Egy sírdomb fölött

Véget ért tehát ez a bűnügyi dráma, amely lázba hozta a balti tartományok lakosságát, és kiélezte a pártok harcát a községi választások küszöbén. A szláv párt képviselőjének erőszakos halála után tehát még egyszer a németeké lett a győzelem. Csakhogy az ellentét előbb-utóbb ki fog újulni, s a vége nem lehet más, csak az oroszosítás diadala a kormány támogatásával.

Dimitrij Nyikolev öngyilkos lett; s öngyilkossága, amelyet nyomon követett a lopott bankjegyek előkerülése, kétségtelenné tette Dimitrij Nyikolev bűnösségét. Valószínű tehát, hogy amikor Vlagyimir Janov levelének kézhezvétele után eltávozott Rigából, az őrizetére bízott letét nem volt már meg... Vajon régi jó barátja fiához indult-e, hogy bevallja neki az igazat, avagy szökni akart-e a jóvátehetetlen sikkasztás miatt: ezt bajos lenne utólag eldönteni. Nyikolevet bizonyára váratlanul érte a szibériai bányákból megszökött száműzöttnek visszaérkezése. Úgy érezte, pácba került, s oda a becsülete. Egyfelől ott volt Vlagyimir Janov, akinek nem tudja visszaadni az atyai örökséget; másfelől ott volt a Johausen-bank, amelynél pár hét múlva képtelen lesz esedékes tartozását törleszteni... S ekkor történt, hogy útközben összeakadt Poch-sal, s a rablógyilkosság árán képes volt elvinni Pärnuba az elsikkasztott letétösszeget. Az első tartozást törlesztette tehát, csakhogy mily áron!? Kettős bűntény: gyilkosság és rablás árán!

Mikor aztán minden kiderült, amikor fény derült ez eleinte oly homályos ügyre, amikor a számok jegyzékének segítségével megállapították, hogy Vlagyimir Janov bankjegyei azok, amelyeket Poch táskájából elraboltak, akkor Dimitrij Nyikolev az igazi bűnös, Dimitrij Nyikolev a rablógyilkos, ugyanazzal a késsel, amellyel megölte áldozatát, szíven szúrta sajátmagát is.

Az ügy ilyetén való alakulása teljesen tisztázta Kroff fogadóst. Legfőbb ideje volt. Kerstorf bíró éppen másnap akarta elrendelni Kroff letartóztatását. Hiszen, ha Dimitrij Nyikolev védekezése helytálló, akkor Kroff az egyetlen gyanúsított, Nyikolev vagy Kroff, a bíróság más bűnöst nem kereshetett. Tudjuk már, milyen gyanúokok merültek föl a fogadós ellen, s mikor a bíró értesült róla, mi történt a Johausen fivérek irodájában, ő lepődött meg a legjobban, hogy ki kell mondania Kroff ártatlanságát és Nyikolev bűnösségét.

Kroff tehát visszatért szokásos tevékenységéhez a fogadóban, és ki is használta helyzetét. Hiszen voltaképpen elítélt volt ő, akit utólag fölmentettek, miután belátták, hogy tévesen ítélték el... Pár napig beszéltek még a dologról, azután egy szóval sem említették többé.

A bankárok, ha Dimitrij Nyikolev nem törlesztette is le adósságát, legalább azt a tizennyolcezer rubelt visszanyerték, amelyet Vlagyimir Janov ott hagyott náluk.

A tanár temetése után Ilka és Jean, aki nem ment vissza többé a dorpati egyetemre, visszatértek házukba, amelynek küszöbét Nyikolev egész sereg régi barátja nem szándékozott többé átlépni, csupán hárman nem pártoltak el a balsorsban a testvérpártól. Mondanunk se kelljen: Vlagyimir Janov, továbbá Delaporte úr és Hamine doktor.

A testvérpár élete elborult. Nem láttak semmit tisztán, még az atyjuk dolgában sem, akit képtelenek voltak bűnösnek tartani. Azt kezdték hinni, hogy a megpróbáltatások elvették az eszét, s pillanatnyi elmezavarában követte el az öngyilkosságot, amely egyáltalában nem bizonyítja, hogy ő volt Poch gyilkosa...

