A központi erőd

Doktor Echternach, az Albrecht-bánya főorvosa látleletében világosan megállapította, hogy Karl Bauer 41 902. számú, tizenhárom éves kisegítő bányamunkás halálát a légzőszervek által belehelt nagy mennyiségű szén-dioxid következtében beállott fulladás okozta.

Nem kevésbé világos jelentésben fejtette ki Maulesmühle mérnök, hogy új szellőztetési rendszert kell létesíteni a XIV. bányarészleg B zónájában, amelynek tárnáit lassú, észrevehetetlen párolgással gyilkos gáz árasztja el. Ugyanez a hivatalos jelentés kiemelte név szerint Rayer művezetőt és Johann Schwartz első osztályú olvasztárt, akik a halálos baleset áldozatának és okainak fölkutatásával önfeláldozó kötelességtudásnak adták tanújelét.

Egy hétre rá a fiatal munkás, amikor a kapustól át akarta venni jelenléti jegyét, a szögre függesztve ezt a neki címzett rendeletet találta:

Johann Schwartz ma reggel tíz órakor utcai ruhában jelentkezzék a vezérigazgató irodájában. Központi erőd A kapu.

„Végre! - gondolta Marcel. - Nagy sokára, de végre mégis!” Munkatársaitól, akikkel vasárnaponként Stahlstadt környékén szokott sétálni, már sok mindent hallott a gyárváros általános szervezetéről. Tudta azt is, hogy a központi erődbe szóló belépési engedély nem minden bokorban terem. Valóságos legendák keringtek ekörül. Hogy olyanok, akik csellel vagy erőszakkal betolakodtak a zárt övezetbe, soha többé nem tértek vissza. Hogy az ott alkalmazott munkásokat és hivatalnokokat egész sor szabadkőművesi próba alá vetik. Ünnepélyes esküt kell tenniük, hogy semmit el nem árulnak abból, ami odabent folyik, és egy titkos törvényszék könyörtelenül halálos ítélettel sújtja az esküszegőt... Hogy föld alatti vasút közlekedik oda, és éjnek idején vonaton érkeznek ismeretlen látogatók. Hogy időnként nagy tanácskozások folynak, és titokzatos idegen személyiségek részvételével hoznak fontos döntéseket... és így tovább.

Marcel ugyan nem hitte el egészen ezt a szóbeszédet, de tudta, hogy lényegében nem más, mint népies kifejezése annak a nagyon is valóságos ténynek, hogy rendkívül nehéz bejutni az Acélváros középpontjába. Igen sok ismerőse volt a munkások közt, barátkozott vas- és szénbányászokkal, kovácsokkal és kohászokkal, ácsokkal és lakatosokkal, de egy sem volt köztük olyan, aki valaha átlépte volna az A kapu küszöbét.

Ezért mély kíváncsisággal és rejtett örömérzéssel jelentkezett ott, pontosan a megszabott időben. Mindjárt tapasztalta, hogy az óvintézkedések nagyon szigorúak.

Már vártak rá. Két szürke egyenruhás férfi revolverrel és karddal fölfegyverkezve ült a kapusfülkében. Ennek a fülkének, úgy, mint apácazárdákban szokás, két ajtaja volt. A belső sohasem nyílt meg a külsővel egy időben.

Először is megvizsgálták és lepecsételték a belépő igazolványát. Azután a két szürke egyenruhás cerberus¹ fehér kendőt vett elő. Marcel semminő meglepetést sem mutatott, amikor gondosan bekötötték a szemét.

Karon fogták, és szó nélkül elindultak vele.

Két- vagy háromezer lépés után lépcsőn vezették föl. Kinyílt egy ajtó, s mikor ez bezárult mögöttük, Marcel engedélyt kapott, hogy levegye szeméről a kendőt.

Egyszerű szobában találta magát. Csak néhány szék állt benne, fekete tábla meg egy nagy rajzasztal, fölszerelve a rajzoláshoz szükséges eszközökkel. A világosság a mennyezet homályos üvegablakain át szűrődött a szobába.

Kisvártatva két tanárkülsejű férfi lépett be.

– Önt mint kitűnő munkaerőt tartják számon. Meg fogjuk vizsgálni, alkalmas-e, hogy a mintázóosztályon foglalkoztassuk. Kész-e felelni a kérdéseinkre?

Marcel szerényen igent mondott.

A két vizsgáztató sorjában kikérdezte kémiából, geometriából, algebrából. A fiatal munkás minden kérdésre világos és szabatos feleletet adott. Az ábrák, amelyeket a fekete táblára rajzolt, csinosak, tiszták, tetszetősek voltak. Levezetéseinek számoszlopai katonás rendben sorakoztak. Egyik bizonyítása érdekességével és újszerűségével meglepte a vizsgáztatókat. Tudni akarták, hol tanult.

