A milliomos állattenyésztők

A 146. hosszúsági fok 15. percén töltött nyugodt éjszaka után az utazók január 6-án reggel folytatták útjukat a nagy kiterjedésű kerületben. Szüntelenül napkeletnek tartottak, lábnyomaik nyílegyenes vonalként vonultak a pusztán. Két ízben észak felé igyekvő squatterek nyomát keresztezték, s ha Glenarvan lova nem hagyta volna a porban a black-pointi kettős lóhere lenyomatát, a két csapat nyoma elkeveredett volna.

A síkságon itt-ott szeszélyesen kanyargó patakok csörgedeztek; a hol kiapadó, hol felduzzadó vizek partján puszpáng nőtt. A patakok a látóhatárra festői hullámvonalat író Buffalo-Ranges nevű, közepes magasságú hegy lejtőin eredtek.

Úgy határoztak, hogy még aznap este ott letáboroznak. Ayrton az ökrök közé csapott, s estére a kifáradt állatok meg is érkeztek a célhoz. Hatalmas fák tövében ütöttek sátrat; besötétedett, s a vacsorát gyorsan elköltötték. A hosszú menetelés után az utazók nem annyira evésre, mint inkább alvásra vágyakoztak.

Elsőnek Paganel vállalta az őrködést; nem feküdt le, karabélyával a vállán őrködött a tábor felett, s hogy ébren maradjon, fel-alá sétált.

A hold még nem kelt fel, de a déli égbolt sziporkázó csillagai bevilágították az éjszakát. A tudós azzal szórakozott, hogy az ég örökké nyitott könyvében olvasgatott; az ég örökké nyitott, érdekes könyv azok számára, akik olvasni tudnak benne. A szunnyadó természet mély csendjét csak a lovak lábainál meg-megcsikorduló béklyók zaja verte fel.

Paganel tehát csillagászati elmélkedéseibe mélyedt; inkább az égi dolgokkal törődött, semmint a földiekkel. Egyszerre csak távoli hang ragadta ki álmodozásából.

Figyelmesen fülelt, s nagy megdöbbenésére zongora hangját vélte hallani. Néhány mély zengésű, tört akkord remegve szállt feléje a messzeségből. Tisztán hallotta.

– Zongora a pusztaságban! - ámuldozott Paganel. - Hihetetlen!

Ez valóban meglepő volt; Paganel szívesebben fogadta el azt a feltételezést, hogy valami különös ausztráliai madár úgy utánozza egy Pleyel vagy egy Erard hangját, mint más madarak az óraketyegést vagy a köszörű zaját.

Ebben a pillanatban tiszta férfihang csendült fel. A zongoraszót ének kísérte. Paganel hitetlenkedve hallgatta. Néhány pillanat múlva azonban felismerte a fülébe csendülő csodálatos dallamot.

A Don Juan opera „Il mio tesoro tanto” kezdetű áriája volt.

„Az ördögbe is! - gondolta a földrajztudós. - Bármily különösek is az ausztráliai madarak, még a világ legmuzikálisabb papagája sem énekelhet Mozartot!”

Végighallgatta a mester fenséges művét. A tiszta éjszakában felhangzó édes dallam leírhatatlan hatást keltett. Paganelt lenyűgözte a varázs. Aztán a hang elnémult, minden elcsendesedett.

Őrségváltáskor Wilson mély álmodozásba merülve találta Paganelt. Paganel mit sem mondott el a matróznak, Glenarvannak akarta elbeszélni másnap ezt a tüneményt, nyugovóra tért tehát a sátorba.

Másnap reggel az egész csapatot váratlan kutyaugatás riasztotta fel. Glenarvan nyomban fölkelt. Két pompás, hosszú lábú angol vizsla futkározott az erdőcske szegélyén. Az utazók közeledtére még hevesebben csaholtak, s a fák közé húzódtak.

– Valami állomás van ezen a pusztán - mondta Glenarvan -, és alighanem vadászok is, mivel ezek vadászkutyák.

Paganel már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy elbeszélje az éjszaka történteket, mikor telivér hunterek hátán egyszer csak két fiatal férfi bukkant fel.

