A Schut ügyvéd és Custos orvos közti incidens okozta izgalom elült. Az afférnak nem lett folytatása. Remélhető volt hát, hogy Quiquendone visszasüllyed megszokott apátiájába, melyet a megmagyarázhatatlan esemény csupán átmenetileg zavart meg.

Ezenközben gyors ütemben épült ki a csőhálózat, amelyre az a szerep várt, hogy az oxy-hydrikus gázt a város legfontosabb épületeibe elvezesse. A vezeték az elágazásokkal együtt az úttest alá került. Hanem az égők még hiányoztak, mert lévén előállításuk rendkívül kényes művelet, külföldön kellett őket legyártatni. Ox doktor egyszerre mindenütt ott volt; laboránsával, Ygène-nel együtt egyetlen pillanatot sem vesztegetve nógatta a munkásokat, elvégezte az utolsó simításokat a gázórák finom alkatrészein, s éjjel-nappal táplálta az óriási villamos telepeket, amelyek a vizet szétbontó erősáramot termelték. Igen! Ox doktor, jóllehet a csatornázás még be sem fejeződött, máris termelte az általa fölfedezett gázt, aminek voltaképpen - magunk közt szólva - szemet kellett volna szúrnia. De Ox doktor hamarosan fölavatja - legalábbis minden ok megvolt a reményre - új világításának tündöklő fényét, a városka színházában.

Mert Quiquendone-nak színháza is volt, szavamra gyönyörű építmény, amelynek belseje és külseje egyaránt valamennyi stílusra emlékeztetett. Egyidejűleg volt bizánci, román, gótikus és reneszánsz stílű, félköríves kapuboltozatokkal, csúcsíves ablakokkal, későgót rozettákkal, csapongó képzeletre valló tornyocskákkal, egyszóval olyan - félig a Parthenont, félig a párizsi Nagykávéházat idéző - vegyes felvágott, amiben nincs semmi meglepő, hiszen Ludwig van Tricasse polgármestersége idején, 1175-ben kezdték el építeni, s csak 1837-ben, Natalis van Tricasse polgármestersége idején fejezték be. Hétszáz évig tartott, amíg fölhúzták; nem csoda, ha az épület közben fokozatosan magára öltötte valamennyi korszak építészeti jellegzetességét. Sebaj! szép épület volt; román pillérei és bizánci boltívei majd csak megférnek valahogy az oxy-hydrikus gázvilágítással.

A quiquendone-i színház minden drámai műfajt játszott, elsősorban operát, illetve vígoperát. De - mi tagadás - a zeneszerzők bajosan ismertek volna rá műveikre, annyira megváltozott ezek tempója.

Bizony: mivel Quiquendone-ban semmi sem történt gyorsan, a színpadi műveknek a quiquendone-iak vérmérsékletéhez kellett igazodniuk. Noha a színház szokás szerint négy órakor nyitotta meg és tízkor zárta kapuit, még nem volt rá példa, hogy e hat óra folyamán két felvonásnál több pergett volna le. A Róbert, az ördög, a Hugenották vagy a Tell Vilmos rendszerint három estét vett igénybe, annyira lassú volt e remekművek előadásmódja. A vivacék a quiquendone-i színházban úgy vánszorogtak, mint a tősgyökeres adagió*k. Az *allegró*knak se végük, se hosszuk nem volt. A hatvannegyedek tovább tartottak, mint más országban az egész hangok. A legsebesebb futamok a quiquendone-i ízlést tükröző előadásban gregorián himnusszá lassultak. A könnyed trillák ellankadtak, kimértekké váltak, hogy ne sértsék a műélvezők fülét. Egyetlen példa mindent megvilágít: Figarónak *A sevillai borbély első felvonásabéli gyors belépője harminchármas metronómszámmal ment, s ötvennyolc percig tartott - a leglendületesebb énekes előadásában.

Gondolhatni, hogy a vendégművészeknek is alkalmazkodniuk kellett ehhez a divathoz; de mivel jól megfizették őket, nem panaszkodtak, s híven engedelmeskedtek a karmesteri pálcának, amely az *allegró*k alatt sem vezényelt többet percenkint nyolc ütemnél.

No aztán micsoda taps jutalmazta a művészeket, akik elbűvölték, ám soha el nem fárasztották a quiquendone-i nézőket! A tenyerek csigalassúsággal verődtek össze (az újságok ezt nevezték úgy, hogy taps*vihar*). Még szerencse, hogy a tizenkettedik századi alapozók sem a kővel, sem a kötőanyaggal nem fukarkodtak, különben a terem még be talált volna omlani a falrengető éljenzéstől.

