Eggyel több derék ember a Duncanon

Eközben a hajó az észak-afrikai áramlatoktól segítve sebesen haladt az Egyenlítő felé. Augusztus 30-án feltűnt a Madeira szigetcsoport. Glenarvan, ígéretéhez híven, felajánlotta vendégének, hogy partra szállítja.

– Uram - szólt Paganel -, nem kívánok udvariaskodni önnel. Szándékában volt tőlem függetlenül is kikötni Madeirán?

– Nem - felelte Glenarvan.

– Így hát engedje meg, hogy hasznot húzzak szerencsétlen szórakozottságomból. Madeira túlságosan ismert sziget. Semmi érdekeset nem nyújt egy földrajztudósnak. Mindent elmondtak, mindent megírtak erről a szigetcsoportról, mely már amúgy is hanyatlásnak indult, ami a szőlőtermését illeti. Képzelje el, hogy nem termelnek több szőlőt Madeirán! Az 1813. évi 22 000 pipe-es¹ termés 1845-ben 2669 pipe-re esett vissza. Ma még az 500-at sem éri el! Lesújtó látvány! Ha önöknek mindegy, kössünk ki inkább a Kanári-szigeteken...

– Kössünk hát ki a Kanári-szigeteken! - felelte Glenarvan. - Amúgy is utunkba esik.

– Tudom, uram. A Kanári-szigeteknek három tanulmányozásra érdemes csoportja van, nem is beszélve a Teneriffe-csúcsról, melyet régóta szeretnék látni. Most alkalmam van rá. Kihasználom, s amíg bevárom a hajót, mely majd visszavisz Európába, megmászom ezt a híres hegyet.

– Ahogy kívánja, kedves Paganel - felelte Glenarvan lord, aki nem tudta megállni mosolygás nélkül.

És joggal mosolygott.

A Kanári-szigetek nem esnek messze Madeirától. Alig kétszázötven mérföld² választja el a két szigetcsoportot, s ez nem távolság egy olyan hajónak, mint a Duncan.

Augusztus 31-én délután két óra tájban John Mangles és Paganel a fedélzeten sétált. A francia tudós kérdésekkel ostromolta társát. Chile felől érdeklődött, mikor a kapitány hirtelen félbeszakította, s a látóhatár egy déli pontjára mutatott.

– Paganel úr! - kiáltott fel.

– Kapitány?

– Nézzen csak ebbe az irányba! Nem lát semmit?

– Nem.

– Mert nem arra néz, amerre kell. Ne a látóhatárt nézze, hanem feljebb, a felhők fölé.

– A felhők fölé? Hiába nézem...

– Nézzen csak a homlokárboc irányában!

– Nem látok semmit.

– Mert nem akar látni. Noha még negyvenmérföldnyire vagyunk tőle, a Teneriffe-csúcs teljesen tisztán látható a látóhatár felett.

Néhány órával később - hacsak nem akarta vaknak tettetni magát - Paganel is kénytelen volt észrevenni.

– Látja végre? - kérdezte John Mangles.

– Igen, igen, jól látom - felelte Paganel -, ez az ott, amit a Teneriffe-csúcsnak neveznek? - kérdezte megvetően.

– Az bizony.

– Nem tűnik nagyon magasnak.

– Pedig tizenegyezer lábnyira emelkedik a tengerszint fölé.

– Nem ér fel a Mont Blanckal.

– Lehetséges, de majd mikor arról lesz szó, hogy megmássza, nem fog ilyen lekicsinylően beszélni róla.

– Megmászni, megmászni, kedves kapitány, mire volna jó megmászni Humboldt és Bonplan után? Igazi lángész volt ez a Humboldt! Megmászta ezt a hegyet, s leírásához, amit készített róla, nincsen mit hozzátenni; felderítette, hogy öt zónája van: a szőlő zónája, a babér zónája, a fenyveseké, az alpesi hangáé, végül a meddőség zónája. Fölmászott egészen a hegycsúcs ormára, annyi helye sem volt ott, hogy leülhessen. A hegy csúcsáról negyed Spanyolországnyi területet látott be. Majd megtekintette a vulkánt, a kihunyt kráter fenekéig is eljutott. Kérdem tehát, mit tehetek én egy ilyen nagy ember után?

– Valóban, nem maradt semmi felkutatni való - felelte John Mangles. - Kár, mert így erősen fog unatkozni, míg bevárja hajóját Teneriffe kikötőjében. Ott nem számíthat sok szórakozásra.

– Legfeljebb saját szórakozottságomra - felelte nevetve Paganel. - De mondja, kedves Mangles, a Zöldfoki-szigeteknek nincsen valami forgalmas kikötője?

