Még a kakas sem lehet hajnalban Taconnat Jean-nál vigabb, midőn ágyából kiugorva dudolásával Lornans Marcelt felébresztette. Két hét... igen, két hét állott rendelkezésére, hogy azzal a derék emberrel és kétszeres milliomossal örökbefogadtassa magát.

Az bizonyos volt, hogy Dardentor Clovis, Oránt, Désirandelle Agathokles és Elissane Louise eljegyzése előtt, el nem hagyja. Régi, jó barátja fiának esküvőjekor mégis csak neki illett tanuskodnia. Az esküvő megtörténtéig azonban legalább négy-öt hét eltelhetik... ha arra egyáltalában sor kerül. És kerül-e rá sor?

Ez a „ha” és „vajjon” ficánkolt folyton Lornans Marcel agyában. Szinte hihetetlennek tünt fel előtte az Agathokles és e fiatal bájos leány közötti házasság, mert bármily rövid ideig látta is az „Argoles” fedélzetén, őt nem tisztelni és nem csodálni kötelességmulasztás számba vette volna. Az csak természetes és érthető, hogy Désirandelle és Désirandellené Agathoklest Louise számára megfelelő férjnek tartották. Hiszen gyermekeik iránt a szülők már ősidők óta többé-kevésbbé mindig elfogultak.

Agathokles jelentéktelenségét s a két lény közötti ellentétet a perpignani előbb-utóbb majd csak belátja. Ez teljesen elkerülhetetlen.

Fél kilenckor a szálló éttermében reggeli alkalmával találkozott Dardentor a párisiakkal.

Dardentor Clovis igen rózsás hangulatnak örvendett Tegnap este pompásan vacsorázott s az éjjel kitünően aludt. Akinek azonban nincsen jó gyomra, rossz az álma, s akinek lelkiismerete nincs rendjén, annak bizony jó álomban nem lehet része.

– Fiatal barátaim, - kezdé Dardentor ur, miközben reggeli kalácsát kitünő csokoládéjába mártotta, tegnap este óta nem találkoztunk s a válás ideje elég hosszunak tünt fel előttem.

– Ön azonban Dardentor ur megjelent álmunkban, - válaszolá Taconnat Jean, még pedig dicsfénynyel feje körül...

– Mint valami szent, nemde?

– Nos, ugy mint a keletpireneusiak védőszentje!

– Ohó, Jean ur, régi kedélyességét tehát ismét visszanyerte?

– Visszanyertem... mint ön mondja - hagyta helyben Marcel Lornans csak az a veszély fenyegeti, hogy ujból ott felejtem valahol.

– Csak nem? Miért?

– Mivel nekünk, Dardentor ur, sajnos válnunk kell s ön jobbra, mi balra megyünk.

– Hogyan?... Mi elváljunk?

– Nos, természetesen... miután a Désirandelle család igényt tart önre.

– Mesebeszéd, olyan nincs! Nem türöm, hogy valaki engem teljesen lefoglaljon. Megengedem, néha majd elmegyek Elissane asszony ebédjeire. A délelőttöt s a délután azonban magamnak tartom fenn s remélem, hogy együtt bejárhatjuk a várost és környékét.

– Ah, ez gyönyörü, Dardentor ur - kiáltott Jean Taconnat. - Soha sem szeretnék oldala mellől távozni!

– Pillanatra sem! - viszonzá a perpignani melegebben. - Szeretem az ifjuságot s fél oly idősnek érzem magamat, ha felével fiatalabb barátokkal boronál össze a sors... És mégis... megfontolva... szinte atyja lehetnék....

– Oh, Dardentor ur! - kiáltá Jean Taconnat, ki érzelmeit nem tudta palástolni.

– Tehát együtt maradunk, fiatal uraim! Elég időnk lesz a válásra, ha Oránból távozom, hogy... igazán lelkemre mondom, hogy nem is tudom akkor merre forduljak.

– Az esküvő után?

– Miféle esküvő után?

– Az ifju Désirandelle után.

– Igaz, lám! Arra nem is gondoltam már... Hm, mégis csak szép leány az a Désirandelle kisasszony!

– Ezt rögtön észrevettem én is, mihelyt az „Argoles” fedélzetére lépett! - bizonygatta Marcel Lornans.

– Én sem különben! Mióta azonban anyjánál láttam, hogy mily bájos, mily figyelmes, mily... nos igen, mily... röviden, azóta még jobban becsülöm! Valóban az a fickó Agathokles nem sajnálható...

– Ha ő Elissane kisasszonynak tetszik, - vélte Marcel Lornans.

