KAYETTE

A kiáltozás hallatára Cascabel, Jean, Sandre és Szegfűszeg kiugrott a kocsiból.

– Erre!... Erre!... - mondta Jean a határ mentén húzódó erdőszegély felé mutatva.

– Hallgatózzunk csak! - állt meg César Cascabel.

De hiába hallgatóztak, nem hangzott föl több kiáltás, a két fegyverdörrenést nem követte harmadik.

– Talán valami baleset történt? - kérdezte Sandre.

– Az biztos, hogy segélykiáltásokat hallottunk - mondta Jean -, és hogy errefelé valaki veszélybe került.

– Segítségére kell mennünk! - mondta Cornélia. - Tudja isten, mi történhetett!

– Igen, kedveseim, induljunk! - válaszolt Cascabel. - De fegyverezzük fel magunkat.

Elvégre lehetséges, hogy nem balesetről van szó. Elképzelhető, hogy az alaszkai határon támadás ért egy utasembert. Éppen ezért jó, ha felkészülnek mind önmaguk, mind a mások védelmére.

Cascabel és Jean puskát, Sandre és Szegfűszeg revolvert vett magához, s szinte azon nyomban elhagyták a *Szép Vándor*t azzal, hogy visszatértükig Cornélia és a két kutya vigyáz a táborhelyükre.

Öt-hat percen át az erdőszegély mentén haladtak. Meg-megálltak, hogy füleljenek, az erdő csendjét azonban semmi nesz nem törte meg. Pedig biztosak voltak abban, hogy a kiáltásokat ebből az irányból hallották, és meglehetősen közelről.

– Hacsak nem hallucináltunk - jegyezte meg César Cascabel.

– Nem, apám - válaszolt Jean -, ez képtelenség. Ó!... hallod?

Ezúttal határozottan segélykiáltást hallottak, de most nem férfihangot, mint az előbb, asszony vagy gyermek kiáltott.

Az éjszaka nagyon sötét volt, és a fák alatt néhány méteren túl semmit sem lehetett látni. Szegfűszeg ugyan indulásuk előtt azt javasolta, hogy hozzák el az egyik lámpát a kocsiból, Cascabel azonban óvatosságból leintette, és valóban okosabbnak tűnt, ha útjuk közben nem látja meg őket senki.

A segélykiáltások egyébként most már olyan világosan ismétlődtek meg, hogy egyenesen abba az irányba haladhattak, ahonnan a kiáltások hallatszottak.

Öt perccel később Cascabel, Jean, Sandre és Szegfűszeg egy kis tisztás szélére ért. Két férfi feküdt a tisztás földjén, egyikük mellett egy nő térdelt, karjával a fekvő férfi fejét tartva.

Ennek a nőnek a kiáltásait hallották most utoljára, és mikor a nő észrevette őket, sinuk nyelven, melyet Cascabel némileg értett, odakiáltott nekik:

– Jöjjenek!... Gyorsan!... Megölték őket.

Jean a rémült nő mellé ugrott, akit már elborított annak a sebesültnek a melléből omló vér, akit kétségbeesetten élesztgetett.

– Még lélegzik! - mondta Jean.

– És a másik? - kérdezte Cascabel.

– A másik... nem tudom... - suttogta Sandre.

César Cascabel a fekvő férfi fölé hajolt, hogy meghallgassa, ver-e még a szíve, van-e még némi élet benne.

Aztán felállt: - Meghalt - mondta.

A homlokát átjáró golyó valóban végzett az ismeretlen férfival.

De vajon ki lehet ez a nő, akinek szavai indián származásra mutatnak? Vajon fiatal vagy öreg? Az arcába hajló csuklya és a sötétség teljesen elrejtette. De hiszen később majd mindent megtudnak, majd elmondja, honnan jött, és azt is, hogy milyen körülmények között történt ez a kettős gyilkosság. A legsürgősebb teendőjük az volt, hogy az életben maradottat a táborhelyre szállítsák, mert ha azonnal ápolni kezdik, talán még megmenthetik az életét. A holttestet pedig ott hagyják, és majd másnap visszatérnek, hogy megadják neki a végtisztességet.

