TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
Ágyudörgések.
Erik mihelyt kiadta a rendeletet, hogy az Albatros*t üldözni kell, egyúttal azt is elrendelte, hogy a hajó előrészén elhelyezett ágyut meg kell tölteni, s lövésre előkészíteni. Ez természetesen hosszabb időt vett igénybe, s ez alatt az *Albatros jócskán előre haladt. Pompás egy hajó volt az is; most tűnt ki ebben a hajszában. Azért Erik még nem süttette el az ágyut, mert a lőtávolon kívül eső *Albatros*nak nem árthatott. Ő is teljes gőzerővel haladt előre, mindazonáltal a távolság az üldözött és üldöző hajók között több óra hosszán át nem csökkent.
Mindenesetre szerfölött koczkáztatott volt ez a merész támadás, mert rengeteg sok szénfogyasztással jár, s ha hogy sikertelen marad, a biztos pusztulásnak néznek elébe. Mindezt jól megfontolta Erik, s mielőtt e végső eszközhöz folyamodott volna, szóvá tette a hajó népsége előtt:
– Barátaim, tudjátok, hogy minő alávaló módon akart mindnyájunkat tönkretenni az Albatros tulajdonosa, midőn a Sein-sziget közelében levő szirteket eltüntette a térképről. Nyugton hagyjuk-e őt, hogy újabb ármánykodással törjön vesztünkre, vagy üldözőbe vegyük őt, s lehetőleg ártalmatlanná tegyük, mielőtt ő csalna minket lépre az éjjeli sötétségben? Nem titkolom előttetek, hogy minő koczkáztatott, sőt veszélyes ez a vállalat, ha esetleg meddő találna maradni, épen azért reátok bízom, hogy döntsétek el: üldözzük-e az *Albatros*t, vagy ne?
A matrózok egymás között halkan tanakodtak s végül megbizták Hersebom gazdát, hogy megállapodásukat adja a kapitánynak tudtára.
– A legénységnek az a kivánsága, hogy az Alaska üldözze tovább azt a gazembert - mondá nyugodtan Hersebom.
– Helyes! - kiáltott fel Erik. - Akkor hát előre, hogy egérutat ne vehessen.
Mihelyt az esti homály alászállott a tengerre, az Alaska villamos fényét reávetette a minden áron menekülni iparkodó Albatros*ra, hogy egész éjen át folyton szemmel tarthassák. A két hajó között a távolság még mindig nem csökkent; az *Albatros a sarkpont felé vette útját. Másnap délben az Alaska 78°21'14" északi szélesség és 98° hosszúság alatt volt.
Az úszó jéghegyek mind sűrűbben kezdettek mutatkozni. Az Alaska jégtörő pánczél-orrának jó hasznát vették, mint akkor, mikor a Baffin-tengeren jöttek keresztül. Erik úgy intézte a hajó menetét, hogy az Albatros ne vehessen egérutat kelet felé, minden áron oldalba akarta fogni.
Most már a Tudor Brown hajója sem haladhatott olyan gyorsan, minduntalan jéghegyek meredeztek ellenébe, s elül-hátul veszélyes ellenség ellen kellett védekeznie.
Erik csak várta, leste a kinálkozó alkalmat, hogy hirtelen neki szorítsa az *Albatros*t valamely jégtorlasznak.
Erik az árboczkosárból az Albatros minden mozdulatát figyelemmel kisérte, hogy a kellő időben intézkedhessék. Egyszer csak látja, hogy az Albatros egy öbölszerű nyilásba háttal befordul, s úgy les a közeledő *Alaská*ra, mint a vadállat a zsákmányára.
Az ifjú kapitány még le sem ért a hajó hidjára, midőn egy golyó süvített el az árboczok felett.
Így hát az Albatros kezdette meg az ágyuzást.
– Annál jobb - mondá Erik - annál jobb, hogy ő kezdette meg.
Ágyuszóra ágyuszóval felelt ő is, de nem volt szerencsésebb Tudor Brownnál. A golyó nem ártott az Albatros*nak; magasan repült el felette. Az *Albatros második golyója két matrózt ölt meg, viszont az Alaska ágyúja rést ütött a hajó oldalán.
Ezenközben a két hajó félelmesen közeledett egymáshoz, hogy élet-halál harczot vívjon egymással, midőn az ágyudörgések közé távoli mennydörgés zaja vegyült. Az ég kelet felől kezdett hirtelen beborulni.
Óriási vihar közeledett... Vajjon azért-e, hogy az Albatros elmenekülhessen? Erik szörnyen megijedt erre a gondolatra. Minden áron hozzá akart férni az *Albatros*hoz. A hajón levőket sietősen felfegyverzette, késeket, puskákat osztogatott szét közöttük, teljes gőzerővel rontott neki a yachtnak.
Tudor Brown folyton hátrált az Alaska elől, nyilván érezte, hogy a küzdelemben neki kell a rövidebbet húznia. A nyilt tengerre akart kijutni az öbölből, hogy nyakra-főre elvitorlázzon.
Erik látszólag nem tett e szándéka ellenében semmit, elnézte, hogy az öböl kijárata felé irányítsa a hajót, de a mint épen neki vágott a kijárónak, az Alaska nyilsebesen, iszonyú erővel oldalba fogta az *Albatros*t.
Irtózatos léket ütött rajta... Ezt ugyan ki nem heveri egyhamar a Tudor Brown yachtja... Az *Alaská*nak nem történt semmi baja; hatalmas jégtörőjével a második támadásra készült, csakhogy erre már nem maradt ideje, mert a vihar rettentő erővel kitört.
