A Párisból jött levél.

És a mint irta, irta ezt a levelet, a szemei megteltek könynyel.

Erik azóta, hogy Stockholmba haza érkezett, minden áldott nap egy rakás levelet kapott a világ minden tájékáról. A tudós társulatok, valamint egyes emberek szerencsét kivántak neki, elhalmozták őt dicséretekkel, kitüntetésekkel, megválasztották dísz-tagnak.

Egy napon két levelet kapott Párisból. Az egyiket a Franczia Földrajzi Társaság küldötte, felajánlotta neki és társainak dísz-oklevelét abból az alkalomból, hogy a sark-körüli utat, a mely eddig még senkinek sem sikerült, megtették.

A másik levél pecsétje első pillantásra feltünt Eriknek.

E. D. betük, körülötte pedig ez a két szó Semper idem.

Ugyanez a két betü és jelmondat állott a levélpapir egyik felén is. Durrieu úr irta ezt a levelet; szóról-szóra így hangzott:

– Kedves fiam, hadd szólítsam önt így már előre is. Épen az imént olvastam el az ön életrajzát, melyet egyik svéd lapból fordított valaki francziára. A mit olvastam, az egész valómból kiforgatott. Ha igaz, hogy önt ezelőtt huszonkét évvel egy noroëi halász fogta ki a tengerből Bergen környékén, hogy a bölcső, melyben feküdt, egy bójéra volt kikötve, s a bójén Cynthia név állott; s hogy ez a hajó 1858 október havában a Féroë sziget tájékán hajótörést szenvedett, s hogy önt főleg annak a matróznak a felkeresése vezérelte, midőn a sarki expediczióra elindult... Oh, ha ez mind szóról-szóra igaz, (s mit nem adnék, ha csakugyan igaz volna!) kérve-kérem, rögtön táviratilag tudasson engemet. Minden pillanat drága, ó siessen, siessen!

Mert ha igaz, úgy tudd meg, hogy te az én édes unokám vagy!... Kimondhatatlan gyönyörűség még csak gondolatnak is!... Az én unokám, a kit évek óta siratok, a kinek a halála martír-kínokkal töltötte el huszonkét év óta egyetlen, drága leányomnak a szivét... A Cynthia temette el keserves, hosszú özvegységének egyetlen napsugarát, reményét, vigaszát...

Ha te volnál... ó ha te volnál a miénk, te a dicső, jeles ifjú...! Boldogságnak talán igen sok is volna! Nem is merek addig reá gondolni, míg bizonyosságot nem tudok... Az életrajz minden adata megegyezik a szomorú esemény adataival. Igaznak kell lennie, hiszen néhai vőm szakasztott másának látszottál, mikor Brestben először megláttalak. Úgy megszerettelek első látásra..! Lehetetlenség, hogy ne lennél az én unokám.

Egyetlen szót kérek feleletül, de rögtön!... Míg az a szó meg nem érkezik, addig nem élek, nem akarok élni. Esdve kérlek, fiam, siess a válasszal. Huszonkét évi szenvedésünk nevében kérlek, tudass azonnal.

*Durrieu E.
* volt nagykövet. Paris, Varennes-utcza 104.

E levélhez a következő irat volt csatolva. Erik dobogó szívvel olvasta, mohó kiváncsiság szállotta meg.

«Új-Orleánsban voltam franczia nagykövet, midőn leányom: Katalin feleségül ment egy Durrieu György nevű franczia fiatal emberhez; távoli rokonunk volt, ő is bretagnei. Durrieu György bányamérnök volt. Azért jött Amerikába, hogy egy ujonnan felfedezett petróleumforrást kikémleljen; számított arra, hogy évekig ott marad. Eljárt a házamhoz, s mint honfitársamat, rokonomat, s különben is művelt ifjút szivesen fogadtam, apja gyermekkori kedves barátom volt. Később megkérte leányom kezét s én szivesen rájok adtam az áldásomat. Házasságuk után rövid időre engem váratlanul a rigai követséggel biztak meg, el kellett hagynom Amerikát, vőm azonban ott maradt az Egyesült-Államokban, fontos érdekek kötötték oda. El kellett leányomtól válnom. Kis fiuk született épen akkor, nagyapja és apja után Emil-Henrik-György névre keresztelték.

Hat hónappal utóbb vőm a bányában hirtelen meghalt. Szegény leányom husz éves korában özvegy sorára jutva, úgy a hogy rendezte az ügyeit s kicsiny fiával együtt felszállott a Cynthia nevű hajóra, mely Hamburgba indult. Haza sietett hozzám.

1858 október 7-ikén a Cynthia a Feroë-szigetektől keletre hajótörést szenvedett. A hajó eltünése nagyon gyanus volt, maig sem tudták az okát kideríteni. A hajón uralkodó zűrzavarban szegény leányom a mentőcsónak felé közeledett; a kis gyermeket bölcsőstül együtt egy mentő-bojéra kötötték, de mielőtt leányom vagy bárki is megakadályozhatta volna, a bójé kicsúszott vagy valaki erővel ellökte s a tengeren tova úszott.

