Izgalmas események

Szeptember vége felé ismét egy fokkal haladtak a csillagászok észak felé, s e szerint a délkör fölmérését már összesen négyfoknyi területen elvégezték. Ez a megoldandó feladatnak éppen a fele volt.

A három tudós a legnagyobb szorgalommal dolgozott, de számuk lecsökkenve, gyakran annyira kimerültek, hogy nem egy ízben, többnapi nyugalomra szorultak, mielőtt a munkát folytathatták.

A forróság ekkorra majdnem elviselhetetlenné vált: október hava a déli féltekén az északi félteke április havának felel meg, s huszonnegyedik párhuzamos kör alatt algériai éghajlat uralkodik. A délutáni órákban már lehetetlen volt dolgozni. Ez némileg késleltette a munkálatokat, ami különösen Mokoumot nyugtalanította, éspedig a következő okból. Északra és a délkörtől, mintegy százmérföldnyire attól a helytől, ahol tudósok dolgoztak, a délkör sajátságos területet vág keresztül, melyet a bennszülöttek „karrou”-nak neveznek.

Az esős idő alatt ez a vidék a legcsodálatosabb módon termékeny; néhány napi esőzés után zöld gyepszőnyeg födi a földet: minden oldalról virágok fakadnak, és növények ezrei bújnak ki a földből. Egész sereg antilop jön le a hegyekről, és birtokba veszi az óriási síkságot.

Ám a természet e rendkívüli erőfeszítése csak rövid ideig tart.

Négy, legfeljebb hat hét múlva a talaj nedvessége elpárolog, és pára alakjában felszáll a fellegekbe. A talaj megkeményedik és elfojtja az újabb csírázatot: a növényzetnek néhány nap alatt vége, az állatok futnak e lakatlan vidékről, s ott, ahol csak kevéssel ez előtt is buja fű tenyészett, most csak a kopár avar látszik.

Ilyen vidék volt a karrou, amelyen Everest ezredes karavánjának át kellett haladnia, mielőtt a Ngami-tóval határos tulajdonképpeni sivatagot eléri.

Képzelhetni, hogy a busman minél gyorsabban igyekezett keresztüljutni e vidéken, még mielőtt a patakok teljesen kiszáradnak. Közölte aggodalmait Everest ezredessel, aki rögtön át is látta a busman szavainak komolyságát, s meg is ígérte, hogy a műveleteket lehetőleg gyorsítani fogja, de semmi esetre sem a számítások pontosságának a rovására.

A szögmérés nem mindig könnyű feladat, s nem is minden időben elvégezhető. A számítás csak akkor lehet pontos, ha a légkör teljesen kedvező a megfigyelésre. A műveletek tehát, a busman minden ösztönzése dacára csak lassan haladtak előre, és Mokoum kezdte átlátni, hogy mikorra a karrouba érnek, az égető napsugarak már rég elpusztították a termékenységet.

Addig a csillagászok gyönyörködhettek az őket környező természet nagyszerűségében. A műveletek egész ideje alatt sem láttak még hasonló szépségű vidéket. A nagy hőség dacára, a patakok vize folyvást hűvös maradt. A fűevő állatok egész csordái legelésztek e gazdag vidéken. Dús lombú erdők tették változatossá a tájegységet, amelynek csak gondozott ösvényei hiányoztak, hogy a legnagyszerűbb angolkertet is felülmúlja szépségben.

Everest ezredes vajmi kevés fogékonyságot tanúsított a természet szépségei iránt, de Sir Murray és William Emery annál inkább élvezték e remek vidék költészetét.

Ah, mint sóhajtozott az ifjú tudós Zorn barátja után, akivel kedélye és hajlamai mégis jobban összhangoztak. Az orosz fiatalembert vele együtt elragadták volna a vidék bájai, s a zenit-mérések közben fesztelenül önthették volna ki szívüket egymás előtt.

A karaván e gyönyörű vidéken folytatta útját.

A vadászok gyakran ejtettek zsákmányul „koránokat”, amely a túzoknak csupán Dél-Afrikában előforduló fajtája és ízletes vadat „dickkoppokat”, amelynek húsát Afrikában rendkívül kedvelik.