A két, elegáns vadászruhába öltözött férfi megtorpant a cigányok módjára táborozó csapat láttán. Nyilván azon tűnődtek, mit keresnek a felfegyverzett emberek ezen a vidéken; ekkor azonban megpillantották a szekérről leszálló lady Helenát és Maryt.

Nyomban leugrottak a lóról, s kalapjukkal a kezükben feléjük közeledtek.

Glenarvan elibük ment, s idegen lévén a vidéken, megmondta nevét, és felsorolta címeit. A két fiatal férfi meghajolt, s az idősebbik így szólt:

– Uram, tiszteljenek meg bennünket azzal, hogy valamennyien megpihennek otthonunkban!

– Kikhez van szerencsém? - kérdezte Glenarvan.

– Michel és Sandy Pattersonhoz; a Hottam állomás tulajdonosai vagyunk. Már a telep területén tartózkodnak, így mindössze negyed mérföldet kell megtenniük a házunkig.

– Uraim - felelte Glenarvan -, nem akarnék visszaélni szívélyes meghívásukkal...

– Uram - szólt Michel Patterson -, fogadják el meghívásunkat, hálára köteleznek vele két szegény száműzöttet, akik boldogan részeltetnék önöket a pusztai vendégszeretetben.

Glenarvan beleegyezése jeléül meghajolt.

– Uram - fordult Paganel Michel Pattersonhoz -, nem haragszik meg, ha megkérdezem, ön énekelte tegnap azt a tündéri Mozart-áriát.

– Én, uram - felelte a férfi -, Sandy öcsém kísért zongorán.

– Nos, uram - mondta Paganel -, akkor hát fogadja egy francia őszinte elismerését. Szenvedélyes csodálója vagyok ennek a zenének.

Paganel kezet nyújtott a fiatalembernek, s az szívélyesen megszorította a földrajztudós jobbját. Michel Patterson jobbra mutatott, arra vezetett az út. A lovakat Ayrton és a matrózok gondjára bízták. Az utasok beszélgetve, a vidéket csodálva, gyalog követték a két fiatalembert a Hottam állomásra.

Csodálatosan szép telep volt, olyan szigorú rendben tartották, mint az angol parkokat. Ameddig a szem ellátott, szürke kerítéssel körülvett mezőségek terültek el. Ezernyi ökör, milliónyi birka legelészett ott. A nyüzsgő sereget sok pásztor, de még több kutya őrizte. A bőgéssel, bégetéssel elvegyült a juhászkutyák ugatása, az ostorok éles csattogása.

Keleten gumifák során akadt meg a tekintet; a fák fölött ott emelkedett a magasba a 7500 láb magas hatalmas Hottam-hegy. Minden irányban örökzöld fák sora nyílt. Itt-ott sűrű, hosszú leveleibe burkolózva, bozótként burjánzott a törpe pálmára emlékeztető, hat láb magas grass-tree, azaz „fű-fa”. A levegőt balzsamos illattal töltötték be a fehér virágokkal ékes babérfák.

A „bennszülött” fákkal európai éghajlatról idetelepített fák vegyültek. Az utazók boldog éljenzéssel üdvözölték a barack-, körte-, alma-, füge- meg narancsfákat, közöttük még tölgy is akadt. Az utazók már azon is csodálkoztak, hogy hazai fák árnyékában járnak, de a fák ágai közt repdeső selymes tollú satin-bird meg a feketébe és aranyba öltözött bársonymadarak valósággal elbűvölték őket.

Most adódott először alkalmuk arra, hogy megcsodálják a menurát, a lantmadarat, melynek farka Orfeusz kecses hangszerének formájához hasonló. A madár famagasságú páfrányok közt suhant, s mikor farka az ágakhoz verődött, az utazók szinte furcsállották, hogy nem csendülnek föl a dallamos akkordok, melyek hangjainál a görög rege szerint Amphion felépítette Téba falait. Paganelnak kedve lett volna játszani rajta.