– De bizony van. Mi sem egyszerűbb, mint Villa-Praiában hajót találni.

– Nem is beszélve arról a nem megvetendő előnyről - felelte Paganel -, hogy a Zöldfoki-szigetek nem esnek messze Szenegáltól, ahol honfitársakra találhatok. Tudom, ez a szigetcsoport nem sok érdekességet kínál, vad és egészségtelen hely, de egy földrajztudósnak minden érdekes. A látni tudás tudomány. Vannak emberek, akik nem értenek ehhez; úgy utaznak, olyan érdeklődéssel, akár a halak vagy a rákok, nem látnak semmit. Higgye el, én nem tartozom közéjük.

– Tegyen úgy, ahogy óhajtja, Paganel úr - felelte John Mangles. - Biztos vagyok benne, hogy a földrajztudománynak hasznára válik az ön zöldfoki-szigeti tartózkodása. Ott amúgy is meg kell állnunk, hogy szenet vegyünk fel. Az ön kiszállása tehát egyáltalán nem késleltet bennünket.

Ezek után a kapitány kiadta az utasítást, hogy a Kanári-szigetek nyugati oldalán haladjanak; a híres hegycsúcsot balról maga mögött hagyva a Duncan teljes gőzzel folytatta útját, és szeptember másodikán hajnali öt órakor átszelte a Ráktérítőt. Ekkor megváltozott az idő. Beköszöntött az esős évszak, a tempo das aguas - ahogy a portugálok mondják; nedves és nyomasztó levegője kellemetlen volt az utasoknak, de annál hasznosabb az afrikai szigetek lakóinak, akik fa, következésképpen víz híjával vannak. A nyugtalan tenger meggátolta az utasokat abban, hogy felmenjenek a fedélzetre, de a társalgóban továbbra is élénken folyt a beszélgetés.

Szeptember 3-án Paganel kezdte összeszedni a holmiját, készülődött a közeledő kiszállásra. A Duncan a Zöldfoki-szigetek közt haladt, elhúzott a Só-sziget előtt, ez a sziget valóságos homoksír volt, terméketlen, elhagyatott; később széles korallzátonyok mentén siklott, majd maga mögött, hagyta a St. Jacques-szigetet, melyet északról délre haladva két végén magányos dombban végződő bazalthegy láncolata szel át. John Mangles aztán a Villa-Praia öblébe irányította hajóját, s hamarosan nyolcölnyi³ mélységű vízben kikötött a város előtt.

Ítéletidő volt, s noha az öbölbe nem értek el a nyílttengeri szelek, a hullámverés rendkívüli erejű volt. Az ömlő esőben alig lehetett látni a lépcsőzetesen, háromszáz lábnyi vulkanikus sziklákkal körülvett fennsíkra épült várost. A vastag esőfüggöny mögül lehangoló képet nyújtott a sziget.

Lady Helena letett arról a szándékáról, hogy megnézze a várost; a szenet is csak nagy nehezen rakodták fel a hajóra. A Duncan utasai nem hagyhatták el a társalgót; a tenger vize és a szakadó eső tombolva vegyült el. A társalgás napirendjén természetesen az időjárás szerepelt. Mindenki hozzászólt, kivéve az őrnagyot, aki rendíthetetlen közönnyel szemlélte volna akár a vízözönt is. Paganel fejét csóválva járkált föl s alá.

– Ez is a legrosszabb pillanatban jött - mondta.

– Valóban - felelte Glenarvan -, az elemek ön ellen fordultak.

– Azért csak bírok majd velük.

– Nem indulhat neki ilyen esőben - mondta lady Helena.

– Én igen, de a csomagjaimat meg a műszereimet féltem. Minden tönkremenne.

– Csak a partraszállás a nehéz - jegyezte meg Glenarvan lord. - Villa-Praiában találna elfogadható szállást, nem túl tisztát ugyan, meg a majmok, disznók társasága nem feltétlenül kellemes. De egy igazi utazó nem törődik az ilyen apróságokkal. Hét vagy nyolc hónap múlva amúgy is valószínűleg indulhat vissza Európába.

– Hét vagy nyolc hónap! - kiáltott fel Paganel.

– Legalább. Az esős évszakban nemigen köt ki hajó a Zöldfoki-szigeteken. De hasznosan töltheti el ezt az időt. Ez a szigetcsoport alig ismert; térképészeti, klimatológiai, néprajzi és magasságméréstani szempontból még sok a tennivaló.

– Felkutat majd folyamokat - mondta lady Helena.

– Nincsenek itt folyamok - felelte Paganel.

– Akkor hát folyókat.