Az európaiakat a madárvilágnak még más példányai is érdekelték, csakhogy nem az élvezhetőség szempontjából. Kék darvak fehér nyakkal, lángvörös flamingók, kócsagok, seregélyszalonkák, szélkiáltók, íbiszek - ez utóbbiak mintha valamelyik obeliszk hieroglifái közül szálltak volna ide -, óriás pelikánok, százanként egymás nyomában lépegetve, mindenütt életet kölcsönöztek e vidéknek, amelyből csak az emberek hiányzottak.

De a madárvilág e tarka seregében legérdekesebbek voltak a „mérnökmadarak”, a „takácsmadarak”, amelyeknek zöld fűszálakból szőtt fészkei, mint óriási körték függtek le a fák ágainak végeiről.

William Emery leszakított néhányat e furcsa gyümölcsökből, és csak akkor csodálkozott el, midőn a vélt körtéből verébszerű csiripelés hangzott ki.

Csoda-e, ha az őskor utazói azt hitték, hogy az afrikai erdők gyümölcsei eleven madarakat rejtenek magul? Valóban, e karro elbájoló látványt nyújtott.

A kérődzők minden faját meg lehetett találni itt. Hegyes patájú gnúk, kaamák - amelyeket, Harris szerint, mintha csupa háromszögekből alkottak volna -, továbbá zergék és gazellák megszámlálhatatlan sokasága legelészett szerteszét. Micsoda remek alkalom, pazar zsákmányejtésre, a vadászklub, a „Hunter Club” illusztris tagjának! Sir Murray képtelen volt ellenállni a szenvedélynek, s miután Everest ezredes kétnapi pihenőt engedett neki, ő e két napot arra használta, hogy teljesen kifárassza magát.

Hanem aztán nagyszerű eredményekkel dicsekedhetett, Mokoum barátjával együtt, míg William Emery csak mint műkedvelő követte őket kirándulásaikban.

Milyen pompás mesterlövéseket jegyezhetett fel naplójába a nemes Sir John. Milyen nagyszerű trófeákat halmozott össze, skóciai kastélya díszítésére! A vadászatra szánt két nap alatti teljesen elfeledte a geodetikai műveleteket, a háromszögelést és a délkörfölmérést.

Ki hitte volna, hogy ez a kar, amely oly kiváló ügyességgel forgatja a lőfegyvert, a teodolit kényes kezelésű messzelátójával is kitűnően tud bánni?... Ki hitte volna, hogy e szempár, amely oly biztosan veszi célba a nyílsebességgel tovarohanó antilopot, könnyűszerrel képes arra is, hogy egy tizenharmad rendű csillagot észrevegyen a mennyboltozaton?...

Sir John Murray e két nap alatt kizárólag vadászként létezett, és a csillagász annyira eltűnt, hogy szinte elő se került többé. Sir John vadászkalandjai közül különösen ki kell emelnünk egyet, amelynek egészen váratlan eredménye éppen nem nyugtatta meg Mokoum szívét, a háromszögméretek sikerét illetőleg.

E körülmény csak igazolta amaz aggodalmakat, amelyeket az elővigyázatos férfiú annak idején Everest ezredessel is közölt.

A nevezetes eset október 15-én történt.

Sir John két nap óta egyetlen vadászkalandot sem jegyezhetett naplójába. Ezen a napon azonban, a karavántól jobbra, körülbelül két mérföldnyi távolságban, nagy falka kérődző mutatkozott.

Mokoum csakhamar felismerte, ez a falka az antilopok ama gyönyörű s felettébb ritka fajához tartozik, amely a természettudományokban oryx néven ismeretes, és elejtése oly ritkán sikerül, hogy a legügyesebb afrikai vadász is mint kiváló eseményt jegyzi fel az ilyen zsákmányt. A busman rögtön közölte Sir Johnnal az örvendetes fölfedezést, és felszólította, hogy igyekezzék felhasználni e ritka alkalmat.