César Cascabel Jean segítségével a vállánál fogva emelte fel a sebesültet, Sandre és Szegfűszeg pedig a lábát tartotta.

– Jöjjön utánunk! - mondta César Cascabel az indián nőnek, aki nyomban elindult velük, a sebesült mellett lépkedett, és valami ruhadarabbal törölgette a sebéből még mindig folyó vért.

Nem mehettek nagyon gyorsan, a sebesült nehéz volt, ezenfelül vigyázniuk kellett, nehogy feleslegesen mozgassák. César Cascabel élőt és nem holtat akart eljuttatni a *Szép Vándor*hoz.

Mintegy húsz perc múlva megérkeztek anélkül, hogy útközben bármi kellemetlen kalandjuk akadt volna.

Cornélia és a kis Napoleona halálos aggodalomban várták vissza őket, egyre attól rettegtek, hogy valami támadás áldozatául esnek.

– Gyorsan, Cornélia! - kiáltotta César Cascabel. - Vizet, gyolcsot hozz, mindent, amivel elállíthatjuk a vérzést, különben ez a szerencsétlen kiadja a lelkét!

– Jó, jó - válaszolt Cornélia -, tudod, hogy értek az efféléhez! Fölösleges a sok szó, bízd csak rám!

És Cornélia valóban értett az ápoláshoz, hivatása gyakorlása során nem egy sebesültet ápolt.

Szegfűszeg derékaljat tett az első kocsifülke padlójára, erre helyezték a sebesültet, fejét párnával támasztották alá. A függőlámpa fényénél most végre megláthatták az arcát, melyet haláltusa fakított, és megláthatták az indián lány arcát is, aki a sebesült mellé térdelt.

Fiatal volt még, tizenöt-tizenhat évesnél nem idősebb.

– Ki ez a lányka? - kérdezte Cornélia.

– Az ő kiáltozását hallottuk - válaszolt Jean -, ott találtuk a sebesült mellett.

A sebesült negyvenöt év körüli férfi volt, szakálla és haja már szürkült, termete izmos, a közepesnél magasabb, arca rokonszenves, és noha halálsápadt volt, szeme lehunyva, mégis erélyes ember benyomását keltette. Időnként fel-felsóhajtott, de egyetlen szót sem ejtett ki, így még csak nem is sejthették, milyen nemzetiségű.

Mikor a felsőtestét lemeztelenítették, Cornélia megállapította, hogy tőrt döftek a mellkasába a harmadik és a negyedik borda között. Vajon halálos-e a seb? Legfeljebb orvos tudná megmondani. Az mindenesetre bizonyos, hogy nagyon súlyos.

Minthogy azonban a körülmények lehetetlenné tették, hogy orvoshoz folyamodjanak, be kellett érniük azzal az ápolással, amit Cornélia nyújthat, és azokkal a gyógyszerekkel, amelyeket a kis útigyógyszertárban találhatnak.

Mindent elkövettek, hogy megállítsák a vérzést, amely hamarosan a sebesült halálát okozhatná. Később majd meglátják, hogy a teljesen legyöngült beteget el tudják-e szállítani a legközelebbi lakott helyre. César Cascabel ezúttal mit sem törődik majd azzal, hogy angol területen vagy másutt lesz az a lakott hely.

Miután a seb nyílását gondosan megtisztogatta, Cornélia arnikafőzetbe áztatott borogatást helyezett rá. Ily módon elállíthatják a vérzést, hiszen a sebesült már úgyis túlságosan sok vért veszített, míg a táborhelyre szállították.

– És most, Cornélia, mitévők leszünk? - kérdezte Cascabel.

– Az ágyunkba fektetjük ezt a szerencsétlen embert - mondta Cornélia -, és én majd virrasztok mellette, hogy mindig friss borogatást kapjon.

– Valamennyien virrasztunk! - jelentette ki Jean. - Hogyan is tudnánk aludni? Különben is őrködnünk kell!... Gyilkosok járnak errefelé.

