A nagy varázsló

Amikor ennek az emlékezetes 17-ének estéjén Weldonné nem látta viszont Benedek bácsit, a legnagyobb nyugtalanság lett úrrá rajta. Fogalma sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi történhetett ezzel a nagy gyerekkel. Arra igazán nem gondolhatott, hogy rokonának valamilyen módon sikerült túljutnia a szigorúan őrzött kerítés övezetén. Ezenfelül Weldonné tökéletesen ismerte unokafivérét: tudta, hogy habozás nélkül visszautasítaná a szabadulást, ha cserében le kellene mondania afrikai gyűjteményéről és híres bádogdobozáról. De a szelence sértetlenül hever a kunyhóban, mindazzal együtt, amit a tudós Afrikába érkezésük óta összeszedett. Egyszerűen elképzelhetetlen lett volna, hogy Benedek bácsi hajlandó saját jószántából megválni ezektől a számára felbecsülhetetlen értékektől.

De mindez a meggondolás hiábavaló volt - Benedeket egyszerűen nem lehetett megtalálni Alvez portáján.

A nap hátralevő részében Weldonné, a kisfiú s Halima minden lehető helyet tűvé tettek, de a tudósnak hűlt helye volt.

Weldonné ezek után igazán nem gondolhatott másra, mint hogy rokonát valamilyen rejtélyes okból éppen Alvez parancsára távolították el. De akkor mit csinál vele Alvez? Vajon bebörtönzi egy nagyobb barakkban a piacon? De mi értelme lenne ennek az után, hogy ő már megállapodott Negoróval, és hogy egyezségük szerint természetesen Benedek bácsi is azok között volt, akiket váltságdíj ellenében Moçâmedes kikötőjében ki fognak cserélni.

Ha ezzel szemben Weldonné jelen lett volna annál a jelenetnél, amikor Alvez dühtől tajtékozva tudomást szerzett foglya eltűnéséről - menten meggyőző cáfolatot kaphatott volna előbbi feltevéséről. Akkor viszont igazán csak azon töprenghetett volna, mi oka lehetett rokonának arra, hogy nem osztotta meg vele a menekülés megtalált lehetőségének titkát.

Egy idő múlva Alvez emberei mégiscsak rájöttek a vakondalagútra, mely ily különös módon közvetlen kapcsolatot létesített Alvez háza és a környező erdőség között, A rabszolga-kereskedőnek nem lehetett többé kétsége afelől, hogy az az ember, akit ő csak amolyan ostoba „légyvadász”-nak nevezett, ezen az úton szökött meg. Elképzelhetjük dühét, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Benedek bácsi szökését társa az ő terhére fogja írni, s levonja majd a tudós füstbe ment váltságdíját abból az összegből, mely cinkostársi jutalék címén Alvezt megilleti. „Hát bizony - gondolta Alvez -, ez a vén szamár nem sokat ért, s mégis mennyi pénzembe került... De ha még egyszer elcsípem...”

Minthogy sem a tanyán belül, sem kívül nem lehetett a szökevény nyomára jutni, Weldonnénak és Alveznak is csak egy lehetett a véleménye: Benedek bácsi egészen véletlenül találhatott rá a vakondtúrásokra, anélkül, hogy a külvilággal bármiféle kapcsolata lett volna. Egyszerűen kijutott, s aztán világgá ment anélkül, hogy törődnék azokkal, akiket talán örökre itt hagyott.

„Vajon mi lesz a szerencsétlennel?” - aggodalmaskodott Weldonné.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy a vakondalagutat még aznap a legnagyobb gonddal elfalazták, s ettől az időtől kezdve megkettőzték az őrizetet a kerítésnél is.

Így hát a foglyok egyhangú élete a megszokott rend szerint folyt tovább az Alvez-tanyán.

Eközben az időjárás váratlan szeszélye egészen felborította a megszokott éghajlati viszonyokat. Június 19-én heves és állandó esőzések kezdődtek, annak ellenére, hogy a borús időszak tulajdonképpen már áprilisban véget ért. Ezzel szemben az ég csatornái szüntelenül öntözték a földet. Egész Kazonndé víz alatt állt.

