Háromszázötvennégy óráig tartó éjszaka.

Abban a pillanatban, mikor ez a jelenség hirtelen végbement, elhaladt a löveg mintegy 50 kilométer távolságban a hold északi sarka mellett. Nehány másodpercz alatt beletemetkezett a világűr abszolút sötétségébe. Az átmenet oly hirtelen történt, minden árnyalat, minden fénycsökkenés, a fényhullámok minden meggyöngülése nélkül, mintha azt az égi testet egy hatalmas hívással valaki kioltotta volna.

– Eltűnt! elenyészett a hold! — kiáltott föl Ardan Mihály egészen megütödve.

Valóban sem visszfénye, sem árnyéka, hire-hamva sem volt az előbb még oly vakítófényű tányérnak. A teljes sötétség a csillagok fénye mellett még mélységesebbnek látszott. Ilyen vaksötétség uralkodik a hold-éjszakákon, melyek a hold minden pontján 854 és fél óráig tartanak. Ezt a hosszú éjszakát a holdnak tengelye és a föld körül való egyenletes sebessége okozza. A löveg a holdnak árnyékába sülyedve éppen olyan kevéssé érezte a nap sugarainak hatását, mint bármely pontja láthatatlan részének.

Belsejében is abszolút sötétség uralkodott. Nem látták többé egymást, el kellett tehát a sötétséget riasztaniok. Bármennyire kímélte is tehát Barbicane a gázt, melyből oly kevés volt készletben, mégis fogyasztaniok kellett ezt a drága jószágot, mivelhogy a nap tőlük akkor megtagadta a fényt.

– Vigye el az ördög azt a fénysugárzó csillagot! — kiáltott fel Ardan Mihály. — A helyett, hogy megajándékozna sugaraival, pazarokatja velünk a gázt.

– Nem a napot kell okolnunk e miatt, —jegyzé meg Nicholl.

– Nem ő a hibás, hanem a hold, mely úgy közénk tolakodott, mint egy ernyő.

– Nem, a nap! — ismétlé Mihály.

– Nem, a hold! — bizonygatá Nicholl.

Hiábavaló szóvita, ennek Barbicane végét vetette.

– Barátaim, sem a nap, sem a hold nem hibás, hanem a löveg, mely a szigorúan kijelölt pályáról oly ügyetlenül letért. Ha mégis igazságosak akarunk lenni, akkor azt a boldogtalan meteort kell okolnunk, a mely siralmasan kizökkentett a pályánkról.

– Jól van, — viszonzá Ardan Mihály, — mivelhogy ezzel a kérdéssel rendbejöttünk — reggelizzünk. Egy egész éjszakát szántunk a megfigyelésre, frissítsük föl erőnket.

Ennek az ajánlatnak nem akadt elvetője. Mihály nehány másodpercz alatt elkészítette a reggelit. De csak azért ettek, hogy éppen egyenek ; ittak, de nem dikczióztak, nem éljeneztek. A vakmerő utazókat ebben a sötétségben hiányozván a fénysugarak megoszlott hatása, bizonyos kellemetlen érzés töltötte el. A barátságtalan sötétség minden oldalról nyomasztólag hatott rájuk.

Eközben csevegtek az éjszakáról, melynek nem akart vége szakadni, a 854 óráig, tehát 14 napig tartóról, melyet a természet törvénye rótt a holdlakókra. Barbicane egyik-másik okát magyarázgatta barátai előtt ennek a sajátságos jelenségnek.

– Bizonyára sajátságos, — mondá, — mert a holdnak mindkét félgömbje tizennégy napig van napfény nélkül, úgy az, a melyben mi most lebegünk, az alatt a hosszú éjszaka alatt még a fényesen megvilágított nap látványában sem gyönyörködhetik. Szóval, ha az ember a földön a «hold» elnevezést

akarja használni, úgy a holdnak csak egyik tányéra értendő alatta. Ha a földön is így volna, ha pl. a holdat sohasem látnák Európában, hanem csak az Európával ellenlábas földrészen,

'.)\*

elképzelhetik, hogy csodálkozna az európai, ha Ausztráliába menne.