Glenarvan azonban nem érte be azzal, hogy az ausztráliai pusztaságban hirtelen eléjük bukkanó oázis tündéri csodáin ámuldozzon. Meghallgatta a két fiatal férfi történetét. Angliában, a civilizált világban elsőnek az újonnan érkező vendég tudatta volna házigazdájával, hogy honnan is jön, hova tart. Itt azonban Michel és Sandy Patterson úgy érezte, nekik kell bemutatkozniuk vendégeiknek. Elmesélték hát történetüket. A történet megegyezett minden olyan értelmes és dolgos fiatal angol férfi élettörténetével, aki nem hisz abban, hogy a gazdagság felment a munka alól. Michel és Sandy Patterson egy londoni bankár fiai voltak. Mikor betöltötték huszadik életévüket, apjuk így szólt hozzájuk: „Íme, itt a pénzetek, fiúk. Menjetek el valami távoli gyarmatra, alapítsatok hasznos telepet, munkában tanuljátok meg, mi az élet. Ha sikerrel jártok, jó, ha nem, az sem számít. Nem fogom sajnálni a milliókat, ha ennek az árán emberré váltok.” A két fiatal férfi szót fogadott. Az ausztráliai Victoria gyarmatot választották, hogy ott vessék el az apai bankjegyeket, s ezt nem is bánták meg. Három éven belül felvirágzott a telep. Victoria tartományban, Új-Dél-Walesben és Dél-Ausztráliában több mint háromezer állomás van, egyiknek állattenyésztő squatter a vezetője, a másiknak settler, azaz főként földműveléssel foglalkozó telepes. A két fiatalember érkeztéig Jamieson úr telepe volt a legjelentékenyebb, száz kilométeren terült el, húsz kilométer hosszúságban a Paroo, a Darling egyik mellékfolyója határolta.

Történetünk idejére a Hottam állomás mind kiterjedés, mind üzleti forgalom tekintetében megelőzte. A két fiatalember squatter és settler is volt egy személyben. Hatalmas birtokukat igen ügyesen s mi több, ritka eréllyel kezelték.

Ez az állomás a nagy városoktól távol, a Murray néptelen pusztaságain feküdt. Öt mérföld hosszú és öt mérföld széles területe, a Buffalo-Ranges és a Hottam-hegy között, a 146. hosszúsági fok 48. percétől a 147. hosszúsági fokig terjedt. A roppant négyzet két északi szögletében balra az Aberdeen-hegy, jobbra a High-Barven csúcsai meredeztek. Vízben nem volt hiány, számtalan kanyargó, tiszta vizű patak meg a Murray-ba ömlő Ovens folyó mellékágai öntözték földjét. Így ez a birtok állattenyésztésre, földművelésre egyaránt igen alkalmas volt. A tízezer holdas, kitűnően ápolt földön belföldi és délszaki növények vegyesen termettek; a zöldellő legelő állatok millióit táplálta. A Hottam állomás termékeit sokra értékelték Castlemaine és Melbourne piacain.

Michel és Sandy Patterson éppen befejezte dolgos életük elbeszélését, mikor egy kazuárfasor végén előbukkant a lakóház.

A fából, téglából épült bájos ház árnyas fák tövében bújt meg. Formájával kecses svájci faházra emlékeztetett, kínai lampionokkal körbefuttatott verandával. Az ablakok előtt feszülő vászonernyők mintha virágokból készültek volna. Nemcsak szép, kellemes látványt nyújtott a ház, de igazi kényelmet is. A pázsiton és a környező facsoportokban elegáns lámpákat tartó bronz lámpaoszlopok álltak, sötétedéskor az egész park fehér gázfénybe borult. A gázt a fa nagyságú páfrányok közé rejtett kis gázfejlesztő telep szolgáltatta.

Személyzeti épületeknek, istállóknak, csűröknek azonban nyoma sem volt. Ezek a melléképületek, mintegy húsz ház meg kunyhó, negyedmérföldnyivel odébb, egy kis völgyben valóságos falut alkottak. A birtok gazdái elektromos távíró útján bármikor érintkezésbe léphettek a faluval. A két fiatalember háza minden zajtól távol, a délszaki fák erdejében rejtezett.

Az utazók hamarosan elhagyták a kazuárfák sorát, s a csobogó patakon átvezető finom vonalú kis vashídon át bejutottak az elkerített kertbe. Tekintélyes képű intendáns fogadta őket, megnyíltak a ház kapui, s Hottam állomás vendégei beléptek a tégla- és virágburkolatba zárt pazar lakosztályba.