Míg Weldonné számára mindez csak kellemetlenség maradt, hiszen le kellett mondania a szokott sétáról, a bennszülöttek életében viszont úgy jelentkezett ez a váratlan esős időszak, mint a legnagyobb természeti csapás. A földek, melyeken a termés aratásra várt, hirtelen víz alá kerültek, s a bennszülöttek, akik reménykedtek, most egyszerre ott álltak a fenyegető éhhalál küszöbén. Az egész évad munkája egyszerre veszendőbe ment, s Moina királynő és tanácsosai tehetetlenül álltak e nemzeti csapás előtt.

Most hát nem volt más hátra, mint a varázslókhoz fordulni. De nem azokhoz a közönséges javasemberekhez, akik betegségeket gyógyítanak, vagy jövendőmondásban mutatják ki a bölcsességüket. Itt most egy országos szerencsétlenséget kellett orvosolni, s ezért tanácsba hívták a legkiválóbb varázslókat, a mganngákat, akiknek titkos ereje elegendő ahhoz, hogy felidézze vagy elállítsa az ég könnyeit.

De hiába volt legszebb mesterkedésük, varázseszközeik, csengettyűik, bűvigéik, hiába dobálták meg trágyával a legmagasabb udvari méltóságokat, sőt hiába köptek nagyokat felséges ábrázatukba: semmiféle ördögűzés nem segített Kazonndé szerencsétlen népén, a felhők éppoly vészjóslóan gomolyogtak felettük, mint a varázslatok előtt.

Így egyre súlyosabb lett a helyzet, s rosszabb a bennszülöttek hangulata. Ekkor Moina királynő arra határozta el magát, hogy Észak-Angolából elhívatja a tartomány leghíresebb javasemberét, akinek varázserejét itt még nem tehették próbára, minthogy még sohasem járt a kazonndéi tájakon.

Június 25-én reggel érkezett meg ez a nevezetes, messze földről jött varázsló, kinek jövetelét csengők raja jelezte.

Egyenesen a főtér felé tartott; természetesen hatalmas tömeg vette körül. Az ég mintha kevésbé lett volna felhős, s a szél iránya is fordulni látszott. Minthogy így az idő változása egybeesett a mgannga érkezésével, minden jel arra mutatott, hogy a varázslónak sikere lesz.

Az ilyen varázslók rendszerint hármasával-négyesével utaznak, sőt tanítványok is követik nagyszerű mesterüket. De ez a mgannga egészen egyedül jött. Hatalmas, majdnem két méter magas alak volt, alighanem rendkívüli testi erővel. Ez egymagában már kivívta a tömeg tiszteletét.

Egyébként fehér zebracsíkok tarkították a testét, derékon alul pedig háncsszoknyát viselt. Nyakán lánc csüngött madárfejekből, fején bőrsisakszerű építményt viselt, tollakkal és gyöngyökkel. Derekán bőröv volt, melyről apró csengők százai csilingeltek, hangosabban, mint egy öszvér csengői a spanyol utakon. Ez volt hát az ország legkiválóbb varázslójának az öltözéke.

Ezzel szemben minden varázseszköze elfért egy széles kosárban, mely valaha vízi lopótök volt. A kosár fenekén kagyló volt, ezenfelül apró fabálványocskák, golyók, amulettek, hogy a nem csekély mennyiségű trágyáról meg ne feledkezzünk. Mindezek a holmik szokott tartozékai voltak az afrikai javasembereknek.

A varázsló egy sajátságát rögtön észrevette a tömeg: azt, hogy néma. De ez a testi hiba még csak jobban növelte a hívők csodálatát. Időről időre mély torokhangot adott, utána mély gurgulázásokat, melyeknek semmi kivehető értelmük nem volt. Ez újból megerősítette a bennszülötteknek a mgannga varázserejébe vetett hitét.

A mgannga előbb körbejárta a piacot. Táncoló lépésekben ment, és lépteit csengettyűk zenéje kísérte. A tömeg nyomon követte, utánozva a mozdulatait. Mintha majmok tömege követte volna fantasztikusan feltollazott négykezű rokonát.

Egyszerre csak a varázsló elhagyta a főutcát, és feltartóztathatatlan léptekkel elindult a királyi palota felé.