– Már csupán azért is elmennének Ausztráliába, hogy a holdat láthassák, — viszonzá Mihály.

– Nos tehát, — folytatá Barbicane, — éppen ily bámulatos dolog a hold-lakóra nézve, a ki a holdnak a földdel ellentétes részén lakik, — előrebocsátva azt, hogy e részt föld-lakó sohasem láthatja.

– És a kiket mi megláttunk volna, ha újholdkor vagyis tizennégy nappal később érkeztünk volna meg.

– Ez ellen megjegyzem még, — folytatá Barbicane, — hogy a látható félnek lakóját a természet a nem látható részen lakó testvére kárára föltétlenül kedvezőbb helyzetbe hozta. Az utóbbi — mint látjátok — 854 óráig tartó sötétségben él, megfosztva még a legcsekélyebb fénysugártól is. A másik pedig, hahogy a nap tizennégy napi ragyogás után alámerül, a láthatár ellenkező felén lát egy ragyogó égi testet. A föld az, mely tizenháromszor akkora, mint a hold, a mint tudjuk ; a föld, mely tizenháromszorta erősebb, bár a levegőréteg által szelídített fényt áraszt a holdra ; a föld, mely csakis akkor tűnik el, mikor a nap újra felragyog.

– Csinos frázis! — mondá Ardan Mihály, — kissé akadémikus ízű.

– Ebből az következik, — folytatá Barbicane, a nélkül, hogy belezavarodott volna, — hogy a holdnak látható fele igen alkalmatos lehet a tartózkodásra, mert állandóan fényben van : holdtöltekor a nap, holdujságkor a föld világítja meg.

– Ámde ebbeli előnyét lerontja az elviselhetetlen hőség, mely a fényt nyomon kíséri, — jegyzé meg Nicholl.

– Az elviselhetetlen állapot e tekintetben mindkét félre nézve megvagyon, mert a földről visszasugárzó fénynek melege nincsen. No de a láthatatlan résznek még többet kell a hőségtől szenvednie. Ezt én önnek mondom, Nicholl, mert Mihály valószínűleg nem fogja megérteni.

– Köszönöm szépen a hízelgő bókot! — monda Mihály.

– A dolog ugyanis így áll: ha a láthatatlan rész fényt és meleget a naptól kap, akkor holdujság van, vagyis a hold konjunkczióban áll a nap és föld között. E szerint, — oppoziczióbeli állásához viszonyítva, mikor holdtölte van, — a naphoz kétszer annyival áll közelebb, mint a mekkora a földtől való távolsága. Ez a távolság körülbelül két századrésze a nap és föld között levőnek, még pedig kerekszámban: 200,000. lieu. Következésképpen a holdnak nem látható fele, hahogy a nap világítja meg, 200,000 lieuvel közelebb áll a naphoz.

– Egészen helyes! — viszonzá Nicholl.

– No de . . . — folytatá Barbicane.

– Egy pillanatra várj, — szakítá félbe Mihály komoly barátját.

– Mit akarsz?

– Folytatni szeretném a magyarázatot.

– Miért?

– Be akarnám bizonyítani, hogy megértettelek.

– Nem bánom, — jegyzé meg mosolyogva Barbicane.

– No de, — mondá Mihály Barbicane hangját és kézmozdulatait utánozva, — no de, ha a nap a holdnak látható felét világítja meg, akkor holdtölte van, vagyis a hold oppoziczióban áll a naphoz és földhöz. A ragyogó égitest távolsága kerekszámban 200,000 lieunél több, s így a melegnek, melyet a hold a naptól kölcsönöz, valamivel csekélyebbnek kell lennie.

– Úgy van! — kiáltott föl Barbicane. — Tudod, Mihály, művésznek mégis csak igen okos vagy.

– Igaz, — jegyzé meg egykedvűen Mihály, — mi a «Boulevard des Italiens»-en mind ilyenek vagyunk.

Barbicane erősen megszorította kezét szeretetreméltó barátjának és folytatá azoknak az előnyöknek a felsorolását, melyekben a hold látható felének lakói részesülnek.

