Anélkül, hogy túlságos jártassággal birjon valaki az ethnográfiában, arra a következtetésre kell jutnia több tudós állitása szerint, hogy az angol magasabb arisztokrácia és a Skandináv birodalom régi családjai közt bizonyos rokonság létezik. Hathatós bizonyitékul szolgálnak erre a régi nevek, amelyek mindkét országban előfordulnak. Norvégiában azonban nincs tulajdonképeni arisztokrácia; de ha itt a demokrácia uralkodik is, éppen nem gátolja abban, hogy a legnagyobb mértékben arisztokratikusak legyenek. Itt mindenki, hogy ugy mondjuk, nagyra tartja magát. Még a legszegényebb gunyhóban is akadnak olyanok, akik nagyrabecsült családfából származnak, akik, dacára annak, hogy plebeisztikus földben vertek gyökeret, teljességgel nem váltak hitványabbakká.

Szakasztott ez az esete a dali Hanseneknek, akik ha távolról is, de mindenesetre rokonságban állnak a hasonnevü angol pairekkel. Ha nem is foglalják el azt a rangot és nem örvendenek hasonló gazdagságnak, de legalább megőrizték a régi büszkeségüket; vagy jobban mondva, egy bizonyos méltóságot, amely minden társadalmi álláson helyén való.

De magasrangu ősei dacára, Hansen Harald mégis vendéglős lett Dalban. A ház már atyjáról, nagyatyjáról szállt rá. Halála után pedig özvegye folytatta az üzletet oly módon, amely általános tiszteletet szerzet neki.

Ha vajjon már Harald is gyüjött-e vagyont üzletével, azt senki sem tudta; gyermekeit: fiát Joélt és leányát Huldát ugy nevelte föl, hogy azok nem ismerték az élet nehézségeit. Kivülök gondjaiba vette Kamp Olet is anyja halála után, aki felesége egyik nővérének fia volt és egészen ugy nevelte, mint tulajdon gyermekét. Harald szivessége nélkül az árva fiu kétségkivül egyike lett volna ama szegény istenteremtéseknek, akik csak azért jönnek a világra, hogy mielőbb el is hagyják azt. Kamp Ole ezzel szemben valódi gyermeki hálával viseltetett nevelő szülei iránt és semmi sem szakithatta volna el a köteléket, amely a Hansen-családhoz füzte. Sőt ellenkezőleg, a Huldával való házasság csak szorosabbá tette azt, egész életre megszilárditván.

Harald ezelőtt nyolc hónappal halt meg. A dali vendéglőn kivül egy hegyen levő kis saetert hagyott özvegyére. A saeter egy neme a farmnak, mely átlag nagyon csekély, gyakran éppen semmi hasznot se hajt. Épp az utóbbi hónapok oly kedvezőtlenek voltak. Az egész kultura megsinylette ezt, még a puszta rétek is, azokból a bizonyos «jeges éjszakákból» kifolyólag, amint a norvég paraszt nevezi, dermesztő északi szeles éjszakák, amelyek a mezőt és rétet egész mélységéig kiszáritják és sok telemarki és hardangeri parasztot tettek vele tönkre.

Hansen asszony hüvös, hallgatag jellem volt, természetesen nem igen közlékeny, ami Joélre és Huldára elég fájdalmasan hatott. Az északi vidékeken velük született tiszteletnél fogva a családfővel szemben, mindig a legnagyobb tartózkodást tanusitottak ez irányban, ha még oly nehezükre esett is időnkint. Hansen asszony nem is fogadott szivesen tanácsot vagy segitséget, amennyiben - mint igazi norvég nő - megingathatatlanul bizott saját itélőképességében.

Hansen asszony ötven éves volt. És ha a kor meg is deresitette haját, ép oly kevéssé hajolt meg alatta magas alakja, amennyire képtelen volt megtörni kék szemeinek ragyogó fényét, amelynek mása tükröződött vissza a leánya tekintetében. Csak a bőre váltott pergament-szint és pár ránc gyürődött a tiszta homlokra.

A Madame, mint az alantas állásu asszonyokat nevezik egész Skandináviában, szélesen berakott fekete szoknyát viselt, mintegy a gyász jeléül, melyet férje, Harald halála óta még soha se tett le. A derék kivágása által előtérbe jöttek a fehéritetlen vászon ujjak. Három sarkos sötét kendő volt átkötve a mellén, amelyet széles kötény eleje fedett, hátul széles keresztszalaggal megerősitve. Fejét állandóan selyem sipka takarta, amolyan gyermekfőkötő-féle, a milyet egyébként ritkán látni. Egyenesen ülve fakarosszékében a dali komoly külsejü vendéglősnő csak akkor vette le kezét a rokka kerekéről, ha a kis nyirfapipáját szivta, melynek füstje könnyü ködfelhővel vette körül.

A két gyermek nélkül a ház igazán sötét benyomást tett volna.