Egyébként a színház, hogy e hevülékeny flamandok túlságosan tűzbe ne jöjjenek, csupán heti egy alkalommal tartott előadást, ami lehetővé tette a színészeknek, hogy jobban elmélyüljenek szerepükben, a nézőknek pedig, hogy alaposabban megemésszék a drámai művészet remekeinek szépségeit.

Nos, így volt ez időtlen idők óta. A vendégművészek olyankor szoktak szerződést kötni a quiquendone-i igazgatóval, amikor ki akarták pihenni egyéb színpadok okozta fáradalmaikat. Már úgy látszott, hogy soha semmi nem módosíthat a dolgok megszokott rendjén, amikor két héttel a Schut-Custos affér után újabb váratlan esemény korbácsolta föl a kedélyeket.

Szombaton történt, tehát operai napon. Még nem az új világítás felavatásáról volt szó, miként azt hinni lehetne. Nem; a csöveket már bevezették ugyan a terembe, de az égőket - a már említett okból - még nem szerelték föl, s a színházat megtöltő népes közönséget továbbra is a csillár gyertyái vonták szelíd fényükbe. A kapukat ezúttal délután egykor nyitották meg; négy órakor már félig volt a terem. Volt olyan pillanat, amikor a sor a Szent Ernulf tér túlsó sarkáig, Josse Liefrinck gyógyszertáráig ért. Ez a nagy megrohanás szép előadást sejtetett.

– Elmegy este a színházba? - kérdezte még reggel a tanácsos a polgármestertől.

– Nem mulasztom el - felelte van Tricasse -, sőt magammal viszem hitvesemet, Suzel lányunkat, meg a kedves Tatanémance-ot, akik valamennyien bolondulnak a szép zenéért.

– Suzel kisasszony eljön? - érdeklődött a tanácsos.

– Nem kétséges.

– Akkor az én Frantz fiam az elsők közt áll majd sort - mondta Niklausse.

– Szilaj, forrófejű legény az, Niklausse! - jelentette ki okítólag a polgármester. - Tartsa rajta a szemét az ifiúron!

– Szerelmes, van Tricasse, az ön bájos Suzeljét szereti.

– Nos hát, Niklausse, majd elveszi! Ha egyszer megegyeztünk, hogy létrehozzuk ezt a házasságot, mit akarhat még?

– Semmit sem akar, van Tricasse, nem akar a drága gyermek semmit! Dehát végtére is, és erről többet mondanom fölösleges, nem ő lesz az utolsó, aki megváltja jegyét a pénztárnál!

– Hej! az a csupa-tűz, lobogó ifjúság! - mosolyodott el a polgármester, tulajdon múltjára gondolva. - Mi is ilyenek voltunk, kitűnő tanácsosom! Mi is szerelmesek voltunk! Mi is sorba álltunk annak idején! Nos hát, az esti viszontlátásra! Apropó, tudja-e, nagy művész ám az a Fioravanti! De a fogadtatás sem volt akármiféle, melyben falaink közt részesült! Soká nem felejti el a quiquendone-i tapsokat!

Fioravanti, a hírneves tenorista virtuóz képességével, tökéletes technikájával és behízelgő hangjával elbűvölte a város műélvezőit.

Fioravantinak immár harmadik hete óriási sikere volt a Hugenották*ban. Az első felvonást a quiquendone-iak szájaíze szerint egy teljes estén át játszották a hónap első hetében. A második heti előadáson, amelyet véget nem érő *andanté*k nyújtottak el, förgeteges ováció köszöntötte a híres énekest. Meyerbeer remekművének harmadik felvonásakor tovább fokozódott a siker. De a legnagyobb várakozás Fioravanti negyedik felvonásbéli szereplését előzte meg, e negyedik felvonás pedig épp ezen az estén kerül a türelmetlen közönség elé. Ah! Raul és Valentine kettőse, ez a két hangra írt, hosszan tartó sóhaj, ez a szerelmi himnusz, ez a stretta, melyben egymást érik a *crescendó*k, *stringendó*k, a *sietősen*ek, a *più crescendók, s mindez lassú, komótos, véget nem érő előadásban! Ah, de elbájoló!

Meg is telt a terem zsúfolásig. Az emberek egymás hegyén-hátán szorongtak a páholyokban, zenekari üléseken, zsöllyékben. A proszcéniumban foglalt helyet van Tricasse polgármester, van Tricasse kisasszony, van Tricasse nagyasszony, valamint a szeretetre méltó Tatanémance almazöld főkötőben; továbbá, tőlük nem messze, Niklausse tanácsos és családja, természetesen a szerelmes Frantzot sem kivéve. Ott volt családostól Custos orvos, Schut ügyvéd, Honoré Syntax főbíró, valamint Norbert Soutman, a biztosító társaság igazgatója, Collaert, a kövér bankár, a német zene rajongója, ki maga is muzsikálgatott, Rupp adószedő, Resh Jeromos, az Akadémia elnöke, azonkívül a polgári biztos és még annyi városi notabilitás, hogy ugyancsak próbára tenné az olvasó türelmét, ha itt mindahányat elsorolnók.

