MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE

Jeles mű volt az a némajáték, mely az oly divatos és csábító címet viselte, „A Fekete-erdő haramiái”. A dráma ősi szabályainak megfelelően a hármas egység, tehát az idő, a hely és a cselekmény egységére épült. A bevezetésből a néző megismerte a szereplőket, a következőkben a cselekmény egyenesen és határozottan haladt előre, a befejezés ügyes volt, és noha már a cselekményből előre sejthető volt, a közönségre mindig nagy hatást tett. A legmodernebb kritikusok sem találhattak volna kifogást a ragyogó mű ragyogó előadása ellen.

Egyébként meg César Cascabeltól hiába is követelték volna a korabeli ízlésnek megfelelő olyan mű előadását, mely a magánéletet viszi színpadra annak minden apró részletével, s melynek végén, ha nem is győzedelmeskedik a rossz, a jó nem nyeri el méltó jutalmát. A Fekete-erdő haramiáiban a végén annak rendje-módja szerint győz a jó, a rossz pedig elszenvedi azt, ami kijár neki. A derék zsandár éppen akkor jelenik meg, mikor már azt hinné az ember, hogy minden elveszett; megjelenik, nyakon csípi a haramiát - s a közönség ilyenkor mindig viharosan tapsol.

A dráma sikeréhez egyébként az is hozzájárult, hogy némajáték volt, előadhatták tehát akár az Ó- akár az Újvilág bármelyik színpadán bármely nyelvet beszélő közönség előtt.

Hogy ki volt e remekmű szerzője?... Természetesen César Cascabel! Korántsem túlzás a remekmű szó, hiszen ha egy dráma háromezer-egyszázhetvenhétszer kerül színre, az csak remekmű lehet!

Nos, ez a remekmű elsősorban mégis annak köszönhette létrejöttét, hogy a családfő ki akarta domborítani társulata minden egyes tagjának jellegzetes tehetségét, be akarta bizonyítani, hogy ilyen változatos előadóművészi képességgel bíró társulata még soha egyetlen mutatványosnak sem volt, de még igazi színházigazgató sem büszkélkedhetett hasonlóval!

Mikoriban César Cascabel e remekművel járta az Ó- és Újvilág falvait, a drámai műfaj szakértői úgy vélekedtek, hogy a színházban a közönség vagy sírjon, vagy nevessen, mert ha nem, hát menthetetlenül ásítozni kezd! A Fekete-erdő haramiáinak nézői sírtak is, nevettek is, de sohasem ásítoztak, az biztos.

Egy szerelmespárról szólt a történet - a leányzót Napoleona, az ifjút Sandre játszotta. A játékban Sandre szegény, és szerelmének anyja, a gőgös Cornélia, hallani sem akar a fiatalok házasságáról, azt akarja, hogy leánya egy gazdag és nevetséges maflához, Szegfűszeghez menjen feleségül. A gazdag mafla meg is jelenik lánykérőben: John Bull, a majom mögötte lépdel, és grimaszokat vág, nyomában meg Jako ugrándozik, egyébként ő az egyetlen, aki játék közben kinyitja... a csőrét.

A nézők harsogva nevetnek a lánykérésen, ám nevethetnékjük hamar elmúlik, látva az ifjú szerelmesek mélységes fájdalmát.

Elérkezik Napoleona menyegzőjének napja. Zúgnak a harangok, nyitva a templomkapu, Sandre, a boldogtalan szerelmes a templomlépcsőn térdel: a násznép csak a testén át juthat a templomba!

És e pillanatban ott terem a szerencsétlen menyasszony testvérbátyja, egy daliás katona: Jean. A háborúból tért haza, éppen most győzte le Angliát vagy Amerikát, vagy Franciaországot, vagy Németországot, vagy a törököket, vagy a cárt... kinek ahogy tetszik!

Éppen jókor érkezik. Tudja, hogy Napoleona Sandre-t szereti, párbajra hívja ki a mafla vőlegényt, Szegfűszeget, aki alaposan megrémül, és inkább lemond a házasságról, csak ne kelljen vitézkednie.

