Ugyanazon napon, melyen Hog Sylvius Bergent elhagyta, fölötte komoly jelenet játszódott le a dali fogadóban.

A tanár elutazása után, ugy látszott, hogy Joél és Hulda jó szelleme az utolsó reményszállal együtt, az életet is magával vitte volna az egész családból. Teljesen kihalt ház volt az, amelyet Hog Sylvius maga után hagyott.

E két nap alatt különben egyetlen kéjutazó se érkezett Dalba. Joélnak hát semmi oka sem volt innen távozni és Huldánál maradhatott, akit csak nehéz szivvel hagyott volna el.

Hansen asszonyon láthatólag mindig jobban-jobban erőt vett a titkos félelem, amely gyermekeit illető minden részvétet, sőt a Viken elsülyedését is jóformán közömbössé tette előtte.

Szobájába visszavonulva, csaknem teljesen magának élt és csak étkezés idején mutatkozott. És még ha intézett is pár szót Huldához vagy Joélhoz, csak azért történt, hogy nyilt vagy rejtett szemrehányásokat tegyen neki a sorsjegy miatt, amelytől ezek nem akartak megválni.

Erre vonatkozó ajánlatok ugyanis még mindig és ismételten érkeztek a világ minden zugából és végéről. Mintha némelyek valósággal megbolondultak volna e miatt. Nem! Lehetetlennek látszott, hogy a sorsjegy ne arra lenne rendeltetve, hogy megüsse a százezer márkás nyereményt; mintha egyetlen szám lenne ezen az egész sorsjátékon és ez a szám ama 9672! A manchesteri angol és a bostoni amerikai még folyton versenyeztek. Az angol pár font sterlinggel felülárverezett versenytársán, de őt ismét az torkolta le több ezer dollárral. Az utolsó ajánlat nyolcezer márkára szökött fel, amit csak az egész erővel kitört monománia magyarázna meg.

De bármiként volt is, Hulda kereken visszautasitott minden ajánlatot, még a legelőnyösebbet is, aminek természetes következménye az volt, hogy Hansen asszony a legkeservesebb panaszokra fakadt.

– És ha parancsolom, hogy eladd azt a sorsjegyet, - szólt egy napon leányához az anya, - igen, ha parancsolom?

– Ez végtelen fájdalmas volna rám nézve, anyám, de ennek dacára visszautasitó lenne válaszom.

– Ha azonban meg kellene tenni.

– Miért «kellene», anyácskám?

Hansen asszony nem felelt. Egészen elsápadt e hozzá intézett nyilt kérdésre és pár érthetetlen szót mormolva, megütközve huzódott vissza.

– Ennek valami nagyon fontos oka lehet és pedig olyan valami, ami anyánkat és Sandgoistot illeti, - vélte Joél.

– Igazad van, Joél, és ebből még nagyon kellemetlen következmények fenyegetnek a jövőre.

– Hát nem vagyunk mi pár hét óta már elég kemény próbának kitéve, szegény Huldám; miféle veszélytől kell még tartanunk?

– Oh, miért késik igy Sylvius ur. Ha ő itt van, nem érzem azt a kétségbeesést, amely...

– De hát mit tehetne ő érettünk, - szakitotta félbe Joél.

Mi is lehetett Hansen asszony multjában, amit igy rejtegetett, amit nem akart gyermekei előtt fölleplezni? Miféle érthetetlen önzés akadályozta abban, hogy közölje velük aggodalma okát? Talán volt valami a lelkiismeretén? És miért akart olyan nyomást gyakorolni Huldára Kamp Ole sorsjegyének értékesitése kérdésében? Miért akarta azt mindenáron pénzzé tenni?

Huldának és Joélnek meg kell ezt végre tudnia.

Julius hó 4-én reggel a kis kápolnába kisérte Joél a nővérét, ahol a fiatal leány naponta imádkozott a hajótöröttekért.

Joél megvárta őt ilyenkor és ismét hazavitte.

Ama napon hazatérve, anyjukat pillantották meg az uton, aki gyors léptekkel sietett a fogadó felé.

Nem volt egyedül, egy férfi kisérte; egy férfi, aki hangosan beszélt és akinek egész fellépésében valami parancsoló volt.

Hulda és fivére csodálkozva állapodtak meg.

– Ki ez az ember? - szólt Joél.

