Küszöbön állt a fenyegető szerencsétlenség. Teleki Ferenc csak úgy előzhette meg, ha Gortz bárót képtelenné teszi a terv végrehajtására.

Este tizenegy óra volt. A gróf már nem félt attól, hogy felfedezik, nyugodtan folytatta munkáját. A közfal téglái eléggé könnyen elváltak egymástól; a fal azonban igen vastag volt, és fél órába telt, amíg a nyílás annyira kiszélesedett, hogy átférhetett rajta.

Mihelyt belépett a kápolna belsejébe, amelyet átjártak a szelek, egyszerre felélénkült a friss levegőtől. A templomhajó résein és az ablakok mélyedésein keresztül az égen könnyű felhők látszottak tovasuhanva az enyhe szélben. Itt-ott néhány csillag is feltűnt, fényüket azonban elhalványította a látóhatáron emelkedő hold ragyogása.

Most meg kell találnia a kápolna végéből nyíló ajtót, amelyen Gortz báró és Orfanik távozott. Teleki Ferenc gróf azért keresztben átvágott a templom hajóján, és a szentély felé tartott.

Ezen az igen homályos helyen, ahová a holdsugarak nem hatolt be, lába sírkövek törmelékébe és a boltozatról letörött kődarabok ütközött.

Végül, a szentély legmélyén, az oltárfal mögött, egy sötét zug közelében megérezte, hogy egy szúrágta ajtó enged nyomásának.

Ez az ajtó egy folyosóra nyílt, amely bizonyára átszelte a vár belsejét.

Gortz báró és Orfanik itt lépett be a kápolnába, s itt is távoztak imént.

A folyosóba jutva, megint teljes sötétségben találta magát. Több kanyarulat után, mivel útja nem lejtett, se nem emelkedett, bizonyos lehetett abban, hogy a belső udvarok szintjén jár.

Fél órával később a sötétség mintha oszlott volna; félhomály szűrődött be a folyosó néhány oldalnyílásán.

Most már gyorsabban haladhatott, és egy tágas kazamatába ért, amely a várfal bal sarkát oldalról védő bástya belső földtöltése alatt húzódott.

Ezt a kazamatát keskeny lőrések szabdalták, a hold sugarai behatoltak rajtuk.

Szemközt nyitott ajtó volt.

Teleki Ferenc önkéntelenül is egy lőrés elé állt, s néhány másodpercig magába szívta a friss éjszakai szellőt. Amikor azonban már hátrább akart lépni, úgy rémlett, két-három árnyékot lát mozogni az Orgall-fennsík alsó végén; ezt egészen a fenyves sötét tömegéig megvilágította a holdfény.

A gróf odanézett.

Néhány ember járt-kelt a fennsíkon, valamivel a fák előtt - kétségtelenül a gyulafehérvári csendőrök, akiket Rockó hozott magával. Úgy határoztak tehát, hogy még az éjszaka támadnak, azt remélve, hogy meglepik a kastély lakóit, vagy pedig itt várják meg a hajnal első sugarait?

Mekkora önuralomra volt szüksége a grófnak, hogy visszafojtsa már-már feltörő kiáltását, hogy ne szólítsa Rockót, aki bizonyára meghallotta és felismerte volna a hangját! Ez a kiáltás azonban eljutna az őrtoronyig, és még mielőtt a csendőrök megostromolnák a várat, Gortz Rudolf bekapcsolja a készüléket, és elmenekül az alagúton keresztül.

Teleki Ferencnek sikerült erőt vennie magán, s eltávolodott a lőréstől. Átvágott a kazamatán, belépett az ajtón, és tovább haladt a folyosón.

Ötszáz lépéssel távolabb egy lépcső tövéhez ért, amely a vaskos fal belsejében haladt.

Vajon a gyakorlótér közepén emelkedő őrtoronynál jár? Oka volt rá, hogy ezt higgye.

Ez a lépcső azonban nyilván nem az emeletekre vezető főlépcső lehetett, csupán néhány kör alakban csavarmenetesen elhelyezkedő fok, egy szűk és sötét üregben.