– Természetesen... fog is tetszeni! Hiszen születésük óta ismerik egymást...

– Sőt, már régebben! - toldotta a szót Jean Taconnat.

– Agathokles jó indulatu... persze, talán egy kicsit, egy kicsit....

– Némileg... nagy... - gonoszkodott Marcel Lornans.

– És tulajdonképen még sem... - veté közbe Jean Taconnat.

De magában igy folytatta mormogva:

– Még sem az, amit Elissane kisasszony kivánhat!

Mindenesetre nem találta még időszerünek, hogy Dardentor előtt hangosan szóljon, aki igy folytatta szavait:

– Igen... beismerem... ő egy kicsit... megengedem. De hát... majd csak mozgékonyabb lesz... mint a téli álma után a tavaszi mormota.

– S mégis örökre mormota marad! - nem állhatta szó nélkül Marcel Lornans.

– Elnézést, fiatal uraim, elnézést! - figyelmeztette őket Dardentor ur. - Ha Agathokles csak párisiakkal, teszem azt önökhöz hasonlókkal érintkeznék, ugy két hónap alatt teljesen átalakulna. Önöknek kellene őt oktatni.

– Tanitani, hogy szellemesebb legyen... száz zsoldóért óránkint! - kiáltá Jean Taconnat. - Ez annyit jelentene, mint őt vagyonából kiforgatni.

Dardentor ur azért még nem adta meg magát. Agathokles virgonc volt, miként egy ólommadár, azt maga is tudta. Azért igy folytatta:

– Csak nevessenek uraim, csak nevessenek! De el ne feledjék, hogy a szerelem az ügyefogyottaknak adja azt az elmésséget, mit a ravaszoktól elvesz, igy tehát bőven meg fogja ajándékozni az ifju....

– Agathoklest! - fejezte be a mondatot Jean Taconnat.

Dardentor ur erre a szófacsarásra akarva, nem akarva hangosan felkacagott.

Marcel Lornans a társalgást Elissane asszonyra terelte. Tudakozódott oránsi életmódja felől... milyennek találta házatáját Dardentor ur...

– Oh, igen helyes fészek - válaszolt - takaros kalitka, amelyet egy bájos kis madárka jelenléte élénkit. Különben meg fogják látni...

– Ha nem leszünk tapintatlanok - jegyezte meg Lornans Marcel.

– Én önöket bemutatom, a többi magától jő. Különben nem mindjárt... hadd vesse meg Agathokles előbb a lábát. Majd holnap meglátjuk... Most gondoljunk a tervbe vett sétákra. A városra, kikötőjére, épületeire.

– És szerződésünk? - veté közbe Marcel Lornans.

– Azt ma még ugy sem kell aláirniok, sem holnap, de még holnapután sem. Várjanak vele, mig meg lesz az esküvő.

– Akkor talán nyugdijazásunkig kellene várnunk.

– Nem, nem! Annyira nem poshad el az ügy!

A szólásoknak micsoda halmaza, mely vérig sértette volna Patrice finom lelkületét!

– Egyelőre tehát ne beszéljünk többet a katonáskodásról - folytatá ismét Dardentor.

– Legyen nyugodt - biztositotta Jean Taconnat. - Tizennégy napi szabadságot adtunk magunknak. Ha addig helyzetünk nem változik...

– Helyes, kedves barátaim... erről ne tárgyaljunk tovább - fejezte be az eszmecserét Clovis Dardentor. - Tizennégy napot tartottak fenn... elfogadom s nyugtázom. Ez idő alatt az enyémek. Valóban én csupán azért szálltam az „Argoles”-re, mert tudtam, hogy önöket ott találom...

– S az indulást mégis elszalasztotta, Dardentor ur! - szólalt meg Jean Taconnat.

A perpignani a lehető legjobb hangulatban felkelt s az előcsarnokba ment. Itt várakozott Patrice.

– Parancsol még valamit az ur?

– Parancsolni? Nem, de téged egész napra szabadon eresztlek. Ird a homlokodra s este tiz előtt le ne törüld!

Patrice arcát fintorgatta s az ilyen füszeres kifejezésekkel engedélyezett szabadságot meg sem köszönte.

– Az ur tehát nem óhajtja kiséretemet?

– Nem kivánok egyebet, minthogy többé ne légy a sarkamban és a tiedet is minél gyorsabban felém forditsad!

– Talán méltóztatik még megengedni, hogy egy figyelmeztetést kockáztassak?...

– Igen, de csak ha iziben elpárologsz!

