vágni a copfomat - mondta halkan - és biztos vagyok benne, hogy ma vagy holnap meg is tette volna!

Ebben a pillanatban Li meglátta Cyprien kezében a nevezetes copfot. A szerencsétlenség, amitől mindennél jobban rettegett, megtörtént.

– Ó, uram!... Mit látok!... Ön... ön vágta le?!... - jajdult fel szívszaggató hangon.

– Persze hogy levágtam, különben nem menthettem volna meg magát, barátom! - felelte Cyprien. - De a csudába! Attól maga egy fityinggel sem fog kevesebbet érni ebben az országban!... Legyen nyugodt!...

A kínai olyan kétségbeesettnek látszott leamputált copfja miatt, hogy Cyprien attól félt, megint kárt próbál tenni magában. Elhatározta, hogy hazamegy s magával viszi a szerencsétlent.

Li engedelmesen követte. Leült jótevője asztalához, tűrte a leckéztetést, megígérte, hogy kísérletét nem ismétli meg, sőt, egy csésze tea jótékony hatása alatt, nagyjából elmondta az élettörténetét.

Li Kantonban született, és serdülő korában egy angol kereskedőházban inaskodott. Azután elkerült Ceylonba, onnét Ausztráliába és végül Afrikába. Sehol sem mosolygott rá a szerencse. A fehérneműtisztítás errefelé éppoly rosszul jövedelmezett, mint a húsz más mesterség, amivel megpróbálkozott. De igazi réme Annibale Pantalacci volt. Ez az ember valósággal megnyomorította, ha ő nincs, talán be is tudott volna illeszkedni ebbe a bizonytalan életbe, itt Griqualandban. Végeredményben a nápolyi üldözései elől akart öngyilkosságba menekülni.

Cyprien bátorította a szegény fickót, ígérte, hogy megvédi Pantalaccitól. Odaadta neki mosásba, ami szennyes fehérneműje akadt, s mikor útjára bocsátotta, addigra Li nemcsak hogy teljesen megvigasztalódott, hanem végleg ki is gyógyult a fejbúbfüggelékéhez fűződő babonából.

És vajon mivel érte el nála a fiatal mérnök ezt az eredményt? Egyszerűen, de komolyan kijelentette neki, hogy az akasztott ember kötele szerencsét hoz, s hogy a pechsorozata egészen biztosan véget ér most, hogy a copfja a zsebében van.

– Legalább Pantalacci már nem vághatja le.

Ez a hamisítatlan kínai okoskodás fejezte be a kúrát.