A katasztrófa

A vízi erőmű áramszolgáltatását nem sokáig szüneteltették. Az áramot április 9-én délelőtt szakították meg, de már másnap reggel vissza is adták. Ugyanis ennek a mesterkedésnek első áldozata maga Harry Killer lett, aki pedig eleinte nagyon meg volt elégedve magával. Viszont, amint nem adott többé áramot az Üzemnek, az Üzem sem nyújthatta a városnak az eddigi szolgáltatásokat.

A mezőgazdasági gépek pedig, az életet biztosító hullámoktól megfosztva, megbénultak.

Leálltak a villamosszivattyúk is, amelyek a folyó vizét két nagy tartályba pumpálták; az első tartály az Üzembe volt beépítve, ebből folyt át a víz a másikba, amely a Fekete Gárda laktanyájának a tetőzete fölé volt elhelyezve. Ez a tartály, amelyből a vizet az egész városba szétosztották, két nap alatt kiürült volna és Blackland ottmarad egy csepp víz nélkül.

Az éjszaka beálltával villamos világítás hiányában, s mivel semmi más világítóeszközük nem volt, az egész város pokoli sötétségbe süllyedt, s ez Harry Killert annál inkább kihozta a sodrából, mert látnia kellett, hogy az Üzem fényárban úszik, és kitűnő harci gépek védelme alatt áll.

A zsarnoknak meg kellett értenie, hogy nem egyenlő feltételekkel küzdenek, és végül is bele kellett törődnie, hogy a vízi erőmű továbbra is táplálja az Üzemet; az Üzem pedig, mint eddig, gondoskodott a Blacklandnek járó szolgáltatásokról. Egyébként ez a hallgatólagos egyezség semmit sem változtatott a fura állapoton. A békekötés csak a fent említett kölcsönösségre korlátozódott. Azon túl a hadiállapot fennmaradt. Harry Killer továbbra is ragaszkodott a foglyok kiadásához, amit Camaret természetesen megtagadott.

Utolsó beszélgetésük végén Harry Killer arra kérte a mérnököt, hogy továbbra is szállítsa a légisiklók üzemeltetéséhez szükséges folyékony levegőt. Ugyanis a légisiklók ahányszor visszatértek valamilyen küldetésből, a tartályaikat letették az Üzembe, hogy ismét feltöltsék azokat. Harry Killernek tehát semmi üzemanyaga sem volt, s a negyven repülőszerkezet hasznavehetetlenné vált.

E kéréssel kapcsolatban az ostromlottak egyrészt arra gondoltak, hogy takarékoskodniuk kell a rendelkezésükre álló gyártási lehetőségekkel; másrészt nem tartották tanácsosnak, hogy az ellenségnek az erős harci gépek mozgatásához éppen ők szállítsák az üzemanyagot. Camaret tehát határozottan elutasította a kérést. Erre a zsarnokot ismét elöntötte a düh, és megesküdött, hogy kiéhezteti az Üzemet. Camaret pedig nagyot kacagott, és letette a hallgatót; nevetnie kellett, mert ez is olyan semmit érő fenyegetésnek látszott, mint a többi.

Barsacék viszont annál komolyabban vették a fenyegetést. Jóllehet az Üzem, hála Camaret legyőzhetetlen védelmi fegyvereinek, valóban bevehetetlen volt, viszont annál inkább hiányoztak a támadó fegyvereik, s ami lett volna, azt Camaret semmiképpen sem akarta bevetni. A hadiállapot elvileg a végtelenségig elhúzódhatott volna, csakhogy az Üzemnek egy szép napon az éhség miatt meg kell majd adnia magát.

Miután Barsac eme aggodalmát közölte Camaret-vel, az csak megvonta a vállát:

– Hosszú időre van ellátmányunk - nyugtatta meg a képviselőt.

– Mégis, mennyi időre? - érdeklődött Barsac.

Camaret egy bizonytalan kézmozdulattal válaszolt:

– Nem tudom pontosan. Lehet, hogy két hétre, de az is lehet, hogy háromra. Ennek azonban semmi jelentősége sincs, mert negyvennyolc óra alatt befejezzük azt a légisiklót, amelyik éppen most van gyártás alatt. Már most meghívom önöket a próbarepülésre, amelyet éjszaka tartunk, hogy a Palotából ne láthassák. Tehát holnapután, április 12-én hajnali négy órakor próbarepülés!

Erre a remek fordulatra a foglyok nem számítottak. Egy rendelkezésükre álló légisikló alapvetően a javukra billentette a mérleget. De vajon egyetlen ilyen szerkezet elegendő valamennyiük megmenekülésére?

