Moriliré

(Amédée Florence jegyzetfüzetéből)

Január 22. Már két napja elhagytuk Sikassót, és most már igazán az a benyomásom, hogy valami nincs rendjén. Ismétlem: csak benyomásokról beszélhetek, de határozottan úgy tűnik, hogy az embereink hangulata nagyon megromlott; például a hajcsárok - ha ez még egyáltalán lehetséges - egyre lanyhábban nógatják a szamaraikat, a teherhordók is mind egyre kifáradnak, és mind sűrűbben kérik a pihenőt. Viszont lehetséges, hogy mindez csak az én képzeletem játéka, és az is lehet, hogy akaratom ellenére a kankani kenielala jóslatainak hatása alá kerültem. Könnyen meglehet, hogy a jóslatok, amelyeket már majdnem elfelejtettem, most, hogy elhagytuk Sikassót, és a fegyveres kíséretünk is a felére csökkent, valamelyest fenyegetőbbnek tűnnek.

De van-e okom aggodalomra? Egyáltalán semmi! Legfennebb arra gyanakodhatom, hogy az együgyű kenielala valami beszajkózott szöveget mondott el nekünk, aminek semmi köze a jövendőmondáshoz. De tulajdonképpen mire is vágyom? Kalandra, kalandra és ismét csak kalandra, amelyből riportokat írhatok, mert ez a mesterségem. De lám, éppen az igazi nagy kaland nem akar feltűnni a láthatáron.

Január 23. Állandóan csak arra gondolok, hogy úgy mozgunk, mint egy csigakaraván. Ámbár az is igaz, hogy ezen a terepen nem is lehet valami gyorsan menetelni. Szakadatlanul hegyre fel, völgybe le visz az út. Azért akárhogy is okoskodom, a feketék rosszhiszeműsége egyre nyilvánvalóbb.

Január 24. Ugye, hogy megmondtam! Csak ma estére értünk Kafelébe. Négy napra volt szükség, hogy ötven kilométert megtegyünk. Tizenkét kilométer naponta, szép kis csúcsteljesítmény!

Január 31. Nahát, megdöntöttük a tulajdon rekordunkat! A következő ötven kilométerhez már hat nap kellett - összesen: tíz nap száz kilométer! -, és íme, most egy kis üdülőhelyfélén vagyunk, amelynek a neve Kokoro. De kérem, higgyék el, semmi pénzért sem bérelnék itt villát azért, hogy e vidéken szórakozzam el a nyaramat. Micsoda isten háta mögötti hely!

Három nappal ezelőtt magunk mögött hagytunk egy Ngana nevű falut - honnan a csodából szednek elő ilyen neveket? -, felkapaszkodtunk az utolsó kaptatón, aztán megkezdődött az ereszkedő végig azon a völgyön, amelyben most is haladunk. Nyugatról, északról és délről hegyek vesznek körül. Előttünk, kelet felé, nagy mezőség nyílik.

És hogy teljes legyen a bajlista: egy időre Kokoro foglyai vagyunk. De nem azért, mert elfogott valaki. Épp ellenkezőleg, a falu főnöke, bizonyos Pintié-Ba nevezetű bennszülött igen-igen nagy barátunk. Viszont...

Viszont arra gondolok, hogy minden írásművel szembeni alapkövetelmény az, hogy előbb arról szóljon, ami unalmasabb. Tehát, mielőtt tovább folytatnám a történetet, néhány néprajzi vonatkozású adatot jegyzek fel.

Kokorótól kezdődik a bobo négerek földje.

Futólagos vázlat az itteni bennszülöttekről:

A férfiak általában szép termetűek, és teljesen meztelenül járnak. Az öregebbek a lábuk között átvont vászoncsíkot viselnek, amelynek bila a neve. Az öregebb asszonyok bila helyett néhány falevelet kötöznek az ágyékukra és a tomporukra. Egyik-másik fiatalember is bilát visel, de a kelmét hátul csokorra köti, és egy tollpamatot is tűz bele. Eme egyszerű öltözékhez egy háromsoros kauri-kagyló füzér, néhány karperec, a boka köré kötözött cifra pálmalevélköteg, egy pár fülönfüggő és egy orrcimpán átszúrt nádszál járul.

