Az Indépendance-erőd

A Sierra Tandil ezerlábnyira emelkedik a tenger szintje fölé, őskori képződmény ez a hegylánc, vagyis régibb minden szerves anyagnál; metamorf kőzet, ami azt jelenti, hogy anyaga és szerkezete a belső hő hatására formálódott. Fű borította, félkör alakú gnájszdombok láncolatából áll. A róla elnevezett Tandil kerülethez tartozik a Buenos Aires-i tartomány egész déli része, határát az a lejtő képezi, mely észak felé tereli a hegyoldalban eredő riókat.

Ennek a kerületnek mintegy négyezer lakosa van, Székhelye a hegy északi lejtőjének tövében fekvő Tandil falu; védelmét az Indépendance-erőd biztosítja; fekvése szerencsés, közelében folyik a jelentékeny Chapaléofu-patak. A falu különös sajátossága, hogy lakossága francia baszkokból és olasz telepesekből áll. Ezt Paganel nyilván tudta. Franciaország alapította ugyanis az első idegen településeket a La Plata alsó folyása mentén. 1828-ban a francia Parchappe építtette az indiánok szüntelen betörései ellen az Indépendance-erődöt. Vállalkozásában egy nagyszerű tudós segítette: Alcide d’Orbigny, aki legjobban ismerte, legkomolyabban tanulmányozta és írta le Dél-Amerika déli országait.

Tandil falu meglehetősen jelentékeny hely. Galerákon, a síkvidéki közlekedésre oly alkalmas ökrös szekereken innen tizenkét nap alatt el lehet jutni Buenos Airesbe; ezzel magyarázható a falu viszonylag élénk kereskedelme: a falu a városba küldi az estanciáin tenyésztett állatokat, a saladerókból kikerülő sózott húst és az indián ipar különleges termékeit, pamut- és gyapjúszövetet, a bőrfonók oly keresett munkáit stb. Tandilban így nemcsak kényelmes lakóházak vannak, hanem iskolák, templomok is, hogy lakói mind a jelen, mind pedig a túlsó világra kiművelődjenek.

Paganel ismertette társaival ezeket az adatokat, és hozzáfűzte, hogy Tandil faluban minden bizonnyal felvilágosítják majd őket; az erődben egyébként mindig ott állomásozik a nemzeti hadsereg egy különítménye. Glenarvan egy láthatólag kellemes fonda istállójában szállásolta el a lovakat, majd Thalcave vezetésével az őrnagy, Paganel és Robert kíséretében elindult az Indépendance-erőd felé.

Néhány percnyi kapaszkodó után a kapuhoz értek, melyet meglehetősen figyelmetlenül őrzött egy argentin őrszem. Minden nehézség nélkül bejutottak, ami vagy nagy hanyagságra, vagy az erőd tökéletes biztonságára mutatott.

Az erőd udvarán néhány katona gyakorlatozott, legidősebbjük húszéves lehetett, a legfiatalabb alig hét. Az igazat szólva egy tucatnyi gyerek vívogatott egymással elég ügyesen. Egyenruhájuk derékban bőrövvel összefogott csíkos ingből állt; nadrágnak, térdnadrágnak vagy skót szoknyának híre-hamva sem volt; az enyhe idő egyébként igazolta ezt a lenge öltözéket. Paganel elismerően gondolt arra a kormányra, mely nem költi a pénzt vállpaszományra. Mindegyik gyerek csappantyús puskát és kardot viselt; a kard túl hosszú, a puska túl nehéz volt a kicsinyeknek. Napbarnította arcukon valami családi vonás volt látható. Még az őket vezénylő káplár is mintha hasonlított volna rájuk. Nyilvánvalóan tizenkét testvér gyakorlatozott a tizenharmadik parancsnoksága alatt.

Paganel nem csodálkozott, ismerte az argentin statisztikát, tudta, hogy minden családban átlag kilenc gyerek van; az nagyon meglepte azonban, hogy a kis katonák francia módra gyakorlatoznak, s hogy tökéletes pontossággal hajtják végre a puskatöltés tizenkét mozdulatát. A káplár gyakran a tudós anyanyelvén osztogatta parancsait.

