AZ OB FOLYAMTÓL AZ URÁL HEGYSÉGIG

Az Ob, ez a hatalmas folyam, melyet egyfelől az Urál hegység vizei táplálnak, másfelől pedig sok mellékfolyóját veszi fel, négyezer-ötszáz kilométeren át hömpölyög, és medencéje nem kisebb, mint háromszázharmincmillió hektár.

Az Ob is alkothatta volna a természetes határt Ázsia és Európa között, ha medrétől kissé keletebbre nem emelkedik az Urál hegység. A hatvanadik szélességi foktól úgyszólván párhuzamosan vonul a folyam és a hegység. És míg az Ob vize az ugyancsak Ob nevű, roppant nagy öbölbe ömlik, az Urál utolsó nyúlványai már a Kara-tenger vizébe merülnek.

A Szép Vándor utasai megálltak a jobb parton, s szemügyre vették a folyamot, melyből sok, füzektől árnyékolt szigetecske emelkedett ki. A part tövében üde virágokkal teli vízinövények ingatták éles száraikat. A folyón föl és le siklott a sok hajó a mindig tiszta, hűvös hullámokon, az Ob vizét ugyanis megszűrik a hegyek, ahol forrásai buzognak.

Itt már rendszeres kompszolgálat működött, és a Szép Vándor könnyen átkerült a túlsó partra Muzsi városkába.

Muzsi voltaképpen nem is város, hanem csak falu, és Narkin grófot itt nem fenyegette veszély, mert a faluban nem állomásozott helyőrség. De azért mégis tanácsos volt rendben tartani a papirosaikat, hiszen hamarosan az Urál tövébe érnek, és a cári hatóságok megkövetelik, hogy az Ázsiából európai Oroszországba lépő utasok okmányai rendben legyenek. César Cascabel éppen ezért elhatározta, hogy láttamoztatja Muzsi polgármesterével a hivatalos papírokat. Ha ez sikerül, Szergej úr mint a társulat tagja könnyen átlépheti a határt, a rendőrség nem fog gyanút.

Miért is hiúsítaná meg ezt az oly egyszerű tervet a vakvéletlen? Miért is került közibük Ortik és Kircsev, akik eltökélték, hogy meghiúsítják? Miért intézik úgy, hogy a Szép Vándor az Urál legveszélyesebb átkelői felé vegye az útját, ahol ők hamarosan találkozhatnak útonálló bandákkal, hajdani cinkosokkal?

César Cascabel, aki nem sejthette, hogy a dolgok így is fordulhatnak, és ellenük mit sem tehetett, szüntelenül elégedett volt önmagával, örvendezett, hogy vakmerő vállalkozása szerencsésen fejeződik be. Most, hogy átutazott egész Nyugat-Amerikán, egész Észak-Ázsián, már csak vagy száz mérföld választja el Európától! A felesége, a gyerekei nagyszerű egészségben vannak, föl sem vették a hosszú út fáradalmait. Noha a Bering-szorosban történt katasztrófa után, s míg a Jeges-tengeren sodródtak, úgy érezte, hogy lelkiereje hanyatlik, azért mégiscsak ügyesen elbánt azokkal a Ljahov-szigeti maflákkal, akik még ahhoz is hozzásegítették, hogy a Szép Vándor folytathassa útját a szárazföldön.

– Hát bizony, általában minden úgy van jól, ahogy van! - mondogatta a derék César Cascabel.

A kis karaván elhatározta, hogy huszonnégy órát tölt Muzsiban, melynek lakói nagyon kedvesen fogadták őket.

Csakhogy közben César Cascabelt fölkereste a gorodicsnij - azaz Muzsi polgármestere, aki, ha idegenekről volt szó, menten gyanakvó lett, és kötelességének érezte, hogy kicsit kikérdezze a családfőt. César Cascabel nyomban bemutatta neki papirosait, melyeken Szergej úr mint a mutatványos csapat egyik tagja szerepelt.

A tiszteletre méltó férfiút persze meglepte, hogy francia komédiások között találkozik egy honfitársával, mert természetesen észrevette, hogy Szergej úr orosz. Meglepetésének hangot is adott.