– Én fölismerem; - jelentette ki a fiatal leány.

– Te fölismered?

– Igen; ez Sandgoist.

– Sandgoist Drammenből, aki távollétemben már volt nálunk?

– Igen.

– És aki ugy viselkedett, mintha ő volna az ur, akinek jogai vannak az... az anyánk fölött... talán fölöttünk is?

– Ugyanaz és kétségkivül azért jött ma, hogy a jogokat érvényesitse.

– De hát miféle jogok?... Oh, ma tehát megtudom: miféle igényeket tulajdonit magának ez az ember, hogy igy viselkedik.

Joél elhallgatott, ha nehezére is esett és nővérével együtt azon volt, hogy észrevétlenül oldalt kerüljön.

Pár perc mulva Hansen asszony és Sandgoist a fogadóajtóhoz értek. Először Sandgoist lépte át a küszöböt. Az ajtó bezárult mögötte és Hansen asszony mögött és mindketten a nagy vendégszobába mentek.

Hulda és Joél közelebb értek a házhoz, ahonnan kihallatszott Sandgoist boszus szava. A testvérpár megállapodott és hallgatódzott. Most Hansen asszony szólalt meg kérő hangon.

– Lépjünk be, - mondta Joél.

Hulda szorongó szivvel és Joél türelmetlenül, de egyszersmind dühtől reszketve, szintén beléptek a vendégszobába, melynek ajtaját óvatosan zárták be.

Sandgoist a nagy karosszékben ült s egyáltalában nem látszott törődni a testvérpár megjelenésével. Csak éppen feléjük forditotta a fejét és pápaszemén át rájuk pillantott.

– Oh, hisz itt a bájos Hulda, ha nem tévedek? - szólt olyan hangon, amely ugyancsak visszatetsző volt Joél előtt.

Hansen asszony alázatosan és félénken állt a férfi előtt. Gyermekeit megpillantva, zavartan egyenesedett ki.

– És ez itt kétségkivül a fivére? - folytatta Sandgoist.

– Igen, a fivére, - felelt Joél határozottan.

Ekkor mindketten egészen közel léptek a karosszékhez.

– Miben szolgálhatunk önnek? - kérdezte a fiatalember.

Sandgoist rosszindulatu tekintetet vetett rá és anélkül, hogy fölemelkedett volna, utálatos érdes hangon mondta:

– Azt majd meg fogja tudni, ifju fickó. Igen, ön voltaképen egészen kapóra jön. Vágytam önt látni és a nővére elég okos hozzá, megértjük egymást.

Sandgoist helylyel kinálta meg őket, mintha a saját házában lenne. Joél egy tekintettel tudtára adta, hogy nem érti a viselkedését.

– Aha, ez nincs az ön inyére? Teringettét, az a fickó nem látszik valami engedékenynek.

– Sem olyannak, akit az ujja körül forgathat, - felelt Joél; - sem udvariasságot nem tanusit, csak azok iránt, akik hasonlóval viszonozzák azt.

– Bátyám, drága bátyám! - tette hozzá Hulda, aki kérő tekintettel nézett rá, hogy uralkodjék magán.

Joélnek nehéz feladat volt e kérelemnek eleget tenni és ellenállni a vágynak, hogy ezt a hencegő alakot ki ne dobja az ajtón s hogy kissé türtőztethesse magát, a szoba egyik szögletébe huzódott vissza.

– Hát beszélhetek már? - kérdezte Sandgoist.

Hansen asszony felelet helyett csak egy beleegyező tekintettel válaszolt; de az, mint látszott, elég volt amannak.

– Nos hát tudja meg, hogy miről van szó és mindhármuktól kellő figyelmet kérek, mert nem szeretem egy és ugyanazt a dolgot kétszer mondani.

Szavaiból nyilvánvaló volt, hogy olyan ember beszél belőle, akinek joga van akaratát másokra erőltetni.

– Az ujságokból értesültem bizonyos Kamp Ole sorsáról, egy fiatal bergeni tengerészről és ezenfelül egy sorsjegyről, amelyet abban a pillanatban küldött mátkájának, Huldának, mikor hajóját, a Vikent baleset érte. És beszéli mindenki, hogy ezt a sorsjegyet, azon körülményekre való tekintettel, ugyszólván az égből csöppentnek tekintik és biztosra veszik, hogy nagy nyereményt üt meg a küszöbön álló huzáson. Végre a fülembe jutott az is, hogy tekintélyes összegeket kinálnak érte Hansen Huldának.