– Ez aztán furcsa - mondta Paganel.

Glenarvan azonban nem azért jött az erődbe, hogy gyakorlatozó gyerekeket nézegessen, még kevésbé, hogy nemzetiségük, származásuk iránt érdeklődjék. Nem hagyott hát több időt Paganelnak a csodálkozásra; megkérte, tudakozódjék a helyőrség parancsnoka után. Paganel így is tett, s az egyik argentínai katona a kaszárnyául szolgáló kis ház felé indult.

Néhány perc múlva megjelent maga a parancsnok. Ötven év körüli, erőteljes, katonás férfi volt, sörtebajuszt viselt, arccsontjai kiugróak voltak, haja őszes, tekintete parancsoló - már amennyire a kurta pipájából gomolygó füst látni engedte. Járása hazája öreg altisztjeinek sui generis¹ megjelenésére emlékeztette Paganelt.

A parancsnokhoz fordulva Thalcave bemutatta neki Glenarvan lordot és társait. Míg beszélt, a parancsnok szüntelenül, meglehetősen zavarba ejtő kitartással Paganelt nézegette. A tudós nem értette, mit akar tőle az öreg katona, s éppen meg akarta kérdezni, mikor az minden teketória nélkül megragadta a kezét, s így kiáltott fel a földrajztudós anyanyelvén:

– Ön francia?

– Igen, francia vagyok - felelte Paganel.

– Ó! De örülök! Isten hozta! Isten hozta! Én is francia vagyok - ismételgette a parancsnok, miközben nyugtalanító hévvel rázta Paganel kezét.

– Barátja? - tudakolta az őrnagy.

– Az ám! - felelte Paganel büszkén. - Az embernek az öt világrészben akad barátja.

Miután nagy nehezen kiszabadította kezét ebből az élő satuból, nyugodtabb beszélgetésbe kezdett a nagy erejű parancsnokkal. Glenarvan szívesen ejtett volna szót arról, ami idevezette őket, de a katona az élettörténetét mesélte, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy azt félbeszakítsa. Látszott, hogy a derék ember régen hagyta el Franciaországot, elszokott anyanyelvétől, s ha a szavakat nem is, azt már elfelejtette, hogyan kell összerakni őket. Körülbelül úgy beszélt, mint a francia gyarmatok négerei.

A látogatók hamarosan megtudták, hogy az Indépendance-erőd parancsnoka francia őrmester volt, Parchappe egykori bajtársa.

1828 óta, vagyis alapítása óta nem hagyta el az erődöt, s most az argentin kormány megbízásából ő a parancsnoka. Ötvenéves volt, baszk származású; Manuel Ipharaguerre-nek hívták. Nevéből láthatóan kevés hiányzott hozzá, hogy spanyol legyen. Nem sokkal az országba érkezése után Manuel őrmester felvette az argentin állampolgárságot, feleségül vett egy derék indián nőt, aki most hathónapos ikerpárt szoptatott. Két fiút természetesen, mert az őrmester érdemes élettársa nem merészelte volna leánygyermekkel megajándékozni őt. Manuel nem tudott elképzelni más életmódot, mint a katonaéletet, s remélte, hogy idővel és isten segítségével egy egész osztag ifjú katonával ajándékozhatja majd meg a köztársaságot.

– Látta! - mondta. - Kedvesek! Jó katonák! José! Juan! Miquele! Pepe! Pepe hétéves! Maga harapja el a töltényeit!

Pepe e dicséret hallatára összecsapta apró sarkait, s fegyverével tökéletes gráciával tisztelgett.

– Sokra megy! - mondta az őrmester. - Egy napon ezredes, brigadéros!

Manuel őrmester olyan elragadtatással beszélt, hogy nem akartak vitába szállni vele sem a fegyverforgatás mesterségének felsőbbrendűségéről, sem a harcias ivadékaira váró jövőről. Boldog volt, s mint Goethe mondja: „Semmi sem ábrándkép, ami boldoggá tesz bennünket.”