Moina királynő, akinek füléhez eljutott a híres ember érkezéséről szóló hír, már udvartartása élén várakozott reá. A mgannga szinte porig hajolva járult az uralkodó elé, majd felemelkedett, s így egyszerre engedte látni irtózatosan hatalmas alakját. Karját feldobta az ég felé, melyet újból komor felhők borítottak. A varázsló kezével a felhőkre mutatott, s némajátékkal utánozta útjukat. Mutatta, hogyan vonulnak nyugat felé, s hogyan tereli újból keletre őket a szél, melyet senki sem bír megállítani.

Hirtelen, minden bevezetés nélkül, nemcsak az udvar, de az egész város legnagyobb csodálkozására a varázsló karon ragadta Moina királynőt. Néhány udvaronc odaszaladt, hogy megakadályozza a szentségtörést, de az erőteljes mgannga nyakon csípte őket, s néhány méternyire gurította az okvetetlenkedőket.

A királynő maga mintha belenyugodott volna a varázslat e szokatlannak tűnő nemébe. Kiaszott arcán végigvillant a mosolygás, úgy nézett a varázslóra, aki sietve vonszolta maga után, míg a tömeg engedelmesen kísérte őket.

Ezúttal Alvez háza felé indult a varázsló. Rövidesen elérte a kaput, melyet természetesen zárva talált. Vállának egyetlen lökésével benyomta, és magával cipelte a királynőt a kufártanya belsejébe.

A kufár fegyveresei és rabszolgái természetesen odarohantak, hogy kellő módon megleckéztessék a betolakodót, aki elég merész volt betörni a kaput, ahelyett, hogy megvárta volna szépen, amíg az engedelmesen feltárul. Minthogy azonban az uralkodónő is vele volt, mit tehettek volna mást, mint hogy tiszteletteljesen meghajoltak előtte.

Alvez persze menten odafordult a királynőhöz, hogy megkérdezze tőle, vajon minek köszönheti ezt a megtisztelő látogatást... Ám a varázsló erre sem engedett időt, hanem széles körbe rendezve a bámészkodókat, még nagyobb hévvel, mint az imént a téren, megújrázta különös némajátékát. Ujjával rámutatott a felhőkre, megfenyegette őket, olyan ördögűző mozdulatokat tett, mintha egyrészt meg akarná állítani, másrészt el akarná kergetni őket. Felfújta hatalmas arcát, s a párák felé lövellte ki a levegőt, mintha ezzel hatalmában állna megbontani a fellegeket. Aztán olyan jelt adott, mint aki éppen megállítja a rohanó párákat, s óriási kezével talán el is tudja futásukban kapni őket.

A babonás Moina nem tudta fékezni magát. Egészen a javasember varázsa alá került. Kiáltozni kezdett, s mozdulataival utánozni igyekezett a mgannga körtáncát. Udvara hűségesen követte, s nemsokára az egész nép úgy forgott körbe, mint ő, s kiáltások, üvöltő torokhangok nyomták el a néma varázsló állati bőgésre emlékeztető hangját.

Ám sajnos a felhők nem értették meg a varázsló fenyegetését; nem foszlottak szét, hogy ragyogni s szárítani engedjék a tropikus napsugarakat. Nem... mindez sajnos nem következett be. Ugyanakkor, amikor a királynő s környezete, sőt az egész nép is szentül hitte, hogy sikerült megenyhíteni a Kazonndéra haragvó szellemeket, az előbb még ritkuló felhőzet újból gomolyogni kezdett, s egyre sűrűbben hulló hatalmas cseppek áztatták fel a talajt.

A megdöbbenés úrrá lett a tömegen. Mintha a mgannga egyszerre elvesztette volna minden földöntúli sugárzását - íme, ő sem ér többet, mint felsült társai... A tömeg kezdte megelégelni a játékot, s a királynő komor redőkbe vonta homlokát, ami eddig a felsült varázslóknak legalább egy fülébe került. A bennszülöttek szűkebbre vonták a kört a javasember körül, az öklök fenyegetésre szorultak össze, s már-már úgy látszott, mintha mindennek igen rossz vége lenne, amikor egy váratlan esemény megfordította a tömeg ellenséges indulatát.

A mgannga, aki egy fejjel emelkedett ki a bennszülöttek sokaságából, egyszerre kinyújtotta a karját, és parancsoló mozdulattal a kerítés egy pontjára mutatott. Természetes, hogy minden tekintet oda fordult.