Közölte a szenvedélyes vadásszal azt is, hogy ezeknek az állatoknak az elejtése nagy nehézségekkel jár, mert nagyon óvatosak, és sebességük sokszorosan túlhaladja a leggyorsabb lóét, s a híres Cumming, afrikai vadászéletének egész tartama alatt, összesen csak négy darabot bírt elejteni közülük.

Ennyi csábító körülmény bőven elegendő volt arra, hogy a tiszteletreméltó angol vadászszenvedélye a legmagasabb fokra hágjon.

Legjobb lovát választotta ki, s nem fékezhetvén türelmetlenségét, megelőzte a busmant, s afelé a kis liget felé vágtatott, amely mellett az oryx csapat tanyázott.

Egyórai lovaglás után megállapodtak. Mokoum, egy jávorbokor mellett állva, megmutatta társának az oryxcsapatot, amely mintegy háromszáz lépésnyire tanyázott a szél alatt. A gyanakvó állatok még nem vették észre a vadászokat, hanem békésen legeltek a buja fűben.

Az antilopok egyike valamivel távolabb tartózkodott, oldalt a falkától.

A busman figyelmeztette erre Sir Johnt.

– Ez az őr - suttogta. - Kétségtelenül a legvénebb, tapasztalt bak, amely a veszélynek neszét véve rögtön jelt ad, mire az egész falka azonnal eltűnik. Lőtávolságra kell tehát közel lopóznunk hozzá, s akkor az első lövéssel el kell ejtenünk.

Sir John egyszerű fejbillentéssel válaszolt, és érdeklődéssel nézte az állatokat.

Az oryxfalka a gyanúnak minden jele nélkül folytatta a legelészést.

Az őr gyanakodni látszott ugyan, mert fejét gyakran fölemelve szimatolt a szél irányában, de még sokkal távolabb volt, semhogy biztosan célba lehetett volna venni, a csapatot pedig futásra kényszeríteni ezen a határtalan síkságon annyi lett volna, mint teljesen lemondani a reményről, hogy legalább egyet is elejthessenek belőle.

Föl lehetett tételezni, hogy az állatok, ha mi sem nyugtalanítja őket, közeledni fognak az erdőhöz, s ez esetben vadászaink teljes kényelemmel vehetik célba őket.

A véletlen valóban kedvezni látszott vadászainknak. Az antilopok, az őr vezetése alatt, lassankint közeledtek az erdőhöz. Valószínűleg nem hitték magukat teljes biztonságban a síkon, s a liget lombjai alatt igyekeztek elrejtőzni.

Midőn a busman az állatok szándékáról meggyőződött, felszólította társát, hogy kövesse példáját, és szálljon le a lováról.

A lovakat egy fához kötötték, s hogy a mozdulatlanságukról teljesen nyugodtak lehessenek, pokróccal takarták be az állatok fejét.

Aztán, az ebek által követve, a liget végső csúcsánál levő bokrokhoz lopóztak, várva az antilopok közeledését.

Az oryxbakok és ünők közt sajátszerű különbség van: az ünők jobban fel vannak fegyverezve, s a szarvaik hosszabbak és erősebbek, mint a bakok szarvai.

Képzelni sem lehet gyönyörűbb állatokat e szabályos fekete pontokkal tarkított antilopoknál.

Az állatok sörénye sűrű és egyenes, vastag farkuk a földet söpri. A húsz tagból álló falka, bizonyos távolságig közeledvén az erdőhöz, folyvást egy helyütt maradt.

Az őr mindent elkövetett, hogy közelebb terelje őket a ligethez. Juhász eb módjára egy csoportba igyekezett összeterelni őket; de a falka legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatott a buja legelő elhagyására. Odább szökelltek, és néhány lépésnyire ismét legelni kezdtek.

Az őr eljárása nagy bámulatba ejtette a busmant. Figyelmeztette is rá Sir Johnt, de a különös jelenetnek magyarázatát megtalálnia nem sikerült.

Nem értette a vén bak makacsságát, amellyel a falkát az erdő felé igyekezett terelni. A helyzet így festett órákon keresztül. Sir John veszteni kezdte türelmét, és percenként ki akart rohanni az erdőből.