Cascabel, Jean és Szegfűszeg fölemelték a sebesültet, és a legbelső fülkében az ágyra helyezték.

Miközben Cornélia a beteg ágya mellett ült, figyelve, nem szólal-e meg, az indián lány - akinek szavait César Cascabel tolmácsolta - elmesélte a saját történetét.

Bennszülött volt, Alaszka őslakóinak leszármazottja. Az Alaszkát kelettől nyugatig kettészelő Yukon folyótól északra és délre több vándor- és megtelepedett törzs él, így például a ko-yukonok - valamennyi közül talán ez a legnagyobb és legvadabb törzs -, a nevikargutok, a tananák, a kocso-kucsinok és főként a folyótorkolat felé a pastolikok, a haveackok, a primskek, a melomutok és az indgeléták.

Ez utóbbi törzshöz tartozott az indián lány is, akit Kayette-nek hívtak.

Kayette-nek nem volt már sem apja, sem anyja, sem egyetlen rokona. Ezen a vidéken nemcsak a családok tűnnek el így, hanem egész törzsek, melyeknek még csak nyoma sem marad az alaszkai földön.

A család nélkül maradt Kayette déli irányban kezdte meg vándorútját azokon a vidékeken át, melyeket már ismert, hiszen a nomád törzsekkel nemegyszer bejárta valamennyit. Azt tervezte, hogy Sitkába, a fővárosba megy, és valamelyik orosz hivatalnok szolgálatába áll. És alighanem fel is vették volna, olyan becsületes, kedves arcú, udvarias teremtés volt. Nagyon szép, alig kicsit barnás bőrű lány volt, fekete szemét hosszú pillák árnyékolták, dús, barna haját prémcsuklya takarta. A vállára borított vastag köpönyeg sem tudta elrejteni a közepesnél nem magasabb leányka termetének kecsességét, hajlékonyságát.

Tudjuk, hogy az észak-amerikai indiánok élénk és vidám természetű fiai, leányai gyorsan kifejlődnek. A fiúk már tízéves korukban ügyesen használják a puskát és a fejszét. A lányok tizenöt éves korukban férjhez mennek, és már ilyen fiatalon kitűnő családanyák. Kayette is komolyabb, határozottabb volt a koránál, és már az a hosszú út is, amire vállalkozott, jellemének erejét bizonyította. Egy hónap óta úton volt Alaszka délnyugati része felé, és éppen a szigetekkel szomszédos keskeny földsávra, a főváros közelébe ért, mikor az erdőszegélyen haladva vagy száz lépésnyi távolságból meghallotta a két dörrenést és a kétségbeesett jajveszékelést.

A Szép Vándor lakói is erre figyeltek fel.

Kayette nagy bátran azonnal abba az irányba sietett.

Váratlan felbukkanása nyilván megriasztotta a merénylőket, mert éppen csak annyit látott, hogy két férfi menekül be a sűrűbe.

Ezek a nyomorultak aztán alighanem hamarosan észbe kaptak volna, hogy egy gyereklánytól ijedtek meg, és nyilván visszatértek volna a tisztásra, hogy áldozataikat kifosszák, mikor Cascabelék láttán végképp inukba szállt a bátorságuk.

Kayette a halott és a sebesült mellé érve, elkezdett segítségért kiáltozni, és azután már tudjuk, mi történt. Cascabelék tehát először az áldozatok jajveszékelését, később az indián lány segélykiáltásait hallották.

Az éjszaka nyugodtan telt el. A Szép Vándor lakóinak nem kellett megküzdeniük a gyilkosok támadásával, azok nyilván sietve menekültek a tett színhelyéről.

Cornélia másnap semmi változást nem látott a beteg állapotában, mely továbbra is a legsúlyosabb aggodalomra adott okot. Kayette nagyon hasznos segítőtársnak bizonyult, füveket szedett, melyeknek fertőtlenítő és gyógyító hatását jól ismerte. A füveket megfőzte, és a főzetbe áztatott borogatásokat rakták a sebre, melyből most már egy csepp vér sem szivárgott.