César Cascabel azonban csak annyit mondott, igaz ugyan, hogy van köztük egy orosz, no de van egy amerikai is: Szegfűszeg; meg egy indián: Kayette. Ha a társulatának tagjairól van szó, ő bizony csak azt nézi, tehetségesek-e, s csöppet sem törődik azzal, hogy milyen nemzetiségűek. Hozzátette még, hogy a művészek nagyon boldogok lennének, ha a „polgármester úr” - mert César Cascabel képtelen lett volna kimondani a gorodicsnij szót - szíveskednék megengedni, hogy művészetükkel szórakoztassák.

Az ajánlat rendkívül nagy örömet szerzett a derék embernek, nyomban el is fogadta, és megígérte, hogy előadás után láttamozza a társulat papirosait.

Ortikkal és Kircsevvel nem volt semmi nehézség, César Cascabel elmondotta róluk, hogy hajótörésből megmenekült, hazatérő orosz tengerészek.

Még aznap este valamennyien a gorodicsnij hajléka felé igyekeztek.

A meglehetősen tágas ház kellemes sárga színre volt pingálva I. Sándor tiszteletére, akinek a sárga volt a kedvenc színe. A fogadószoba falán a Szűz képe függött, körülötte néhány orosz szent képe pompázott ezüsttel átszőtt kelmével bevont keretben. A házigazda, a felesége és a három lánya meg a vendégek székeken és lócákon foglaltak helyet - a falu néhány vezető emberét ugyanis meghívták, hogy azok is gyönyörködhessenek a látványosságban, míg Muzsi egyszerű adófizető polgárainak be kellett érniük azzal, hogy az ablakokon át leskelődtek.

A Cascabel családot nagyon udvariasan fogadták a gorodicsnij házában. Hamarosan meg is kezdték mutatványaikat, és észre sem vették, hogy már hetek óta nem gyakoroltak. A nézők nagyon méltányolták az ifjú Sandre akrobatamutatványait, a kis Napoleona kecses táncát - a kislány kifeszített kötél híján a padlón táncolt. Jean a röpködő üvegekkel, tányérokkal, gyűrűkkel és golyókkal most is elbűvölte a közönséget. Azután César Cascabel erőmutatványai következtek, s a családfő Cornélia méltó férjének bizonyult, a derék asszony ugyanis nagy sikert aratott azzal, hogy az elöljáróság két tiszteletre méltó tagját fölkapta, s nyújtott karján a két emberrel körbejárta a szobát.

Szergej úr nagyon ügyesen mutatta be kártyatrükkjeit és bűvészmutatványait, melyekre ügyes mestere, mint látjuk, nemhiába tanította meg. A polgármester e mutatványok után már nem kételkedhetett abban, hogy az orosz valóban a komédiáscsapat tagja.

Az előadás után befőttet, mazsolás kalácsot és kitűnő teát szolgáltak fel a vendégeknek. Mikor aztán a vendégeskedés véget ért, a gorodicsnij habozás nélkül láttamozta az okmányokat, melyeket César Cascabel elébe tett. A Szép Vándor most már nyugodtan állhat a cári hatóságok képviselői elé.

Búcsúzóul a polgármester - akinek volt mit aprítania a tejbe - tiszteletdíjként húsz rubelt nyújtott át César Cascabelnak, aki először vissza akarta utasítani a pénzt, de aztán eszébe jutott, hogy egy vándorkomédiás részéről ez legalábbis meglepő gesztus volna.

– Húsz rubel, az mégiscsak húsz rubel - mondta magában, s a fellengzős köszönőszavakba belezavarodva, zsebre vágta a pénzt.

A következő napot pihenésnek szentelték. A szükséges bevásárlásokat Cornélia intézte, és elég jutányosan szerezte be a lisztet, rizst, vajat és az italokat. Konzerveket felesleges lett volna vásárolniuk, hiszen az Ob és az európai határ között bőven akad majd puskavégre vad.

Cornélia hamarosan végzett a vásárlással, este aztán vidáman ülték körül a vacsoraasztalt, noha Jean és Kayette szíve bizony összeszorult. Közelgett a válás pillanata...