Leányom a hullámok közé akart ugrani; akarata ellenére, erőnek erejével mentették meg az életét... ájultan feküdt a csónakban, csak akkor tért magához, mikor Feroë szigetén partra szállították. Élet és halál közt lebegett aztán... hála a derék matróz önfeláldozó jóságának, életben maradt, s a matróz hazahozta. Ezt a jólelkű embert Denmon Jánosnak hívták, a házamnál maradt holta napjáig, Kis-Ázsiában halt meg.

Sohasem mertünk józan elmével arra gondolni, hogy a szegény kis csecsemő életben maradt. Tudakozódtam Shetlandban, Bergenben, Feroë szigetén, mert egyáltalában nem hihették, hogy tovább juthatott volna az uszó bojé. A kutatásnak természetesen nem volt semmi eredménye. Noroë alighanem kívül esik a rendes közlekedés vonalán, különben tudomást szereztek volna ott is róla.

Mikor láttam, hogy unokámat fel nem lelhetem, minden gondom az én kétségbeesett leányomra irányult. Lelki és testi szenvedés sorvasztotta őt napról-napra. Megesett a szívem, ha reá néztem sápadt arczára. Kértem, hogy küldjenek keletre, magammal vittem őt, hogy feledje az irtózatos multat, én magam tudományos búvárkodásba merültem, hogy szintén feledjek... Hiába való volt minden buzgólkodásom, soha egy perczre sem tudtam elűzni lelkéből az árnyat. Két év óta itt élünk Francziaországban; vagy itt Parisban, vagy a Brest közelében levő Val-Férayban tartózkodunk, családunk ősi birtokán. Vajha a sors megengedné, hogy minél előbb itt ölelhetném szívemre az én drága unokámat; leányom pedig régóta elsiratott, most is mindig emlegetett fiát? Még nem merek neki szólani, addig nem, míg biztosan tudok mindent. Feltámadás napja lesz az szegény, megtört szivének! Ha most mondanám meg s aztán csalódnia kellene, talán... megölné őt a csalódás...

Ma hétfő van, szombaton itt lehet a válasz.»

Erik az utolsó sorokat már nem látta, patakzott szeméből a köny. A szive megtelt boldogsággal, s mégis, mintha félt volna, hogy hátha korán örül. És mégis, az adatok mind egy szálig megegyeznek, ó mily édes remény! Vajon elbizakodhatik-e benne? Van hazája, van édes anyja, s minő hazája! Erről álmodozott gyermek-elmével, erről a büszke, szabad hazáról, melynek története eltöltötte őt lelkesedéssel! Ez a haza a szabad eszmék főfészke, nagy szellemek szülőhelye, s a legujabb kor műveltségének zászlóvivője!

Attól félt, hogy talán mégis csak álmodik. Hiszen olyan sokszor kellett már az életben csalódnia. Sietett a doktorhoz, hogy tanácsot kérjen tőle.

A doktor figyelmesen végighallgatta a levelet és a melléje csatolt iratot. Gyakran tett egy-két megjegyzést s végül kitörő örömmel kiáltott fel:

– Itt a kétségnek még csak árnyékáról sem lehet szó; kedves fiam, te most az egyszer nem csalódhatol, föllelted családodat. Sürgönyözz rögtön nagyatyádnak.

– De mit?

– Azt, hogy holnap elindulsz, hogy minél előbb szivedre szorítsd nagyatyádat és keblére borulj édes anyádnak.

Az ifjú kapitány melegen szorította a jó doktor kezét dobogó szivére, s aztán kocsiba ült, s a táviróhivatalhoz sietett. Még aznap felült a vasutra, azon elment Malmöba, Svédország észak- nyugati határához, husz percz alatt átkelt a szoroson, Koppenhágában a belga-holland gyorsvonatra ült, Brüsszelen át Párisba sietett.

Szombaton este hét órakor, tehát hat nappal azután, hogy Durrieu a levelét megirta, az északi pályaudvaron várakozott izgatottan a brüsszeli gyorsvonatra... azon jött az unokája.

A vonat végre-valahára berobogott. A nagyapa és unokája ölelték-csókolták egymást. Az utóbbi napok óta szüntelen egymásra gondoltak, s íme úgy tűnt fel a viszontlátás örömében, mintha örökké együtt lettek volna.

– Hát édes anyám - kérdé Erik.

– Nem mertem neki mindent megmondani fiam, míg itt nem látlak téged... - s az aggastyán arcza boldogságtól ragyogott; ajkáról olyan édesen hangzott ez a te szó!

– Még nem tudja?

