Az Atlanti-óceán

Az ombu két órán át úszott a hatalmas tavon, de nem ért partot. A pusztító lángok lassacskán kihunytak. Így eltűnt a félelmetes hajózás legfőbb veszedelme. Az őrnagy mindössze annyit mondott, hogy nem volna meglepő, ha megmenekülnének.

Az ár megtartotta eredeti irányát, s továbbra is délnyugatról északkeletnek haladt. Ismét mély sötétségbe borult a táj, csak nagy ritkán világította be egy-egy elkésett villám; Paganel hiába keresett tájékozódási pontot a látóhatáron. A vihar már a végére járt. A kövér cseppek helyett most már könnyű, szitáló eső hullott, cseppjei szétporlódtak a szélben, s a terhüktől megszabadult vaskos felhők szétfoszlottak az égen.

Az ombu gyorsan haladt a féktelen árban, meglepő sebességgel siklott tova, mintha valami nagy erejű hajtógépezetet zárna magába. Minden arra mutatott, hogy akár napokig is hányódhatik a vízen. Reggel három óra felé az őrnagy felhívta társai figyelmét, hogy a fa gyökerei olykor a talajt súrolják. Tom Austin letört egy hosszú ágat, s gondosan megmérte vele a víz mélységét. Azt tapasztalta, hogy a talaj lejtősen emelkedik. Húsz perc múlva az ombu erős zökkenéssel megfeneklett.

– Föld! Föld! - kiáltotta Paganel harsányan.

Az elszenesedett ágak vége valami talajdomborulatba ütközött. Hajós még soha nem örült így annak, hogy zátonyra futott, mert a zátony most kikötőt jelentett.

Robert és Wilson nyomban a szilárd talajra ugrottak, s boldog hurrázásban törtek ki. Egyszerre csak jól ismert füttyöt hallottak. Lódobogás hangzott föl a síkságon, s az árnyékból kivált az indián magas alakja.

– Thalcave! - kiáltott fel Robert.

– Thalcave! - visszhangozták a többiek.

– Amigos! Barátaim - szólt a patagon, aki ott várta be az utazókat, ahova az árnak ki kellett őket sodorni, hiszen őt magát is ide vetette.

Az indián, mit sem sejtve arról, hogy Paganel is belekapaszkodik, keblére ölelte Robert Grantot. Hamarosan Glenarvan, az őrnagy és a matrózok is erőteljes szívélyességgel szorongatták a kezét, boldogan, hogy viszontlátják hűséges vezetőjüket. Aztán a patagon egy elhagyatott estancia csűrjébe vezette őket. Kellemes tűz várt ott rájuk, s a tűzön ízes vadpecsenye pirult; mind egy morzsáig megették. Amikor aztán pihent aggyal gondolkozni kezdtek, alig hitték, hogy túlélték ezt a kalandot, mely annyi veszélyt rejtett: árvizet, tűzvészt és az argentin folyók félelmetes kajmánjait.

Thalcave néhány szóban elmondta Paganelnak, mi is történt vele, s azt állította, csak bátor lovának köszönheti megmenekülését. Paganel ezután igyekezett megmagyarázni az indiánnak az irat új értelmezését, meg hogy ez miféle új reménységeket ébresztett bennük. Vajon az indián megértette-e a tudós leleményes feltevéseit? Ez kétséges, de mivel barátait boldognak, bizakodónak látta, hát ennyivel megelégedett.

Mi sem érthetőbb, mint hogy az ombun eltöltött pihenőnap után a rendíthetetlen utazók nem sokáig kérették magukat, hogy ismét útnak induljanak. Reggel nyolc órakor útra készen álltak. Túlságosan délre kerültek az estanciáktól és a saladeróktól, hogysem közlekedési eszközöket szerezhessenek. Így hát kénytelenek voltak gyalog menni.

De mindössze negyvenmérföldnyi útról volt szó, és Thauka nyilván hajlandó lesz arra, hogy időnként hátára vegyen egy vagy akár két fáradt gyalogost. Harminchat óra alatt elérhetik az Atlanti-óceán partjait.

Eljött az indulás pillanata; a vezető és társai maguk mögött hagyták a még víz borította mélyföldet, s magasabban fekvő síkságokon haladtak. Az argentin vidék ismét fölöltötte egyhangú képét, mindössze néhány európai kéz ültette facsoport magaslott ki a legelőkből, egyébként éppoly ritkán, mint a Sierra Tandil és a Sierra Tapalquem környékén; a „bennszülött fák” csak a hatalmas prérik szegélyéig meg a Corrientes-fok tájékára merészkedtek.