– Nos, amit ajánlani bátorkodom és amit az ur a becses figyelmébe venni kegyeskednék az, hogy sohasem tessék hamarább a kocsira szállni, semmint a kocsis a bakján nincsen, mert ugy lehet, hogy nem mindig istenáldás lesz a dolog vége, hanem történetesen egyszer a nyakát szegheti...

– No, de most lódulj!

Clovis Dardentor a két párisitól közrefogva lement a szálló lépcsőjén.

– Valóban az inasok egy igen ritka példánya szolgálja önt, - vélte Marcel Lornans - kifogástalan és a legnagyobb mérvben udvarias.

– De módfelett nyügös! Különben pompás fickó, aki érettem a tüzbe menne.

– Nem ő volna az egyedüli - szólt Jean Taconnat, aki adandó alkalommal Patrice életmentő szerepét szivesen magára vállalná.

A reggel folyamán Clovis Dardentor s a két jó barát az alsó város partján bolyongtak. Orán kikötőjét nemrég hóditották el a tengertől. Hosszu móló védi és keresztben futó gátak medencékre osztják, melyeknek területe mintegy huszonnégy hektárt tesz.

Az algeriai városok között élénk kereskedelme révén első helyre került Orán, mely nem nagyon érdekelte a fiatal embereket, annál inkább azonban a perpignani volt iparost. A tartomány terjedelmes déli vidékeiről nagy mennyiségben szállitott és fontos kereskedelmi cikket tevő alfának beraktározása, az állatok, valamint a gabonanemüek, a nyerscukor s a hegyvidék ásványtermékeinek hajóra szállitása, az mind Dardentor urnak való látvány volt.

– Látom már - mondotta - hogy ennek a sürgés-forgásnak nézésébe még beleölök néhány napot. Ugy érzem magam, mintha még mindig hordókkal telt raktáramban volnék. Számomra érdekesebbet Orán nem is nyujthat...

– Kivéve talán a müemlékeit, székesegyházát, mecsetjeit s hasonlókat - szólt Marcel Lornans.

– Eh, - mondá Jean Taconnat, aki némileg leendő atyjának szája ize szerint kivánt beszélni - Dardentor urnak igaza van. Ez a forgatag mégis csak érdekes, a ki- és befutó hajók, az áruval megrakott teherkocsik, tömérdek arabs teherhordó. Benn a városban bizonyára van elég látni való szép épület, azokat meg is nézzük. De a kikötő, a medencéit megtöltő tenger, az azurkék viz, a benne tükröződő árbocokkal...

Marcel Lornans hamiskás mosolylyal pislantott feléje.

– Bravó - kiáltott Dardentor ur. - Tényleg, ha valamely táj viz nélkül szükölködik, ugy valami, magam sem tudom, hogy mi, hiányzik belőle. Van odahaza néhány kiváló festményem, de mindegyiken a viz a fődolog, különben meg sem vettem volna azokat.

– Oh, hiszen ön ebben szakértő, Dardentor ur! - felelte Lornans Marcel - olyan helyeket kell tehát felkeresnünk, hol vizet találunk. Édes viznek kell lennie?

– Az nekem mindegy, hiszen nem inni akarjuk a vizet!

– És te, Jean?

– Nekem is teljesen közömbös, legalább is az, hogy mire kell - felelé Jean Taconnat.

– Jól van hát - folytatta Marcel Lornans - vizet máshol is találhatunk, nemcsak a kikötőben.

De bármit mondott is Marcel Lornans, a délelőttöt mégis a kikötő rakpartján töltötték és csak miután mindent jól megnéztek, tértek vissza a szállóba ebédre.

Két órai pihenés és az ujságok olvasása után Dardentor ur azt inditványozta fiatal barátainak, hogy a város megtekintését halasszák másnapra.

– Vajjon miért? - kérdezte Marcel Lornans.

– Mert Désirandelleék mégis csak rossz néven vehetnék, hogy egyedül hagyom őket botorkálni.

Mivel Patrice nem volt jelen, Dardentor ur kénye-kedve szerint választhatott a jóleső kifejezésekben.

– Eszerint ön meg fog Elissane asszonynál ebédelni - kérdé Jean Taconnat.

– Ma még elmegyek, holnaptól kezdve azonban lássák mint boldogulnak egymagukban reggeltől-estig. A viszontlátásra!

Ezzel Clovis Dardentor gyors léptekkel a régi várut felé indult.

– Ha nem vagyok mellette - mondá Taconnat - mindig attól félek, hogy valami szerencsétlenség éri.