Művészi és korszerű élet fényűzése tárult az utazók szeme elé. A lóverseny- és vadászjeleneteket ábrázoló képekkel díszített előszoba egy hatalmas, ötablakos szalonba vezetett. Az egész berendezést a művészi ízlés és a kényelem tökéletes összhangja jellemezte: a zongorát régi és új kották borították, a festőállványokon megkezdett képek álltak, aranyozott talapzaton márványszobrok, a falon néhány hollandi mester képe függött, a padlót dús pázsitként süppedő szőnyegek borították, a kárpitot bájos mitológiai jelenetek élénkítették, a mennyezetről ódon csillár ereszkedett alá; mindenfelé értékes porcelánok, drága, ízléses csecsebecsék; megannyi értékes, finom apróság, melyek valóban meglepőek voltak egy ausztráliai telepen. Minden megvolt ebben a szalonban, ami tetszhetett, ami felvidíthatja az önkéntes száműzetés unalmát; minden ott volt ebben a tündéri szobában, ami az európai életformát idézhette. A vendégek akár francia vagy angol hercegi kastélyba képzelhették magukat.

Az öt ablak sűrű szövésű függönyén át fátyolosan szűrődött be a veranda félárnyéka. Az ablakhoz közeledve lady Helenát elbűvölte a kilátás. A háznak ez az oldala a keleti hegyekig húzódó, széles völgyre nézett. Az egymást követő mezőségek, erdőségek, az itt-ott felbukkanó tisztások, dombok kecses hullámvonala, ez az egész hegyes-völgyes táj csodálatos látványt nyújtott. A világ egyetlen vidéke sem vetekedhetik vele, még a norvég határszélen, a Telemark környékén elterülő Paradicsom Tölgye sem ér fel vele. A tájon hatalmas fény- és árnyfoltokat váltogatott a szeszélyes napsütés. Álmodni sem lehetett ennél szebbet, a tekintet nem tudott betelni az elragadó látvánnyal.

Közben Sandy Patterson utasítására a telep szakácsa ebédet rögtönzött, s negyedórával érkezésük után az utazók dúsan terített asztal mellé ültek. Az ételek és italok kiválóak voltak, de a vendégek leginkább a két fiatal squatter örömét élvezték, akik boldogok voltak, hogy otthonukban ilyen pompásan vendégül láthatják Glenarvanékat.

Hamarosan megtudták az expedíció célját; nagy érdeklődést tanúsítottak Glenarvan kutatásai iránt. Grant kapitány gyermekeibe is reményt öntöttek.

– Harry Grant - mondta Michel - kétségtelenül bennszülöttek fogságába esett, máskülönben felbukkant volna a partvidéki telepeken. Az irat tanúsítja, hogy pontosan ismerte tartózkodási helyét, s nyilvánvalóan azért nem jutott el valamelyik angol településre, mert ahogy partra ért, nyomban foglyul ejtették a bennszülöttek.

– Ez történt Ayrton fertálymesterrel is - felelte John Mangles.

– És önök, uraim - kérdezte lady Helena -, önök sohasem hallottak a Britannia hajótöréséről?

– Soha, asszonyom - felelte Michel.

– Önök szerint miféle bánásmódban lehet része Grant kapitánynak a bennszülöttek fogságában?

– Az ausztráliaiak nem kegyetlenek, asszonyom - felelte az ifjú squatter -, Grant kisasszony efelől nyugodt lehet. Számos példa bizonyítja szelídségüket, vannak európaiak, akik sokáig éltek köztük, de sosem volt okuk arra, hogy durvaságuk miatt panaszkodjanak.

– Akárcsak King - mondta Paganel -, Burke expedíciójának egyetlen életben maradt tagja.

– Nemcsak az a vakmerő kutató - tette hozzá Sandy -, hanem egy Buckley nevű angol katona is, akit befogadtak a bennszülöttek, miután 1803-ban Port Philippeben megszökött a katonaságtól. Harminchárom évet élt közöttük.