Így telt el ez a nap. Másnap tizenöt mérföldnyivel a partok előtt már megérezték az óceán közelségét. A magasra nőtt füvet a virazon nevű furcsa szél döntötte meg, mely rendesen a nap vagy az éjszaka második felében fúj. A sovány talajon ritka erdőcskék, mimóza- meg akáccserjék és curra-mabol bokrok nőttek. Itt-ott sós vadvizek csillogtak, mint szétszórt üvegcserép; megnehezítették az utat, mert kerülgetni kellett őket. Kiléptek, hogy még aznap este a Salado-tóhoz, az óceán partjaira érjenek, s mi tagadás, az utasok meglehetősen fáradtak voltak, mikor este nyolc órakor megpillantották a tajtékos partot szegélyező húszölnyi magas homokbuckákat.

Hamarosan megütötte fülüket az áradó tenger elnyújtott moraja.

– Az óceán! - kiáltott fel Paganel.

– Igen, az óceán! - felelte Thalcave.

A látszólag erejük fogytán levő gyalogosok most bámulatos fürgeséggel mászták meg a homokbuckákat.

Már besötétedett. Tekintetükkel hiába kutatták a sötét végtelent. Hasztalanul keresték a Duncant.

– Pedig itt kell lennie! - kiáltott fel Glenarvan. - Fel s alá cirkálva vár ránk!

– Holnap majd meglátjuk - felelte Mac Nabbs.

Tom Austin vaktában kiáltozott a láthatatlan hajó felé, de nem kapott választ. A szél amúgy is igen erős volt, a tenger viharos. A felhők nyugatról érkeztek, s a hullámok taraja egészen a homokbuckák fölé fröcskölte szétporló tajtékját. Ha a Duncan ott is volt a megbeszélt találkozón, a fedélzeti őrhöz nem juthatott el a kiáltás, meg a parton állók sem hallhatták őt. A tengerpart semmiféle menedéket nem nyújtott. Sehol egy öböl vagy kikötő. Még egy apró beszögellés sem. A part csupán tengerbe nyúló hosszú homokpadokból állt, s ezeket még a vízből előbukkanó szikláknál is veszélyesebb megközelíteni. A homokpadok ugyanis megtörik a hullámokat, felettük különösen vad a tenger, s a viharban ilyen helyen megfeneklő hajókra biztos pusztulás vár.

Érthető volt tehát, hogy a Duncan távol marad ettől a veszélyes parttól, melyen semmiféle menedéket nem találhat. John Mangles szokásos óvatosságával nyilván a lehető legmesszebb maradt a parttól. Így vélte Tom Austin, s kijelentette, hogy a Duncan jó ötmérföldnyire beljebb járhat a tengeren.

Az őrnagy türelemre intette hát nyugtalan barátját. Nem oszlathatták szét a sűrű ködöt. Minek fárasztja hát a szemét, miért kutatja a sötét látóhatárt?

Így szólt, majd táborfélét rögtönzött a homokbuckák tövében; vacsorára elfogyasztották élelmiszerkészletük maradékát, majd az őrnagy példáját követve valamennyien meglehetősen kényelmes ágyat ástak maguknak, s a homokkal állig betakarózva, mély álomba merültek.

Egyedül Glenarvan virrasztott. A szél továbbra is erősen fújt, s az óceánon még látszott az elmúlt vihar nyoma. A torlódó hullámok mennydörgésszerű robajjal törtek meg a homokzátonyokon. Glenarvan nem tudott belenyugodni, hogy ilyen közel tudja a Duncant. Fel
sem tételezte, hogy a hajó nem ért oda a megbeszélt találkozóra. Glenarvan október 14-én hagyta el a Talcahuano-öblöt, s november 12-én ért az Atlanti-óceán partjára. Ez alatt a harminc nap alatt, míg ők átkeltek Chilén, a Kordillerákon, a pampán, az argentin síkságon, a Duncannak volt ideje megkerülni a Horn-fokot, s eljuthatott a túlsó partra. Az ilyen jó hajó nem késhetik, a vihar bizonyosan igen erős volt, nyilván félelmetesen dühöngött az Atlanti-óceán széles harcmezején, de a Duncan kiváló jacht, kapitánya jó tengerész. Nos hát, mivel itt kell lennie, bizonyosan itt is van.