Vajon mit csinál majd Szergej úr, miután viszontlátta édesapját, Narkin herceget? Minthogy Oroszországban nem maradhat, vajon visszatér Amerikába, vagy Európában marad? César Cascabel érthető módon sokat töprengett ezen. Szerette volna tudni, mihez tartsa magát. Vacsora után megkérdezte Szergej urat, nem volna-e kedve járkálni egyet a városka körül. Szergej úr látta, hogy César Cascabel kettesben akar vele beszélgetni, és rögtön igent mondott.

Nyomban el is indultak, és a *Szép Vándor*tól néhány száz lépésnyire a városon kívül letelepedtek egy kis erdő szélén.

– Szergej úr - kezdte César Cascabel -, azért kértem, hogy jöjjön velem sétálni, mert kettesben akartam maradni önnel... Szeretnék beszélni az ön helyzetéről.

– A helyzetemről, barátom?

– Igen, Szergej úr, pontosabban arról, amelyre ez a helyzet kényszeríti önt, mikor már Oroszországban lesz.

– Oroszországban?

– Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy tíz napon belül átkelünk az Urálon, és legkésőbb egy hét múlva Permbe érkezünk.

– Igen, azt hiszem, ott leszünk, ha nem jön közbe semmi - válaszolt Szergej úr.

– Mi jöhetne közbe... Semmi sem jöhet közbe!... - jelentette ki Cascabel. - Ön a legkisebb nehézség nélkül fog átkelni a határon. Papirosaink rendben vannak, ön a mutatványostársulat tagja, és senkinek esze ágába sem jut, hogy az egyik művészem Narkin gróffal azonos.

– Ez így van, hiszen csak maga és Cascabelné asszony ismeri a titkot, és ha meg is őrzik...

– Akár a sír, úgy hallgatunk! - jelentette ki César Cascabel méltóságosan. - És remélem, Szergej úr, nem tart tolakodónak, ha megkérdezem, mit szándékozik csinálni, mikor a Szép Vándor megáll Permben...

– A valszkai kastélyba sietek, hogy viszontlássam az édesapámat! Nagy öröm lesz számára ez a viszontlátás, nagy és váratlan öröm, hiszen már tizenhárom hónapja semmit sem hallottam rólam, tizenhárom hónapja, hogy nem adhattam magamról életjelt, és nyilván nem tudja, mit gondoljon...

– Hosszabb ideig szándékozik a kastélyban maradni?

– Ez még a számomra ismeretlen körülményektől függ. Ha megsejtik, hogy ott vagyok, kénytelen leszek elhagyni apámat. Pedig... az ő korában...

– Igazán nem szeretném önt fölösleges tanácsokkal zaklatni... Végül is ön tudhatja legjobban, mit kell tennie... De ne vegye rossz néven, ha megjegyzem, nagyon komoly veszélyeknek teszi ki magát, ha Oroszországban marad!... Hiszen az élete forog kockán, ha rájönnek, hogy ott van!

– Tudom, kedves barátom, mint ahogyan azt is tudom, milyen veszélyek fenyegetnék magát és a családját, ha a rendőrség rájönne, hogy megkönnyítette a visszatérésemet orosz földre.

– Ó!... Ez igazán nem számít!

– Dehogyisnem számít, kedves barátom, és higgye el, soha nem fogok megfeledkezni arról, amit a családja vállalt értem.

– Ugyan!... Ugyan!... Szergej úr! Nem azért jöttünk ide, hogy szép szavakat mondjunk! No, nézzük csak. Tudnunk kell, mit szándékszik csinálni Permben.

– Erre aztán igazán egyszerű a válasz. Minthogy a társulathoz tartozom, magukkal maradok, nehogy gyanút keltsek.

– No de Narkin herceg?

– A valszkai kastély legföljebb hat versztányira van a várostól, és esténként, előadás után, könnyen oda tudok menni anélkül, hogy valaki észrevenne. A szolgáink inkább megöletnék magukat, mintsem hogy eláruljanak, vagy veszélybe sodorjanak. Így mindennap apám mellett tölthetek néhány órát, s még napkelte előtt visszajutok Permbe.

– Ez így nagyszerű lesz, Szergej úr, és amíg Permben leszünk, minden simán megy, legalábbis azt remélem. De mikor majd véget ér a vásár, és a Szép Vándor ismét útnak indul először Nyizsnyij Novgorodba, aztán Franciaországba...