A fegyverzetük lándzsa és egyik-másiknál egy-egy ócska kovás puska. Egyeseknek kis ostorféléjük is van, amire mindenféle amuletteket aggatnak.

E rövid kitérő után, engedelmükkel, felveszem újra az elbeszélésem fonalát.

Amit el kell mondanom, január 30-án történt Kokoróban. Éjszaka. Amint a faluhoz közeledtünk, egyszer csak egy üvöltöző néger sokadalom kellős közepében találtuk magunkat - a fáklyák fényénél úgy nyolcszáz főre becsültük őket -, és egyáltalán nem azt a benyomást keltették, mintha érkezésünk feletti örömükben tombolnának. De hát először fordult elő, hogy ilyenképpen fogadnak. Ezért kissé meglepődve álltunk meg.

Meglepődtünk, de különösebben senki sem nyugtalankodott. Hiába legénykedtek ott a fegyverüket rázva, számunkra világos volt, hogy ha arra kerülne a sor, egyetlen sortűzzel elseperhetnénk az útból az egész gyülevész népséget. Marcenay kapitány a rosszabbra számítva rendelkezett. A katonák lekapták a fegyverüket, és csőre töltötték, anélkül azonban, hogy célzásra emelték volna a puskájukat. A kapitány ingadozott. Emberek közé lövetni súlyos felelősség, még akkor is, ha azok csak holmi bobók. Tehát a puskák némák maradtak, és szívből kívántuk, hogy ne is szólaljanak meg.

Ez volt a helyzet abban a pillanatban, amikor Saint-Bérain lova megijedvén a zajtól, váratlanul nagyot szökkent, és a hátsó lábait felvetette, Saint-Bérain pedig egyensúlyát vesztve mesteri szaltóval éppen a fekete bobo-népség kellős közepébe repült.

Hatalmas diadalordítás harsant fel, és a bobók szerencsétlen barátunkra rontottak; azonban...

Azonban Mornas kisasszony sem volt rest, mint a villám a négerek közé vágtatott. Azok figyelme Saint-Bérain-ről reá terelődött. A bátor lányt körülfogták. Mintegy húsz lándzsa szegeződött a mellének.

– Manto! - kiáltott Mornas kisasszony a támadóira. - Nté a bé suba. (Csend! Varázsló vagyok!)

Azzal előrántott a nyeregtáskájából egy villamos zseblámpát, amelyet szerencséjére mindig ott tartott, és többször egymás után felvillantotta, hogy bebizonyítsa: uralkodik a tűz és a villámok felett.

A fel-felvillanó fény láttán az üvöltözés elcsitult, Mornas kisasszonyt széles körben nagy tisztelettel körülállták, és a fent nevezett Pintié-Ba megindult a kör közepe felé. Látszott, hogy valami beszédet akar tartani. Mornas kisasszony azonban ráparancsolt, hogy hallgasson, ő pedig Saint-Bérain-hez sietett, aki mióta lehuppant, egyet sem mozdult, mert minden bizonnyal súlyosan megsérült.

Châtonnay doktor tüzetes vizsgálata - aki különben olyan nyugalommal hatolt be a feketék tömegébe, mintha egy páciens lakásába lépne be - megerősítette a gyanúnkat: Saint-Bérain valóban szerencsétlenül járt. Erősen vérzett. Olyan rosszul esett, hogy egy éles kvarckő valamivel a csípője alatt mélyen felmetszette a combját.

Abban a pillanatban önkéntelenül arra gondoltam, hogy lám, beteljesedett a kenielala jóslata. Úgy látszik, minden lehetséges.

Még azt is remélhetjük, hogy a többi is mind valóra válik, és megremegek, ha a tudósításaim sorsára gondolok...

Közben Châtonnay doktor kimosta a sebet. Aztán elővette a műszertáskáját, hogy összevarrja a vágást, a feketék pedig mély tisztelettel szemlélték a munkáját.

Míg az operáció tartott, Mornas kisasszony megengedte Pintié-Bának, hogy beszéljen. A főnök közelebb lépett, és bambara nyelven megkérdezte, hogy a tubab (Saint-Bérain-t nevezte így) miért támadt rájuk puskával. Mornas kisasszony ezt kereken tagadta. A főnök azonban nem hagyta magát, és a fémtokra mutatott, amelyet Saint-Bérain a vállán hordott. Erre megmagyarázták neki, hogy az mire való. Mindhiába. Hogy elhiggye, le kellett húzni a védőhuzatját, és a fáklyafényben csillogó tokot ki kellett nyitni és megmutatni a benne elhelyezett horgászfelszerelést.