– Oh, te jámbor, te jó lélek! - viszonzá Marcel Lornans.

Hiábavaló idővesztegetés volna behatóbban magyarázni, mily örömmel fogadta Dardentor urat az Elissane-család, kiváltképen Luise, ki ösztönszerüleg mindinkább vonzódott e derék férfiuhoz.

A fiatal Désirandelle nem volt otthon. Ő sohasem volt otthon. A tökfejü nemhogy otthon maradt volna, hanem inkább céltalanul bolyongott a városban; csak étkezés idején állitott be pontosan. Az asztalnál pedig, bár Luise mellett ült, egy árva kukkot sem szólt hozzá, mig ellenben Dardentor ur, ki a leány másik oldalán foglalt helyet, annál élénkebben társalgott vele.

Elbeszélt sok mindent; departementjáról, szülővárosáról, az „Argoles”-en tett utazásáról, pálmai kalandjáról, a megszökött galeraról és fényes bevonulásáról a szt. Eulália templomába; beszélt továbbá ifju barátairól, kiket nem győzőtt eléggé magasztalni, kiket ugyancsak három nap óta ismer, de ugy szivéhez nőttek, mintha már születése óta velük lett volna.

Ezek hallatára Luiseban felébredt a kivánság, hogy a két ifju párizsit anyja házába bevezettesse és nem állhatta mosolygás nélkül, midőn Clovis Dardentor ugyanezt az óhaját fejezte ki.

– Én bemutatom őket önnek Elissane asszonyom. Mindjárt holnap elhozom mindkettőt. Kiváló fiatal emberek, valódi mintapéldányok és ön nem fogja megbánni, ha fogadja barátaimat.

Dardentor ezen inditványát Désirandelle asszony ugyan nagyon korainak találta, de Elissane asszony, akarva nem akarva beleegyezett, mert ő Dardentor urtól nem tudott megtagadni semmit.

– Ne mondjon nem-et! - kiáltott Dardentor ur - szavánál fogom, asszonyom, különben én csak okos dolgokat szoktam kivánni. Kérdezze csak meg Désirandelle urtól, mi a véleménye efelől?

– Bizony, bizony! - erősité Agathokles atyja, minden meggyőződés nélkül.

– Eszerint elintéztük, hogy Marcel Lornans és Jean Taconnat a holnapi estét Elissane asszonynál töltik. Igaz! Désirandelle ur nem sziveskednék holnap kilenctől-tizig velünk megnézni a várost?

– Bocsásson meg Dardentor ur, de én a hölgyeket nem akarom magukra hagyni és kedves Luiseünknél is szeretnénk maradni.

– Amint önnek tetszik, különben ez természetes dolog is. Oh, Luise kisasszony, mennyire szeretik önt már most is ebben a családban, amelybe még csak be fog lépni.

Agathokles édes fiam, te hallgatsz? Teringettét, nem találod te is bájosnak Luise kisasszonyt?

Agathokles, hogy elmésnek lássék, azt felelte, hogy nem nyilvánitja gondolatait hangosan, mert jobbnak véli azokat titokban tartani.

E nehézkesen összeállitott frázist csakis Dardentor segitségével tudta valamiképp kinyögni.

Luise Elissane nem is palástolta a bárgyu fiu iránt érzett ellenszenvét. Szép, beszédes szemeivel Dardentorra nézett, miközben Désirandelle asszony, hogy fiát szólásra ingerelje, azt kiáltotta Louise felé:

– Ugy-e csinos fiu?

Désirandelle ur kiegészitésül még hozzátette:

– És mennyire szereti Luise-t...

Dardentor ur most már tisztán látott. Elvégre is gondolá, ha a házasság el van határozva, az annyi, mintha már meg is történt volna és eszébe se jutott, hogy ez még máskép is lehetne.

Dardentor másnap vidáman, frissen állitott be fiatal barátaihoz és rögtön értésükre adta, hogy az estét Elissane asszonynál fogják tölteni.

– Pompás gondolat - ujongott Marcel Lornans - hogy bennünket Elissane asszonynak bemutat legalább lesz egy kedves család, hová katonaságunk ideje alatt ellátogathatunk.

– Igen! kellemes... sőt fölöttébb kellemes család, - felelé Clovis Dardentor. - Persze Luise kisasszony esküvője után...

– Igazi - kiáltá Marcel Lornans - hisz ott esküvő is lesz!

– Melyre természetesen mi is hivatalosak leszünk, fiatal barátaim!

– Dardentor ur!... - jelentkezett most Jean Taconnat - ön elhalmoz bennünket barátságával, nem is tudom mikép viszonozhatjuk ezt.