Nem volt emberi hatalom, mely ezzel az orkánnal daczolhatott volna!... A hullámok szilaj erővel csapkodtak, jégdarabok hullottak a hajóra, az árboczok recsegtek-ropogtak, az egész hajó mintha reszketett volna minden porczikájában... A fülsiketítő zaj, a vak sötétség megremegtette volna még a legbátrabb embert is.
Az *Albatros*nak nem volt se hire, se hamva a közelben. Ki tudja, mi történt vele? Erik belátta, hogy a harczot tovább folytatni lehetetlenség, igyekezett hajóját az öbölbe terelni, hogy ott bevárják az orkán lecsendesedését.
Nagyon tévedtek, mikor azt hitték, hogy ott teljes biztonságban lehetnek. A tenger sodró árja ez öbölbe halmozott össze rengeteg sok úszó jégtömböt, valósággal körültorlaszolta az Alaská*t, sőt a torlasz hova tovább nőtt, s a hajó fedélzetére zúdult. Az iszonyú súly alatt mind alább sülyedt az *Alaska bal oldala, félelmesen ropogtak a vitorlák.
Erik egy pillanatig sem késett, hanem kiadta nyomban a parancsot, hogy mindenki fogjon hozzá, ő maga volt az első és serény kézzel, szigonyokkal és vasrudakkal taszították le a jégtömböket. Emberi erőt meghaladó volt ez a munka, mert a min órák hosszáig fáradoztak, azt egy-egy rémítő szélfuvás mind meghiusította, mert újra reázúdult az *Alaská*ra a jég, mindazonáltal öt óráig tartó szakadatlan, megfeszített munka után úgy, a hogy biztonságba helyezték a hajót újabb jégtorlódás ellenében.
A kimerült legénység vacsorához ült. Erik bőségesen osztatott ki közöttük theát és rumot. Éppen javában vacsoráltak, midőn az Alaska újfent alapjában megrendült, minden izében recsegett és ropogott.
A matrózok közül nehányan kimondhatatlan félelemtől üzetve a hajó körül torlódó jégrakásra ugráltak a hajó fedélzetéről... Kétségbeesett jajveszékelésük utóbb beleveszett az orkán üvöltésébe...
Ezeknek a szerencsétleneknek a megmentésére senki sem mehetett.
Az Alaska rettentő ide-oda ingadozás után visszanyerte súlyegyenét, s a veszély, melytől tartottak, hogy a hajó felfordul és elmerül, szerencsésen elmúlt. A tanuság intő például szolgálhatott a többi matrózoknak, hogy fejökvesztve ne cselekedjenek, hanem híven teljesítsék a kapitány parancsait, s legyen iránta több bizodalmuk.
Erik így szólott az Alaska legénységéhez:
– Láthatjátok, barátaim, hogy a hajót egyelőre nem hagyhatjuk el, csak a végső szükségben fogunk partra szállani, mert kötelességünk, hogy hajónk megmentésére mindent elkövessünk. Ha az *Alaská*t elveszítenők, siralmas sora várna reánk ezen a jégtömegen. Csak akkor hagyjuk el az *Alaská*t, ha alásülyedését immár emberi erővel meg nem akadályozhatjuk. Ettől egyelőre nem kell félnünk. Azért hát csak vacsoráljunk tovább, a helyzet majd eldönti, hogy mitevők leszünk.
Az ifjú kapitány e nyugodt szavai lelket öntöttek még a félénkekbe is. Visszatértek a hajóaljba és folytatták a vacsorát.
Ekkor Erik magához intette Hersebom gazdát, s azt mondta neki, hogy Klaaszt, a kutyáját oldozza el lánczáról, s kövesse őt.
– A jégmezőre megyünk, hogy azokat a szerencsétleneket visszahozzuk a hajóra. Nem szabad őket elhagynunk a nyomorúságban.
Hersebom rögtön engedelmeskedett a kapitánynak.
A jégtorlaszon áthaladva nehány ezer lépésre lehettek már az *Alaská*tól, midőn irtózatos ropogás, zúgás állította meg őket. Tátongó feketeség látszott tőlük, mintegy húsz-harmincz lépésnyire... A tenger vize volt...
Mi történt?...
Rögtön megfordultak, keresték azt az odut, hová a vihar kitörése után élelmiszereket hordottak ki a hajóról... Azt megtalálták, minden rendben volt, aztán keresték az *Alaská*t, de nem látták sehol...
Nem akartak hinni a szemeiknek!... Talán gonosz álom rémítgeti őket?
Azt hitték; hogy az Alaska elsülyedt... Ebben ugyancsak nem lett volna semmi csodálni való...
Ámde a mint jobban körülnéztek, minden olyan újnak, különösnek tünt fel... Mintha más vidéken járnának. Sehol semmi nyoma annak a rengeteg jégtorlasznak, mely az öbölbe zárta az *Alaská*t...
Erik az öböl felé vette az irányt, gyorsan, izgatottan haladt, Hersebom némán követte őt.
Mintegy négy-öt kilométernyire haladhattak, sehol semmi jégtorlódás, a tenger tajtékzó hullámai verdesték a partot, a hegyfoknak, mely mellett az öböl volt - se hire, se hamva...
Erik megállott. Most már tudott mindent. Megragadta Hersebom kezét s így szólott hozzá:
– Atyám, önnek megmondhatom az igazat... Az a jégmező, melyen jelenleg állunk, elszakadt a hegyfoktól, el az *Alaská*tól, s mi e jégmező hátán úszunk. Szigeten vagyunk, atyám, mely néhány kilométer hosszú, jégtalapzata pedig néhány száz méter vastag és ezt a szigetet hajtja a vihar karja!