Mokoum alig bírta visszatartani; de ekkor a kutyák egyike, valószínűleg neszt hallva az enyhe szélben, vagy szimatot érezve, dühös ugatással kirohant a ligetből.

A busman legszívesebben golyót eresztett volna az ostoba állat után; de az antilopok olyan rémült gyorsasággal menekültek, hogy Sir John maga is belátta, hogy a leggyorsabb versenyló is messze mögöttük maradna.

De a busman nagy bámulatára, a vén bak nem adott jelt a menekülésre, sőt a vigyázó állatok szokása ellenére továbbra is ugyanazon a helyen maradt, sőt miután a többiek megfutamodtak, igyekezett elrejteni magát a fűben, s mindenképpen a legközelebbi bozótos helyre iparkodott szökni.

– Ez különös! - szólalt meg a busman. - Mi baja lehet? Talán sebet kapott?

– Mindjárt megtudjuk - válaszolta Sir John, és fölhúzott puskájával az állat felé sietett.

Az oryx a vadász közeledtére mindinkább meglapult a magas fűben.

Csupán hosszú, hegyes szarvait lehetett már látni. Nem menekülni, hanem elrejtőzni igyekezett.

Sir John lassan közeledett a különösen viselkedő jószághoz. Néhány lépésnyiről tüzelt. A golyó valószínűleg fejbe találta az állatot, mert eddig fölfelé álló szarvai rögtön eltűntek a fűben.

Sir John és Mokoum gyorsan a zsákmányhoz futottak.

A busman készen tartotta vadászkését, hogy szükség esetén megadhassa neki a kegyelemdöfést.

Ez az elővigyázat teljesen fölöslegesnek bizonyult; az oryx kimúlt, mégpedig annyira, hogy midőn Sir John a szarvainál fogva fölemelte, csupán a lehúzott bőre, maradt kezében hús és csontok nélkül.

– Szent Patrikra! - kiáltott olyan hangon, amelynek mindenkit kacajra kellett volna fakasztania. - Ez csak velem történhetik meg!...

Mokoum azonban nem kacagott.

Összeszorított ajka és ráncba vont szemöldöke bizonyította, hogy szokatlan nagy nyugtalanság fogta el. Keresztbe fonván karját, figyelmesen nézett körül. Egyszerre valami a szemébe ötlött.

Aprócska rézbödön csillant meg a fűben, arabeszkekkel díszítve. A busman fölvette.

– Mi az? - kérdi Sir John.

– Egy mokololo edénye.

– S hogy került ide?

– Tulajdonosa ejtette el, futás közben.

– És ez a mokololo?

– Ne haragudjék nagyságod - mondta Mokoum, ökölbe szorítva a kezét. - Ez a mokololo annak az oryxnak a bőrében volt, amelyre nagyságod rápuskázott.

Sir Johnnak nem maradt ideje feleletet adni, mert ekkor Mokoum mintegy ötszáz lépésnyire megmozdulni látta a füvet, és a fegyvere azonnal eldördült.

A lövés után mindketten oda rohantak. A helyet üresen találták.

A letaposott fűről azonban látták, hogy élő állatnak kellett ott hevernie; de a mokololo eltűnt, és e végtelen síkságon nem is gondolhattak az üldözésére.

A vadászok nyugtalanul fordultak meg. Második találkozásuk volt ez a mokololóval, ami kétségtelen bizonyítéka volt annak, hogy a mokololók elhatározták Everest ezredes karavánjának üldözését. A fosztogató törzsnek ez a tagja nem kémkedett hasztalanul az európaiak körül, és mennél tovább haladtak a csillagászok északi irányban, annál inkább fenyegette őket a veszedelem, hogy e rablók megtámadják és kifosztják őket.

Sir John és Mokoum visszatértek a táborba, és a tiszteletreméltó Sir John így szólt William Emery úrhoz:

– Valóban, kedves William, nincs szerencsém! Az első oryx, amelyet elejtettem, kimúlt. Kimúlt, mielőtt még a golyóm találta volna!