Ez volt a véleménye Vlagyimir Janovnak is, aki vonakodott elhinni azt, amit a tények látszólag bebizonyítottak. De hát mégis hogyan kerülhettek a számon tartott, lopott bankjegyek Dimitrij Nyikolev birtokába, ha nem ő rabolta el a pénzt a meggyilkolt Pochtól?...

S mikor megbeszélte a dolgot Hamine doktorral, a család legrégibb és legbizalmasabb barátjával, aki megcáfolhatatlan logikával így érvelt:

– Mindent elhiszek, kedves Vlagyimir, elhiszem, hogy nem Nyikolev rabolta ki Pocht, bárha a zsákmány az ő birtokában volt; elhiszem, hogy öngyilkossága nem bizonyítja bűnösségét, s hogy pillanatnyi elmezavarban ölte meg önmagát... De van egy tény, amely föltétlenül megdönt minden egyebet... Dimitrij ugyanazzal a késsel lett öngyilkos, amely Poch halálát okozta, s ez előtt a tény előtt meg kell hajolnia, bármily borzasztó, hogy úgy mondjam, bármily valószínűtlen is!...

– Ha így van, - szólt Vlagyimir még egy utolsó észrevételt kockáztatva, - hogyan lehetett Dimitrij Nyikolevnek ilyen kése, ha sem a fia, sem a lánya nem látta soha?... Nem, doktor, senki a világon nem látott nála soha ilyen kést!... Ez a bökkenő...

– Erre csak egy választ adhatok, Vlagyimir... Csak egyet... Nyikolevnek volt ilyen kése, s ehhez nem férhet kétség, mivel két ízben is használta; egyszer Poch ellen és egyszer önmaga ellen...

Vlagyimir Janov lehajtotta a fejét, és nem tudott mit válaszolni erre az érvelésre...

Hamine doktor szólalt meg újra:

– Már most mi lesz a szerencsétlen gyermekekkel, Jeannal meg Ilkával?

– Jean fivérem lesz, ha egyszer Ilka a feleségem lesz.

A doktor megragadta Vlagyimir kezét és melegen megszorította.

– Hát hihette egy percig is, doktor, - szólt Vlagyimir, - hogy lemondanék Ilkáról, akit szeretek, aki viszontszeret, még ha valóban bűnös is volna az atyja?

Ha tovább is kételkedett, csupán szerelméből merítette az erőt a kételyre az után, amit Hamine doktor mondott.

– Nem, Vlagyimir, - felelt a doktor. - sohasem hittem, hogy cserben fogja hagyni Ilkát... Hisz a szerencsétlen lány semmiről sem tehet...

– Nem tehet! - kiáltott Vlagyimir. - Az én szememben ő a legszentebb, legnemesebb teremtés, legméltóbb egy becsületes férfi szerelmére!... Az esküvőt elhalasztjuk, de nem marad el... Azután, ha távoznunk kell ebből a városból, eltávozunk...

– Vlagyimir, nem csalódtam az ön nagylelkűségében... Ön el akarja venni Ilkát, feleségül; de vajon Ilka feleségül megy-e önhöz?...

– Ha visszautasítana, ez azt jelentené, hogy nem szeret...

– Ha visszautasítaná, Vlagyimir, nem azért tenné-e, mert szereti önt és nem akarja, hogy ön kénytelen legyen valamikor pirulni szerelméért?

Ez a beszélgetés legkevésbé sem módosította Vlagyimir érzelmeit. Ellenkezőleg arra ösztökélte, hogy siettesse az esküvőt: tartsák meg, amint az illendőség megengedi. Mit törődött ő azzal, hogy mit fognak hozzá szólni a városban, hogy mit fognak gondolni róla, hogy tán még barátai is helytelenítik majd elhatározását?... Különben is egészen más valamivel kellett törődnie: saját vagyoni helyzetével.

A letétből, amelyet Dimitrij Nyikolevtől visszakapott, körülbelül kétezer rubelje maradt csak, miután kifizette Johausenékat... Ő maga áldozta fel vagyonát Nyikolevért... Nos! Ha akkor nem rémítette el őt a jövő, miért rémítse el most inkább?... Dolgozni fog a feleségéért és önmagáért... Ha Ilka szereti, semmi sem lehetetlen...

Két hét telt el így. Jean, Ilka, Vlagyimir és a doktor úgyszólván egy percre sem hagyták el egymást. A doktor és több ízben Delaporte úr volt a tanár házának egyedüli látogatója.