Mikor Pintié-Ba megpillantotta a tok tartalmát, szemében felcsillant a vágy. Kezét kinyújtotta a csillogó holmik felé. Mint valami elkényeztetett kölyök, úgy követelőzött, akaratoskodott. De Saint-Bérain is erősen megkutyálta magát.

Mornas kisasszony, aki szerette volna megszilárdítani az alig megkötött békét, hiába noszogatta jobb belátásra. Végül is dühbe gurult:

– Öcsém! - szólt rá szigorúan, rá-rávillantva zseblámpáját a bakafántoskodó horgászra.

Saint-Bérain azonnal megadta magát, és egy kis dobozt tele horgokkal odaajándékozott Pintié-Bának, aki sikerét a bűvös lámpának s a varázslónő erejének tulajdonította.

Amint a törzsfőnök a kincs birtokába jutott, kitört belőle az öröm: Pintié-Ba ördöngős diadalmi táncba kezdett, aztán egyetlen intésére a fegyverek eltűntek, és a főnök közénk szaladt.

Pintié-Ba nagy beszédbe kezdett, talán azt magyarázta: hogy jöhetünk-mehetünk a falujában, amerre csak kedvünk tartja, és ott helyben megparancsolta, hogy másnap nagy tam-tamot rendezzenek a mi tiszteletünkre.

Mivel a bobo négerek magatartása ily barátságosra fordult, Marcenay kapitány úgy gondolta, hogy miért ne tehetnénk eleget a főnök hívásának. Másnap tehát, vagyis ma, mindjárt napkelte után meglátogattuk újdonsült barátainkat, miközben kíséretünk és a néger szolgáink a tatán kívül időztek.

Egyenesen a dugutigi „palotájának” tartottunk, mire ő jelt adott a tamtam-karnak.

Előbb a muzsikusok nagy zeneszóval bejárták a falut: egyesek a bodotót fújták, amely egy antilop szarvából készített fúvós hangszer, mások a buront, amely viszont egy elefántagyarból kimódolt kürtszerűség, s voltak, akik a tabalát, vagyis a dobot verték. A tabalát két férfi hordozta, egy harmadik pedig püfölte kegyetlenül egy kisebb bunkóval, amelyet tabala-kalamának neveznek. Ezzel kapcsolatban Binger kapitány joggal jegyzi meg, hogy a kalama elnevezés a calamusból származik, tehát a tabala-kalama pontos értelme: „toll, amellyel dobra írnak”.

E sokféle hangszer szavára a bennszülöttek összegyűltek a téren, és táncba kezdtek.

A férfiak, a nők és a gyermekek körbe ültek, a zenészek verték a tabalát, és két táncosnő a kör közepére lejtett. Három sebes piruett után hirtelen egymás felé iramodtak, de nem egymással szemben állva, hanem hátat fordítva egymásnak; amint összeértek, amilyen erősen csak bírták, a farukkal meglökdösték egymást.

Az első két táncosnő után másik kettő is jött, s végül nagyokat rikkantva valamennyi jelenlevő egy cadrille-félét kezdett ropni.

A tánc végül is egy processzióba torkollt. A bobók elvonultak Pintié-Ba előtt, valamennyien dalt énekeltek, amelyet a tabalák, trombiták és nádsípok fülsiketítő zenebonája kísért.

Végre öt óra lett.

A tánctérre tucatnyi leölt juhot hoztak. A bennszülöttek négy fa közé kötelet feszítettek ki, így körülhatárolt négyszögű tér keletkezett, s ennek a közepére az asszonyok száraz gallyakat hordtak össze. Aztán késekkel felszerelt férfiak a juhoknak estek, megnyúzták és kizsigerelték azokat, hosszú, vékony szeleteket vagdaltak a húsukból, amelyeket az asszonyok felaggattak a kötélre, s végül középen meggyújtották a máglyát. Mikor aztán úgy gondolták, hogy a pecsenye megsült, Pintié-Ba jelt adott a lakomára, és valamennyi néger nekiesett a koncnak.