– Azok sincsenek.

– Patakok?

– Még az sincsen.

– Be kell hát érnie az erdőkkel - szólalt meg az őrnagy.

– Ahhoz, hogy erdő legyen, fák kellenének, márpedig itt az sincs.

– Szép kis vidék! - kiáltott fel az őrnagy.

– Vigasztalja az, hogy legalább hegyek vannak - mondta Glenarvan.

– Ó, azok sem magasak, meg nem is érdekesek, uram. Különben is, ezt a munkát már elvégezték.

– Elvégezték? - ámult el Glenarvan.

– Igen, ilyen az én szerencsém. Míg a Kanári-szigeteken Humboldt előzött meg, itt egy geológus⁴, Charles-Claire Deville járt előttem.

– Hallatlan!

– Bizony - felelte Paganel nekikeseredve. - Ez a tudós az Egyesült Államok Décidé nevű korvettjén⁵ utazott, és amíg a hajó a Zöldfoki-szigetek kikötőjében vesztegelt, ő megmászta a szigetcsoport legérdekesebb hegycsúcsát, a fogó-szigeti tűzhányót. Mihez kezdhetnék őutána?

– Hát ez valóban sajnálatos - felelte lady Helena.

– Mi lesz most önnel, Paganel úr?

Paganel hallgatott egy darabig.

– Mégiscsak jobb lett volna, ha a Madeirán száll ki - mondta Glenarvan -, még ha már nem is terem ott bor!

A Földrajzi Társaság tudós titkára ismét csak hallgatott.

– Az ön helyében én várnék - mondta az őrnagy, de hangja inkább ezt fejezte ki: az ön helyében én nem várnék.

– Kedves Glenarvan - szólalt meg végül Paganel -, hol szándékozik kikötni legközelebb?

– Concepciónig nem kötünk ki.

– Az ördögbe is! Ez igencsak messze esik Indiától!

– Dehogy, ahogy elhagytuk a Horn-fokot, egyre közeledünk hozzá.

– Tudom.

– Különben is - mondta Glenarvan teljes komolysággal -, ha az ember Indiába készült, mindegy, hogy Kelet- vagy Nyugat-Indiába jut-e el.

– Hogyhogy mindegy?

– Nem is beszélve arról, hogy a patagóniai pampák lakói indiánok,⁶ a pandjabi bennszülöttek pedig indusok - majdnem egyre megy.

– Nahát! - kiáltott fel Paganel. - Ez nekem sohasem jutott volna az eszembe!

– Különben is, kedves Paganel, bárhol el lehet nyerni az aranyérmet, mindenfelé van tennivaló, kutatni- és felfedeznivaló; a Kordillerák hegyláncai közt és a tibeti hegyekben egyaránt.

– De hát mi lesz a Jaru-Dzangboo-Csu folyóval?

– Felcseréli a Coloradóval! Alig ismerik ezt a folyót, és a térképeken folyása többnyire csak a rajzolói képzeletet követi.

– Tudom, uram, sok ott a hiba, több fokos eltérés is akad. Kétségtelen, hogy a Földrajzi Társulat, ha kérem, éppúgy elküldött volna Patagóniába, mint Indiába. De nem gondoltam erre.

– A szokásos szórakozottság.

– Paganel úr - szólt lady Helena legmegnyerőbb hangján -, nem kísér el bennünket?

– De asszonyom, a küldetésem!

– Előre figyelmeztetem, hogy a Magellán-szoroson hajózunk át - mondta Glenarvan.

– Uram, kísértésbe visz!

– Még azt is hozzáteszem, hogy megállunk Port-Famine-ban.

– A Port-Famine! - kiáltott fel a mindenfelől ostromolt Paganel. - A földrajzi évkönyvekben annyit emlegetett kikötő!

– Azt se felejtse el, Paganel úr, hogy ha részt vesz ebben a vállalkozásban, hazájának is dicsőséget szerez!

– Kétségtelen.

– Egy földrajztudós nagy hasznunkra lehet, és nincs szebb, mint a tudományt az emberiség szolgálatába állítani!

– Helyesen mondta, asszonyom!

– Hallgasson rám, bízza magát a sorsra. Tegyen úgy, mint mi. A sors a kezünkbe adta ezt az iratot, így útnak indultunk. Ha önt a Duncanra vezérelte, ne hagyja hát el.

– Barátaim, önök nagyon szeretnék, hogy maradjak! - szólt Paganel.

– Ön meg, Paganel, majd eleped, hogy maradhasson - mondta Glenarvan.

– De még mennyire - kiáltott fel a földrajztudós. - Csak attól féltem, hogy tolakodónak tartanak!