– Ön ugy bánik belünk...

– Mintha gyermekeim lennének s koromnál fogva lehetnének is...

– Ah! Dardentor ur! Dardentor ur - kiáltott fel Jean olyan hangon, mely igen sokat árult el.

Az egész napot a város megtekintésére szentelték, a három turista sorra látogatta a legelőkelőbb sétatereket; a szép virányos turini fasor; a Boulevard Oudinot-t, gyönyörü dupla soru bellcombrai-val, a Carriéret-t, a szinház teret u. m. az Orleans- és Nemouri-tereket.

Ez alkalommal megismerték az oráni lakosság különböző tipusait, a nagyszámu katonaságot, melynek egy része az afrikai vadászok egyenruháját viselte.

– Nagyon elegáns ez az egyenruha - ismételte Clovis Dardentor. - Ez a diszitett zubbony ugy fog feszülni önökön barátaim, mintha keztyü volna. Gyorsan előlépnek! Oh! már látom önöket fényes tiszti egyenruhában, még fényesebb házasságot kötve. Mégis csak szép a katonaélet annak, akinek kedve van hozzá! Önöknek pedig van, ugy-e?

– Igen, ez már a vérünkben van - magyarázá Jean Taconnat - ezt őseinknek köszönhetjük, kik derék kereskedők voltak a Denis-utcában és kiktől a katonaélet iránti szeretetet örököltük.

Találkoztak marokkói ruhákba és arany himzésü kaftánba öltöztetett zsidókkal, továbbá mórokkal, kik gondtalanul sétálgattak a napsugaras utcákon és végre francia nőkkel és férfiakkal.

Clovis Dardentor a látottaktól el volt ragadtatva, de érdeklődése akkor volt legnagyobb, ha gyárat vagy ipartelepet tekintettek meg. A nevezetes városi épitkezések hidegen hagyták, igy az 1839-ben épitett dóm, körives hajójával, a prefektura, a bank, a még egészen uj keletü szinház.

Fokozott figyelemmel nézték a fiatal emberek a Szt.-András templomot, az egykori négyszögletü mecset, melynek menyezete patkóalaku mór iveken nyugszik s melyből karcsu minaret magaslik ki. E templomnál még jobban tetszett a Jasa temploma, melynek előcsarnokáról a müértők őszinte elragadtatással emlékeznek meg.

A Sidi-el Houri mecsetnek három emeletes árkádjai vannak; itt talán hosszasabban is időztek volna, ha Clovis Dardentor nem sürgeti a továbbmenést. Induláskor Marcel Lornans a minaret lépcsőjén egy alakot vett észre, ki távcsövével a láthatárt vizsgálta.

– Ime!... Ime!... hiszen ez Oriental ur - kiáltá.

– Hogyan? a csillagvadász, a planéta-rendező - fakadt ki a perpignani...

– Igen! bizony ő az; az egekbe pislangat.

– Ha az eget nézi, akkor nem eszik - mondá Jean Taconnat - ha pedig nem eszik, nem is lehet Oriental ur.

Ennek dacára azonban mégis a montelinari asztronomiai társaság elnöke volt az, ki a napot pályafutásában szemlélte.

Miután a szállóba visszatértek, mindhárman pihenni kivántak.

Patrice, ki urától kapott szabadságát arra használta fel, hogy a város utcáin barangoljon, szükségtelennek tartotta mindezt egy nap alatt megtekinteni; emlékező tehetségét igy is elegendő uj benyomással terhelte.

Korholta Dardentor urat, hogy sohasem tud mértéket tartani és ugy kifárasztja magát. Dardentor ur azt felelte, hogy a keleti Pyreunosok szülöttje nem ismer fáradtságot és igy Patrice nyugodtan térhet pihenőre.

A jó tanácsot Patrice nyomban el is fogadta, előbb azonban még a szálló szolgaszemélyzetét szórakoztatta cikornyás beszédjével.

Ezalatt Dardentor ur fiatal barátaival a Régi-várut felé vette irányát.

Az Elissane- és Désirandelle-család a szalonban tartózkodott. Clovis Dardentor barátait, Marcel Lornanst és Jean Taconnat-t igen kedvesen fogadták.

E társaság épp oly jellegü volt, mint minden más polgári társaság; csevegtek, teáztak s közben zenéltek kissé. Louise Elissane kitünően zongorázott. Marcel Lornansnak meg csinos hangja volt, mi sem természetesebb tehát, hogy a fiatal ember és Louise külön külön, de összetéve is tudományukat, szórakoztatták a kis társaságot.