– Micsoda vadak! - szörnyülködött Mornas kisasszony sápadtan.

– Hajaj, kedvesem! - válaszolta Châtonnay doktor. - Csakhogy e szerencsétlen lényeknek az evés az egyetlen örömük, mert egyébként állandóan éhséget szenvednek.

Mi lassacskán visszatértünk a sátrainkba, de a négereknek még késő éjszakáig tartott a mulatság.

Február 2. Még Kokoróban vagyunk. Itt tart Saint-Bérain sebe. Az öcs-nagybácsi (ezután így nevezem) nem tud lóra ülni.

Február 3. Még mindig Kokoróban. Vidám helyzet!

Február 4., reggel 6 óra. Végre továbbmegyünk!

Ugyanaznap este. Téves indítás. Még mindig Kokoróban leledzünk.

Azért ma reggel el kellett szenvednünk a bobók búcsúünnepét. (De hát csak olyan barátokkal dicsekedhetünk, amilyenek vannak.) Élén a dugutigivel, az egész falu talpon volt, és nagy hangon kiáltozták: „N’yalla (isten) egészségesen hozzon vissza!” „Adjon jó utat” „Adjon jó lovakat!” Ez utóbbi kívánságra Saint-Bérain, akinek a sebe még ugyancsak sajgott, elfintorította az arcát.

Valósággal kitéptük magunkat az ünneplő sokaságból, s menetoszlopunk lassacskán nekivághatott az útnak.

Neki is vágott, de nem haladt. Minden rosszabbul ment, mint Kokoróig. A rosszindulat szembeszökő volt. Minden pillanatban megállt egy-egy teherhordó, várakoznunk kellett rá; majd mindegyre lehullt valamelyik szamárról a málha, s azt vissza kellett csatolni. Tíz óráig, a déli pihenőig még hat kilométert sem tettünk meg.

Csak csodálni tudom Marcenay kapitány béketűrését. Egyszer sem vettem észre, hogy tökéletes nyugalma elhagyta volna. Semmi sem hozta ki a sodrából, semmi sem rabolta el a türelmét. A kapitány hűvös határozottsággal és megfontoltan küzdött a szemmel látható rosszindulattal.

De mikor a délutáni útszakasznak kellett volna nekivágnunk, megváltozott a nóta. Moriliré kijelentette, hogy eltévedt. Erre Mornas kisasszony két vezetőjét is megkérdeztük. Tchumuki ugyanazt állította, mint Moriliré. Tongané ellenben határozottan kijelentette, hogy jó úton vagyunk. Tehát: a tájékozódásunkat illetően minden rendben van! Csak még azt kell kitalálnunk, hogy kinek higgyünk.

Hosszas habozás után elfogadtuk a többségi véleményt, és visszafordultunk. Láss csodát: a szamarak mintha maguktól felmálházódtak volna, és visszafelé egy óra alatt megtettük azt a távolságot, amelyhez errefelé jövet négy óra kellett; mielőtt ránk esteledett volna, már tábort is vertünk Kokoróban; ugyanott, ahonnan reggel elindultunk.

Február 6. Tegnap, február 5-én minden különösebb nehézség nélkül ismét útnak indultunk, és ne tessék csodálkozni: éppen abban az irányban mentünk, amelyből a tegnap visszafordultunk. Ugyanis a reggeli ébresztő után Moriliré kijelentette, hogy miután jól meggondolt mindent, rájött: nem tegnap reggel tévedett, hanem tegnap délután. És Tchumuki ismét helyeselt neki. Erősen az a gyanúm, hogy ezek ketten egy követ fújnak, és magukban jókat nevetnek rajtunk.

Tegnap, a rosszhiszeműség sok apró megnyilvánulásán kívül, amit már kezdtünk megszokni, semmi említésre méltót nem észleltem; ma azonban két gyanús dolog is történt.

A délelőtti útszakaszban az egyik szamarunk összerogyott. Fel akartuk emelni, de már vége volt. Persze, természetes úton is elpusztulhatott. De az igazat megvallva, én a dung-konóra vagy valami más gazemberségre gyanakszom.

De senki sem szólt semmit. A kimúlt szamár terhét a sorstársai között szétosztottuk, és folytattuk az utat.