Természetesen erre a kérdésre lett volna a legnehezebb választ adni. Vajon mitévő lesz Narkin gróf, mikor a Cascabel család elhagyja Permet?... Vajon elrejtőzik a valszkai kastélyban? Vajon Oroszországban marad, kockáztatva azt, hogy esetleg rájönnek ottlétére?... César Cascabel kérdése helyénvaló volt.

– Kedves barátom - mondta Szergej úr -, magam is gyakran eltöprengtem azon, mitévő leszek... Nem tudom - csak ennyit mondhatok! Majd a körülmények döntenek helyettem.

– Tegyük fel, hogy kénytelen lesz elhagyni Valszkát, hogy nem maradhat Oroszországban, ahol a szabadsága, de esetleg még a puszta élete is veszélyben forog... Ha tehát távozni kell a hazájából, esetleg úgy gondolja, hogy visszamegy Amerikába?

– Még semmi tervem sincs - válaszolt Narkin gróf.

– Nos, Szergej úr, bocsásson meg, ha tovább feszegetem ezt az ügyet, hadd kérdezzem meg, miért ne jöhetne velünk Franciaországba? Mint társulatom tagja, minden kockázat nélkül jutna el Oroszország nyugati határára! Nem ez volna a legbiztosabb? Meg aztán így legalább egy ideig még köztünk lenne ön is meg a mi kedves kis Kayette-ünk is... Nem, nem azért, hogy önt megfosszuk tőle!... Ő elvégre az ön fogadott leánya, és ez bizony többet ér, mintha Jean, Sandre és Napoleona testvére, egy vándorkomédiás gyermeke volna!

– Ne beszéljünk a jövőről, kedves barátom. Hiszen talán örömet tartogat mindnyájunk számára!... Törődjünk a jelennel, ez most a fontos... Én most csak annyit mondhatok önnek - de egyelőre ne beszéljen róla senkinek -, ha el kell hagynom Oroszországot, szívesen élnék Franciaországban, míg be nem következik valami olyan politikai esemény, mely megváltoztatja az én helyzetemet is... És minthogy maguk visszamennek hazájukba...

– Bravó!... Együtt megyünk Franciaországba! - örvendezett César Cascabel, majd megragadta Szergej úr kezét, és úgy szorongatta, mintha sohasem akarná elengedni.

Visszatértek a táborhelyre, de a két matróz csak másnap került elő.

A Szép Vándor a kora reggeli órákban útnak indult, és csaknem egyenesen nyugatnak tartott.

A következő napokban rendkívül nagy volt a hőség. Az Urál-hegység első emelkedőihez értek már, a rénszarvasoknak szüntelenül fölfelé kellett kaptatniuk, s a nagy hőség elcsigázta őket. Talán okosabb lett volna, ha lovakat fognak be, César Cascabel azonban csökönyösen ragaszkodott ötletéhez, hogy húsz rénszarvasával diadalmenetben vonul be Permbe. Június 28-án, miután a Szép Vándor az Ob partjától hetven mérföldet tett meg, elérkezett Vernikijbe. Az előírásoknak megfelelően bemutatták papirosaikat a községi elöljáróságon, s minthogy a hivatalnokok semmi kifogást nem emeltek, Cascabelék folytatták az utat. A kocsi egyenesen az Urál-hegylánc felé tartott, melynek két magas csúcsa, az ezerkétszáz és az ezerhatszáz méter magas Tyelposz és Nincsur orma már kirajzolódott a látóhatáron. Nem mentek nagyon gyorsan, pedig nem volt veszteni való idejük, ha Permben akarnak lenni a vásár legmozgalmasabb napjaira.

Minthogy Permben előadásokat akartak tartani, César Cascabel megkövetelte társulata tagjaitól, hogy gyakorolják mutatványaikat. Nem tűrte volna, hogy csorbát szenvedjen a francia, és különösképpen a Cascabel-társulathoz tartozó francia akrobaták, tornászok és bohócok hírneve. Esténként a társulat minden egyes tagjának gyakorolnia kellett. Még Szergej úr is azon fáradozott, hogy tökéletesítse kártyatrükkjeit és bűvészmutatványait, melyekben valóban tehetségesnek bizonyult.

– Micsoda mutatványos lehetett volna önből! - hajtogatta kiváló mestere.