Délelőtt észrevették, hogy a sebesült könnyebben lélegzik; de ajkáról legfeljebb egy-egy sóhaj szállt el, és soha egyetlen szó vagy akár csak szótag sem. Így hát még mindig nem tudták, kicsoda, honnan jött, hova megy, mit keresett az alaszkai határon, milyen körülmények között támadtak reá és társára a gyilkosok, és kik voltak ezek.

Annyi bizonyos, ha a gyilkosság indítóoka a rablás volt, úgy a nyomorultak, akik az indián lány fölbukkanásakor oly sietve elmenekültek, káprázatos fogást mulasztottak el, melyhez hasonló alig akad ezeken az elhagyatott vidékeken.

Amikor ugyanis César Cascabel lehúzta a sebesült ruháját, a derekára csatolt bőrövben komoly összegű amerikai és orosz aranypénzt talált. Mintegy tizenötezer frankra rúgó summa volt. César Cascabel biztonságba helyezte a pénzt azzal, hogy majd ha eljön az ideje, visszaszolgáltatja a tulajdonosának. Viszont semmi iratot nem találtak a sebesültnél, mindössze egy kis noteszt, amibe nyilván az út során jegyezgetett a tulajdonosa, hol orosz, hol francia nyelven. Semmi olyasmire nem akadtak, amelyből megállapíthatták volna a sebesült személyazonosságát.

Kilenc óra felé Jean így szólt César Cascabelhoz:

– Édesapám, még egy feladat vár ránk, az erdőben temetetlenül maradt a másik szerencsétlen.

– Igazad van, Jean, induljunk. Talán valami írást is találunk nála, ami nyomra vezet bennünket. Te is gyere velünk, Szegfűszeg. Hozz magaddal ásót és lapátot.

A szerszámokon kívül fegyvert is vettek magukhoz, majd elindultak az erdőszegélyen, ugyanazon az úton, mint előző este.

Néhány perc alatt a gyilkosság színhelyére értek.

Az máris bizonyosnak látszott, hogy a két férfi itt letáborozott azzal, hogy ezen a helyen töltik az éjszakát. A tábortűz hamuja még meleg volt. Az egyik vastag fenyő tövében halomban hevert az összegyűjtött fű, a két utas nyilván itt akart ledőlni, de talán aludtak is már, mikor megtámadták őket.

A halott férfi ruhája, arca, kidolgozott keze arra vallott, hogy a harminc évnél nem idősebb ember alighanem a sebesült szolgája lehetett.

Jean átkutatta a zsebeit. Semmi iratot nem talált nála. Pénzt sem. Az övében amerikai gyártmányú, hat golyóra töltött revolver, arra sem volt ideje a szerencsétlennek, hogy védekezzék vele. A támadás nyilván váratlanul, hirtelen érte őket, és a két áldozat egyszerre sebesült meg.

A tisztás környékén most csendes, kihalt volt az erdő. Jean kicsit körülnézett, majd visszatért azzal, hogy sehol semmi. A gyilkosok nyilván nem tértek vissza, mert különben kifosztották volna a halottat, vagy legalábbis elvitték volna az övéből a revolvert.

Szegfűszeg közben megásta a sírgödröt, mélyet, nehogy a vadállatok kikaparhassák a halottat. Jean egy csöndes imát mondott, mikor a sírt behantolták.

Cascabel, Jean és Szegfűszeg ezután visszatértek a táborhelyre. Kayette egyedül maradt a sebesült ágyánál, mert Cascabelék kicsit tanácskozni akartak.

– Annyi bizonyos - mondta Cascabel -, ha visszafordulunk Kalifornia felé, a betegünk nem ér élve oda. Száz meg száz mérföldön át nem lehet szállítani ilyen súlyos beteget. Az volna a legjobb, ha eljuthatnánk Sitkába, ez legfeljebb három-négy napot venne igénybe, de hát mit csináljunk, ha egyszer ezek a nyavalyás rendőrök megtiltották, hogy orosz földre tegyük a lábunkat!

– Pedig mégiscsak Sitkába kell mennünk! - jelentette ki elszántan Cornélia. - És el is jutunk oda.