– Az Üzemben több mint száz ember dolgozik - jegyezte meg Barsac. - Akármilyen erős is legyen egy ilyen légisikló, valamennyit mégsem veheti a fedélzetére.

– A vezetővel együtt tíz személyt szállíthat minden nagyobb nehézség nélkül - válaszolta Camaret.

– Természetesen - hagyta helyben Barsac -, de valamennyiünket hogyan húz ki a pácból?

– Könnyen - válaszolta Camaret. - Innen Sayig légvonalban háromszázötven kilométer a távolság; viszont Tombouctouig, ami előnyösebb volna számunkra, hétszáz kilométer. Mivel csak éjjel repülhetünk, hogy a légitorpedók támadását elkerüljük, így huszonnégy óra alatt Say-ig három, Tombouctouig két utat tehetünk meg. Az a százötven fő, amely a gyermekekkel és az asszonyokkal együtt jelenleg az Üzem lakóit jelenti, Say felé öt, Tombouctou felé nyolc nap alatt elszállítható.

E fényes kilátások jelentősen csökkentették az aggodalmukat, amelyet Harry Killer fenyegetőzése okozott. Az ostromlottak most már türelmetlenül várták a terv kivitelezését.

A két nap, amíg várniuk kellett, sehogy sem akart eltelni. Pedig mindenki arra törekedett, hogy minél kellemesebben töltse az idejét; leginkább a kertben sétálgattak, annak a falnak a tövében, amely jól eltakarta őket a Palotában leselkedők szeme elől. Főleg Poncin úr időzött egész áldott nap a kertben. Állandóan a szépen viruló kerti növények fölé hajolt, egy nagyítóval és egy zsebben hordozható kis mérleg segítségével aprólékos megfigyeléseket tett, és méréseket végzett.

– Ön mi a csodát méricskél itt állandóan? - lepte meg Florence egy szép napon Poncin urat.

– Csak a mesterségemet folytatom, Florence úr - válaszolta Poncin úr némi büszkeséggel.

– A statisztikát? - csodálkozott Florence.

– Csakis azt. Már a legjobb úton vagyok, hogy megállapítsam, mekkora lélekszám eltartására volna képes a Niger-kanyar.

– Ah, mindig az a kanyar - nevetett fel Florence, akin meglátszott, hogy nem sokra becsüli a Poncin úr mesterségét -, de itt mégsem vagyunk abban a híres kanyarban.

– Viszont annak, hogy analógiákkal éljünk, soha sincs akadálya - jelentette ki professzoros komolysággal Poncin úr.

– „Az udvaroncok vígan fogtak az orgiának...” - hallatszott a hátuk mögött egy ismerős hang.

Hugótól, *A fenyítések*ből. Châtonnay doktor puszta megszokásból idézte ezt a sort. Hangját Amédée Florence azonnal megismerte. Amikor megfordultak, valóban ő állt a hátuk mögött.

– ...mit művelnek itt? - kérdezte meg a doktor, és így elég furán fejezte be az idézetet.

– Poncin úr éppen ki szándékozott fejteni a statisztikai módszereit - válaszolta Florence tettetett komolysággal. - Kérem, Porcin úr, folytassa.

– Egyszerű az egész - fogott a magyarázatba Poncin úr -, íme, egy spenóttő. Egy négyzetdeciméter helyet foglal el. Ott arrébb az a karfiol, annak négy négyzetdeciméter hely kell. Megmértem száz találomra kiválasztott növény esetében, aztán átlagot számítottam. Hasonlóképpen megmértem a növények naponkénti növekedését is. Például ez a saláta tegnap óta pontosan négy grammal és kilencszázhuszonhét milligrammal lett súlyosabb. Röviden: megállapítottam, mégpedig ma-te-ma-ti-ka-i-lag, hogy a napi növekedés minden négyzetcentiméteren huszonhét milligramm.

– Nagyon érdekes - jelentette ki Châtonnay doktor, s a szeme sem rebbent.

– Ugyebár? Az ilyen tudományos kérdések mindig nagyon érdekesek - jelentette ki Poncin úr önelégülten. - Mivel pedig a Niger-kanyar felülete ötszáznegyvenhattrillió négyzetcentiméter, a napi terménynövekedés tizenkétmillió-tizenhétezer tonna, ami évente egymilliárd-száznegyvennégymillió-háromszáznyolcvanezer tonnát tesz ki.

– Tagadhatatlan, hogy kolosszális kalkuláció! - idézte a doktor szabadon és a helyzethez alkalmazva Corneille-t.