A délutáni induláskor újabb baleset: hiányzott az egyik teherhordónk. Mi lett vele? Rejtély. Marcenay kapitány a bajuszát harapdálta. Szemmel láthatólag aggódott. Ha itt hagynak a négereink, jól nézünk ki! Azt azonban észrevettem, hogy ettől kezdve a felügyelet megszigorodott. Kénytelenek vagyunk zárt sorokban menetelni, mint valami díszszemlén, mert a kísérő lovasok nem engednek semmi egyénieskedést. Engem ez a szigorú rend sok mindenben akadályoz, de egyet kell értenem vele.

Este, a megérkezéskor újabb meglepetés. Észrevettük, hogy többen a négereink közül alaposan berúgtak. Ki adott nekik inni?

A kapitány, amilyen aprólékos gonddal csak lehetett, megszervezte a tábor őrizetét; aztán Barsac úrhoz ment (én is éppen ott tartózkodtam), és beszélni kezdett a Sikasso elhagyása óta egyre inkább megromló körülményekről. Châtonnay doktor, Poncin úr, Mornas kisasszony, majd Saint-Bérain is odaszállingózott; úgyhogy valóságos haditanácsot tartottunk.

A kapitány néhány szóban előadta a tényeket, és azokért Morilirét tette felelőssé. Azt javasolta, hogy hűtlennek látszó vezetőnket faggassuk ki keményen, és ha kell, erőszakot is alkalmazzunk vele szemben. Mindenik néger mellé pedig rendeljünk egy-egy katonát, aki ösztökélje útközben.

Barsac úr visszautasította a javaslatot, és azzal Saint-Bérain sem értett egyet. Ha kihallgatnánk Morilirét, ezzel felkeltenénk a gyanakvását, és még jobban leplezné a mesterkedéseit. Ráadásul nekünk semmi bizonyítékunk sincs ellene; arra is képtelenek vagyunk, hogy kikövetkeztessük, vajon mi okból hűtlen mihozzánk. Moriliré egyszerűen letagadna mindent, mi pedig mit mondhatnánk őkelmének? Ami pedig a négereket illeti, ugyan mivel kényszeríthetnénk őket jobb belátásra? S vajon mit tehetnénk, ha lefeküdnének a földre, és kijelentenék, hogy egy lépést sem mennek tovább?

Végül is elhatároztuk, hogy mindenről szigorúan hallgatunk, határozottan viselkedünk, de türelmesek leszünk, Morilirét pedig semmiképpen sem tévesztjük szem elől.

Minden rendben volna, csak azon töprengek, hogy ugyan mi a fenének ragaszkodunk az út folytatásához?

Vizsgáljuk csak meg: kinek mi oka van erre?

Primo: Marcenay kapitány. Ő az egyedüli, akinek nincs mit latolgatnia, mert neki az a kötelessége, hogy alávesse magát a felsőbb parancsnak. Ráadásul nem hiszem, hogy eszébe jutna meghátrálni, még ha módjában állna is, amikor Mornas kisasszony előre megy. Az egymás iránti rokonszenv gyorsabban terebélyesedik, mint ahogy mi menetelünk. A szívükben olyan szenvedély lángjai lobognak, amelyet immár meg is vallottak egymásnak, és amely a dolgok logikája szerint csak házasságban végződhet. Mindez már annyira szemmel látható, hogy Barsac úrnak is le kellett mondania a hódító lovag szerepéről, s meg kellett maradnia annak a derék polgárnak, aki ő valójában. Tehát menjünk tovább:

Secundo: Poncin úr. Ami Pocin urat illeti, ő is csak egy amolyan beosztott személy, akinek engedelmeskednie kell. Hogy mi mindent gondol magában? Ki tudja? Poncin úr reggeltől estig csak jegyezget, és közben olyan hallgatag, hogy még Hermészen is túltesz. A fejemet teszem rá, hogy amióta elindultunk, tíz szót sem szólt. Az a véleményem, hogy semmi a világon ki nem hozná a sodrából. Tehát végeztünk Poncin úrral is.

Tertio: Saint-Bérain. Ó, ő aztán már sajátos eset! Saint-Bérain mindent a húg-nénje szemével lát, sőt csak általa létezik. Egyébként Saint-Bérain annyira szórakozott, hogy talán azt sem tudja, hogy Afrikában van. Ezzel a harmadikat is befejeztük.