Vlagyimir még egyetlen szóval sem célzott az esküvőre.

De ottléte ékesen beszélt. Másrészt Ilka és Jean sem tett rá célzást. A testvérek többnyire szótlanok voltak és órák hosszat szobájukba zárkóztak.

Vlagyimir ekkor elhatározta, hogy véget vet a fiatal lány zárkózottságának, s aznap egyedül maradván vele az ebédlőben gyöngéden így szólt hozzá:

– Ilka, amikor négy esztendővel ezelőtt távoztam Rigából, amikor el kellett válnunk, mert engem Szibériába száműztek, akkor megígértem önnek, hogy sohasem fogom elfelejteni... Elfelejtettem önt?

– Nem, Vlagyimir.

– Megígértem, hogy örökké szeretni fogom... Változtak az érzelmeim?...

– Épp olyan kevéssé, Vlagyimir, mint az enyéim, és ha engedélyt kaptam volna, ön után megyek a száműzetésbe és a felesége lettem volna...

– Egy elítélt felesége, Ilka...

– Egy száműzötté, Vlagyimir, - felelt a lány.

Vlagyimir megértette, milyen gondolat lappang e válasz mögött. De nem akarta felfogni és így folytatta szavait.

– Nos Ilka, nem kell Szibériába mennie, hogy a feleségem lehessen... A körülmények változtak, s most én vagyok itt, hogy a férje legyek...

– Igaza van, Vlagyimir, a körülmények változtak... Úgy van!... rettenetesen!

Ilka oly fájdalommal ejtette ki az utolsó szót, hogy egész teste megremegett.

– Kedves Ilka, - felelt Vlagyimir, - bármilyen kínos emlékeket ébresztek, beszélnem kell önnel... Nem várhatok tovább... Csak arra akarom kérni, hogy váltsa be ígéretét...

– Ígéretemet, Vlagyimir, - felelt Ilka, aki nem bírta visszafojtani szorongó keblébe zokogását, - ígéretemet?... Mikor ígéretet tettem önnek, méltó voltam önhöz... De most...

– Ilka, ön most és mindenkor méltó hozzám!

– Nem, Vlagyimir, el kell felejtenünk a terveket, amelyeket együtt szőttünk.

– Ön jól tudja, hogy én sohasem fogom elfelejteni őket! Nem váltak volna-e valóra már két héttel ezelőtt, nem volna-e már az enyém, ha nem történik esküvőnk küszöbén az a szerencsétlenség?...

– Igen, - felelt Ilka lemondással, - és áldassék a jó Isten neve, hogy nem történt meg előbb az esküvőnk!... Nem kell sajnálnia, nem kell szégyellnie, hogy oly család tagja lett, amely gyalázatba süllyedt!

– Ilka, - szólt Vlagyimir komolyan, - nem sajnáltam volna, esküszöm, és nem pirulnék, ha Ilka Nyikolevna férje lehetnék, mert önt nem mocskolja be ez a gyalázat!...

– Nos... igen... Vlagyimir, hiszek önnek! - kiáltott a leány túláradó szívvel. - Ismerem nemes jellemét... Nem bánná meg... nem szégyenkezne miattam!... Ön éppúgy szeret engem, ahogyan én szeretem önt...

– Ilka, imádott Ilkám! - kiáltott Vlagyimir, és meg akarta ragadni Ilka kezét.

Ilka gyöngéden visszahúzódott és így felelt:

– Igen... szeretjük egymást... Szerelmünk boldogság volt... De házasságra lépnünk lehetetlen.

– Lehetetlen! - ismételte Vlagyimir. - Ez az én dolgom, ezt egyedül én dönthetem el... Nem vagyok gyermek, Ilka!... Életem eddig nem volt oly könnyű, nem volt oly boldog, hogy meg ne gondolnám, mit cselekszem!... Azt hittem, mivel szeretem, mivel ön is szeret engem, hogy végre boldog leszek!... Azt reméltem, hogy megbízik bennem föltétlenül, és helyesnek tartja azt, amit én annak tartok, és rám bízza a helyzet megítélését, amit ön meg sem ítélhet...

– Amit én éppúgy ítélek meg, mint ahogy az emberek meg fogják ítélni, Vlagyimir!