– Mivel ismerjük azt a táplálékmennyiséget, amely egy ember számára szükséges, könnyen kiszámíthatjuk, hány ember élhetne meg a Niger-kanyarban - fejezte be a fejtegetését magabiztosan Poncin úr. - Ez az a szolgálat, amelyet a tudomány megtehet, s így nem vész kárba az az idő, amelyet fogolyként töltünk el itt.

– És ez kizárólag önnek köszönhetően, Poncin úr - tette hozzá csipkelődő hangon Amédée Florence, s a doktorral együtt otthagyták a statisztikust, hogy folytassa csak nyugodtan tudományos spekulációit.

Nagy nehezen eltelt 10-e, s aztán 11-e is.

Ez utóbbi nap egyhangúságát egy szerencsére nem súlyos következményű baleset zavarta meg. Délután öt óra körül jelentették Camaret-nek, hogy a szivattyú, amely a folyóból a vizet felhúzza, nem működik.

A mérnök, miután megvizsgálta a szerkezetet, látta, hogy valóban meghibásodhatott: a dugattyú üresen járt, szokatlan sebességgel, látszott, hogy nincs terhelés alatt.

Camaret parancsára hozzáfogtak, hogy leszereljék az egész dugattyúházat, mert az látszott a legvalószínűbbnek, hogy a dugattyú tömítőgyűrűi megkoptak, és nem szorulnak kellőképpen a henger belső falához. Az ilyesmi nem súlyos hiba, de a kijavítása negyvennyolc órát mégis igénybe vesz...

Az idegtépő várakozás csak másnap hajnalra ért véget. Könnyen elképzelhető, hogy senki sem hiányzott a találkozóról, pedig annak időpontját Marcel Camaret a kora hajnali órára tette. A tudós mindenben a szavának állt. Mikor a vendégek a géppróba színhelyére érkeztek, a légisikló már a felszállási helyen állt, oda vontatták a gépépítő munkások.

A mérnök fellépett a szállítósíkra, és megindította a motort. Néhány perc telt el a nézők szerint, akik a sikertelenségre is gondoltak - nagyon lassan. De nemsokára mindenki megnyugodott. A készülék egyszeriben és minden nehézség nélkül felemelkedett, vidáman siklott a szelek szárnyán, és visszatért éppen arra a pontra, ahonnan elindult. Aztán Marcel Camaret tíz embert vett a fedélzetre, és ismét felemelkedett, majd a próbát a kert felett keringve még háromszor megismételte. A próbarepülés remekül sikerült.

– Ma este kilenc órakor indul az első járat - jelentette ki Marcel Camaret, amikor leszállt a gépről.

És akkor egyszeriben megfeledkeztek minden szenvedésükről: az ostromról, a fogságról, a nyugtalanság és a tehetetlenség napjairól. Néhány óra, és vége az egész rémálomnak. Szabadok lesznek! Az ostromlottak kölcsönösen üdvözölték egymást, és szerencsét kívántak egymásnak, miközben a munkások a légisiklót visszatolták a hangárba, ahonnan majd csak a sötétség beálltával vontatják ki ismét, hogy Tombouctou irányába felszálljon.

Mivel az Üzem szolgáltatásaira még több napig szükségük lesz, a szorgos munka ezután sem szünetelt. Április 12-én főleg a szivattyú leszerelésén serénykedtek. Miután ez megtörtént, a mérnök megállapította, hogy a szivattyúban semmi hiba. A hibás működés okát tehát máshol kell keresnie, de előbb ki kell adnia az utasítást, hogy a szivattyút szereljék vissza, amihez menten hozzá is fogtak.

Este fél kilenckor már teljesen besötétedett. Marcel Camaret jelt adott a felkészülésre. A Harry Killer karmai közül kiszabaduló öt fogoly és két munkás felesége, akik az első járatba voltak beosztva, a kertben várakoztak, ahonnan egy kipróbált pilótával a légisiklónak fel kellett szállnia. Miután meghallgatták vezetőjük utasításait, tíz szerelő indult a hangár felé, és kinyitották annak az ajtaját...

És éppen ebben a pillanatban történt a katasztrófa.

Amikor az ajtó megnyílt, egy szörnyű robbanás rázkódtatta meg az egész épületet. A hangár úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Helyében csak egy romhalmaz maradt.

Pillanatnyi megrökönyödés után mindenki a tíz munkás segítségére rohant. Szerencsére a robbanás azelőtt történt, hogy ők a hangárba léptek volna; úgyhogy egyetlen könnyebb sebesülés kivételével, valamennyien megúszták ép bőrrel.