Clovis Dardentor imádta a zenét és öntudatlanul lelkes figyelemmel hallgatta, nem ugy mint sok ember, ki keveset ért hozzá és kinek elegendő, ha a zene hangjai egyik fülén ki, a másikon bemásznak anélkül, hogy mélyebb hangulatot keltenének.

A perpignani nem fukarkodott tetszése nyilvánitásával, igazi délvidéki lelkesedéssel tapsolva.

– Bravó! Bravissimo! - kiáltá egyre-másra.

– A két tehetség, egymással frigyre lépett - jelenté ki végre. Louise erre kissé mosolygott, a fiatal ember zavartan elpirult, a Désirandelle pár meg homlokát ráncolta. Dardentor ur tényleg nem volt szerencsés kifejezései megválasztásában és utóbbi szavai, melyek pedig megnyerték volna Patrice teljes tetszését is, itt bizony nagyon is vegyes érzelmeket keltettek.

Agathokles persze hijján volt minden tehetségnek, szellemességnek, sőt minden egyéniségnek is. Vele igazán semmi sem „léphetett frigyre!” Ez az alak még egy közönséges érdekházasság megkötéséhez sem alkalmas, - gondolá magában Taconnat Jean.

Beszélgetés közben szóba jött Dardentor urnak és a két párisinak mai sétája.

Louise értelmesen, okosan felelt a hozzá intézett kérdésekre. Elbeszélte az arabok itteni meghonositását, mely már három évszázad óta folyik; beszélt a 60 év előtt franciák által meghóditott Oránról, és Orán nagyszerü kereskedelméről, mely azt az algiri városok elsői közé emelte.

– Azért városunk nem volt mindig a szerencse kegyeltje - folytatá a fiatal leány, - története sok szomoru emléket rejteget. A törökök támadását, nagy elemi csapások követték, igy 1791-ben a földrengés majdnem teljesen elpusztitotta.

Taconnat Jean erre figyelmes lesz!

– És, - folytatá Louise, a földrengést rettenetes tüz követte nyomon, majd a törökök, arabok a várost ismét elfoglalták és csak mióta francia uralom alatt áll, jött létre a béke és nyugalom.

Taconnat Jean igy gondolkozott:

– Földrengés, tüzvész!... ellenség támadásai!... óh! mily kár, hogy száz évvel elkéstem...

– Kisasszony, - kérdé - fordulnak elő néha most is földlökések?

– Nem, Taconnat ur, egyáltalában nem, - felelé gyorsan Elissane asszony.

– Eh, be kár!

– Micsoda? Kár? - kiáltá Désirandelle ur, önnek uram, ugy látszik, szüksége van földrengésre és más efajta mulattató eseményre!...

– Ne beszéljünk erről, - veté közbe Désirandellené asszony, mert még tengeri beteg leszek! Hála Istennek száraz földön vagyunk és épp elegendő, ha a hajók inognak, szükségtelen, hogy a városok is ezt tegyék.

Lornans Marcel, a jó asszony e kifakadásakor mosolygott.

– Sajnálom, hogy ily szomoru emlékeket idéztem fel, - szólt közbe Elissane Louise, - nem tudtam, hogy Désirandellené asszony oly érzékeny.

– Óh! édes gyermekem, azért ne tegyen magának szemrehányást, - válaszolá Désirandelle ur.

– Ha igazán földrengés lenne, megbirkóznék én azzal is, - mondá Dardentor ur. - Egyik lábammal ide, másikkal amoda, miként egykor a „rhodoszi kolosszus!” Szeretném látni, ki mozdit el helyemből!

Szétterpesztett lábaival a perpignani oly sulylyal lépett a padlóra, hogy az alatta csakugyan ropogott, mintegy bebizonyitandó, hogy az afrikai talaj minden ingásaival szembe merne szállni. - Szélesre nyilt ajkairól oly hangos kacagást hallatott, hogy a többieket is nevetésre birta.

Mielőtt a társaság elszéledt, megállapodtak, hogy másnap a „Kastah”-nál találkoznak.

Hazamenet Lornans Marcel azon gondolkozott, hogy a hetedik vadászezredben szolgálni nem lehet tul nagy boldogság.

Másnap délelőtt az Elissane és Désirandelle család Dardentor ur és a két párisi bejárták a „Kasbah” szögletes utait, noha az most már csak közönséges laktanya, melyhez két kapu vezet a városból. - Azután tovább mentek a szerecsen faluig, Djalisig, mely méltán mondható Orán egyik nevezetességének.