– Sejti, fél és remél! Mikor a táviratot megkaptam, egyet-mást óvatosan tudtára adtam neki, hogy a hirtelen öröm végzetessé ne váljék. Mondtam, hogy az a bizonyos svéd tengerésztiszt, a kivel Brestben találkoztam, némi nyomra vezet... ó sokszor emlegettelek, fiam, tégedet! Nem tud tehát semmi bizonyosat, de vár valamire; anyai szivének sejtése megszólalt. Ma reggel minden erőmet össze kellett szednem, hogy izgatottságomat leplezzem. Jól láttam, hogy minden mozdulatomra figyel. Egyszer-kétszer, mintha kérdezni akart volna valamit tőlem. Féltem, hogy baja történhetik. Ma nem is mertem otthon ebédelni, hátha faggatni kezd...

Így beszélgetve siettek a kocsi felé.

Ez alatt Durrieuné a varennes-úti ház szalonjában türelmetlenül várta atyja megérkezését. Elhatározta, hogy ebéd alatt felvilágosítást kér tőle. Már napok óta izgatottan látja apjának titkolózását, tudta, hogy Svédországból táviratot kapott, s az az egy-két szó, a mit atyjától hallott, a sejtések egész tengerét ébresztette fel benne. Nem tudta elképzelni, hogy miért titkolózik előtte az apja, holott eddig mindent megmondott neki.

– Talán valamivel meg akar engem lepni - tünődék magában.

Főleg tegnap és tegnapelőtt nagyon türelmetlen volt az apja; sajátságos örömtől ragyogott az arcza, hiába akarta titkolni, nem tudta. Vajon miért hozta szóba a Cynthia dolgát, holott arról sohasem szeretett vele beszélni? Hirtelen valami gondolat villant fel agyában; hátha nyomára jött a fiucskának... Neki ezt tudnia kell. Alig várja, hogy haza jöjjön. Megkérdezi tőle.

Mert Durrieuné sohasem mondott le teljesen arról a reményről, hogy fiát megtalálja. Ó az anyai szív nagyon makacs az ő reménykedésében! Ha ott látja gyermekét a ravatalon s tudja, hogy soha fel nem keltheti síri álmából: még akkor is hisz a csodában, hátha feltámad a kis halott...

Durrieuné szive féltékenyen őrizte a reményt, hogy látni fogja még régóta elvesztett fiacskáját... Olyan elevenen élt lelkében minden mozzanata annak a szörnyű katasztrófának! Mikor a Cynthia sülyedni kezdett... látta a gyermek kedves arczát, feküdt a bölcsőben, aludt... aztán reá erősítették a bojéra... hullám csapott a hajóra, nagy volt a zűrzavar, a matrózok fejöket vesztve szaladtak ide s tova; egyszer csak az ár elragadja a bojét, rajta a gyermeket!...

Aztán elsötétült előtte a világ. Eszméletlenül rogyott össze, többre nem emlékszik! Irtózatos volt a felébredés! A kétségbeesés kínos órái, gyötrelmes napjai, mind-mind megelevenedtek most, hogy átszenvedje ujra a kimondhatatlan kínokat... Csaknem egy negyedszázadig tartó mártiromság jutott ki szegénynek osztályrészeül.

Hányszor eltünődött e hosszú idő alatt! Ha most élne, már futkározna... most meg iskolába járó gyermek volna... aztán felserdült ifjú... Avagy talán valahol messze tőle él és olyan, mint a minőnek ő látja lelke szemeivel... És nem volt a világnak semmi hatalma, a mi szivéből a remény gyökérszálait ki tudta volna tépni.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták elméjét most is, midőn atyját várta.

Durrieu úr belépett a szobába, s utána egy ifjú ember jött. Az aggastyán ezekkel a szavakkal mutatta be:

– Nézd, leányom, bemutatom neked Erik urat, a kiről neked annyiszor beszéltem, épen most érkezett Párisba. A Földrajzi Társaság díszoklevéllel tüntette ki őt. Itt tartózkodása alatt a mi szivesen látott vendégünk lesz:

Jövet a kocsiban úgy beszélték meg a dolgot, hogy Erik egyelőre Hersebom Erik marad. Később majd szóba hozza, hogy Noroëban a tengerről kifogtak egy gyermeket, s így aztán lassan a titokról lehull a lepel. Csakhogy a mint szemtől-szembe láthatta az édes anyját - megfeledkezett a szerepről, a mit játszania kellett volna. Halálos sápadtság lepte el az arczát, s mélyen meghajlott előtte. Egy árva szót sem tudott szólani.

A hölgy felkelt a székről, jóságos tekintettel nézett reá... s aztán szemeibe fény szökött, ajka remegett s ölelésre tárta karját:

– Fiam!... Ön az én fiam! - így kiáltott fel.

Aztán még közelebb lépett hozzá:

– Igen, igen, te az én fiam vagy! Szakasztott mása az édes apádnak!

Erik zokogott kimondhatlan boldogságában, térdre roskadt édes anyja előtt, a ki keze közé fogta fejét és végtelen meghatottsággal megcsókolta a homlokát.