– Azonfelül - folytatta Michel Patterson - az Australasian című lap egyik legutóbbi száma közli, hogy egy Morrill nevű tengerész tizenhat évi rabszolgaság után most jutott vissza honfitársai közé. A kapitány története is hasonló lehet, mert Morrill is hajója, a Peruvienne szerencsétlensége után került bennszülöttek fogságába, akik magukkal vitték őt a szárazföld belsejébe. Azt hiszem tehát, önök is jogosan bizakodhatnak.

A fiatal squatter szavai nagy örömet okoztak hallgatóinak. Amit mondott, megerősítette Ayrton és Paganel közléseit.

Majd, mikor a hölgyek magukra hagyták őket, a férfiak a fegyencekről beszélgettek. A squatterek hallották a Camden-hídi szerencsétlenség hírét, de az, hogy szökött fegyencek bandája ólálkodik a környéken, cseppet sem nyugtalanította őket. A gonosztevők aligha mernének egy több mint száz munkással dolgozó telepet megtámadni. Amúgy sem volt valószínű, hogy a Murray síkságain kóborolnak, hiszen semmi keresnivalójuk errefelé, sem Új-Dél-Wales telepein, ahol igen jól őrzik az utakat. Ayrton is így vélekedett.

Glenarvan lord nem tudott nemet mondani szívélyes házigazdái kérésére, hogy az egész napot töltsék a Hottam állomáson. A tizenkét órás késedelem egyben tizenkét órás pihenőt is jelentett; a lovaknak és az ökröknek is csak javára válhatott, hogy az állomás kényelmes istállóiban megpihennek.

Elfogadták tehát a meghívást, és a két fiatalember összeállította a napi programot, melyet a vendégek készségesen magukévá tettek.

Délben hét pompás hunter toporzékolt a ház kapuja előtt. A hölgyeket elegáns négyfogatú könnyű kocsi, break várta; a kocsisnak módja volt rá, hogy bemutassa, milyen szakértően kezeli a négy lovat. A telep lovas vadászai előrevágtattak, s a pompás puskával felszerelt férfiak a hintó mellett ügettek, a kutyafalka vidám ugatással a sűrűbe vetette magát.

A vadászcsapat négy órán át járta a park széles fasorait, járhatta is, hiszen akkora volt ez a park, mint valami kis német fejedelemség. A Reuss-Schleitz vagy a Szász-Koburg-Gotha mindenestül elfért volna benne. Emberekkel alig találkoztak, a birkák azonban csak úgy nyüzsögtek. Vad meg annyi volt, hogy egész hajtósereg sem terelhetett volna többet a vadászok puskája elé. Hamarosan egymás után verték fel a dörrenések a mezők és az erdők lakóinak nyugalmát. Az ifjú Robert Mac Nabbs oldalán valóságos csodákat művelt. Ez a vakmerő fiú nem hallgatott nővére figyelmeztetéseire, mindig elöl járt, mindig elsőnek tüzelt, John Mangles azonban megígérte, hogy vigyáz rá, s ez megnyugtatta Maryt.

A vadászat során több olyan ausztráliai állatot ejtettek el, melyeket Paganel csak névről ismert; így a wombatot és a bandicootot.

A fűevő wombat olyan föld alatti vackot ás magának, mint a borz; akkora, mint a birka, húsa igen ízletes.

A bandicoot erszényes állat, még az európai rókánál is furfangosabb, tyúklopásból leckét adhatna neki. A meglehetősen visszataszító, hat és fél láb hosszú állatot Paganel ejtette el. Merő vadászönérzetből nagyon kedvesnek találta.

– Aranyos kis állat! - mondta.

Robert a sok értékes zsákmány közt igen ügyesen elejtett egy dasyura viverrint, afféle apró rókát, melynek fehérrel pettyezett fekete bundája a nyusztprémmel is felér; majd elejtett még a nagy fák lombjaiban rejtőző két oposszumot is.