Akárhogy is, ezek a gondolatok csak nem nyugtatták meg Glenarvant. Mikor a szív és az ész harcban áll egymással, nem mindig az utóbbi az erősebb. Malcolm-Castle lairdje érezte, hogy a sötétségben ott vannak mindazok, akik kedvesek számára: drága Helenája, Mary Grant, a Duncan legénysége. A hullámok csillámló cseppjei borította kihalt parton bolyongott. Figyelt, hallgatózott. Néha úgy vélte, valami bizonytalan fényt lát a tengeren.

„Nem tévedek - gondolta. - Hajó fényét láttam, a Duncanét! Ó, miért is nem tudja átjárni pillantásom a sötétséget!”

Ekkor eszébe jutott valami. Paganel azt állította, hogy nüktalop, vagyis hogy lát a sötétben. Indult, hogy felébressze Paganelt.

A tudós mormotaként aludt a gödrében, mikor erős kéz ragadta ki homokágyából.

– Ki az? - kiáltott fel.

– Én vagyok, Paganel.

– Ki az az én?

– Glenarvan. Jöjjön, szükségem van a szemére.

– A szememre? - ámult Paganel, s közben éppen dörzsölte.

– Igen, a szemére, hogy meglássa ebben a homályban a Duncant. Jöjjön!

„Az ördögbe is a nüktalopiával” - gondolta Paganel, s ugyanakkor boldog volt, hogy Glenarvan hasznára lehet.

Felállt, elgémberedett tagjait rázogatva, s az ébredő emberek szokása szerint dörmögve követte barátját a partra.

Glenarvan megkérte, nézze meg jól a tenger sötét látóhatárát. Paganel néhány percig lelkiismeretesen így is tett.

– Nos, nem lát semmit? - kérdezte Glenarvan.

– Semmit! Még egy macska sem látna az orránál messzebb.

– Piros vagy zöld lámpát keressen, vagyis a hajó jobb vagy bal oldalát!

– Nem látok én fényt, se pirosat, se zöldet! Minden fekete! - felelte Paganel önkéntelenül is lehunyódó szemmel.

Mintegy fél órán át gépiesen követte barátját, feje mellére csuklott, majd hirtelen fölkapta. Nem felelt, nem szólt többet. Bizonytalan lépteivel úgy dülöngélt, mint egy részeg. Glenarvan Paganelra pillantott. A tudós jártában aludt.

Glenarvan ekkor karon fogta, s anélkül hogy felébresztené, visszavezette gödréhez, ahol gondosan betemette.

Pirkadatkor valamennyien erre a kiáltásra ébredtek:

– A Duncan! A Duncan!

– Éljen! Éljen! - felelték Glenarvannak a társai, s a partra rohantak.

Ötmérföldnyire, a nyílt tengeren valóban ott volt a Duncan; alsó vitorlái gondosan rögzítve, s félgőzzel, lassan haladt. Kéményének füstje beleveszett a reggeli ködbe. Viharos volt a tenger, ilyen tonnasúlyú hajó nem közelíthette meg veszélytelenül a homokpadokat.

Glenarvan Paganel messzelátójával a Duncan mozdulatait figyelte. John Mangles valószínűleg nem vette észre utasait, mert a hajó folytatta útját, balra húzott vitorlacsücsökkel, vitorlagyűrűkkel a derékvitorlán, s feléjük sem fordult.

Ekkor Thalcave erős fojtást tett karabélyába, majd elsütötte a jacht irányában.

Hallgatóztak. Főként szemüket nyitották tágra. Háromszor dörrent az indián puskája, háromszor verődött vissza a dörrenés a homokbuckákról.

Végre fehér füst szállt fel a hajó oldalából.

– Megláttak bennünket! - kiáltott fel Glenarvan. - Ez a Duncan ágyúja!

Néhány másodperccel később robbanás halt el a partszélen. A Duncan nyomban elfordította csúcsvitorláját, felszította kazánja tüzét, s úgy fordult, hogy minél jobban megközelíthesse a partot.

A messzelátóval hamarosan meglátták, hogy csónakot eresztenek vízre.

– Lady Helena nem jöhet, túl komisz a tenger - mondta Tom Austin.

– John Mangles sem, ő nem hagyhatja el a hajóját - felelte Mac Nabbs.

– Nővérem! Nővérem! - kiáltotta Robert, karjait a hánykolódó jacht felé nyújtva.