Július harmadikán a Szép Vándor letáborozott egy tisztáson, mely körül nyírfák és különböző fenyők zöldelltek, fölötte pedig az Urál szirtjei magaslottak.

Úgy tervezték, hogy a következő napon indulnak el Ortik és Kircsev vezetésével az Urál egyik hágóján, és felkészültek arra, hogy ha nagy fáradalmak nem is, de nehéz útszakaszok várnak rájuk, míg el nem érik a hágó legmagasabb pontját.

A határvidéknek ez a része nem nagyon biztonságos, mert errefelé bujkálnak a csempészek és a katonaszökevények; célszerűnek látszott tehát felkészülni az esetleges támadások ellen.

Este arról beszélgettek, hogy miféle nehézségekkel járhat az átkelés az Urálon. Ortik kijelentette, hogy az általa megjelölt hágó, a Pecsora, a hegylánc egyik legkönnyebben járható átkelőhelye. Ismerik, hiszen Kircsevvel együtt átmentek már rajta, mikor Arhangelszkből a Sarki-tenger felé mentek, hogy segítsenek a *Vremjá*nak.

Míg erről folyt a szó, Cornélia, Napoleona és Kayette a vacsorával foglalatoskodott. A tisztás szélén, a fák alatt égő tűzön dámvadpecsenye sült, s a parázsra helyezett sütőlapon pirult már a rizslepény.

– Remélem, nem lesz panasz a mai vacsorára! - jegyezte meg a kitűnő háziasszony.

– Hacsak el nem ég a pecsenye is, a sütemény is - kezdte rá szokásos mondókáját Szegfűszeg.

– Aztán miért égne el, tisztelt Szegfűszeg úr, ha maga szorgalmasan forgatja a nyársat, és meg-megmozgatja a sütőlapot?

Szegfűszeg értett a szóból, és máris nekilátott a megtisztelő munkának. Wagram és Marengo az izzó tűz körül kóricált, John Bull meg máris nyalta a szája szélét, nyilván tudta, hogy neki is jut a kitűnő falatokból.

Este is meleg volt, és mikor eljött a lefekvés ideje, Szergej úr, César Cascabel, a fiai, Szegfűszeg és a két matróz úgy határozott, hogy ők a szabadban alusznak a fák alatt. Egyébként is így jobban tudnak őrködni.

Csak Cornélia, Kayette és Napoleona ment be a kocsiba aludni.

A hatvanhatodik szélességi fokon nagyon hosszú az alkony, és már tizenegy óra is elmúlt, mire teljesen besötétedett; a hold nem világított, és a csillagok alig-alig villantak elő az északi tájon lebegő páratakaró mögül.

A fák alatt takarókba burkolózva feküdtek le a férfiak, és szempillájuk már elnehezedett az álomtól, mikor a két kutya nyugtalankodni kezdett.

Föltartott orral szimatoltak, morogtak, látszott rajtuk, hogy rendkívül nyugtalanok.

Nyugtalanságukra Jean figyelt föl először, s körülnézett a tisztáson.

A tűz már hunyóban volt, a fák között mindenütt sűrű sötétség. A sötétséget fürkészve, Jean, mintha parázsként izzó, mozgó pontokat látott volna. Wagram és Marengo most már őrjöngve ugatott.

– Riadó! - kiáltotta Jean, és egy ugrással talpon termett. - Ébredj!

Egy pillanat alatt valamennyien talpon voltak.

– Mi történik? - kérdezte César Cascabel.

– Oda nézz... oda... apám! - mondta Jean, és a fénylő pontok felé mutatott, melyek most mozdulatlanul parázslottak a sűrűben.

– Mi az?

– Farkasok!

– Igen!... Farkasok!... - mondta Ortik is.

– Méghozzá egész csorda! - tette hozzá Szergej úr.

– Az angyalát! - hökkent meg César Cascabel.

No, ez a szó alig adott képet a helyzet komolyságáról. Akár százával is lehetnek a farkasok, lehet, hogy összesereglettek itt a tisztás körül, és ezek a vérengzők rendkívül félelmetesek, ha csapatosan támadnak.

E pillanatban Cornélia, Kayette és Napoleona jelent meg a kocsi ajtajában.

– Mi baj van, papa? - kérdezte a lányka.