– Nem érdekel azoknak az embereknek a véleménye, akikre céloz kedves Ilka!... Nekem csak ön számít, egyedül ön... önnek pedig én vagyok az egyetlen, legalább is úgy érzem... Elhagyjuk ezt a várost, ha akarja!... Jean velünk jön, és bárhová megyünk, boldogok leszünk, esküszöm!... Ilka, édes Ilkám, ugye feleségül jön hozzám?...

Vlagyimir térdre hullt, könyörgött, esedezett. De úgy látszott, hogy Ilka még jobban elborzad önmagától, amikor Vlagyimir letérdelt előtte.

– Álljon föl... álljon föl! - könyörgött a lány. - Nem szokás egy gyilkos leánya előtt térdelni...

Vlagyimir szavába vágott:

– Ilka... Ilka, - ismételte fejét vesztve, sírva fakadva, - legyen a feleségem...

– Soha, - felelt Ilka, - egy gyilkos leánya sohasem lesz Vlagyimir Janov felesége.

A jelenet nagyon felizgatta mindkettőjüket. Ilka szobájába ment. Vlagyimir, szinte őrült kétségbeesésében, elrohant hazulról, tétován bolyongott az utcákon, a mezőn, s végül Hamine doktorhoz menekült.

A doktor rögtön látta, hogy a jegyesek közt valami történt, s tudta, hogy immár szinte áthidalhatatlan örvényt emeltek közéjük a társadalmi szokások.

Vlagyimir elmondta a jelenetet, ismételvén, mennyire könyörgött Ilkának, hogy változtassa meg elhatározását.

– Hajh! kedves Vlagyimir, - felelt Hamine doktor, - előre megmondtam... Ismerem Ilkát, nem fog engedni...

– Ó, doktor! ne fosszon meg minden reményemtől!... bele fog egyezni...

– Soha, Vlagyimir... Ilka hajthatatlan... Becstelennek érzi magát és nem lesz soha az ön felesége, soha, mivel gyilkosnak a lánya...

– És ha nem az? - kiáltott Vlagyimir. - Ha nem atyja követte el a gyilkosságot?

Hamine doktor elfordította a fejét, hogy ne legyen kénytelen felelni most erre a határozott kérdésre.

Vlagyimir ekkor, erőt véve magán, komolyan, elszántan így szólt:

– Csak annyit mondok önnek, doktor... Ilkát feleségemnek tekintem Isten előtt... és várni fogok...

– Mire, Vlagyimir?

– Isten közbeavatkozására!...

Hónapok teltek el. A helyzet nem változott. A lakosság körében helyreállt a békesség. A gyilkosságról senki sem beszélt már. A német párt győzött a községi választásokon. Frank Johausen, akit újra megválasztottak, úgy tett, mintha nem törődnék többé a Nyikolev-családdal.

De Jean és Ilka nem feledkeztek meg atyjuk tartozásáról. Kötelességüknek tartották, hogy tisztázzák atyjuk emlékét - legalább ebben a tekintetben.

De ehhez időre volt szükség. Pénzzé kell tenniök azt a keveset, amijük volt. El kell adniok a házat, atyjuk könyvtárát, szóval, ami eladható. Talán, ha mindent feláldoznak, teljesen letörleszthetik az adósságot.

Azután, majd meglátják... Ilka leckeadással foglalkozhatna, ha kapna tanítványokat... Talán valahol más városban. Jean pedig beléphetne valami kereskedőcéghez.

De addig is élniük kellett. Anyagi forrásaik kimerültek. Az a csekélység, amit Ilka atyjuk keresetéből félretett, napról-napra fogyott. Minél előbb rendezniök kell az ügyeket. Azután eldöntik majd, ott maradnak-e Rigában vagy sem.

Természetes, hogy Vlagyimir Janovnak, Ilka elutasító válasza után, már az illendőség miatt is, el kellett a házból költöznie. De alig pár lépésnyire lévő új lakásából oly gyakran átjárt a tanár házába, mintha még mindig ott lakott volna. Felajánlotta tanácsát a kis vagyonka eladása dolgában, amelynek árát a testvérpár Johausenék bankjának szánta. Tanácsát úgy fogadták, mint a család leghívebb barátjának tanácsát illett fogadni. Amije megmaradt az atyai letétből felajánlotta Ilkának, de Ilka semmit sem akart tőle elfogadni.