– Hazámban, a schaffhauseni középiskolában.

– Jó rajzolónak látszik.

– A rajz mindig erős oldalam volt.

– Svájcban nagyon jó a tanítási rendszer - mondta az egyik vizsgáztató a másiknak. - Most két órát adunk önnek egy feladat kidolgozására - fordult megint Marcelhoz, és egy meglehetősen bonyolult gőzgép rajzát tette elébe. - Ha ezt is jól megoldja, kiadjuk önről a bizonyítványt: kiválóan megfelelt, soron kívül fölvehető...

Marcel egyedül maradt, és buzgón munkához látott.

A kitűzött időre pontosan elkészült vele. A vizsgáztatók megcsodálták a hibátlanul kidolgozott rajzot, és az ígért osztályzatot ezzel a dicsérettel toldották meg: nincs még egy ilyen tehetséges rajzolónk.

A fiatal munkást ismét közrefogta a két szürke ruhás férfi. Az iménti ceremónia is megismétlődött: bekötötték a szemét, úgy vezették a vezérigazgató irodájába.

– Mint kiváló rajzolót ajánlják önt a tervezőosztályra - ezzel fogadta a tekintélyes főtisztviselő. - Hajlandó alávetni magát a szabályzatban előírt feltételeknek?

– Nem ismerem a szabályzatot - felelte Marcel -, de feltételezem, hogy elfogadható.

– Ismertetem pontról pontra. Első pont: alkalmazása ideje alatt köteles bent lakni az osztályban, és csak kivételesen, külön engedéllyel távozhat. Második pont: katonai fegyelem alatt áll, följebbvalóinak büntetés terhe alatt engedelmességgel tartozik. Viszont mindjárt belépéskor altiszti rangot kap, és rendszeres előléptetések során a legmagasabb tiszti rendfokozatot is elérheti. Harmadik pont: esküvel fogadja meg, hogy soha senkinek el nem árulja, amit beosztása helyén lát, hall, tapasztal. Negyedik pont: levelezése, akár innét ír, akár ide kap levelet, nyitva áll följebbvalói előtt, és csak közvetlen hozzátartozóival levelezhet.

„Egyszóval börtönben vagyok” - gondolta Marcel. Aztán egyszerűen így felelt:

– A feltételeket elfogadom, a szabályzatnak alávetem magam.

– Helyes. Tartsa fel a kezét... Esküdjék... Ezennel kinevezem rajzolónak a négyes számú műhelybe. Lakását majd kijelölik, az osztály kitűnő konyhájáról élelmezheti magát... A holmiját magával hozta?

– Nem, uram. Mivel nem tudtam, mi a szándékuk velem, mindent a szállásomon hagytam.

– Sebaj, majd elhozatjuk. Ön már nem távozhat az osztályáról.

„Még jó, hogy rejtjelekkel írtam a jegyzeteimet - gondolta Marcel. - Egyéb se kellett volna, mint hogy rábukkanjanak!...”

Még aznap egy tágas udvarra nyíló, negyedik emeleti csinos szobába szállásolták. Mindjárt elgondolkozhatott új élete felől.

Ez az élet nem látszott olyan komornak, mint eleinte hitte. A kantinban összeismerkedett társaival. Többnyire csendes, szelíd emberek voltak, mint a munkások általában. Többen zenéltek is, hogy kissé felvidítsák napjaik egyhangúságát, és esténként elég jól összetanult együttesben muzsikáltak. Az osztálynak saját könyvtára és olvasóterme volt, ahol az emberek hasznos szellemi szórakozással tölthették kevés szabad idejüket. Kitűnő tanárok szakmai tanfolyamokat tartottak, ezeken kötelező volt a részvétel, és vizsgázni kellett. Csak a szabadság hiányzott ebben a szűk, zárt környezetben, mely olyan volt, mint valami felnőtt emberek számára berendezett szigorú diákszállás. Hiába, nyomasztó volt ez a légkör, akármennyire megkeményítette az itt lakókat a vasfegyelem.

Marcel egész télen át szívvel-lélekkel dolgozott. Szorgalmával, tervrajzainak tökélyével, a tanulásban elért rendkívüli haladásával tanárainak egyhangú elismerését vívta ki, és társai közt is hírnévre tett szert. Köztudomás szerint ő volt az osztály legügyesebb, legtalálékonyabb, legötletesebb rajzolója. Ha valamilyen nehéz feladatot kellett megoldani, őhozzá fordultak. Még a főnökök is annyira megbíztak hozzáértésében, hogy nemegyszer kikérték a tanácsát.