Ugye, milyen izgalmas?... Pedig még nincs is vége.

Keresni kezdik a menyasszony anyját, hogy tudassák vele, leánya nem megy feleségül a gazdag maflához, de az anya nincs sehol. Eltűnt!

A közeli erdőből egyszerre csak iszonyú sikoltozás hallatszik... A menyasszony anyjának a hangja! Sandre, az új vőlegény is fölismeri a hangot, és noha a leendő anyósáról van szó, siet, röpül, hogy megmentse! A hölgyet elrabolta Fracassar bandája, vagy talán maga Fraccasar, a Fekete-erdőben tanyázó haramiák híres-nevezetes vezére!

Ekkor lép a színre César Cascabel mint Fracassar, haramia cimborái a színre vonszolják a vonakodó leendő anyóst is, ám az ifjú vőlegény is visszaérkezik, méghozzá egy sereg zsandárral, a haramiavezér elé toppan... a leendő anyós kiszabadul a haramiák karmaiból, a haramiák zsandárkézre kerülnek, s a boldog vőlegény oltár elé vezetheti ifjú aráját.

Minthogy a társulat létszáma meglehetősen kicsi volt, hol a haramiák, hol a zsandárok voltak a színen, és Szegfűszegre hárult a feladat, hogy hol mint haramia, hol mint zsandár üvöltözzön a színfalak mögött, a szegény haramiavezér meg kénytelen volt saját magát vasra verni. De a hatás sohasem maradt el, a közönség tombolva ünnepelte a komédiásokat!

Nos, hát ez a remekmű kerül előadásra Permben is. Ha a színészek feladatuk magaslatán állnak, nyilván itt is olyan nagy lesz a siker, mint bárhol másutt.

Csakhogy a társulat tagjai nagyon rosszkedvűek voltak aznap, s félő, hogy a színpadon sem lesznek igazi formájukban. A szomorú jeleneteket talán jól játsszák majd, hiszen valamennyinek sírhatnékja volt, levertek voltak, sem enni, sem inni nem volt kedvük.

Bezzeg a társulat igazgatója, a családfő! Négy helyett is vacsorázott, ráadásul még meg is szidta a többieket:

– Ejnye, hát mikor lesz már ennek vége? Olyan megnyúlt képpel ültök itt, hogy nézni is rossz! Csak Szegfűszegben van némi kis élet!... Az angyalát, nincs ám ez rendjén! Elvárom, hogy vidámak legyetek, hogy vidáman játsszatok, hogy mindenki megtegye a magáét, hogy a siker elsöprő legyen, mert különben cudarul megharagszom!

Ha pedig César Cascabel azzal fenyegetődzött, hogy cudarul megharagszik, akkor bizony nem volt más hátra, mint engedelmeskedni... így hát engedelmeskedtek.

A furfangos férfiúnak egyébként kitűnő ötlete támadt - nehéz körülmények között nem most először!

Elhatározta, hogy a színjátékot kiegészíti, mindjárt látni fogjuk, hogy s miként.

Mint már említettük, a társulat kis létszáma miatt a színen nem tudtak egyszerre megjelenni a haramiák és a zsandárok. César Cascabel egyedül képviselte az egész haramiabandát, de nagyon okosan úgy gondolta, hogy a hatás sokkal nagyobb volna, ha a darab végén több haramia jelenne meg a színen.

Eszébe ötlött, hogy az előadáson igazán munkába állíthatna még egy-két komédiást, s minthogy úgyis köztük van Ortik és Kircsev, miért ne őket kérné fel a szereplésre? A két derék tengerész aligha mondana nemet, ha felkérné őket, hogy játsszák el két haramia szerepét.

César Cascabel vacsora végeztével beszélt erről Ortiknak, s végül megkérdezte:

– Egyszóval, volna-e kedvük fellépni a ma esti előadáson? Higgyék el, nagy szívességet tennének nekem!

– Örömmel! - válaszolt Ortik. - Mindketten szívesen állunk szolgálatára!

A két tengerész érdeke úgy kívánta, hogy jó viszonyban maradjanak a Cascabel családdal, azért mondtak habozás nélkül igent Cascabel e kérésére.