Úgy volt szokásban, hogy a quiquendone-iak a függöny fölhúzása előtt csöndben maradnak, újságot olvasnak, vagy egészen halkan társalognak egymással, a zajt és sietséget kerülve vonulnak helyükre, vagy réveteg pillantásokat lövellnek az erkélyen pompázó, imádnivaló szépségek irányába.

Hanem ezen az estén egy külső megfigyelő megállapíthatta volna, hogy már a függöny felvonása előtt is szokatlan élénkség uralkodik a teremben. Olyan emberek izegtek-mozogtak, akik sosem tettek ilyesmit. A hölgyek legyezői rendhagyó sebességgel csapkodtak. Mintha ózondúsabb levegő járta volna át a tüdőket. Az emberek nagyobbakat lélegeztek. Néhány tekintet villogott, mégpedig - kell-e mondanunk? - csaknem olyan fényesen, mint a csillár lángocskái, melyek most mintha újfajta megvilágításba vonták volna a nézőteret. Csakugyan, ezúttal jobban lehetett látni, mint máskor, jóllehet a fény nem volt erősebb. Hej, ha Ox doktor új készülékei már működtek volna! De még nem működtek.

A zenekar végre elfoglalta a helyét, teljes létszámban. Az első hegedűs a pulpitusok közt halkan megadja kollégáinak az á hangot. A húros, fúvós és ütőhangszerek hangolása tökéletes. A karnagy már csak a csengőszót várja, hogy belevágjon az első taktusba.

A csengő fölberreg. Kezdődik a negyedik felvonás. A közjáték *allegro appassionátó*ját azzal a hagyományoknak megfelelő, méltóságos lassúsággal adják elő, melytől a kiváló Meyerbeer kiugrott volna a bőréből, ám amelynek fennkölt mivoltát a quiquendone-i operabarátok az utolsó csöppig kiélvezik.

Kisvártatva azonban a karmester úgy érzi, nem ura többé zenészeinek. Alig bírja visszatartani ezeket az általában fölöttébb engedelmes és nyugodt embereket. A fúvós hangszerek egyre csak siettetnék a tempót, úgyhogy vaskézzel kell megfékezni őket, különben még elébe vágnának a húros hangszereknek, s oda lenne a harmónia. Még a fagottos, Josse Liefrinck gyógyszerész fia, ez a szerfölött jólnevelt ifjú is neki-nekilódul.

Ezenközben Valentine belefogott recitativójába:

Most egymagam vagyok...

– de siet. A karmester és a zenészek követik (tán tudtukon kívül) cantabilé*jében, amelyet szélesen kellene előadniuk, hiszen az ütem tizenkét-nyolcados. Attól a pillanattól fogva, hogy Valentine a háttérben megjelenő Raulhoz lép, egészen addig a pillanatig, amikor a férfit a szomszéd szobában elrejti, negyedóra, ha eltelik, holott e harminchét ütemből álló *recitativo máskor éppen harminchét percig tartott a quiquendone-i színház hagyományainak megfelelően.

Saint-Bris, Nevers, Cavannes és a katolikus főurak máris színre léptek, tán egy kissé sietve. A zeneszerző itt allegro pomposót írt elő a partitúrában. A zenekar és a főurak valóban allegro haladnak, ám a legkevésbé sem pomposo, s a többszólamú résznél, az összeesküvésnek és a tőrök megáldásának mesteri tablójában már egyáltalán nem mérséklik a szabályszerű *allegró*t. Az énekesek és a zenészek egyre jobban nekivadulnak. A karmester már meg sem próbálja visszafogni őket. Mellesleg a közönség korántsem háborog, ellenkezőleg: érezni, hogy ő is lendületbe jött, hogy benne van a tempóban, s hogy ez a tempó a lelkéből lelkedzik:

*Alja tusáktul és bajtól, mely untalan,
E hont megmenteni vágytok-e, mint magam?*