Thalcave nagy csodálkozására mindez eltartott egy negyedóráig. Az indián nem értette, hogy jöhet ki egyetlen torokból ennyi szó. Senki sem szakította félbe a parancsnokot. Mivel azonban egy őrmester - még egy francia őrmester is - előbb-utóbb kifogy a szóból, hát Manuel is elhallgatott, s felszólította vendégeit, kövessék otthonába. Az utazók beletörődtek, hogy megismerik Ipharaguerre asszonyt, ki „tisztes személyiségnek” látszott; ha ugyan ezt az óvilági szót lehet egy indián asszonnyal kapcsolatban használni.

Majd, mikor eleget tettek minden kívánságának, az őrmester megkérdezte, minek köszönheti látogatásukat. Eljött a döntő pillanat, hogy előadják mondanivalójukat.

Paganel franciául elmesélte neki a pampákon át tett útjuk történetét, végül megkérdezte, miért hagyták el az indiánok a vidéket.

– Senki! Valóban senki! - felelte az őrmester vállát vonogatva. - Mi meg ölbe tett kézzel... Nincs mit tenni!

– De miért?

– Háború.

– Háború?

– Igen! Polgárháború...

– Polgárháború? - kérdezte Paganel, s akaratlanul is „néger módra” beszélt.

– Igen, a paraguayiak és a Buenos Aires-iak között - felelte az őrmester.

– És?

– És az indiánok mind északon, Flores tábornok nyomában. Indiánok fosztogatók, fosztogatnak.

– És a kacikák?

– A kacikák velük.

– Katriel?

– Nincsen Katriel.

– Hát Kalfukura?

– Nincs többé Kalfukura.

– És Janchetruz?

– Az sincs.

A válaszokat lefordították Thalcavénak, aki egyetértően bólogatott. Thalcave úgy látszik nem tudott a háborúról, vagy csak elfelejtette, hogy a köztársaság két pártját polgárháború tizedeli, melybe később aztán Brazília is beavatkozott. E belháborúkban az indiánok csak nyerhettek, s nem hagyhattak kiaknázatlanul egy ilyen jó alkalmat a fosztogatásra. Az őrmester tehát nem tévedett, mikor az észak-argentínai polgárháborúval magyarázta a pampák elnéptelenedését.

Ez az esemény azonban meghiúsította Glenarvan terveit, számításai halomra dőltek. Ha Harry Grant a kacikák foglya, nyilvánvalóan őt is magukkal hurcolták az északi határvidékre. Érdemes-e vajon megkísérelni egy ilyen veszélyes és csaknem hiábavaló kutatóutat egészen a pampák északi határáig? Ezt a súlyos döntést komolyan meg kellett vitatniuk.

Az őrnagynak, míg barátai szótlanul nézték egymást, még egy fontos kérdés jutott eszébe.

– Vajon az őrmester hallott-e a kacikák fogságába esett európaiakról?

Manuel néhány percig gondolkozott, emlékei közt kutatott.

– Igen - felelte végül.

– Ó! - kiáltott fel Glenarvan, aki kapva kapott az új reménységen.

Paganel, Mac Nabbs, Robert és Glenarvan körülvették az őrmestert.

– Beszéljen! Beszéljen! - sürgették mohón.

– Néhány éve - felelte Manuel. - Igen... ez az... európai foglyok... Sohasem láttam őket...

– Néhány éve? - kérdezte Glenarvan. - Téved... A hajótörés dátuma pontos... A Britannia 1862 júniusában süllyedt el.

– Régebben, uram.

– Lehetetlen! - kiáltott fel Paganel.

– Pedig így van! Pepe születésekor történt... Két emberről hallottam...

– Nem, három! - szólt Glenarvan.

– Kettő - jelentette ki határozottan az őrmester.

– Kettő? - kérdezte Glenarvan csodálkozva. - Két angol?

– Nem - felelte az őrmester -, ki beszél angolokról? Nem... egy francia meg egy olasz.