– Nagyszerű, barátaim, nagyszerű! - örvendezett a családfő. - Mindössze annyi dolguk lesz, hogy megjelennek a színen, amikor én is megjelenek, vagyis a darab végén! Mindig ugyanazt csinálják, amit én, éppúgy hadonásznak, meresztgetik a szemüket, üvöltöznek!... Majd meglátják, úgy megy ez, mint a karikacsapás, és biztosak lehetnek abban, hogy óriási sikerük lesz!

Majd rövid gondolkodás után hozzáfűzte:

– De ha maguk ketten játszanak is, még mindig csak két emberből áll a haramiacsapat... Ez sehogy sem elég!... Nem! Az volna jó, ha egész csapat állna a bandavezér szolgálatában, ha még öt-hat embert föl tudnánk léptetni... Még csak akkor volna óriási a siker!... Nem ismernek véletlenül néhány derék legényt, aki nem ijed meg egy jó palack vodkától meg némi kis készpénzjutalomtól?

Ortik Kircsevre sandított, és máris válaszolt:

– Ennél mi sem könnyebb, Cascabel úr! Tegnap a kocsmában megismerkedtünk néhány derék fickóval...

– Hozza el őket, Ortik! Hozza el őket ma estére, és esküszöm, hogy óriási lesz a siker!

– Rendben van, Cascabel úr.

– Nagyszerű, kedves barátaim!... Hogy micsoda előadás lesz ez!... Hogy ámul majd a közönség!

S mikor a két tengerész távozott, César Cascabelon valóságos nevetőgörcs vett erőt, Cornélia már attól félt, hogy belebetegszik.

– Ejnye, César, nem egészséges dolog ám evés után ennyire nevetni!

– Mit?... Hogy én nevetek, angyalom? Csöpp nevethetnékem sincs!... Ha mégis nevetek, hát magam sem tudok róla!... A szívem mélyén nagyon is szomorú vagyok! Gondold csak el, már egy óra, és Szergej úr még sehol!... Nem is hiszem, hogy ott legyen az előadáson, és bemutatkozhassék mint a társulat bűvésze!... Milyen kár!

És míg Cornélia folytatta a jelmezek rendberakását, ő távozott, és csak annyit mondott, hogy néhány halaszthatatlan dolgot kell elintéznie.

Az előadás négy órakor kezdődik, nehogy lámpákkal kelljen világítaniuk, amit a permi cirkuszban nehezen tudtak volna megoldani; a társulat két színésznőjének, Napoleonának és Cornéliának meg igazán nem kellett félnie a kíméletlen napfénytől, Napoleona oly üde volt, Cascabelné asszony meg a korához képest olyan friss, hogy nemcsak a lámpafénynél, napvilágnál is szépek voltak mind a ketten.

A város népére rendkívül nagy hatással volt César Cascabel hirdetménye, és ezt a hatást tovább fokozta Szegfűszeg, aki egy álló órán át járta a várost, és dobolt, kész csoda, hogy egész Oroszországot nem verte fel a pergő dobszó!

Így aztán az előadás kezdete előtt nagy tömeg sereglett össze a cirkusz körül, ott volt Perm kormányzója az egész családjával, több magas rangú hivatalnok, a helyőrség tisztjei, néhány nagykereskedő, meg a vásárra érkezett vándorkereskedők és a helyi lakosság minden rendű, rangú képviselője.

A cirkusz bejáratánál már játszott a zenekar: Sandre, Napoleona és Szegfűszeg fújták a trombitát és a kornétát, verték a dobot, de ott volt maga Cornélia is világos színű trikóban, rózsaszínű szoknyában, és buzgón döngette a nagydobot. A káprázatos zene egyszerűen lenyűgözte a muzsikokat.

César Cascabel mint kikiáltó működött, jól érthető orosz nyelven szónokolt:

– Tessék besétálni!... Sétáljanak be, hölgyeim és uraim!... Fejenként negyven kopejka... bárki beléphet negyven kopejkáért!