– Ó, miért nem lehetek már a hajón! - türelmetlenkedett Glenarvan.

– Türelem, Edward. Két óra múlva ott lesz - csitította az őrnagy.

Két óra múlva! Valóban, a hatevezős csónak nem tehette meg hamarabb az oda-vissza utat.

Glenarvan ekkor Thalcavéhoz lépett, aki karját mellén keresztbe fonva, Thauka oldalán nyugodtan szemlélte a hullámok táncát.

Glenarvan megfogta a kezét, s a jachtra mutatva így szólt hozzá:

– Gyere!

Az indián lassan megrázta a fejét.

– Gyere, barátom! - szólt ismét Glenarvan.

– Nem - felelte csendesen Thalcave. - Itt van Thauka, és ott a pampák! - tette hozzá, s szenvedélyes mozdulattal a hatalmas síkságra mutatott.

Glenarvan megértette, hogy az indián sohasem hagyná el a földet, melyben ősei csontjai porladnak. Tudta, milyen áhítatos ragaszkodás fűzi e puszták fiait a szülőföldhöz. Nem erőszakoskodott hát, megszorította Thalcave kezét. Akkor sem erősködött, mikor az indián sajátos mosolyával visszautasította szolgálata díját, s így szólt:

– Barátságból.

Glenarvan nem tudott mit mondani neki. Legalább valami emléket szeretett volna adni neki, mely majd európai barátaira emlékezteti őt. De hát mije maradt meg? Fegyvereit, lovait, mindent elvesztett a rettenetes árvízben. Barátai sem voltak gazdagabbak nála.

Nem tudta hát, hogyan hálálja meg derék vezetőjük önzetlenségét, mikor egy hirtelen ötlete támadt. Tárcájából egy csodálatos arcképet keretező érmet húzott elő, Lawrance remekművét, s átnyújtotta az indiánnak.

– A feleségem - mondta.

Thalcave megindultan nézte a képet, s egyszerű szavakkal így szólt:

– Jóságos és szép.

Majd Robert, Paganel, az őrnagy, Tom Austin és a két matróz mondott megható szavakkal búcsút a patagonnak. A derék emberek őszinte megindultságot éreztek, hogy el kell válniuk ettől a vakmerő, odaadó baráttól. Thalcave valamennyiüket széles mellére ölelte, Paganel ráerőszakolta Dél-Amerika és a két óceán térképét, melyet az indián gyakran érdeklődve nézegetett. Ez volt a tudós legértékesebb holmija. Robert csak gyengédséget adhatott, így hát megölelte megmentőjét, s Thaukáról sem feledkezett meg.

Időközben közel ért a Duncan csónakja; besiklott a zátonyok közti keskeny csatornába, s hamarosan partot ért.

– A feleségem? - kérdezte Glenarvan.

– A nővérem? - kiáltotta Robert.

– Lady Helena és Grant kisasszony a hajón várja önöket - felelte a bárka kormányosa. - Induljunk, uraim, egy perc vesztenivalónk sincs, mert érezhetően közeledik az apály.

Az utazók még utoljára megölelték az indiánt. Thalcave a bárkáig kísérte barátait. A csónakot vízre lökték. Mikor Robert a bárkába akart szállni, az indián a karjába vette, s gyengéden nézett rá.

– Eredj! - mondta neki. - Férfi vagy.

– Isten veled, barátom, isten veled! - szólt még egyszer Glenarvan.

– Viszontlátjuk-e valaha egymást? - kiáltott fel Paganel.

– Quien sabe? Ki tudja? - felelte Thalcave, s karját az égnek emelte.

Az indián utolsó szavait elkapta a szél.

A bárka kijutott a nyílt tengerre. Az apály sodrában távolodott. A hullámok tajtékán át még sokáig látták Thalcave mozdulatlan árnyát. Majd magas termete egyre kisebbnek látszott, s eltűnt barátai szeme elől.

Egy óra múlva Robert elsőnek ugrott a Duncan fedélzetére, s Mary Grant nyakába borult, miközben a hajó legénységének vidám hurrázása betöltötte a levegőt.

Így ért véget ez a Dél-Amerikán át nyílegyenesen haladó út. Sem hegyek, sem folyók nem téríthették el útjukból e rendíthetetlen utazókat, s ha emberi gonoszsággal nem is kellett megküzdeniük, a gyakran rájuk támadó természeti erők nehéz próbára tették rettenthetetlen bátorságukat.