– De hogyan? Egy mérföldnyire sem leszünk innen, és feltartóztatnak bennünket...

– Sebaj, César! El kell indulnunk, méghozzá bátran! Ha beleakadunk a rendőrökbe, majd elmeséljük nekik, mi történt, és hát elképzelhetőnek tartod, hogy ettől a szegény sebesülttől is megtagadják azt, amit tőlünk megtagadtak?

Cascabel kételkedve csóválta a fejét.

– Anyámnak igaza van - mondta Jean. - Mégiscsak próbáljunk eljutni Sitkába, anélkül, hogy ki akarnánk könyörögni az engedélyt valamelyik rendőrtől, hiszen úgyse adná meg. Csak az időnket vesztegetnénk. Különben is, biztosan azt hiszik, hogy már elindultunk Sacramento felé, s talán már nincsenek is a közelben. Egy álló napja nem láttunk közülük egyet se. Még a tegnap esti lövöldözésre sem jelentek meg...

– Ez igaz - mondta Cascabel -, és csöppet se lennék meglepve, ha nem találnánk őket itt.

– Hacsak nem... - jegyezte meg Szegfűszeg, aki így vett részt a beszélgetésben.

– Igen, persze, hacsak nem... Helyes! - intette le Cascabel.

Jean okoskodása helytálló volt, és mit is tehettek volna okosabbat, mint hogy elindulnak Sitka felé.

Egy negyedóra múlva Vermuth és Gladiátor már felszerszámozva állt a kocsirúdnál. A hosszúra nyúlt táborozás alatt jól kipihenték magukat, és jókora utat megtehetnek ezen a napon. A Szép Vándor elindult, és César Cascabel alig titkolt örömmel távozott a columbiai földről.

– Gyerekeim - mondta -, tartsuk jól nyitva a szemünket! Te meg, Jean, maradj csöndben a puskáddal! Ne hívjuk fel senkinek a figyelmét arra, hogy elindultunk...

– Különben sincs semmire szükségünk, minden van a konyhában! - tette hozzá Cascabelné asszony.

A Columbiától észak felé vezető út meglehetősen könnyű volt, noha dimbes-dombos vidékeken át, sőt a félszigeteket a kontinenstől elválasztó csatornák kanyargós partja mentén vezetett. Nagy ritkán egy-egy magános tanyát láttak az utasok, de természetesen óvakodtak attól, hogy valamelyiket is fölkeressék. Jean, miután alaposan tanulmányozta a vidék térképét, elég könnyen boldogult, s bízott abban, hogy vezető nélkül is eljutnak Sitkába.

Mindenekelőtt mégis az volt a fontos, hogy ne találkozzanak rendőrökkel sem a határon, sem a határon túl. Az útnak ezen az első szakaszán a Szép Vándor nyugodtan haladhatott célja felé, ami eléggé meglepő volt, és César Cascabel örült is, csodálkozott is, hogy nem ütköznek akadályba.

Cornélia szerint mindez a Gondviselés műve volt, s már-már férje is így gondolta, Jean azonban úgy vélte, hogy a moszkvai közigazgatás most valami okból másként jár el.

Minden a legnyugodtabb körülmények között zajlott június hatodikán és hetedikén. Közeledtek Sitkához. A Szép Vándor talán gyorsabban is haladhatott volna, de Cornélia féltette a sebesültet a kocsirázástól. Az ápolásban szüntelenül segédkezett neki Kayette; az egyik úgy gondozta, mintha az anyja, a másik, mintha a leánya volna. Még mindig féltek attól, hogy nem ér élve Sitkába. Állapota ugyan nem romlott, de nem is javult. Hogyan is javulhatott volna, hiszen be kellett érni az úti gyógyszertár szerény készletével és a két nő ápolásával, s ez bármilyen gondos volt is, nem pótolhatta az orvost, akire nagy szüksége lett volna a betegnek. Az önfeláldozás - sajnos - nem pótolhatja a tudományt, pedig Cornéliánál és Kayette-nél önfeláldozóbb ápolónőket elképzelni sem lehetett volna. Egyébként valamennyien csodálták az indián leányka buzgalmát és okosságát. Máris olyan volt, mintha a családhoz tartoznék, mintha az ég egy második leánnyal ajándékozta volna meg Cascabelné asszonyságot.