S mihelyt az ilyen módon invitált hölgyek és urak elfoglalták helyüket a nézőtéren, a zenekar tagjai eltűntek, hogy megkezdhessék szereplésüket a színpadon.

Az előadás első része hibátlanul folyt le. A kis Napoleona kötéltáncot mutatott be, Sandre mint gumiember lépett fel, az idomított kutyák, John Bull és Jako vidám jelenetekkel szórakoztatták a közönséget, César Cascabel és a felesége pedig erő- és ügyességi gyakorlataikkal arattak nagy sikert. Az elsőrendű artistáknak kijáró tapsból bőven jutott Jeannak is, pedig ő éppen nem volt kitűnő formában, talán máshol járt az esze, talán a keze volt bizonytalan, vagy talán zsonglőrképességei hagyták cserben néhány pillanatra... Ezt azonban csak szakértő szem vehette észre, a nagyközönség előtt sikere volt.

A szünet előtt bemutatott emberpiramissal meg akkora tetszést arattak, hogy meg kellett ismételniük a számot.

César Cascabel ráadásul igazán elemében volt, valósággal sziporkázott, mikor sorra bemutatta társulata tagjait, kérve számukra a kiérdemelt tapsot. Ez a bámulatos férfiú most meggyőzően szemléltette, hogy az erős ember mindig tud önmagának parancsolni. A Cascabel család becsülete meg volt mentve. A nézőközönség kései utódai is bámulattal, tisztelettel fogják ajkukra venni a nevét.

A nézőtér nagy érdeklődéssel kísérte az előadás első részét, de már türelmetlenül várta a második részt. A szünetben, a folyosókon másról nem is esett szó.

A tíz percig tartó szünet után, mialatt a közönség kicsit levegőzhetett, a nézőtér ismét megtelt, egyetlen hely sem maradt üresen.

Ortik és Kircsev már egy órával előbb visszatért hat statisztával - természetesen azokat a cimborákat hozták magukkal, akikkel annak idején a Pecsora-hágóban találkoztak.

César Cascabel figyelmesen megnézte az újonnan toborzott színészeket.

– Nagyszerű alakok! - örvendezett. - Csupa remek fej!... És milyen daliásak!... A képük ugyan talán túlságosan tisztességes ahhoz, hogy haramiákat játsszanak!... No de majd torzonborz parókát, szakállt fognak viselni!

S minthogy César Cascabelnak csak a játék végén kellett a színre lépnie, volt ideje ahhoz, hogy a kisegítő színészekből parókák, marcona álszakállak és megfelelő kosztümök segítségével félelmetes haramiákat varázsoljon.

Szegfűszeg hármat koppantott a nagy bunkósbottal - ez jelezte az előadás kezdetét.

Rendes színházakban ilyenkor fölemelkedik a függöny, s elhangzanak a zenekar utolsó akkordjai. A permi cirkusz színpada előtt azonban nem emelkedhetett föl a függöny azon egyszerű oknál fogva, hogy le sem volt eresztve, mert nem volt mit leereszteni.

Díszletek azonban - ha nem is káprázatosak - mégiscsak voltak a színpadon. Bal felől egy hatalmas szekrény állt, ajtajára keresztet mázoltak, ez jelképezte a templomot, a harangszó a kulisszák mögül szól majd; a középen üres színpad a falu főterét ábrázolta, bal felől néhány ládába állított és ügyesen elrendezett fa jelezte a Fekete-erdőt.

A nézők mélységes csöndben figyelték a kissé már színehagyott, csíkos szoknyában belebbenő bájos Napoleonát, akinek szőke haján, mint egy nagy virág, virított a fehér főkötő. Sandre, a darabbeli hősszerelmes narancsszínű öltözéke ugyancsak fakó volt már, de oda se neki; olyan kifejező taglejtésekkel udvarolt a leánykának, hogy élő szóval sem mondhatott volna többet. És micsoda nevetés fogadta Szegfűszeg színrelépését! Csetlett-botlott, öntelt és ostoba képet vágott, az orrára pápaszemet biggyesztett, s mindehhez rikító sárga parókát viselt. Nyomában a majom és a papagáj billegett, az egyik fintorgott, a másik locsogott szüntelenül. Ilyen pompásan még sohasem sikerült ez a jelenet!