Quatro: Mornas kisasszony. Ismerjük utazásának mozgatóját. Ő maga megvallotta: a szeszély. Ez azonban nem éppen kielégítő indok; viszont ő annyira finom teremtés, s ez visszariaszt attól, hogy utánanézzek, nincs-e valami más oka is...

Quinto: Én. Vagyis az ötödik és az, akinek a magatartása a leglogikusabb. Elvégre miért élek én? Hogy riportokat írjak. Tehát minél több és minél különlegesebb nehézségbe ütközünk, annál több riportot rittyenthetek le, és annál elégedettebb leszek. Így aztán érthető, hogy én igazán nem akarok meghátrálni. Ilyesmi meg sem fordul a fejemben.

És itt van még Barsac úr. Ő senkinek sincs alárendelve, senkibe sem szerelmes, nyilván számot vetett azzal is, hogy Afrikában vagyunk, annál megfontoltabb, mint hogy szeszélyektől hagyná magát vezettetni, és riportot sem kell írnia. Akkor pedig...?

Mivel ez a kérdés nem hagyott nyugodni, elindultam hozzá, hogy tőle magától érdeklődjem meg.

Barsac úr rám nézett, bólogatott, és egy olyan kézmozdulatot tett, ami semmit sem jelentett. Ennél többet nem tudtam kiszedni belőle. Látszott rajta, hogy meg van szokva - a sajtóértekezletekkel.

Február 7. Új remények és rendkívül nyugtalan éjszaka. A következmény: nem indulhatunk el a szokásos időben, s ezért ma csak egyetlen útszakaszt tehetünk meg - a délutánit.

De jegyezzem le az eseményeket időrendben. S meglátjuk, hogy néha a szórakozottság is hasznot hajthat.

Tegnap úgy határoztunk, hogy egy szót sem szólunk Morilirének, s csak arra szorítkozunk, hogy őkelmének minden lépését figyelemmel kísérjük. Hogy ne tévesszük szem elől, s hogy katonai kísérettel se kelljen közölnünk a gyanúnkat, abban egyeztünk meg, hogy felváltva vigyázunk rá. Mivel hatan vagyunk - ugyanis Mornas kisasszony ragaszkodott, hogy férfinek tekintsük -, ez a feladat nem tűnt túlságosan terhesnek.

Tervünknek megfelelően, az éjszakát este kilenc órától reggeli öt óráig hat egyenlő részre osztottuk, aztán sorsot húztunk. A következő sorrend alakult ki: Mornas kisasszony, Barsac úr, Marcenay kapitány, jómagam, Saint-Bérain és Poncin úr.

Rám egy órakor került sor, és Marcenay kapitányt váltottam fel. A kapitány közölte, hogy minden rendben van, és megmutatta, hogy tőlünk nem messze hol alszik Moriliré a burnuszába burkolózva. A hold, amely ma tele fénnyel ragyogott, segítségünkre volt, hogy könnyen szemmel tarthassuk a gazembert, mivel leplének fehérségét szembeszökőbbé tette.

Amíg én őrködtem, semmi különös sem történt. Csak fél kettő körül mintha ismét hallottam volna azt a berregést, amely első este, miután elhagytuk Kankant, akkora megrökönyödést keltett. Mintha a zaj kelet felől közelített volna, de ez alkalommal olyan messziről hallatszott, annyira halk volt, szinte érzékelhetetlen, hogy utólag hajlamos vagyok arra gondolni, talán csak képzelődtem.

Negyed háromkor Saint-Bérain váltott fel, és én elmentem lefeküdni. De nem tudtam elaludni. Úgy látszik, nem vagyok hozzászokva a silbakoláshoz, mert az egyszer tovaszállt álom többé nem akart visszatérni a pilláimra. Félóra múlva feladtam a harcot, és azzal a szándékkal kászálódtam fel, hogy az éjszakát a szabadban töltöm.

Ebben a pillanatban - olyan halkan, hogy szinte csak érzéki csalódásnak tűnt - ugyanazt a berregést hallottam, mint az imént. Mégiscsak jó volna megtudni, hogy mi ez! Hirtelen kiléptem a sátorból, és belefüleltem az éjszakába...