Ferenc gróf nesztelenül megindult felfelé, fülelt, de semmit sem hallott, s vagy húsz grádics után megállt egy pihenőn.

Itt ajtó nyílt, közvetlenül az őrtorony első emeletén körbefutó teraszra.

Végiglopózott a teraszon, igyekezett a mellvéd mögé húzódni, s közben az Orgall-fennsíkot fürkészte.

Még néhány ember tűnt fel a fenyves szélén, de semmi jel sem vallott arra, hogy meg akarnák közelíteni a várat.

Úgy határozott tehát, hogy utoléri Gortz bárót, mielőtt az elmenekülhet a szoroshoz vezető alagúton, ezért megkerülte az emeletet, egy másik ajtó elé ért, ahol a csigalépcső tovább emelkedett.

Rálépett az első fokra, két kézzel a falnak támaszkodott, és megindult fölfelé.

Ugyanaz a csönd uralkodott itt is.

Az első emeleti szobák lakatlanok voltak.

Igyekezett mielőbb feljutni a felső emeletekre nyíló lépcsőpihenőkre.

Amikor a harmadikra ért, lába már nem ütközött újabb fokba. Itt végződött a lépcső, amely az őrtorony legmagasabban fekvő terméhez vitt: e fölé a lőrésekkel csipkézett, lapos tető emelkedett, ezen lengett hajdan a Gortz bárók zászlaja.

A pihenőtől balra levő falon ajtó látszott, mégpedig csukott ajtó.

A kulcslyukon, melyből kiállt a kulcs, élénk fénysugár szűrődött Ferenc gróf hallgatózott, de semmiféle zajt nem észlelt a lakrészből. Fél szemét a zárra tapasztotta, a szobának csak a bal oldali, élesen megvilágított részét vehette szemügyre - jobb oldala homályba merült.

Csendesen elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

Az őrtorony e felső emeletét egyetlen, de igen tágas terem foglalta el. Kör alakú falain kazettás boltozat nyugodott, középen összefutó bordái a súlyos függő zárókőben találkoztak. A közfalakat vastag tapéták, alakokkal díszített, régi kárpitok borították. Néhány öreg bútordarab, fiókos szekrény, tálaló, karosszék, zsámoly következetlenségében is művészi összképet nyújtott. Az ablakokon vastag függönyök lógtak, hogy a belső világosságból semmi se szűrődhessék ki. A padlón pompás gyapjúszőnyeg nyelte el a lépések zaját.

A terem berendezése legalábbis különös volt, s a belépő Ferenc gróf főként azon az ellentéten lepődött meg, amely árnyékba borult és fényben úszó része között volt.

Az ajtótól jobbra a háttér sűrű sötétségbe veszett.

Balra pedig fekete szövettel borított emelvény állt, amelyet élesen megvilágított az elöl láthatatlan módon elhelyezett fénygyűjtő berendezés.

Vagy tíz lépésre az emelvénytől, mell magasságú spanyolfallal elválasztva, magas támlájú, ódon karosszék volt, melyet a spanyolfal mintegy félhomályba borított.

A karosszék közelében, szőnyegekkel takart kis asztalkán, szögletes doboz állt.

E tizenkét-tizenöt hüvelyk hosszú, öt-hat hüvelyk széles dobozban, melynek drágakövekkel berakott fedele fel volt nyitva, egy fémhenger látszott.

Amikor Ferenc belépett a terembe, észrevette, hogy a fotelben ül valaki.

Csakugyan ült ott valaki: teljesen mozdulatlanul, fejét a háttámlára hajtva, lehunyt szemmel, jobb karját az asztalra nyújtotta, s kezét a doboz elülső részére támasztotta.

Gortz Rudolf volt.

A báró tehát azért akarta ezt az utolsó éjszakát a vén őrtorony legfelső emeletén tölteni, hogy még egyszer átengedje magát itt az álomnak?

Nem!... Ez képtelenség volt, hisz Ferenc hallotta, mit mondott a báró Orfaniknak.