Aztán Cornélia lépett a színre pompás kosztümben, s a nézők nyomban láthatták, milyen rettenetes anyós lesz belőle.

Aztán megérkezett Jean is olasz csendőrnek öltözve. Nagyon szomorú volt szegény fiú, alig-alig gondolt a szerepére, és bizony szívesebben játszotta volna Sandre szerepét, de úgy, hogy a menyasszony Kayette legyen, és tudja, hogy már csak kis idő, és oltár elé állhatnak. Egyre az járt a fejében, hogy már csak ideig-óráig lehetnek együtt, s ő itt komédiázással vesztegeti a gyorsan múló időt.

Aztán nagy nehezen mégiscsak belelendült a játékba, s mikor szembeszállt a csúf vőlegénnyel, Szegfűszeggel, már úgy játszott, mintha szerepén kívül semmi mással nem törődne.

A színfalak mögül ekkor fölharsant az elrabolt Cornélia és a haramiák kiáltozása. Az ifjú Sandre rohant egyenest az erdő sűrűjébe, ahonnan most már puskalövés is hallatszott.

Egy pillanattal később a színre lépett Fracassar, a haramiavezér, meg a vadul hadonászó banditák, köztük a színpadi jelmezében teljesen felismerhetetlen Ortik és Kircsev is. A reszkető Cornéliát maga a haramiavezér vonszolta magával, és Sandre most vakmerően nekiesett a gonosz banditának.

A korábbi előadásokon César Cascabel egyedül személyesítette meg a Fekete-erdő valamennyi haramiáját, és így könnyű volt féken tartani őt, míg meg nem érkeznek a zsandárok, akiknek közeledtét a színfalak mögül jelezték. Ezen az előadáson viszont a haramiavezér hat, nagyon is valóságos bandita élén vonult be, és ugyan mit kezdhetne vele Jean, meg a reszkető Napoleona és Cornélia? Vajon hogyan fejeződik be a némajáték, vajon hogyan győzik le, hogyan ejtik foglyul a haramiákat?

Hirtelen egy szakasz kozák rohant a színre. Ez aztán váratlan fordulat volt!

César Cascabel valóban mindent megtett, hogy az előadás káprázatos legyen, hogy ne hiányozzanak sem a haramiák, sem a zsandárok! Ortikot, Kircsevet meg a hat másik haramiát egy pillanat alatt leterítették, bilincsbe verték, és ők nem is nagyon tiltakoztak, hiszen a játék ezt így kívánta...

A színpadon azonban egyszerre vadul kiáltozni kezdett valaki:

– Engem ne! Hé! Derék kozákok!... Csak a többieket!... Én csak játékból tartozom közéjük!

Hogy ki kiabált? Maga Fracassar, a haramiavezér, vagyis César Cascabel, aki fölpattant a porondról, míg statisztái vasba verve körülötte hevertek.

César Cascabel zseniális ötlete megvalósult! Előbb rábeszélte Ortikot és a cinkosait, hogy játsszák el a haramiák szerepét, majd értesítette a permi hatóságokat, hogy „pompás fogás” kínálkozik számukra. Ezért rontott egy egész szakasz kozák a színre, hogy lefülelje a haramiákat.

César Cascabel legragyogóbb ötlete valóban nagy sikert aratott, és ráadásul milyen szerencsés volt ez a ragyogó ötlet! Ortik és a többi gazember a hatóságok kezére került.

Csakhogy Ortik nem juhászodott meg! Kihúzta magát, és César Cascabelra mutatott:

– Feljelentem ezt az embert!... Visszasegített Oroszországba egy politikai elítéltet!... Átkozott komédiás, rendőrkézre adtál engem, de most megkapod a magadét! Följelentelek!

– Jelents csak, barátom! - mondta nyugodtan César Cascabel, és vidáman hunyorgott.

– És az a politikai elítélt nem más, mint a jakutszki erőd egyik szökött foglya, Narkin gróf! - üvöltötte Ortik.