Egy pillanatig elhallgatott, aztán folytatta:

– Igy van?

E kérdésre kissé késett a felelet.

– Igen, igy van, - szólt aztán Joél. - És aztán?

– Mit aztán? - felelt Sandgoist. - Ej, hát aztán: valamennyi ajánlat csak ostoba előitéleten alapszik, ez az én nézetem. De az ajánlat meg van téve és a huzás napjának közeledtével csak növekedni fog az ajánlatok száma és értéke. Az én véleményem az, hogy ez olyan üzlet, amelyet a kezembe kell vennem. Ez okból tegnap utrakeltem Drammenből és Dalba jöttem, hogy Hansen asszonynyal ama sorsjegy átengedése miatt értekezzem és rábirjam, hogy nekem adjon előnyt a többi pályázóval szemben.

Első felindulásában Hulda azt a választ akarta adni Sandgoistnak, amit a többiek ajánlatára adott, ha ez nem is közvetlen hozzá intézte szavait; Joél azonban visszatartotta.

– Mielőtt Sandgoist urnák felelnék, - szólt a fiatal ember, - azt szeretném tőle megkérdezni: tudja-e, hogy kié voltaképen ez a sorsjegy.

– Nos, azt hiszem, Hansen Huldáé.

– Ugy van; de abban az esetben hozzá is kellene intéznie a kérdést, hogy vajjon hajlandó-e megválni attól.

– De Joél!... - szólt rája Hansen asszony.

– Engedd, hogy kibeszéljem magam, anyácskám, - folytatta Joél. - Nem atyánkfiáé, Kamp Oleé szabályszerüleg ez a sorsjegy és nincs-e joga Kamp Olenek ahhoz, hogy mátkájára hagyományozza?

– Elvitázhatlanul, - felelt a nem hozzá intézett kérdésre Sandgoist.

– Ugy hát Sandgoist urnák Hansen Huldához kell fordulnia, ha hozzá akar jutni.

– Megengedem, szőrszálhasogató ur, - felelt Sandgoist. - Fölkérem hát Huldát, hogy engedje át nekem a Kamp Oletól kapott 9672. számu sorsjegyét.

– Sandgoist ur, - felelt a fiatal leány határozott hangon, - már sok ajánlatot kaptam e sorsjegyre nézve, de mind hasztalan, önnek épp azt a feleletet kell adnom, amit ezideig adtam. Ha jegyesem e sorsjegyet utolsó bucsuszavaival küldte nekem, az volt a szándéka, hogy magamnak tartsam és ne adjam el. Én tehát semmi áron se válhatok meg ettől.

E szavak után Hulda vissza akart vonulni, abban a hitben, hogy a beszélgetés az ő részéről be van fejezve. Anyja egy intésére azonban mégis ott maradt.

Hansen asszony megvetésteljes mozdulatot tett és Sandgoist összevont homlokáról és villogó szemeiből fölgerjedő düh lobogott.

– Igen, maradjon. Hulda, - mondta. - Ez nem lehetett az utolsó szava és ha kitartok kérésem mellett, ennek az a magyarázata, hogy megdönthetlen jogom van hozzá. Azt hiszem azonban, hogy helytelenül fejeztem ki magamat, vagy legalább ön értett rosszul. Magától értetődik, hogy e sorsjegy nyereségi eshetősége nem onnan ered, mert egy hajótörött egy palackba rejtette és azt egy más szerencsésen megtalálta. A nagy tömeg felfogása kiszámithatlan és nem fér hozzá kétség, hogy némelyek éppen amiatt kivánták meg azt a sorsjegyet. Ismétlem, hogy ez a dolog ezzel üzleti jelleget ölt és mint ilyet akarom önökkel lebonyolitani.

– Nem kis fáradságába fog azonban kerülni, hogy azt a testvéremmel megértesse, uram, - jegyezte meg ironikusan Joél; - mert ha ön üzletről beszél, ő emellett egy érzésről fog szólni.

– Ezek üres szavak, ifju ember, - felelt Sandgoist, - és ha teljesen kimagyaráztam magamat, ön be fogja látni, hogy ami jó üzletnek tünik föl az én részemre, ő rá nézve sem lesz rossz. Megjegyzem még, hogy ez még Hansen asszonyra nézve is jó üzletnek mondható, aki ebben közvetlenül érdekelve van.