De ha Marcel azt remélte, hogy a modellkészítő osztályon keresztül az üzem féltett titkaiba is behatolhat, csalódott. Élete be volt szorítva arra a háromszáz méter átmérőjű területre, melyet vasrács különített el a központi erőd többi részétől. Elméleti érdeklődése a kohászati ipar legtávolabbi ágaira kiterjedt. De a gyakorlatban kizárólag gőzgépek tervezésével foglalkozhatott. Szerkesztett mindenféle nagyságú és lóerejű gépeket, számtalan ipari célra, többek közt hadihajók hajtóműveit és nyomdák gépi berendezéseit. De ezen a különleges szakmán túl nem jutott. A végletekig hajszolt munkamegosztás valósággal présbe szorította képességeit.

Néhány hónapja dolgozott már Marcel az A osztályon, de az Acélváros működésének egészéről nem tudott többet, mint belépésének napján. Legfeljebb általános fogalma volt a hatalmas szervezetről, amelynek ő bár megbecsült, de jelentéktelen részecskéje volt. Annyit tudott, hogy Stahlstadtnak, ennek a roppant pókhálónak középpontjában egy ciklopszi építmény, a Bika-torony magasodik a szomszédos épületek fölé. A kantinban szállingózó legendákból tudta meg azt is, hogy a torony alsó traktusában van Schultze úr magánlakosztálya, középütt pedig a hírhedt titkos kamra. Beszélték, hogy ezt a bolthajtásos termet belül vaslemezek borítják, akárcsak a páncélhajókat kívül, úgyhogy teljesen biztosítva van tűzveszély ellen, acélból készült ajtói pedig úgy, mint a leggondosabban őrzött bankpincékben, titkos rugókkal golyószórókat hoznak működésbe. Egyébként az volt a közhiedelem, hogy Schultze úr valami félelmetes hadigépezeten dolgozik, amely öldöklő hatás dolgában túltesz minden eddigin, és arra hivatott, hogy Németországnak biztosítsa a világuralmat.

Hogy a titokba behatolhasson, Marcel a legvakmerőbb és legkalandosabb terveket forgatta a fejében. De hiába, be kellett látnia, hogy akár betöréssel, akár álöltözékkel próbálkozik - minden ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve. A sötét, tömör bástyafalakat éjjel fényszórók világítják meg, és kipróbált fegyveresek őrzik - csupa leküzdhetetlen akadály. És még ha sikerül is rést nyitni egy ponton, mit láthat? Részleteket, csak részleteket, sohasem az egészet!

Mindegy. Megesküdött, hogy nem tágít. Ha tíz évig kell itt rostokolnia, akkor is kitart, nem veszti el a türelmét. Előbb-utóbb megszerzi a titok nyitját, ha törik, ha szakad, meg kell szereznie. Áll már és virágzik Franceville, a boldog város, áldásos intézményei mindenki javát szolgálják, és a szebb jövő távlatát nyitják meg a csüggedt népek előtt. Marcel bizonyosra vette: a latin faj ilyen hatalmas sikerének láttára Schultze professzor még sokkalta elszántabb, mint valaha, hogy beváltsa fenyegetését. Nyilván ezt a célt szolgálja maga az Acélváros, és minden munka, ami falain belül folyik.

Hónapok teltek el.

Marcel már vagy ezredszer újította meg magának a hannibáli esküt, amikor egy márciusi napon az egyik szürke porkoláb útján magához rendelte a vezérigazgató.

– Schultze úrtól parancsot kaptam - mondta neki -, hogy küldjem el hozzá a legjobb rajzolónkat. Ön az. Szedje össze a holmiját, be fog költözni a belső körbe. Hadnaggyá léptették elő.

Amikor már lankadni kezdett a reménye, hogy valaha a nagy úr közelébe férkőzhet, hősies munkája eredményeként elérkezett a várva várt pillanat! Marcelban úgy eláradt a boldogság, hogy nem tudta eltitkolni, meglátszott az arcán.

– Örvendek - mondta a vezérigazgató -, hogy ilyen jó hírt közölhettem önnel. Kívánom, hogy továbbra is sikerrel haladjon előre azon az úton, amelyen eddig oly derekasan helytállt. Önre a legragyogóbb jövő vár. Sok szerencsét, uram!

Annyi megpróbáltatás után Marcel végre közvetlenül maga előtt látta a célt, amelynek elérésére szent esküt tett!