Gortz Rudolf különben egyedül volt ebben a szobában, és nem lehetett kétséges, hogy társa, a kapott parancsnak megfelelően, már elmenekült az alagúton át.

És Stilla?... Hiszen nem mondta azt is Gortz Rudolf, hogy utoljára hallani akarja őt a kárpáti várkastélyban, mielőtt az robbanástól elpusztul?... Vajon mi más okból tért vissza a báró ebbe a terembe, ahová a művésznő bizonyára minden este eljött, hogy mámorító énekével gyönyörködtesse őt?

De hol van Stilla?

Ferenc - mióta bent van - nem látta, nem hallotta.

Elvégre mit számított ez most, amikor Gortz Rudolf már a kezei között volt? Most bizonyára kényszeríteni tudja rá, hogy beszéljen. Mivel azonban a gróf rendkívül izgatott volt, vajon nem veti-e rá magát erre az emberre, akit ugyanúgy gyűlölt, mint az őt, aki elragadta tőle Stillát... aki viszont él és őrült... Gortz Rudolf miatt őrült meg... s ő nem szúrja le a bárót?

A gróf a karosszék mögé osont. Csak egyetlen lépést kellett tennie, hogy megragadja Gortz bárót, és vérben forgó szemmel, eszeveszett dühvel már magasba is lendítette a kezét...

Ekkor hirtelen megjelent Stilla.

Teleki Ferenc kését a szőnyegre ejtette.

Stilla az emelvényen állt, élesen megvilágítva, kibontott hajjal, előrenyújtott karral; csodálatosan szép volt Orlando Angelicájának fehér ruhájában - szakasztott olyan, mint amikor a vár bástyáján tűnt fel. Szeme az ifjú grófra szegeződött, s lelkének legmélyére hatolt...

Lehetetlen, hogy ne látta volna Ferencet, s mégsem tett egyetlen mozdulatot, hogy hívja... ajka nem nyílt szólásra... Ó, jaj! Megtébolyult!

Teleki Ferenc már-már az emelvényre rohant, hogy karjába kapja, elvigye Stillát...

De ekkor az énekelni kezdett. Gortz báró, karosszékében ülve, előrehajolt feléje...

E szenvedélyes zenekedvelő, az elragadtatás tetőfokán, úgy szívta magába ezt a hangot, mint valami illatot, úgy itta, akár az isteni nedűt. Így viselkedett hajdan az olasz színházak előadásain - és ugyanígy most is, e terem közepén, a végtelen magányosságban, az erdélyi vidék fölé emelkedő őrtorony csúcsán!

Igen, Stilla énekelt!... Neki énekelt... egyedül neki!... Mintha sóhaj szállt volna ajkáról, mely mozdulatlannak látszott... De ha az értelem elhagyta is Stillát, művészlelke legalább sértetlenül megmaradt!

Ferenc gróf is megittasult e hang varázsától, amelyet öt hosszú év óta nem hallott.

Lenyűgözve, égő lélekkel bámulta ezt a teremtést, akit nem remélt viszontlátni, s aki mégis itt volt, élve, mintha valami csoda támasztotta volna fel, s szeme láttára!

És Stillának ez a dala vajon nem az volt-e valamennyi közül, amely a leghevesebben rezdítette meg az emlék húrjait Ferenc szívében Igen! Felismerte az Orlando tragikus jelenetének fináléját, azt a finálét, amelyben az énekesnő lelke megtört ez utolsó soroknál:

*Innamorata, mio cuore tremante
Voglio morire...*

Teleki Ferenc hangról hangra követte a kimondhatatlanul gyönyörű dallamot... És azt gondolta, hogy most nem szakad félbe, mint akkor, a San Carlo Színházban!... Nem!... Most nem hal el Stilla ajka között, mint a búcsúfelléptén...

A gróf visszafojtotta lélegzetét... Egész lénye ezen az éneken csüggött... Még néhány ütem, s az ének véget ér a maga páratlan tökéletességében...