Éppen akkor történt ez, amikor Weldonné és kisfia, meghallva a tömeg zaját, kijöttek a kunyhóból, hogy megnézzék, mi történik odakinn. Őrájuk mutatott a varázsló ujja hegyével... Igen, teljes dühével emelte rájuk bal kezét, míg jobbjával újból megfenyegette az eget.

Igen... ők, csakis ők lehettek a szerencsétlenség okozói. Ez az asszony és ez a kisfiú... igen, csakis őmiattuk történt minden. Itt van a baj gyökere... ők hozták magukkal a viharfelhőket, hogy elárasszák Kazonndé tájékait.

Mindnyájan megértették, mit akar a varázsló mondani. Moina királynő fenyegető mozdulattal mutatott Weldonnéra. A bennszülöttek rettenetes kiáltozással vetették magukat a szerencsétlen, rémült asszonyra, Weldonné joggal hihette, hogy minden elveszett, karjaiba zárta a kis Jacket, s tehetetlenül állt a felizgatott tömeg előtt.

A mgannga egyenesen feléje indult: mindenki utat nyitott a nagy varázslónak, aki ím, egyszerre megértette és felfedte a bajok titkát.

Alvez ugyancsak Weldonné felé indult, hiszen az asszony elég becses volt számára ahhoz, hogy megvédelmezze, de nem tudta, hogy mit tegyen.

A varázsló kitépte a kisfiút az anyja kezéből, és az ég felé tartotta... Attól lehetett tartani, hogy egyenest a földön loccsantja szét koponyáját, így akarván kiengesztelni a haragvó szellemeket.

Weldonné felsikoltott, és ájultan rogyott össze.

A mgannga megnyugtató mozdulatot tett a királynő felé, majd felemelte az ájult asszonyt, és a gyerekkel együtt cipelni kezdte őket. A tömeg vallásos borzalommal nyílt szét boszorkánymestere előtt.

Csak Alvez rohant dühtől tajtékozva utána. Ő igazán nem így képzelte a varázslatot. Már elveszített egyet a három fogoly közül, s most a megmaradottak is kikerülnek hatalmából! Mivé lesz a Negoróval kötött megállapodás s a várható óriási haszon? Öntse el inkább az özönvíz egész Kazonndét, mint hogy zsákmányairól lemondjon!

De amikor oda akart rohanni, a tömeg izgalma már nem ismert határt. Mindenki Alvez ellen fordult, a királynő pedig hívta testőreit, és őrizetbe vétette a kufárt. Alvez nagyon jól tudta, mit jelent, ha a királynő kegye elfordul tőle... Így hát kénytelen-kelletlen megadta magát sorsának, és csak morogva átkozta Kazonndé népének ostobaságát.

A bennszülöttek valamennyien azt remélték, hogy a felhők követik majd a fehér asszonyt, minden bajuknak okozóját, s egy percig sem kételkedtek abban, hogy a varázsló most majd a fehérek vérével fogja megvásárolni a felsőbb hatalmaktól az egek csatornáinak bezárulását.

A mgannga úgy cipelte áldozatait, mint oroszlán a kecskét. Oly könnyedén szökellt a halálra rémült kisfiúval és az ájult asszonnyal, mint az őserdők királya... mindaddig, amíg a végsőkig felizgatott tömeg üvöltése követte őket. A varázsló túljutott a kerítésen, átvágott Kazonndén, bevette magát az erdőbe, s ott rendkívül sebesen legalább három mérföldnyi utat tett meg, anélkül, hogy akár egy pillanatra is megállott volna... Egyedül volt, hiszen a bennszülöttek megértették, hogy magára hagyva akarja végrehajtani az utolsó varázslatot... Így ért el egy folyócska partjára, melynek vize rohanva szaladt észak felé.

Üreg nyílt itt, melyet majdnem egészen benőttek a magas füvek, s a sziklabarlang aljához egy dereglye volt kötve, melyet gyékényszerű takaró fedett.

A néma varázsló terhével a karján beugrott a csónakba. Lábával a habokba lökte, majd egyszerre világos, tiszta hangon megszólalt:

– Kapitány úr, engedelmével, itt hozom Weldonné asszonyt és a kisfiút. Most aztán igazán tisztuljunk innen... s hadd árassza el a világ minden felhőszakadása ezt az átkozott Kazonndét!