– Szent igaz, barátocskám! - mosolygott César Cascabel.

Cornélia, a gyermekei és a színpadra rohanó Kayette dermedten bámulták a családfőt.

A nézőtéren e pillanatban fölállt valaki... Narkin gróf.

– Ő az! Itt van! - üvöltött Ortik.

– Igen, Narkin gróf vagyok! - hangzott Szergej úr szava.

– Úgy van, csakhogy Narkin gróf amnesztiát kapott! - kiáltotta César Cascabel, és harsány nevetésben tört ki.

A közönség tombolt! A játékkal keveredő valóság zavarba ejtette a legokosabb nézőt is, sőt talán még olyanok is akadtak, akik azt képzelték, hogy A Fekete-erdő haramiái című némajáték szokásos befejezését látják.

A történtek rövid magyarázata a következő:

Tizenhárom hónap telt el azóta, hogy a Cascabel család az alaszkai határon rátalált Narkin grófra, befogadta, ápolta a sebesültet, aki e tizenhárom hónap alatt semmi hírt sem kapott Oroszországból. Így arról sem lehetett tudomása, hogy II. Sándor cár fél évvel ezelőtt kegyelmet adott bizonyos politikai foglyoknak, köztük Narkin grófnak is. Narkin herceg, a gróf édesapja azonnal írt Amerikába, értesítvén fiát, hogy visszatérhet Oroszországba, türelmetlenül várja haza, a gróf azonban sohasem kapta meg ezt a levelet, mely nagy kerülővel visszaért a valszkai kastélyba azzal, hogy „a címzett ismeretlen”. Elképzelhetjük az öreg herceg aggodalmát, mikor múltak a napok, és a fiáról csak nem érkezett hír. Már-már azt hitte, mindörökre elvesztette... hogy meghalt száműzetésben idegen földön. Belebetegedett a bánatba, mire fia visszaérkezett az apai házba. Az öreg herceg boldogan ölelte át elveszettnek hitt fiát, s nyomban közölte vele, hogy semmitől sem kell tartania, szabad ember, a cár megkegyelmezett neki! Narkin gróf nem akarta azonnal magára hagyni beteg öreg édesapját, levelet írt hát César Cascabelnak, melyben minderről beszámolt neki. Azt is megírta, hogy a permi cirkuszban fogja keresni az előadás végén.

E levél olvasása után támadt César Cascabelnak az a ragyogó ötlete, melyet már ismerünk, s e levél olvasása után értesítette a permi hatóságokat, hogy a némajáték befejezéséül egész sereg igazi haramiát keríthetnek kézre.

A közönség, miután megértette a történteket, leírhatatlan lelkesedéssel ünnepelte a derék komédiásokat és a kozákokat, akik vasra verve vitték el Ortikot és cimboráit, hogy végre igazán bűnhődjenek igazi haramia voltukért.

César Cascabel pedig nyomban beszámolt Narkin grófnak arról, hogy Kayette miként értesült a banditák galád tervéről, melyet ellene és az egész Cascabel család ellen forraltak; elmondotta, hogy az indián leányka élete kockáztatásával miként lopakodott június 6-ának viharos éjszakáján a két gyalázatos ember után, hogyan hallgatta ki a banditák megbeszélését, hogyan tájékoztatta őt minderről, s végül elmondotta azt is, hogy Kayette-tel együtt jobbnak tartotta, ha az egész dolgot titokban tartják a gróf előtt és Cornélia előtt is.

– Ó, César! Hát titkolóztál előttem! - jegyezte meg Cornélia szemrehányóan.

– Életemben először és utoljára, kedves feleségem!

Cornélia máris megbocsátott a férjének, akire nem is haragudott igazán, majd lelkesen fölkiáltott:

– Szergej úr! Engedje meg, hogy megcsókoljam!

Majd miután csókot nyomott a gróf arcára, kicsit zavarba jött:

– Bocsásson meg, gróf úr!

– Kedves barátaim! Ne szólítsanak engem így! Hadd maradjak mindörökre a maguk Szergej barátja!