E kirándulás alkalmával a véletlen ugy akarta, - óh, bizonyára csakis a véletlen! - hogy Louise nagyon élénken társalogjon Lornans-nal, Marcel Désirandellené nagy bosszuságára.

Este az egész társaság Dardentor ur vendégszeretetét élvezte. Ez aztán pompás étkezés volt! A fogások összeállitását, az ilyesmiben igen jártas Patrice-ra bizta Dardentor ur. A libériás gentleman tetszését Elissane asszony nyerte meg legjobban, nyilván előkelő megjelenésével.

Napok multak, anélkül, hogy a Régi vár-utcai ház lakói és vendégei között a viszony megváltozott volna. Elissane asszony leányát többször vallatta Agathokles irányában céltudatos asszony lévén, a két család közti összeköttetés minden előnyét feltüntette Louise előtt. A leány azonban mindig kitérőleg felelt, miért azután Elissane asszony nem mondhatott Désirandellenének semmi biztosat ez ügyről.

A dolog sehogysem haladt előre, ami bizony nem Désirandellené asszony hibájából történt, mert ő teljes erejéből biztatta a kedves fiut.

– Iparkodjál jobban, - mondá tizszer is napjában fiának. - Láthatod, hogy mily sok alkalmat adunk a Louis-szal való egyedüllétre, de biztos vagyok, hogy te ilyenkor, ahelyett, hogy valami szép bókot mondanál, némán állsz, vagy kibámulsz az ablakon.

– De... hiszen... én...

– Ah, mit, te a nyelvedet ide-oda forgatod a szádban, a nélkül, hogy tiz perc alatt csak tiz szót is mondanál.

– Tiz perc, az sok idő!...

– De fiam, gondolj a jövődre, - folytatá a vigasztalhatlan anya, kezeit tördelve. Ez a házasság ugyszólván már magától is létre jönne, mert a két család már régen megegyezett, de te még egy lépést sem tettél.

– Oh! dehogy nem - mondta Agathokles bárgyun, beleegyezésemet már megadtam.

– Az nem elég, - válaszolá Désirandellené asszony, mert Louise még nem adta az övét.

Valóban a dolog sehogy sem ment előre és bárhogy igyekezett is Dardentor ur, ebből a bárgyu fajankóból még egy árva szikrát sem tudott kicsiholni!

Nem acél ez, sem kő, - gondolá, - hanem közönséges vizbe ázott sárkölönc, amely nem szikrázik, pedig hát alkalom bőven volna, terringettét... csakhogy ebben a békés házban!...

Szóval itt az érdekeltek már saját tengelyük körül forogtak, no meg kifogytak már a szórakozásokból is mert a városban minden látnivalót megnéztek már. Dardentor ur oly jól ismerte már a várost, akár az oráni földrajzi társulat elnöke.

Désirandelleék kétségbeestek, ugyszintén Taconnat Jean is. Utóbbit főleg az szomoritotta, hogy e biztos talaju városban nem számithatott földrengésre... szóval, ő sem tudta, mit csináljon.

Szerencsére Dardentor Clovis-nak jó eszméje támadt, ilyen jó ötlet is csak tőle telhetik ki.

Az algiri vasuttársaság, Orán délvidékére szóló mérsékelt áru körutazási jegyeket bocsátott a közönség rendelkezésére. Az utazás nagyon érdekesnek igérkezett és még a legkonokabb otthonülőt is csábitotta. Két irányba vezetett; egyik uton mennek, másikon jönnek. Mintegy száz lieu-nyi ut volt, a leggyönyörübb vidékeken keresztül és körülbelül két hétre tervezték. A vasuttársaság hirdetésein erős, piros vonallal jelezték az utirányt. Vasuton mennek. Tlelatta, Saint-Denis du Sig-be, innen Perregaux-ba és Mascara-ba egészen Saida-ig. Onnan aztán tengelyen vagy karavánnal Dayá-ba, Megantá-ba, Sebdon-ba, s onnan vasuton vissza Oránba.

Dardentor Clovis ennek az utazásnak eszméjét azzal a szenvedélyes rajongással karolta fel, mely a derék férfiu legkisebb cselekedetét is jellemezte. Désirandelleéknél sem ütközött nehézségekbe a terv megvalósitása, mert ugy gondolták, hogy az uton Louise és Agathokles sokat lesznek együtt; az apró szivességek, melyekre utasok egymásközt számitanak, talán közelebb hozzák őket egymáshoz és Agathoklesnek módot nyujtanak a bájos Louise rokonszenvének elnyerésére.