Joél és Hulda egymásra néztek. Most tehát megtudják, amit anyjuk oly sokáig rejtegetett előttük?

– Engedje meg, hogy folytassam, - szólt Sandgoist. - Nem kivánom, hogy a sorsjegyet abban az árban engedjék át nekem, amibe Kamp Olenek került. Nem; én kész vagyok áldozatot hozni érte, hogy birását biztositsam magamnak.

– De hát hallotta ön, hogy Hulda még a legkedvezőbb ajánlatokat is visszautasitotta, - szólt Joél.

– Igazán! - kiáltott Sandgoist. - A legkedvezőbb ajánlatokat! Mit ért ön ahhoz?

– Az összeg egész közömbös rá nézve; a nővérem kereken megtagadja és én tökéletesen az ő véleményén vagyok.

– Hohó! hát Joéllel, vagy Hansen Huldával van nekem dolgom?

– Nővérem és én egy személy vagyunk, - felelt Joél. - Ezt jegyezze meg magának, uram, ha még nem tudja.

– Mikor árt szabtam az illető sorsjegyért, még azt is hozzá kellett volna tennem, hogy én előnyt akarok önnek biztositani, amelyet Huldának már övéi érdekében sem szabad szélnek eresztenie.

– Ugyan?

– És végre tudja meg, ifju hübelebalázs, hogy én nem azért jöttem Dalba, hogy nővérét e sorsjegyről való lemondásra birjam. Ezer ördög, nem!

– Hát mit óhajt ön még?

– Én nem óhajtok, én kivánok... én követelek... én akarok!

– És mi jogon merészkedik ön, egy idegen, ilyen modorban beszélni anyám házában? - kiáltott Joél mind ingerültebben.

– Azon a jogon, melyen minden ember beszélhet ugy és akkor, ahogyan és amikor neki tetszik a saját portáján, - felelt Sandgoist.

– A saját portáján!

Joél a legnagyobb dühvel rohant Sandgoist felé, aki nem egykönnyen ijedt ugyan meg, de erre felszökött a karosszékből. Hulda azonban visszatartotta bátyját, mig Hansen asszony arcát kezébe rejtve, a szoba tulsó szögletébe huzódott.

– Bátyám, gondolj anyánkra!... - könyörgött a fiatal leány.

Joél hirtelen megállapodott. Anyjára pillantva, dühe megcsappant; egész lénye elárulta: mennyire hatalmában lehet ennek a Sandgoistnek.

Mikor a férfi Joél habozását látta, ismét összeszedte magát és előbbi helyére ült.

– Igen, a saját portáján! - kiáltott fenyegető hangon. - Férje halála óta Hansen asszony spekulációkba bocsátkozott, amelyek mind balul ütöttek ki. A csekélyke vagyont, amelyet atyátok hagyott, eljátszotta és végre egy christiániai bankártól kellett kölcsönt fölvennie. Mikor végső segédforrása is kiapadt, tizenötezer korona erejéig megterhelte a házat, amely kölcsön ellenében egy törvényesen fölszerelt adóslevelet adott, amelyet a kölcsönzőtől megvettem. A ház tehát az én tulajdonomba megy át, ha a határidőre utolsó fillérig be nem hajthatom a tartozást.

– Mikor van ez a határidő?

– Julius 20-án, tizennyolc nap mulva; - jelentette ki Sandgoist. - És ezen a napon, ha tetszik, ha nem, mint a saját portámon telepszem itt le.

– Az nem fog megtörténni, kivéve, ha addig nem lenne teljesen kielégitve. Én tehát megtiltom önnek, hogy ugy beszéljen anyám és nővérem előtt, amint tette.

– Ő megtiltja nekem!... Nekem!... - kiáltott Sandgoist - És megtiltja az anyja is?

– De hát beszélj, anyám, - szólt Joél, hozzálépve.

– Joél!... kedves bátyám!... - könyörgött Hulda. - Anyánk iránti kiméletből, kérlek nyugtasd meg magadat.