S Vlagyimir ekkor, csodálván ezt a lelki nagyságot, imádatában újra esengve kérte Ilkát, egyezzék bele a házasságba, ne higgye magát méltatlannak őhozzá, s hallgasson atyja barátainak könyörgésére... Hiába volt minden szava... Ilka még reményt sem nyújtott neki a jövőre nézve, és hajthatatlan maradt.

Hamine doktor, aki tanúja volt Vlagyimir kétségbeesésének, olykor-olykor maga is próbálta engedékenységre bírni Ilkát, de hasztalanul...

– Egy gyilkos leánya, - felelt Ilka, - nem lehet egy tisztességes férfiú felesége!

Mindenki tudta ezt a városban, és bámulta ezt a hősies természetet, amely minden emberben őszinte részvétet is ébresztett.

Így múlt az idő. Nem történt semmi változás, amikor szeptember tizenhetedikén Ilka Nyikolevna és Jean címére levél érkezett.

A levelet a rigai pópa írta, egy hetvenéves aggastyán, akit hívei rendkívül nagyra becsültek, s akit Ilka is fölkeresett hébe-korba, hogy megtalálja nála azt a vigaszt, amelyet csak a vallás adhat meg a halandónak.

A pópa arra kérte a testvérpárt, hogy még aznap jelenjenek meg délután öt órakor a rigai temetőben. Hamine doktor és Vlagyimir Janov, akik hasonló tartalmú levelet kaptak, délelőtt ellátogattak Dimitrij Nyikolev házába.

Jean megmutatta nekik Akszijev pópa levelét.

– Mit jelenthet ez a meghívás, - kérdezte, - s mért hív bennünket a temetőbe?

Ebben a temetőben hántolták el Dimitrij Nyikolev földi maradványait, akinek temetésén az egyház - tekintettel az öngyilkosságra, - nem vett részt.

– Mit gondol, doktor? - kérdezte Vlagyimir.

– Azt gondolom, hogy a pópa meghívásának eleget kell tennünk... Tiszteletreméltó, bölcs és megfontolt pap Akszijev, s hívásának bizonyára komoly oka van.

– Eljön, Ilka? - kérdezte Vlagyimir, a lányhoz fordulva, aki mindeddig egy szót sem szólt még.

– Már több ízben imádkoztam atyám sírjánál, - felelt Ilka, - Elmegyek... Ó, bár meghallgatna bennünket a jó Isten, ha Akszijev pópa együtt fohászkodik velünk...

– Ott leszünk öt órára, - szólt Hamine doktor.

Vlagyimir és a doktor ezzel elment.

Öt óra tájban Jean és Ilka megérkeztek a temető kapujába, ahol két jó barátjuk már várta őket. Megindultak a sír felé, ahol Dimitrij Nyikolev holtteste pihent.

A pópa, a sírdombra térdelve imádkozott a boldogtalan lelki üdvösségéért.

A léptek zajára fölemelte galambősz fejét, s felállt. Szeme rendkívüli fényben csillogott, kezét kinyújtva intett a testvérpárnak, a doktornak és Vlagyimirnak, hogy lépjenek közelebb.

Mihelyt Ilka és Vlagyimir jobbról és balról megállt az alacsony sírdomb mellett, a pópa így szólt:

– Vlagyimir Janov... nyújtsd ide a kezed.

Azután a lányhoz fordult.

– Ilka Nyikolevna... a kezed.

S a két kezet egymásba tette a sírdomb fölött. A pópa tekintetében annyi erély volt, arcában oly isteni jóság tükröződött, hogy a lány ott hagyta kezét Vlagyimir kezében.

S ekkor komolyan, lassan, így szólt a pópa.

– Vlagyimir Janov és Ilka Nyikolevna, egyesültetek az Isten előtt.

A lány akaratlanul visszarántotta kezét.

– Hagyd ott a kezedet, Ilka Nyikolevna, - szólt a pópa gyöngéden, - megilleti azt, aki szeret...

– Engem, - kiáltott Ilka, - egy gyilkos leányát?

– Egy ártatlan ember leányát, akit még az öngyilkosság vétke sem terhel! - felelt a pópa, az égre tekintve.

– És a gyilkos? - kérdezte Jean, egész testében remegve az izgatottságtól.

– A gyilkos a Kidőlt Kereszthez címzett fogadó tulajdonosa, Kroff!