Elissane asszony kérette magát. Dardentor urnak azonban nem tudott ellentállani. Hiszen egy izben ő maga emlitette, hogy Dardentor urtól semmit sem tudna megtagadni. Ő most szaván fogta és a felsorolt érvek Elissane asszonyt végleg meggyőzték. Kilátásba helyezte, hogy Louise kisasszonynyal szemben Agathokles az uton bizonyára másként fog viselkedni s végre is Louise felismeri benne azt a férfiut, akit becsülhet, akihez nőül mehet.

– Lornans Marcel és Taconnat Jean is velünk utaznak? - kérdé az óvatos anya.

– Sajnos, nem, mert néhány nap mulva bevonulnak az ezredükhöz, az utazás pedig sok időt vesz igénybe.

Elissane asszonyt megnyugtatta e felelet.

Most már csak Louise beleegyezését kellett kieszközölni. Erre a nehéz feladatra Clovis Dardentor vállalkozott.

Louise teljes erővel ellenszegült az utazásnak, mert tudta, hogy az uton folytonos érintkezésben kell lennie a Désirandelle családdal. Oránban Agathokles mindig a házon kivül tartózkodott, csak az étkezésnél volt látható. Ez volt az egyedüli alkalom, amikor száját kinyitotta, de nem hogy csevegjen, hanem hogy egyék. Az utazás alatt azonban mindig és mindenhol közelében lenne! Ez a gondolat sehogy sem tetszett Louise-nak. Ellenszenvvel viseltetett Agathokles iránt, és sokszor gondolta, legokosabb lenne édes anyjának kereken kijelenteni, hogy sohasem lesz Agathokles felesége. Jól ismerte azonban anyja makacs természetét, és tudta, hogy nem egykönynyen fog tervétől elállani. Jobb is lesz, - gondolá végül Louise, - ha az utazás tartama alatt őket sokszor együtt látja, talán magától rájön, hogy cseppet sem illenek egymáshoz.

Dardentor ur tántorithatatlan maradt. Remélte, hogy az utazás ideje alatt Louise megkedveli Agathoklest, hogy igy aztán régi barátainak terve mégis csak sikerül, mert annak meghiusulása nagy bánatot okozna rájok. Louise ezzel bár cseppet sem törődött, hosszas rábeszélésre mégis megigérte Dardentornak, hogy a szükséges előkészületeket megteszi.

– Később még hálás lesz érte, - ismételte Dardentor ur..., még meg fogja köszönni...

Patrice megtudván, hogy utazás van készülőben, éppenséggel nem volt elragadtatva. Tudja Isten miféle emberekkel utaznak majd... ő pedig irtózik a vegyes társaságtól..., mindenféle csőcseléktől...

Dardentor ur azonban röviden kijelentette, hogy május 10-ikén utazik és az utazótáskák negyvennyolc óra alatt becsomagolva, készen legyenek.

Dardentor ur ezután felkereste ifju barátait, elmondta nekik az Elissane és Désirandelle-család és saját utitervét és őszinte sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy ők nem tarthatnak velük.

Hej! pedig de kellemes lett volna, ha együtt barangolhatnánk két hétig az oráni tartományban. Marcel Lornans és Jean Taconnat is nagyon sajnálták, hogy nem vehetnek részt; de már tiz napja tartózkodnak Oránban, tehát tovább nem halaszthatják bevonulásunkat az ezredhez.

Másnap, - az utazás előestéjén, - miután Dardentor urtól elbucsuztak, a következő párbeszéd folyt le az unokatestvérek között:

– Hallod-e Jean?...

– Mit akarsz, Marcel?...

– Vajjon két heti halasztás...?

– Tovább tart-e 14 napnál? Nem, Marcel, ezt igazán nem hiszem, még Algirban sem több két hét mint tizennégy nap, - felelé Jean.

– Ha esetleg Dardentorral utaznánk...

– Utazni?... Marcel! te mondod ezt? Aki mentőmunkámhoz sem akartál két hetet engedélyezni...

– Igen, Jean, tudod... itt Oránban... a város oly csendes, itt semmiféle sikert sem arathatsz... de olyan utazásnál inkább nyilik alkalom... ki tudja, hátha célt érnél?...

– Hej, Marcel, Marcel! ez lehetséges! Tüz-viz, pompás harc... És ez az okos gondolatod csak azért támadt, hogy én semmiféle alkalmat el ne mulaszszak?

– Egyes-egyedül csak azért, - erősködött Marcel.

– Te kópé, te! - felelte rá Jean Taconnat.