– Semmi, semmi! - válaszolt César Cascabel. - Csak farkasok sétálgatnak itt, alighanem tetszik nekik a szép éjszaka!... Maradjatok csak a kocsiban, és adjátok ide a puskákat, a farkasoknak esetleg kedvük támad közelebb jönni.

Egy pillanat múlva valamennyiük kezében fegyver volt.

– Hívd ide a kutyákat! - szólt Jeannak az apja.

Wagram és Marengo a gazdája szavára a tisztás széléről a kocsihoz rohant, de úgy megvadult mind a kettő, hogy alig lehetett őket féken tartani.

Valamennyien egyszerre lőtték ki fegyvereiket a parázsló pontok felé, és iszonyatos üvöltés jelezte, hogy a legtöbb lövés talált.

A farkasok azonban nagyon sokan lehettek, mert a kör összébb zárult, s vagy ötven állat ugrott a tisztásra.

– A kocsiba!... A kocsiba!... - kiáltotta Szergej úr. - Nekünk támadnak rögtön!... Csak a kocsiból tudunk védekezni.

– Mi lesz a rénszarvasokkal?! - döbbent meg Jean.

– Nem tehetünk értük semmit!

Ezzel valóban elkéstek, a farkasok máris megöltek belőlük néhányat, a többi meg a béklyót elszakítva, az erdő sűrűjébe menekült.

Szergej úr felszólítására valamennyien a kocsiba menekültek, magukkal vitték a kutyákat is, az ajtót pedig gyorsan becsukták.

Éppen ideje volt! A szürkületben még láthatták, hogyan ugrálnak a farkasok a Szép Vándor körül, egyik-másik egész az ablakokig dobta fel magát.

- Mi lesz velünk a rénszarvasok nélkül? - tört ki Cornélia szomorúan.

– Először ettől a csordától szabaduljunk meg! - csitította Szergej úr.

– Majd csak elbánunk velük, az angyalát! - biztatta őket César Cascabel.

– Hát igen... hacsak nincsenek túl sokan! - jegyezte meg Ortik.

– És ha közben nem fogy el a lőszerünk! - tette hozzá Kircsev.

– Addig is... Tűz! - vezényelt Szergej úr.

És a félig nyitott ablakokon át a puskák és revolverek megkezdték gyilkos munkájukat. A kocsi körül robbanó lövések fényénél vagy húsz elpusztult vagy erősen megsebesült farkast láttak a földön heverni.

A vadállatok dühét azonban semmi sem fékezte, és korántsem látszott, hogy seregük fogyna. Sötét árnyékuk most már százával nyüzsgött a tisztáson.

Egyik-másik a kocsi alá csúszott, s karmaival feszegette a deszkákat, mások meg a kocsi elején a bakra ugrottak fel, s félő volt, hogy benyomják az ajtót, Cascabelék belülről el is barikádozták. A farkasokból még a kocsitetőre is került, ezek előrehajolva, karmos lábukkal doboltak az ablakokon, és csak akkor hagyták abba, ha egy golyó leterítette őket.

Napoleona rémülten sikoltozott, most igazoltnak látta gyermeki félelmét a farkasoktól. Kayette, aki csöppet sem ijedt meg, hiába csitította a kislányt. Az igazat megvallva, Cascabelné asszony sem volt nagyon nyugodt a csata kimenetelét illetően.

Ha ez még sokáig így tart, helyzetük valóban válságosra fordul. Hogyan is tarthatná magát a Szép Vándor a farkascsordák támadásával szemben?... Ha pedig fölborul, a farkasok menthetetlenül szétmarcangolják mindnyájukat, akik benne kerestek védelmet!

Már egy fél órája tartott az elkeseredett küzdelem, mikor Kircsev fölkiáltott:

– Fogyóban a lőszer!

– Mindössze vagy húsz töltényünk maradt a puskákhoz és revolverekhez.

– Csak biztosra lőjünk! - mondta César Cascabel.

Biztosra?... De hiszen mindegyik golyó az ostromlók sűrűjét érte. Csakhogy sokkal több volt a farkas, mint a töltény, és mintha szüntelenül szaporodtak volna, míg a lőszerhiány miatt a fegyverek előbb-utóbb elhallgatnak... Mitévők legyenek? Hogyan várják be a reggelt?... És ha a világosság sem futamítja meg a csordát?