– Egy olasz, akit lemészároltak a poyuche indiánok?

– Igen! Azóta megtudtam... a francia megmenekült.

– Megmenekült! - kiáltott fel Robert, aki úgy függött az őrmester ajkán, mintha élete függne a választól.

– Igen, megmenekült az indiánok kezéből - felelte Manuel.

Mindnyájan a tudósra néztek, aki kétségbeesetten verte a homlokát.

– Értem! - mondta végül. - Minden világos, minden érthető!

– Miről van szó? - türelmetlenkedett a nyugtalan Glenarvan.

– Barátaim - szólt Paganel, és megfogta Robert kezét -, súlyos tévedésbe estünk, ezzel szembe kell néznünk! Téves nyomot követtünk! Nem Grant kapitányról beszél az őrmester, hanem egy hazámfiáról, akinek társát valóban megölték a poyuchók; egy franciáról, aki több ízben elkísérte ezeket a kegyetlen indiánokat a Colorado partjára, aki, miután szerencsésen megmenekült a karmaikból, viszontlátta Franciaországot. Abban a hiszemben, hogy Harry Grant nyomát követjük, a fiatal Guinnard útján haladtunk!

Néma csönd fogadta ezt a bejelentést. A tévedés nyilvánvaló volt. Amit az őrmester mondott, a fogoly nemzetisége, társának legyilkolása, szökése az indiánok fogságából, mindez tévedésüket bizonyította. Glenarvan tanácstalanul tekintett Thalcavéra. Ekkor az indián megszólalt:

– Sosem hallott három angol fogoly felől? - kérdezte az őrmestert.

– Soha - felelte Manuel. - ... Eljutott volna a híre Tandilba... Hallottam volna... Nem, nem hallottam...

E határozott válasz után Glenarvannak nem volt több dolga az Indépendance-erődben. Köszönetet mondtak az őrmesternek, kezet szorítottak vele, aztán távoztak.

Glenarvan kétségbeesett, hogy tervei így füstbe mentek. Robert szótlanul, könnyes szemmel ment mellette. Glenarvan nem talált szót vigasztalására. Paganel magában beszélve hadonászott. Az őrnagy összeszorította az ajkát. Thalcavénak pedig nagyon sértette indián önérzetét, hogy téves nyomot követett. Pedig senki sem gondolt arra, hogy szemrehányást tegyen neki igazán érthető tévedéséért.

Visszatértek a fondába.

Szomorúan megvacsoráztak. Kétségtelen, egyik bátor, odaadó férfi sem bánta a hiába elszenvedett fáradságot, a hasztalanul kiállt veszedelmeket. Most azonban úgy érezték, minden remény egy szempillantás alatt szertefoszlott. Mert vajon rátalálhatnak-e Grant kapitányra a Sierra Tandil és a tenger között? Aligha. Manuel őrmester minden bizonnyal megtudta volna, ha az Atlanti-óceán partjain az indiánok fogságba ejtenek valakit. Hasonló esemény nem kerülte volna el a Tandiltól Carmenig, a Rio Negro torkolatáig kereskedő bennszülöttek figyelmét. Márpedig az argentínai síkság kereskedői mindent tudnak, mindent elfecsegnek. Mindössze egyet tehettek, azt, hogy megállapodásuk szerint a Medano-fokhoz sietnek, hogy mielőbb a Duncanra szálljanak.

Paganel elkérte Glenarvantól azt az okmányt, amelynek alapján kutatásaik ilyen rossz irányba tévedtek.

Leplezetlen haraggal olvasgatta újra meg újra, új magyarázatát kereste.

– Pedig ez az irat világos! - mondogatta Glenarvan.

– Egyértelműen beszél a kapitány hajótöréséről, fogságba esése helyéről.

– Hát nem! - felelte a földrajztudós, és az asztalra csapott. - Nem és nem! Minthogy Harry Grant nincs a pampákon, nincs is Amerikában. S hogy hol van, elárulja ez az irat, el fogja árulni, vagy ne legyen Paganel a nevem!