– Gondolja? - kérdezte a polgármester.

– Gondolom - válaszolta néhány percnyi hallgatás után a tanácsos.

– Csak azért mondom, mert nem kell hűbelebalázs módjára cselekednünk - szólt megint a polgármester.

– Immár tíz esztendeje beszélgetünk erről a felette súlyos ügyről - jegyezte meg Niklausse tanácsos -, s megvallom önnek, tiszteletre méltó van Tricasse-om, hogy még most sem vagyok képes rászánni magam a döntésre.

– Megértem habozását - bólintott a polgármester egy jó negyedórányi tűnődés után -, megértem habozását, s osztozom benne. Bölcsen tesszük, ha semmit sem határozunk, amíg a kérdést behatóbb vizsgálatnak alá nem vetettük.

– Annyi kétségtelen - folytatta Niklausse -, hogy a polgári biztosi állás fölösleges az olyan békés városban, mint amilyen Quiquendone.

– Elődünk - felelte nagy nyomatékkal van Tricasse -, elődünk sohasem állította, sohasem merészelte volna állítani valamely dologról, miszerint az kétségtelen. Minden állítás a cáfolat kellemetlen következményével járhat.

A tanácsos helyeslőleg biccentett, majd mintegy fél óra hosszat hallgatott. Amikor letelt ez az idő, melynek során a tanácsos és a polgármester a kisujját sem mozdította, Niklausse megkérdezte van Tricasse-tól, vajon elődje - idestova húsz éve - nem jutott-e arra a gondolatra, melyre ő, tudniillik, hogy meg kellene szüntetni a Quiquendone városát évi ezerháromszázhetvenöt frankkal és néhány centime-mal megterhelő polgári biztosi állást.

– De igen - válaszolta a polgármester, kezét méltóságos lassúsággal emelve derült homlokához -, de igen; hanem e nemes férfiú meghalt, mielőtt határozatot hozott volna, akár e tekintetben, akár bárminő egyéb adminisztratív rendszabály vonatkozásában. Bölcs ember volt. Miért is ne tennék magam is úgy, mint ő?

Niklausse tanácsosnak egyetlen olyan érv sem jutott az eszébe, mely a polgármester véleménye ellen szólhatott volna.

– Az az ember - tette hozzá nyomatékosan van Tricasse -, aki úgy hal meg, hogy életében soha semmire nem határozta el magát, már-már súrolja az evilági tökéletességet!

E szavakkal a polgármester a kisujja bögyével megnyomott egy tompított hangú csengőt, amely nem is annyira hangot, mint inkább sóhajtást hallatott. Szinte azon nyomban könnyed léptek csosszantak a folyosón. Egy süppedő plüssön surranó egér nagyobb zajt vert volna. Föltárult a szoba olajozott pántú ajtaja. Egy hosszú varkocsú szőke leány jelent meg: Suzel van Tricasse, a polgármester egyetlen gyermeke. Egy alaposan megtömött pipát meg egy parázstartó rézüstöt nyújtott át apjának, s anélkül, hogy megmukkant volna, már el is tűnt, éppoly nesztelenül, mint ahogy bejött.

A tiszteletre méltó polgármester rágyújtott irdatlan szerkentyűjére, s csakhamar kékes füstfelhőbe veszett, átengedve Niklausse tanácsost elmélyült töprengésének.

A szoba, melyben a quiquendone-i ügyek intézésével megbízott két kiváló személy ily módon csevegett, egy sötétlő fafaragásokkal gazdagon díszített szalon volt. Akkora tűztérrel, hogy egy tölgyfa eléghetett, egy ökör megsülhetett volna benne, magas kandalló töltötte ki szinte teljesen a fogadószoba egyik falfelületét, szemben a rácsos ablakkal, amelynek pingált üvege lágyan megszűrte a napsugarakat. A kandalló fölött antik keretben függött valamiféle jóembernek állítólag Hemling festette képmása, mely alkalmasint a van Tricasse-ok egyik ősét ábrázolhatta; emezek családfája a tizennegyedik századig vezethető hitelesen vissza, addig a korig, amikor a flamandoknak és Gui de Dampierre-nek Hapsburg Rudolf császárral gyűlt meg a bajuk.¹

Ez a szalon a polgármester házának, Quiquendone egyik legkellemesebb épületének volt része. A házat a város legkülönösebb építményeként is emlegették, minthogy flamand ízlés szerint és mindazzal a váratlan, szeszélyes, pittoreszk, bolondos elemmel tarkítva készült, amilyet a csúcsíves építészet csak ismer. Egy karthauzi kolostor vagy egy süketnéma-intézet sem lehetett volna csöndesebb ennél a lakóháznál. Itt a zaj ismeretlen fogalom volt; itt nem jártak, hanem siklottak, nem beszéltek, hanem suttogtak. Pedig asszonyok sem hiányoztak a házból, amely van Tricasse polgármesteren kívül Brigitta asszonynak, azaz van Tricasse-nénak, továbbá leányuknak, Suzel van Tricasse-nak és Lotchè Janshéu szolgálónak adott hajlékot. Illő még megemlítenünk Hermance nénit, a polgármester vénkisasszony nővérét, aki a Tatanémance névre is hallgatott, attól az időtől fogva, hogy Suzel unokahúga kicsi korában így nevezte el. Nos, a ház - a viszály, a lárma, a szószátyárkodás eme hármas forrása ellenére - csöndes volt, akár a sivatag.