Jóllehet az ostromlottakat emberveszteség nem érte, mégis nagy szerencsétlenség, talán végzetes veszedelem szakadt a nyakukba. A légisikló ugyanis felrobbant, darabokra tört. Teljesen hasznavehetetlen roncs lett belőle.

– Rigaud - szólt Camaret azzal a nyugalommal, amely soha, a legsúlyosabb körülmények között sem hagyta cserben -, fogjanak hozzá a romok eltakarításához. Meg kell találnunk a robbanás okát.

A törmelék elhordását ott kezdték, ahol a légisikló állt. Sok kéz dolgozott, és a munka ment szaporán. Tizenegy óra körül a hangár ama része már ki volt tisztítva, és a légisikló helyén egy mély gödröt lehetett látni.

– Dinamit - jelentette ki Camaret hűvösen. - Feltételezem, hogy nem magától jött ide.

A romokon felismerhető vérnyomok arról árulkodtak, hogy a robbanásnak áldozata is van; ezért továbbra is serényen folytatták a törmelék eltakarítását. És nemsokára a romok között gyászos előjelek mutatkoztak. Valamivel éjfél előtt egy összeroncsolódott fekete lábszár bukkant elő a törmelék közül. Majd egy tőből kiszakadt kar, végül a darabokra szakadt testnek a feje is előkerült.

Amédée Florence, mint vérbeli riporter, figyelemmel kísérte a munkálatokat, s menten felismerte a koponyát:

– Ez Tchumuki! - kiáltott fel habozás nélkül.

Aztán megmagyarázta Camaret-nek, hogy Tchumuki áruló, aki Miss Buxton szolgálatából átállt a Harry Killer táborába. Világossá vált minden. Szemmel látható a robbanás okozója és egyben áldozata: Tchumuki. Már csak az volt a kérdés, hogy miként hatolhatott be az Üzem területére.

Mert ahol ő bejött, mások is bejöhetnek, és tenni kell valamit, hogy az ellenség kedvét elvegyék a további vállalkozásoktól, tehát meg kell leckéztetni azokat, akik hasonló dolgokon törik a fejüket.

Ezért Camaret parancsára Tchumuki nyomorúságos maradványait áthányták a falon, ki a Röptérre, hadd lássák Harry Killer emberei, hogy az Üzembe behatolni veszélyes mulatság.

Közben a romok eltakarítása folyt tovább. A munkások kézről kézre adták a leszakadt darabokat, a romhalmaz kint a kertben egyre nőtt, s az egykori hangár padlózatán mind kevesebb törmelék maradt.

– Né, még egy! - kiáltott fel az egyik munkás.

Marcel Camaret odasietett. Valóban, ismét egy emberi láb látszott ki a törmelék közül. Nemsokára az egész testet kiszabadították. Javakorabeli fehér ember volt, akinek az egyik vállát alaposan összetörte a ráhulló törmelék.

Châtonnay doktor föléje hajolt.

– Él - mondta.

A sebesültet kiemelték a romok közül, Camaret szobájába vitték, ahol a doktor elsősegélyben részesítette. A kihallgatását másnapra halasztották, hogy visszatérjen az ereje és beszélhessen.

– Feltéve, ha akar beszélni - jegyezte meg Amédée Florence.

– Ezt bízzák csak rám - dörmögte a foga között Marcel Camaret.

Nemsokára az eltakarítási munkálatokat befejezettnek is tekintették. Ugyanis annyira elhordtak már minden törmeléket, hogy bizonyosak lehettek, több személy nincs a romok között. Marcel Camaret elrendelte a munka beszüntetését, és embereit a jól megérdemelt pihenőre küldte.

A mérnök és vendégei is követték példájukat, otthagyták a katasztrófa színhelyét, és a kerten keresztül a szobáik felé indultak.

Néhány lépés után Amédée Florence hirtelen megállt, Camaret felé fordult és megkérdezte:

– Most, hogy sikló nélkül maradtunk, mi lesz?

– Másikat gyártunk - válaszolta Camaret.

– Megvannak hozzá a feltételek? - kérdezte Barsac.

– Természetesen.

– De mennyi időre van szüksége?

– Két hónapra.

– Hm... - hümmögött Florence. S aztán, anélkül hogy kérdezősködött volna, gondokba merülten tovább bandukolt.

(Két hónap! De élelmünk csak két hétre van!)

A riporter hiába törte a fejét, hogy e dilemmából hol a kiút.