Most azonban a hang gyengülni kezd... Azt lehetne gondolni, Stilla vonakodva ismétli ezeket a szívet tépő fájdalommal teli szavakat:

Voglio morire... - Meghalni vágyom

Vajon Stilla ugyanúgy összeroskad most az emelvényen, mint akkor a színpadon?

Nem roskad össze, éneke azonban megszakad, ugyanannál az ütemnél, ugyanannál a hangnál, mint a San Carlo Színházban. Felsikolt... s ugyanezt a sikolyt hallotta Ferenc akkor este is...

Stilla mégis itt állt, mozdulatlanul, azzal az imádnivaló tekintetével - amelyből lelkének gyöngédsége sugárzik az ifjú grófra...

Ferenc feléje iramodik... El akarja ragadni ebből a teremből, ebből a kastélyból...

Ebben a pillanatban azonban szembe találja magát a báróval, aki felkelt karosszékéből.

– Teleki Ferenc! - kiált fel Gortz Rudolf. - Teleki Ferenc kiszabadult...

Ő azonban nem is válaszol, hanem az emelvény felé rohan.

– Stilla... drága Stillám! - ismétli. - Hát itt talállak... élve...

– Élve?!... Stilla... élve?! - kiáltja a báró.

A gunyoros mondat kitörő kacagásba fullad, amelyben bősz harag érződik.

– Él?!... - folytatja Gortz Rudolf. - Nos hát, Teleki Ferenc, próbálja meg elrabolni tőlem!

Ferenc kinyújtja karját Stilla felé, akinek szeme szenvedélyes hévvel szegeződik rá.

Ebben a pillanatban Gortz Rudolf lehajol, felkapja a gróf kezéből kihullott kést, és a mozdulatlan Stilla felé fordítja.

Ferenc rárohan, hogy elhárítsa a szerencsétlen őrültet fenyegető döfést.

De elkésett... a kés szíven találja Stillát.

Hirtelen egy széttörő üveglap csörömpölése hallatszik, és a teremben szanaszét szóródó, ezernyi üvegszilánkkal együtt Stilla is eltűnik.

Teleki Ferenc mozdulatlanul áll... Nem ért semmit... Vajon ő maga is megőrült?

S ekkor Gortz Rudolf így kiált:

– Stilla megint kisiklik Teleki Ferenc kezei közül! De a hangja... a hangja megmarad nekem... A hangja az enyém... egyedül az enyém... és sohasem lesz senki másé!

Ferenc ráveti magát Gortz báróra, de ereje elhagyja, s eszméletlenül rogy le az emelvény tövében.

Gortz Rudolf ügyet sem vet rá. Felkapja az asztalról a dobozt, kisiet a teremből, lerohan az őrtorony első emeletére; majd kilép a teraszra, körülfutja, és már a másik ajtóhoz közeledik, amikor dörrenés hangzik.

A sáncárok szélén álló Rockó lőtt Gortz báróra.

A báró nem sebesült meg, Rockó golyója azonban szétzúzta a szívéhez szorított ládikát.

Gortz Rudolf szörnyű kiáltásban tört ki.

– A hangja... a hangja... - hajtogatta: - Az ő lelke... Stilla lelke... Megtört... széttört... nincs többé!

És borzas hajjal, görcsösen ökölbe szorított kézzel végigrohant a teraszon, és egyre ezt kiáltozta:

– A hangja... a hangját... Széttörték a hangját!... Legyetek átkozottak!

Majd eltűnt az ajtón keresztül, éppen akkor, amikor Rockó és Deck Miklós, a csendőrszakaszt meg sem várva, már fel akart mászni a várfalon.

Szinte ugyanakkor borzalmas robbanás reszkettette meg a Kopaszhegy egész tömbjét. Lángnyelvek csaptak a felhőkig, kőlavina zúdult alá a Vulkán-szoroshoz vezető útra.

A bástyákból, a várfalból, az őrtoronyból, a kárpáti várkastély kápolnájából csupán füstölgő romhalmaz maradt az Orgall-fennsík tetején.