A polgármester ötvenesztendős volt, sem nem kövér, sem nem sovány; sem nem alacsony, sem nem magas; nem volt se öreg, se fiatal; se pirospozsgás, se sápadt; se vidám, se szomorú; se elégedett, se morcos; se erélyes, se pipogya; se büszke, se alázatos; se jó, se rossz; se bőkezű, se fukar; se bátor, se gyáva; se túl sok, se túl kevés; ne quid nimis - egy szó, mint száz: mindenben mértékletes ember. Hanem mozdulatainak kizökkenthetetlen lassúságából, kissé lecsüngő alsó állkapcsából, örökösen fölvont felső szemhéjából, ránctalan, sárga, rézlemezszerűen sima homlokából, lappadt izmaiból egy fiziognómus játszi könnyedséggel kiolvasta volna, hogy van Tricasse polgármester maga a két lábon járó flegma. Soha semmiféle indulat - sem düh, sem szenvedély - nem késztette e férfiú szívét hevesebb dobogásra, sem pirulásra arcát; szembogarát sosem szűkítette össze indulat, még a legenyhébb bosszúság sem. Véletlenül sem viselt mást, mint sem nem túl bő, sem nem túl szűk, jó minőségű ruhadarabokat, amelyeket képtelen volt elkoptatni. Jókora, négyszögletes, tripla talpú, ezüstcsatos cipői élettartamukkal egészen kétségbeejtették a cipészt. Széles kalpagot viselt, abból az időből valót, amikor Flandria végleg különvált Hollandiától, ami annyit tesz, hogy e tiszteletet ébresztő fejfedő negyvenesztendős múltra tekinthetett vissza. Dehát édes istenkém, a testet csakúgy, mint a lelket, az öltözéket csakúgy, mint a testet a szenvedélyek koptatják, márpedig a mi nagyra becsült, apatikus, érzéketlen, közönyös polgármesterünk nem volt szenvedélyes semmiben. Nem koptatott el semmit, nem kopott ő maga sem, s épp ezért volt ő a megfelelő ember Quiquendone-nak és nyugodt lakosainak vezetésére.

Csakugyan: a város is éppoly csöndes volt, mint van Tricasse háza. És a polgármester ebben a békés hajlékban óhajtotta elérni az emberi kor végső határát, de úgy, hogy előbb még kikísérje feleségét; a derék Brigitta asszonyt a temetőbe, hol van Tricasse-né aligha lel majd mélyebb nyugalomra annál, mint amilyet immár hatvan éve a föld színén élvez.

Ez magyarázatra szorul.

A van Tricasse családot akár Jeannot családnak is lehetett volna hívni. Íme miért:

Mindenki tudja, hogy e nevezetes személyiség kése éppoly híres-nevezetes, mint gazdája, s nem kevésbé elnyűhetetlen, hála annak a szüntelenül megismételt műveletnek, amely abból áll, hogy a nyelet, amikor elkopott, kicserélik, s később ugyanezt teszik az elvásott pengével is. Pontosan ezt az eljárást alkalmazták időtlen idők óta a van Tricasse családban is, mégpedig a természet némileg sajátságos hozzájárulásával. 1340 óta mindig az volt a helyzet, hogy aki van Tricasse özvegyen maradt, az elvett egy nála fiatalabb van Tricasse lányt, aki aztán, özvegységre jutván, ismét frigyre lépett, életét egy nála fiatalabb van Tricasse-éhoz kötve, aki később, megözvegyülvén... és így tovább, töretlen folyamatossággal. Mindenki gépies szabályossággal halálozott el. Márpedig a mélyen tisztelt Brigitta asszony már a második férjénél tartott, s hacsak el nem hanyagolja elemi kötelességeit, nála tíz évvel ifjabb hitestársa előtt kell átvonulnia a másvilágra, hogy helyet szorítson egy új van Tricasse-nénak. Amire a tiszteletre méltó polgármester erősen számított is, hogy meg ne törje valahogy a családi hagyományt.

Ilyen volt ez a békés és hallgatag ház, amelynek ajtai nem nyikorogtak, ablaküvegei nem rezegtek, parkettái nem ropogtak, kéményei nem fújtattak, szélkakasai nem csikorogtak, bútorai nem percegtek, lakatjai nem zörögtek, lakói pedig annyi zajt sem csaptak, mint tulajdon árnyékuk. Az isteni Harpokratész bizonyára ezt az otthont választotta volna a csönd templomául.