Semmi, vagy majdnem semmi! Egy halkuló fuvallat, amely alig érzékelhetően elvész keleti irányban. Én pedig ott álltam teljes bizonytalanságban.

Elhatároztam, hogy a soros őrtállóhoz, Saint-Bérain-hez megyek.

Micsoda meglepetés! (De tényleg meglepetés?) Saint-Bérain nincs az őrhelyén. Fogadok, hogy ez a javíthatatlanul szórakozott ember megfeledkezett mindenről, s most valami egészen más ügyben bogarászik. Csak Moriliré ki ne használta volna az alkalmat! Megyek s megnézem. Megpillantottam a fekete arcát, fehér leplét; a hold mindent szépen megvilágított.

Felőle nyugodtan elindulhattam Saint-Bérain felkutatására, mégpedig azzal a szándékkal, hogy keményen megmondom a magamét. Körülbelül sejtettem, hol kell keresnem, mert a táborunktól nem messze egy folyó folydogált. Egyenest arrafelé mentem, de amire nem számítottam: a víz közepén egy árnyat pillantottam meg. Mit keres ez a szenvedélyes horgász oly messze a parttól? Csak nem abban mesterkedik, hogy átkeljen a vízen?

Ma reggel Saint-Bérain elújságolta, hogy három farönkből összeeszkábált egy akkora tutajt, amelyre rászállhat, s egy karó segítségével néhány méterre elcsáklyázhatja magát a parttól, ott, ha akarja, le is „horgonyozhat”; „horgonynak” egy pálmarostokból font kötélre jól ráhurkolt nagyobb követ használ. Az egész berendezés megfabrikálása még egy félórájába sem került. S mindent nagyon leleményesen kiókumulált.

De végső fokon most nem ez a fontos.

A part felé tartottam, és nekikeseredve egy nagyot kiáltottam:

– Saint-Bérain!

– Jelen! - válaszolta a víz felett lebegő árnyalak.

Megkérdeztem:

– Ugyan biza, mit művelsz ott, Saint-Bérain?

Az árnyék felnevetett, és így válaszolt:

– Orvhalászok, öregem!

Azt hittem, hogy álmodok. Orvhalászik...? Szudánban?... Nem is tudtam, hogy itt is szabályozták a halak kifogdosását.

– Hogyhogy orvhalászol? Engem akarsz falhoz állítani?

– Pedig orvhalászok - válaszolta Saint-Bérain -, mert a halászás éjjel, kerítőhálóval abszolúte tilos.

Tisztára bolond, még kacagott is egy nagyot a rossz tréfájához.

– És Moriliré? - kérdeztem felpaprikázva.

A sötétben egy nyomdafestéket nem tűrő hatalmas káromkodás hallatszott, az árnyék megmozdult, és Saint-Bérain, mint tengeri rabló, térdig feltűrt nadrágban a partra ugrott. Nagyon izgatott lett. De már későn!

– Moriliré - dörmögte nekikeseredve.

– Úgy ám, Moriliré - mormogtam én is. - Kire bíztad, te szerencsétlen?

Saint-Bérain ismét elkáromkodta magát, de kiadósan, azzal usgyé, futásnak eredt az őrhelye felé, amelyet nem lett volna szabad elhagynia.

Azonban szerencséje volt, mert Moriliré aludt, mint a bunda. Sőt, mióta leváltottam Marcenay kapitányt, egyet sem mozdult. Ezt állapította meg Saint-Bérain is.

– Hű, de megijesztettél! - sóhajtott egy nagyot.

Ebben a pillanatban a folyó felől, ahonnan jöttünk, valami különös zaj hallatszott. Megesküdtem volna, hogy valaki fuldoklik a vízben.

Saint-Bérain-nel azonnal a partra szaladtunk, s láttuk, hogy túl a tutajon, a vízben vergődik valami.

– Az egy néger - mondta Saint-Bérain.

Azzal átlábalt a tutajra, kiszabadította a feketét, és a partra vonszolta.

– Belegabalyodott a hálóba, amit kint felejtettem. (Az, hogy kint felejtette, az csak természetes!) De mi az ördögöt keresett ott ez a néger?

Föléje hajoltunk, ahhoz eléggé pihegett, hogy az élete miatt ne aggódjunk, s szinte egyszerre kiáltottunk fel:

– Moriliré!...