Hetedikén délután a Szép Vándor átkelt a Steking-patak gázlóján, a kis folyó a szárazföld és a Baranov-sziget között húzódó keskeny csatornába ömlik, Sitkától mindössze néhány mérföldnyire.

Este a sebesült néhány szót suttogott:

– Apám... ott... viszontlátni!

Oroszul beszélt, César Cascabel tehát pontosan értette, mit mond. Aztán többször kiejtett egy nevet:

– Ivan... Ivan...

Nyilván az ura mellett legyilkolt szerencsétlen szolga nevét mondogatta.

Tehát valószínűleg mindketten oroszok.

De akárhogy is legyen, minthogy a sebesült kezdte visszanyerni beszélő- és emlékezőképességét, a Cascabel család hamarosan megismeri történetét.

A Szép Vándor éppen ezen a napon ért annak a keskeny csatornának a partjára, melyen át kellett kelniük, hogy a Baranov-szigetre érjenek. Természetesen a tutajosokhoz kellett fordulniuk, akik a tengerszorosokat járják kompjaikkal. César Cascabel nem bizakodhatott abban, hogy francia voltát titkolni tudja, mikor beszélgetésbe kezd az idevalósi hajósokkal. Félő volt, hogy megint csak fölmerül az útlevél kínos kérdése.

– Ej - mondta -, a mi oroszunk azért mégiscsak eljut Sitkába! Még ha a rendőrök ránk is parancsolnak, hogy forduljunk vissza a határra, őt majd mégiscsak ott tartják, hiszen a honfitársuk, és ha mi már egyszer belekezdtünk az élete megmentésébe, igazán pokoli volna, ha nem gyógyítanák meg egészen!

Nem volt helytelen ez az okoskodás, de azért a család csak nyugtalankodott, ha a rájuk váró fogadtatásra gondolt. Milyen szörnyű is volna, ha eljutnának Sitkába, és onnan lennének kénytelenek visszafordulni, hogy New Yorkba menjenek.

Amíg a kocsi a csatornaparton várakozott, Jean a kikötött komphoz ment, hogy érdeklődjék a tutajosoknál.

Kayette éppen ebben a pillanatban szólt César Cascabelnak, hogy a felesége kéri, azonnal menjen oda hozzá.

– A betegünk alighanem teljesen magához tért - mondta Cornélia. - Beszél, César, próbáld megérteni, mit akart mondani!

Az orosz valóban kinyitotta a szemét, és körülnézett, mintegy tekintetével kérdezgetve azokat, akiket most látott életében először. Itt-ott összefüggéstelen szavakat mondott, majd gyenge, alig hallható hangon Ivant, a szolgáját szólította.

– Uram - mondotta Cascabel -, a szolgája nincs itt, de mi rendelkezésére állunk...

A francia szavak hallatára a sebesült franciául szólalt meg:

– Hol vagyok?

– Olyan embereknél, uram, akik önt ápolják...

– De melyik országban?

– Abban, ahol nincs mitől félnie, ha orosz...

– Orosz... igen!... orosz vagyok!

– Nos hát, Alaszka tartományban vagyunk, néhány mérföldnyire a fővárostól...

– Alaszka!... - suttogta a sebesült, és tekintetében mintha rettegés villant volna fel.

– Az orosz birtokok... - mondta.

– Nem!... Amerikai terület.

Jean mondta e szavakat, éppen most lépett be a fülkébe. És a Szép Vándor nyitott ablakán át a parti őrház felett lebegő amerikai zászlóra mutatott.

Alaszka e része három nap óta már valóban nem volt orosz fennhatóság alatt. Három nappal korábban ugyanis aláírták azt a szerződést, melynek értelmében Oroszország teljes egészében átengedte az Amerikai Egyesült Államoknak. A Cascabel családnak most már nem kellett félnie az orosz rendőröktől... Amerikai területen voltak!