Mindeme hőstetteknél vitathatatlanul különb volt a kenguruvadászat. Úgy négy óra tájt a kutyák egy egész csapat ilyen különös erszényest vertek föl. A kölykök sietve az anyák erszényébe bújtak, s az egész sereg hosszú sorban, futva menekült. Alig akad meglepőbb látvány a hatalmasakat ugró kengurunál; az állat hátsó lábai kétszer olyan hosszúak, mint mellső lábai; úgy pattannak el a talajról, mint a rugó.

A menekülő csapat élén a macropus giganteusok egy pompás, öt láb magas példánya rohant. A bushmanek „öregúr”-nak nevezik őket.

Négy-öt mérföldön át lankadatlanul üldözték az állatokat. A kenguruk nem fáradtak ki, a kutyák meg, jogosan tartva hegyes körmökkel felfegyverzett lábaiktól, nem is nagyon igyekeztek közelükbe kerülni. Végül a kengurucsapat kimerülten megállt; az „öregúr” egy fatörzsnek támaszkodva, védekező állásba helyezkedett. Az egyik vadászkutyát a lendület a közelébe sodorta. Egy pillanat múlva a nyomorult kutya a levegőbe röpült, s felszakított hassal zuhant vissza a földre.

Az egész kutyafalka sem bírhatott volna ezekkel az erős erszényesekkel. Fegyverrel kellett végezni a vezetőjükkel; csak puskagolyó teríthette le az óriási állatot.

Ebben a pillanatban Robert csaknem áldozatul esett meggondolatlanságának. Hogy lövése sikerét biztosítsa, olyan közel ment a kenguruhoz, hogy az ráugrott. Robert a földre zuhant, rémült kiáltás hallatszott. Mary Grant a breakből halálra váltan, némán nyújtotta karját az öccse felé. Egyik vadász sem mert az állatra lőni, megsebezhette volna a fiút.

John Mangles, nem törődve a veszéllyel, hogy a kenguru felszakíthatja a gyomrát, nyitott vadászkésével az állatra vetette magát, s szíven szúrta. Robert sértetlenül állt föl. Egy pillanat múlva már nővére karjaiban volt.

– Köszönöm, John úr! Köszönöm! - mondta Mary, és kezét nyújtotta a fiatal kapitánynak.

– Vállaltam, hogy vigyázok rá - mondta John Mangles, és megszorította a fiatal lány reszkető kezét.

Ezzel az eseménnyel be is fejeződött a vadászat. Ahogy kimúlt a főnökük, az erszényes sereg szétszéledt. Az „öregúr” tetemét a telepre szállították. Este hat óra volt. Nagyszerű vacsora várta a vadászokat.

A kenguru farkából bennszülött módra készült levesnek igen nagy sikere volt.

A fagylalt és a frissítők elfogyasztása után a vendégek a szalonba mentek. Az est hátralevő részét a zenének szentelték. Lady Helena nagyon jól zongorázott, és most szívesen kísérte a squatterek énekét. Michel és Sandy Patterson kitűnően adták elő Gounod, Victor Massé, Félicien David és a meg nem értett lángész, Richard Wagner legújabb szerzeményeit.

Tizenegy órakor teát szolgáltak fel, azzal a tökéletes angol módszerrel készült teát, melynek titkát rajtuk kívül egy nép sem ismeri. Paganel azonban az ausztráliai teára volt kíváncsi. Hoztak is neki egy tintafekete folyadékot, ami nem volt egyéb, mint egy liter víz, melyben négy órán át főtt fél font tea. Paganel fintorgott ugyan, de kijelentette, hogy soha ennél különb italt nem ivott.

Éjfélkor a két házigazda hűvös, kényelmes szobákba vezette vendégeit, akik álmukban élték tovább az eltelt nap örömeit.

Másnap kora hajnalban elbúcsúztak a két fiatal squattertől. Köszönetet mondtak nekik, s megígértették velük, hogy mikor Európában lesznek, ellátogatnak a Malcolm-kastélyba. Aztán útnak indult a szekér, megkerülte a Hottam-hegy lábát, s a telep tovalibbenő látomásként hamarosan eltűnt az utazók szeme elől. A lovak patája még öt mérföldön át a birtok földjét taposta. Kilenc óra tájt hagyták csak el az utolsó ösvényt, majd a kis csapat behatolt a Victoria tartomány csaknem ismeretlen vidékére.