Valóban Moriliré volt, ő bizony, teljesen meztelenül, tetőtől talpig vizesen, félig megfulladva. Világos: elhagyta a tábort, átúszta a folyót, egy kis sétát engedélyezett magának a túlparti réten, s visszafelé belegabalyodott a Saint-Bérain „véletlenül” kint felejtett hálójába. Eme szórakozott, de megfizethetetlen ember nélkül könnyen meglehet, hogy a hűtlen vezetőnk éjszakai sétája sohasem tudódott volna ki.

De aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mi van a másik Morilirével; azzal, aki a holdfényben húzza a csendest.

Odarohantam az „alvóhoz”, és megráztam... Áhá... Gondolhattam volna: a burnusz üres, a kezemben maradt. A fekete fej csak egy fatuskó, semmi egyéb, amelyre a volt gyarmati lövész még a tollas sapkáját is ráillesztette, hogy fokozza a csalóka látszatot.

De ez alkalommal tetten értük a gazembert! Most már magyarázatot kell adnia!

Visszatértem Saint-Bérain-hez és a foglyához. Ez utóbbi mintha már kezdett volna egészen rendbe jönni.

De mennyire rendbe jött! Egyszeriben csak abbahagyta a ravaszkodást, talpra szökött, s a folyó felé rohant volna azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ismét megfürödjék.

Moriliré azonban elfelejtette, hogy Saint-Bérain is jelen van. Elkapta a szökevény csuklóját, s az hiába rángatózott, hogy megszabaduljon.

Őszintén szólva, Saint-Bérain nem olyan elbűvölő, mint a Belvederei Apollón, de olyan ereje van, mint Herkulesnek. És a néger rángatózásából, tekergőzéséből ítélve a szorítása olyan erős, mint egy harapófogóé. Egy perc sem telt el, s Moriliré le volt győzve, térdre rogyott, és bocsánatért esdekelt. Elgyengült kezéből pedig kihullt valami.

Lehajoltam, hogy felvegyem. Sajnos, nem voltunk eléggé elővigyázatosak a négerrel szemben. Moriliré egy kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadította magát, felém ugrott, kitépte a kezemből, amit felvettem, és a szájába gyűrte.

Saint-Bérain harmadszorra is elkáromkodta magát. Én viszont a fogoly torkának ugrottam, Saint-Bérain pedig hátracsavarta a másik karját is.

A megszorongatott Moriliré arra kényszerült, hogy kiköpje, amit a szájába dugott. De sajnos csak egy részét kaptuk vissza a gyanús dolognak, mert acélos fogaival a másik felét leharapta, és az már a gyomrába került.

Megnéztem a zsákmányunkat: egy papírszelet volt, amire írtak valamit.

– Szorítsd jól ezt a csirkefogót - szóltam oda Saint-Bérain-nek.

Saint-Bérain megnyugtatott, hogy bízzam csak rá; én pedig elsiettem, hogy megkeressem Marcenay kapitányt. A kapitánynak első dolga volt, hogy Morilirét úgy, amint illik, jól megkötözve egy sátorba dugassa, és a sátor köré a legszigorúbb paranccsal négy őrszemet állítson. Ezután mindhárman a kapitány sátrába siettünk. Marcenay égett a türelmetlenségtől, hogy megtudja, mi van a papírszeleten.

A lámpa fényénél láttuk, hogy valami arab írással van dolgunk. A kapitány jól ismerte az arab írást, és semmi nehézséget sem jelentett volna számára az elolvasása, ha a betűk jobban látszanak és a cédula egészben marad. De az írás nagyon kezdetleges volt, s amint már említettem, a szövegnek csak egy töredéke volt meg. A birtokunkba került rész kész rejtvény volt, amelyet ráadásul egy lámpa gyér fényénél kellett kibetűzni. Végül megvártuk a virradatot.

Reggel felé aztán arra gondoltunk, hogy kár a fáradságért. Elvégre, most már Moriliré is tudja, hogy nem vezethet tovább az orrunknál fogva, és megpróbál kiengesztelni bennünket, tehát minden bűnét bevallja, s maga mondja meg, hogy mit tartalmazott a teljes papírszelet.

Megindultunk tehát a fogdának megtett sátor felé, és beléptünk...

Megdöbbenve torpantunk meg: a gúzs a földön hevert. A sátor üres volt.