Fejét lehorgasztva állt Hansen asszony, tekintetét nem birva fiára emelni. A dolog tényleg ugy állt, hogy ő kevéssel férje halála után vakmerő vállalatokkal növelni akarta vagyonát. A kevés készpénz, amelylyel rendelkezett, elröpült, mint a polyva és nyomasztó, biztos romlásukra való kölcsönöket kellett felvennie. A házra fölvett jelzálogkölcsön adósságlevele Sandgoist kezébe került, aki Drammen legszivtelenebb teremtménye, országszerte ismert és gyülölt uzsorás. Őt magát csak azon a napon látta először Hansen asszony, mikor Sandgoist Dalba jött, hogy személyesen győződjék meg az ingatlan értékéről.

Ez volt hát a titok, amely szivét nyomta. Igen, Sandgoistnek kezében volt az eszköz, melylyel óhajának érvényt szerezhet. A sorsjegynek, melyet ma még birni akart, tizennégy nap alatt tán nem lesz semmi értéke s ha nem adják át neki, ez a bukást, a ház elvesztését, a hajléktalanságot és a legnagyobb nyomort jelenti a Hansen-családra nézve.

Hulda nem mert Joélra nézni; Joél azonban, akit a düh elragadott, hallani se akart a fenyegető jövőről. Csak Sandgoistot látta maga előtt s ha még egyszer ugy beszél ez ember az ő jelenlétében, mint az imént, nem volna képes uralkodni magán.

Sandgoist, aki a helyzet urának érezte magát, még érdesebb és parancsolóbb lett.

– Én akarom azt a sorsjegyet és meg is fogom kapni. Kárpótlásul nem ajánlok őrült összeget ennek értéke ellenében, de kész vagyok a Hansen asszony által aláirt kötelezvényt meghosszabbitani egy évvel... két évvel. Határozza meg ez időpontot ön maga, Hulda.

Amennyiben a meggyötört leány képtelen volt felelni, fivére vette át a szót:

– Kamp Ole sorsjegyét egyáltalában nem adhatja el Hansen Hulda. A nővérem, bármint fenyegetődzik ön, nem tágit. Távozzék hát ön innen!

– Távozni? - szólt Sandgoist. - Nem... még nem távozom. És ha ajánlatomat, mint elfogadhatatlant visszautasitják, ugy tovább megyek... Igen...

Ezzel az asztalhoz ült, ahol papirt, tollat és tentát talált; és aztán ujra megszólalt.

– Ime, nézze meg, hogy mit ajánlok.

Nyugtatvány volt az összegről, amelylyel Hansen asszony tartozott s amelynek zálogául a dali házat lekötötte.

Összekulcsolt kezekkel és félig roskadozva nézett Hansen asszony leányára.

– Most azonban, - folytatta Sandgoist, - ide azzal a sorsjegygyel... Akarom, ma akarom... ebben a pillanatban akarom!... Nem megyek el Dalból anélkül, hogy magammal ne vigyem. Akarom, Hulda, birnom kell.

Sandgoist a sajnálatraméltó leányhoz közeledett, mintha meg akarná motozni, hogy erőszakosan elvegye tőle Kamp Ole sorsjegyét.

Most azonban Joél már nem volt képes erőt venni magán, kivált mikor nővére segélyt keresve kiáltotta nevét.

– Hát nem akar távozni? - kiáltott fenyegetőleg az uzsorásra.

Miután Sandgoist még mindig nem akart a parancsnak engedelmeskedni, már rá akarta magát vetni, mikor Hulda közéjük rohant.

– Anyám, itt a sorsjegy.

Hansen asszony hirtelen a papir után kapott, de amig kicserélte Sandgoist nyugtájával, Hulda félájultan rogyott a karosszékbe.

– Hulda! Hulda! - térj magadhoz! - kiáltott Joél. - Oh, drága testvér, mit cselekedtél?!

– Mit cselekedett? - esett szavába Hansen asszony; - mit cselekedett? Én vagyok a bünös benne. A gyermekeim érdekében akartam megkétszerezni a vagyont, ami apjukról szállt rájuk, igen, egész jövőjüket kockára tettem, szerencsétlenséget zuditottam e békés hajlékra és Hulda... megmentett bennünket!... Hát ezt cselekedte. Köszönet, Hulda, ezer köszönet.

Sandgoist még mindig ott állt. Joél megpillantotta őt.

– Ön itt... még mindig? - kiáltott.

Ekkor Sandgoisthoz lépett, vállon ragadta, fölemelte és ellenállása, jajkiáltása dacára kidobta az ajtón.