Percek alatt összecsomagolta a cókmókját, hogy a szürke emberek vezetésével minél előbb átléphesse az utolsó körfal eddig számára tilalmas ajtaját.

Ott állt a megközelíthetetlen Bika-torony lábánál, melynek eddig csak a felhők távolságában elvesző tetőzetét láthatta. És a következő pillanatban váratlan, meglepő látvány tárult elé. Képzeljük el, hogy valaki sivár, zakatoló európai gyárból hirtelen, átmenet nélkül egy forró égövi őserdőbe csöppen. Ilyen meglepetés várt Marcelra Stahlstadt kellős közepén.

Még az őserdőkön is sokat szépítenek a nagy írók túlzó leírásai. De Schultze úr parkja valóban egyike volt a leggyönyörűbb díszkerteknek. A legsudárabb pálmák, a legbujább banánfák, a legkövérebb kaktuszok pompáztak ott sűrű bozótokban. Könnyedén kúszó indák tekerőztek karcsú eukaliptuszokra, zöld füzérekké bogozódtak, vagy dús fürtökben csüngtek le az ágakról. Valószínűtlen alakú duzzadt növények burjánoztak a talajon. Narancsfák mellett ananász- és guyavacserjék is dús gyümölcsöt érleltek. Színpompás tollazatú kolibrik és paradicsommadarak röpködtek a levegőben. És akárcsak a kert növényvilága, a hőmérséklet is trópusi volt.

Marcel körülnézett, kereste az üvegboltozatot és a hőfejlesztőt, ami ezt a csodát előidézhette, és elámult, mikor nem látott egyebet, mint a mennybolt kékjét.

Aztán eszébe jutott, hogy van a közelben egy örökké égő föld alatti szénréteg, és rájött, hogy Schultze úr elmésen úgy hasznosította ezt a kincset érő hőforrást, hogy fémcsövek hálózata útján állandó üvegházi meleggel látta el a kertet.

De ez az ésszerű magyarázat nem csökkentette a fiatal elzászi elragadtatását. Nem győzött gyönyörködni a pázsit csodás zöldjében, és szomjasan lehelte be a levegő mámorító illatát. Fél év óta egy árva fűszálat sem látott, most kárpótolta magát.

Enyhén kaptató, homokkal behintett ösvény vezetett egy szép márványlépcsőhöz, e fölött fenséges oszlopsor emelkedett. Ez volt a homlokzata a hatalmas kockaépítménynek, mely a Bika-torony talapzatául szolgált. Az oszlopcsarnokban Marcel hét-nyolc vörös libériás inast látott, meg egy háromszögletű csákóval, alabárddal feszítő portást. Az oszlopok közeiben díszes bronzkandeláberek voltak elhelyezve. Ahogy fölfelé haladt a lépcsőn, mélyből hallatszó tompa moraj jelezte, hogy lent a föld alatti vonat robog.

Marcel megnevezte magát, mire azonnal bevezették.

Az előcsarnok valóságos szobormúzeum volt. De nem ért rá itt szétnézni. Egy vörös és arany, majd egy fekete és arany kárpitozású szalonon keresztül sárgával és arannyal bevont várószobába jutott. Itt a komornyik néhány percre magára hagyta. Végre az utolsó ajtó is megnyílt előtte. Zöld és arany díszítésű, pazar dolgozószobába lépett.

Schultze úr hosszú szárú agyagpipából pöfékelve heverészett, mellette nagy korsó sör. Az Acélváros fejedelme oly kirívóan hatott ebben a fényűző környezetben, mint sárfolt a lakkcsizmán.

Föl sem ült fektéből, fejét sem fordította arra, csak hidegen megkérdezte:

– Ön az a rajzoló?

– Én vagyok, uram.

– Láttam a vázlatait. Nagyon jók. Egyebet nem tud rajzolni, csak gőzmozdonyokat?

– Mást még eddig nem kívántak tőlem.

– Ért valamit a ballisztikához?

– Tanulmányoztam üres óráimban, a magam kedvtelésére.

Schultze úrnak szíve szerint való volt ez a válasz. Csak most méltatta alkalmazottját arra, hogy ránézzen.

– Akkor hát tudna nekem segíteni egy ágyú megtervezésében?... Majd meglátom, mire megy vele... Nem lesz könnyű dolga, pótolnia kell azt a szerencsétlen Sohnét, aki ma reggel egy dinamittöltettel felrobbantotta magát. A barom! Mindnyájunkat levegőbe röpíthetett volna.

Meg kell vallani, ez a kíméletlen durvaság éppenséggel nem hangzott meglepően Schultze úr szájából.