César Cascabel ekkor földhöz csapta használhatatlanná vált revolverét, és fölkiáltott:

– Van egy ötletem!

– Ötlet? - csodálkozott Szergej úr.

– Ötlet ám, és milyen nagyszerű! Mindössze egy-két farkast kell hozzá fogni!

– Szeretném tudni, hogyan? - kérdezte Cornélia.

– Óvatosan kicsit kinyitjuk az ajtót, és nyakon csípjük az első kettőt, amelyik megpróbál befurakodni...

– Komolyan gondolja, Cascabel?

– Nem kockáztatunk vele semmit, Szergej úr!... Legföljebb néhány harapást... De hát inkább harapjanak meg, mint hogy széttépjenek!

– Rendben van! Csináljuk, de csináljuk gyorsan! - mondta Szergej úr anélkül, hogy értette volna, voltaképpen mit is akar César Cascabel, aki most Ortikkal, Szegfűszeggel és Kircsevvel együtt a kocsiajtóhoz állt, míg Jean és Sandre a legutolsó fülkében, ahova a nők vonultak vissza, próbálta féken tartani a két kutyát.

Félrehúzták az ajtót eltorlaszoló bútorokat, s César Cascabel kinyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy szempillantás alatt be tudja csukni.

Ahogy az ajtó nyílott, a bakra és a lépcsőkre kapaszkodott farkasok máris nekiugrottak. Az egyik farkas be is jutott a kocsiba, Kircsev azonnal becsapta az ajtót, César Cascabel meg Ortikkal együtt az állatra vetette magát, a fejére csavart és a nyakán villámgyorsan megkötött egy előre odakészített erős rongydarabot.

Az ajtó újból megnyílt... Egy második farkas nyomakodott be, és ugyanarra a sorsra jutott, mint az első. Szegfűszeg, Ortik és Kircsev ezúttal meglehetősen nehezen boldogult az erős és őrjöngő vadállattal.

– Nehogy megöljétek! - kiáltott rájuk César Cascabel. - Fogjátok jó erősen.

Hogy ne öljék meg? Hát mihez kezdjenek vele? Talán léptessék fel a permi vásáron mint a társulat legújabb tagját?

Valamennyien hamarosan megtudták, mit akart a farkasokkal César Cascabel.

Láng lobbant, és ugyanakkor fájdalmas üvöltés szakadt ki a farkasok torkából. Aztán ismét kinyílt a kocsiajtó, majd becsukódott a kilökött farkasok után.

Hogy „fényes megjelenésük” micsoda hatást tett a csordára!... A tisztás pillanatok alatt megvilágosodott a mozgó fényektől.

César Cascabel ugyanis petróleummal öntötte le a két befogott farkast, majd meggyújtotta a bundájukat, s az ostromlók közé lökte a vergődő állatokat.

Valóban csodálatos ötlet volt, csakúgy, mint a nagyszerű férfiú minden eddigi ötlete. A farkasok rémülten inaltak két lángoló társuk elől. És hogy üvöltöttek! - Még iszonyatosabban, mint a támadás kezdetén. A két égő, s a fejükre kötött rongytól vak állat hiába próbált segíteni magán, hiába hempergett a földön, hiába rontott a csorda sűrűjébe, egyre tovább égtek.

Végül rémület fogta el az egész csordát, a farkasok elkotródtak a Szép Vándor közeléből, elinaltak az erdő sűrűjén át.

Hamarosan már csak elhaló üvöltésük hallatszott, majd csönd lett a táborhely körül.

Szergej úr óvatosságból úgy rendelkezett, hogy várják be a virradatot, és csak akkor nézzenek körül a tisztás környékén. Új támadástól azonban nem kellett tartaniuk, az ellenség szétszóródott, menekült inaszakadtából!

– Ó!... César! - kiáltott Cornélia, és férje nyakába borult.

– Ó! Kedves barátom! - mondta Szergej úr.

– Ó! Papa! - kiáltották a gyerekek.

– Ó! Főnök úr! - nyögte Szegfűszeg.

– Ejnye, mi lelt benneteket?... - kérdezte nyugodtan César Cascabel. - Ha az ember nem volna furfangosabb, mint az állat, hát nem volna érdemes embernek lenni!