Hansen Joél helyre fickó volt. Huszonöt éves, jónövésü magas alak, mint Norvégia lakosainak legnagyobb részénél, bizonyos büszke kifejezése volt, melybe nem vegyült semmi a visszautasitó szeleverdiségből. Határozott tartása arra vallott, hogy nem ismer félelmet. Sötét szőke, jóformán gesztenyeszinü hajához jól illettek a mélységes kék, csaknem fekete szemek. Széles mellkas, melyben nyugodtan működött a hegymászásra alkalmas tüdő, erős karok és lábszárak, amelyek szinte arra látszottak alkotva lenni, hogy megmászszák Telemark hegységeit. Öltözete a bretagneihez hasonlitott s az első tekintetre igazi gavallérnak tarthatta az ember. Inggallérjának gömbölyü kivágása volt. A sárga nadrág térden alól csattos szalaggal volt összeszoritva. Széles pereméjü kalapot viselt, amelyet fekete zsinór köritett és pirossal volt beszegve. Lábikráját durva szövetkamásli takarta, vagy alacsonysarku, vastagtalpu csizma, amelyben a lábcsukló jóformán egészen eltünt.

Joél hivatásszerüleg voltaképen hegyi vezető volt a telemarki kerületben egész a hardangeri hegycsucsokig. Mindig utrakészen és sohase fáradt, aki rászolgált, hogy összehasonlitsák a norvég mondák Rollojával. Időnkint angol sportsmanokat vezetett. A tél beálltával a farkasvadászat csalta ide az idegeneket, nyár-szakán pedig a medvékre való vadászat, amikor ezek kölykeikkel friss füvet jöttek legelni s amelyekért ezer, ezerkétszáz láb magasságu fensikon kellett lesbe állaniok. Nem egyszer csakis rendkivüli erős testalkatának köszönhette Joél az életét, amely ellen birt állni a hatalmas állat ölelésének, valamint annak a megrendithetlen hidegvérének, amelylyel kibontakozott az ordas karjai közül.

Ha azonban nem akadt kéjutazó, akit a nyugati fjordon átvezessen, sem pedig vadász, Joél akkor a kissé távolabb eső hegyek közt foglalatoskodott. Itt lakott egy, a Hansen asszony zsoldjában levő fiatal juhász, akinek mintegy féltucat tehén és harminc darab juh volt gondjaira bizva.

Joél természettől előzékeny szolgálatkész volt s ennélfogva egész Telemarkban kedvelték. De három lény iránt főleg határtalan odaadással viselkedett: az anyja, nővére Hulda és Ole iránt.

Mikor Ole elhagyta Dalt, hogy utoljára szálljon hajóra, nagyon szomoritotta Joélt, hogy testvérét nem stafirozhatta ki azonnal és eljegyzését meg nem tarthatta. Ha a tengeri élethez szokva lett volna, bizonyára egy percig se habozik, hogy ő menjen el sógora helyett a halászatra. Arra, hogy a fiatal pár családot alapitson, pénz kellett. Amennyiben Hansen asszony e tekintetben nem vállalt kötelezettséget, ebből látta Joél, hogy anyja nem hajlandó a családi birtokból valamelyest átengedni. Olenak hát át kellett kelnie az Atlanti-tenger tulsó partjára és Joél elkisérte őt a bergeni uton hazájának végső határáig. Miután itt sokáig tartotta átölelve, jó utat kivánt neki és szerencsés visszatérést; aztán hazafelé vette utját, hogy nővérét vigasztalja, akit nemcsak testvéri, de atyai szeretettel vett körül.

Hulda akkor tizennyolc esztendős volt. A leány nem a «pigu» szerepét (amint Norvégiában a fölszolgálónőt nevezik a vendégfogadókban) töltötte be, de inkább a «frökent», az angolok missét a német kisasszonyét, amint az anyja a ház Madameje volt. Micsoda szőke, jóformán aranyba játszó haj keritette a lányos arcot, mely a kis könnyü vászon főkötőcske alól mosolygott ki! Micsoda csinos termetet takart a zölddel szegett, szorosan testhez simuló kis piros derék, mely elöl kissé nyitva volt és tarka csipke diszitette, mig alóla kikandikált a hófehér ing, amelynek ujjait a kézcsuklónál szalagok fogtak össze! És vegyük még ehhez az ezüstcsattos vörös övet, mely a zöldes aljat a derékhez szoritotta, amelyet széles tarka kötény takart félig el. A szoknya alól fehér harisnya villogott elő és a csinos rojtos lábbeli, amilyen Telemarkban divik.

Igen, Ole jegyese bájos volt; az ő kissé mélabús, de egyben mosolygó ábrázatával hü képe az észak leányának. Őt látva, ösztönszerüleg arra a «szőke Huldára» gondolt az ember, akinek nevét viselte és akit a Skandináv hitrege a boldogságosztó tündérnek állit be a házitüzhelyhez.

Az ő leányos, szerény, okos magatartásának és emellett szeretetreméltó ügyeskedésének, amelylyel a dali fogadó vendégeit kezelte, alig akadt mása és erről az oldalról ismerte őt az egész turistavilág. Nem csekély vonzerő volt Huldával egy shake Handot (szivélyes kézszoritást) válthatni, amelylyel itt minden jövevényt üdvözölnek.

Aztán igy szóltak hozzá:

– Köszönet a vendéglátásért, Tack for mod!...

És ő édesen csengő hangján szivélyesen viszonozta:

– Egészségére, Wel bekomme!