Szavukat adják, megesküsznek. Nevers alig jut hozzá, hogy tiltakozzék, s elénekelje, miszerint „ősei katonák, nem pedig gyilkosok” voltak. Letorkolják. A rendőrtisztek és városatyák összedugják fejüket, és szélsebesen hitet tesznek, hogy „alá egyszerre sújtanak”. Saint-Bris mint afféle kültelki galoppot darálja el a katolikusokat bosszúra felhívó *recitativó*t. A három szerzetes, öltözékén akantuszlevelekkel és fehér szalagjelvénnyel, beront Nevers lakásának hátsó ajtaján, fittyet hányva a rendezői utasításnak, melynek értelmében lassan kellene bevonulniuk. A szereplők máris mind előrántották kardjukat-tőrüket, amelyeket aztán a három szerzetes egyetlen szempillantás alatt meg is áld. A szopránok, tenorok és basszusok dühödt kiáltásokkal vágnak bele az *allegro furiosó*ba, miáltal a drámai hatnyolcadból egy francia négyes hatnyolcada sikeredik. Majd elrohannak, kórusban üvöltve

*Éjfelen,
Nesztelen!
Isten óv!
Óh,
Éjfelen!*

*E pillanatban az egész közönség talpon terem. Izgalom keríti hatalmába a páholyokat, a föld*szintet, az erkélyt. Úgy tetszik, a nézők nyomban egytől egyig fölrohannak a színpadra, élükön van Tricasse polgármesterrel, hogy csatlakozzanak az összeesküvőkhöz, s megsemmisítsék a hugenottákat, akiknek vallási meggyőződésében pedig osztoznak. Zeng-zúg a taps, a kiáltozás, az újrázás! Tatanémance lázasan rázza almazöld főkötőjét. A nézőtéri lámpák fénye fölizzik...

Ahelyett, hogy lassan emelné föl, Raul egy fölséges mozdulattal széthasítja a drapériát, s máris szemben áll Valentine-nal.

Végre! itt a nagy kettős, s a tempója: allegro vivace. Raul nem várja ki Valentine kérdéseit, Valentine nem várja ki Raul válaszait. A bűbájos részlet:

Sürget a vész
S időnk repül...

ama virgonc kétnegyedek egyike lesz, amelyeknek Offenbach köszönhette a hírnevét, általuk perdítve táncra ilyen-amolyan összeesküvőit.

Az andante amoroso:

Hát szeretsz!
Hisz te mondtad!

nem egyéb, mint vivace furioso, s a zenekar gordonkása már fittyet hány arra, hogy az énekes hanghordozását utánozza, amint azt pedig a mester partitúrája előírja. Hiába kiált föl Raul:

*Szólj még, nyújtsd el szívemnek
Csupa-méz, nevenincs gyönyörét!*

Valentine képtelen bármit is elnyújtani! Érezhető, hogy szokatlan tűz emészti. Magas há-i és cé-i ijesztően élesek. A férfi kapálódzik, gesztikulál, csupa láng.

Hallani, amint a harangláb tornya megkondul; de micsoda kapkodó harangszó ez! A harangozó, aki kongat, nyilvánvalóan magánkívül van. A hátborzongató vészharang szilajságban versenyre kel a zenekar őrjöngésével.

Végezetül a csodálatos felvonást lezáró stretta:

*Csók és vágy messze szállt,
Csak önvád jár ma át!*

amelynek szerzői előírása allegro con moto, féktelen *prestissimó*ba torkollik. Mint egy elrobogó expressz. A harang újult erővel kezdi rá. Valentine aléltan omlik a földre. Raul kiugrik az ablakon!...

Ideje volt. A szó szoros értelmében részeg zenekar képtelen lett volna folytatni. A karmesteri pálca törötten hever a súgó állványán! A hegedűk húrjai elpattanva, nyakuk kitekerve! A tomboló üstdobos szétverte üstdobjait! A nagybőgős fölszállt zengő építménye hegyére! Az első klarinétos lenyelte hangszere fúvókáját, a második oboás a nádnyelveket rágja! A trombon tolócsöve ripityára ment, s ráadásul a szerencsétlen kürtösnek, aki túlontúl mélyen nyúlt kürtje tölcsérébe, odaszorult a keze!

És a közönség! a közönség liheg, lángol, hadonászik, üvölt! Minden arc úgy vöröslik, mintha gazdája testében tűzvész dühöngene! Az emberek egymást taszigálva tolonganak a kijárat felé, a férfiak kalap, az asszonyok kabát nélkül! Lökdösődés a folyosókon, öldöklés a kapuknál, általános veszekedés, verekedés! Még hogy hatóságok? polgármester? Mindnyájan egyenlők a pokoli izgalomban...

Azután, néhány pillanat elteltével, amikor már mindenki az utcán van, ki-ki visszanyeri szokott nyugalmát, s békésen tér otthonába, mint zavaros emlékképeket őrizve élményeit.

A Hugenották negyedik felvonása, mely máskor kerek hat óra hosszat tartott, ezen az estén fél ötkor kezdődött, és tizenkét perccel öt előtt már véget is ért.

Mindössze tizennyolc percig tartott!