Egyebek közt azt is elmondta, hogy a napfogyatkozások megfigyelése is csak ezeknek a lakóknak sikerülhet, mert a holdnak akkor oppoziczióban kell állania. Ezek a napfogyatkozások, melyek akkor keletkeznek, ha a föld a hold és a nap közé jut, csak két óráig tarthatnak, míg az alatt a sugártörés arányában az egész földteke csak úgy tűnik föl a nap előtt, mint egy fekete pont.

– Mégis, — mondá Nicholl, — az egyik félgömbnek, a nem láthatónak, a természet kedvezőtlen volta miatt igen rossz dolga van.

– Úgy van, — viszonzá Barbicane, — de még sem az egész félgömbnek. Tényleg a holdból valamivel többet látunk a felénél, a hold imbolygó mozgása, középpontja körül való bizonyos ingadozása miatt. Ingához hasonlít, melynek súlypontja a földteke irányában hátul van elhelyezve, ámde lengése szabályszerű, Mi az oka ezeknek a lengéseknek? Az az oka, hogy tengelye körül való forgása egyforma, mindig egy és ugyanaz ; a föld körül tett elliptikus pályáján nincsen így. Ha a hold a földközelben van, a saját pályáján való mozgás sebesség dolgában túlsúlyra emelkedik, s így nyugati karéjából is láttat valamit, ha azonban földtávolban van, akkor túlsúlyra emelkedik a saját tengelye körül való mozgásnak sebessége, keleti szélének egy része is meglátszik. Mintegy nyolcz foknyi szelvény látszik tehát majd a nyugati, majd a keleti félből. A jelenség tehát az, hogy ezer részből 596 rész látszik.

– Mindegy, — viszonzá Ardan Mihály, — ha mi egyszer holdlakók leszünk, akkor a látható oldalon leszünk. A mi engem illet, én a fénynek vagyok barátja.

– Annyiban talán nem, — jegyzé meg Nicholl, — mert a sűrű légkör a másik oldalon van, a mint némely csillagász állítja.

– Ez a kérdés még megfontolásra szorul, — viszonzá egyszerűen Mihály.

Eközben elköltötték a reggelit s újra hozzáfogtak a megfigyelésekhez. Megpróbálták, hogy a sötét oldalablakokon keresztül lássanak valamit, a fényt kioltották a lövegben. Ám egy árva szikrafény sem tűnt föl a sötétségben.

Valami megmagyarázhatlan tény motoszkált Barbicanenak a fejében. Miért nem hullott bele a löveg a holdba, holott oly közel haladt el a hold mellett — körülbelül 50 kilométernyire? Ha igen nagy lett volna a sebessége, megfejthetnék, hogy miért nem esett le. Ámde a viszonylag csekély sebesség mellett nem igen magyarázható meg, hogy miért nem jutott túlsúlyra a holdnak vonzó ereje. Vájjon nem jutott-e érvényre valami idegen hatás? Vájjon tartja-e valami égi test az setherben lebegésben ? Most már tisztán láthatnák, hogy a holdnak egyik pontjára sem érhetnek el. Hova mennek tehát? Közelebb jut a holdhoz vagy eltávolodik tőle? Keresztül hatol-e a végtelen űrön ebben a vak sötétségben? Hogy is tudhatná ezt az ember, hogy is tudná ebben a sötétségben kiszámítani? Ezek a kérdések mind nyugtalanították Barbicanet, de nem tudott magyarázatot adni.

Igaz ugyan, hogy a láthatatlan égitest ott volt a közelükben, talán néhány mérföld távolságban, de sem ő, sem társai nem vehették észre. Hahogy felületén valami zaj hallatszanék, nem hallhatták meg : nem volt levegő, hanghordozó közeg, mely közvetítette volna.

Meg kell adnunk, hogy még békességesebb megfigyelők is nyugtalankodhattak e miatt. Éppen a láthatatlan félgömb vala szemök előtt. Az a fél, a mely tizennégy nappal előbb vagy utóbb ragyogóan meg vala, vagy volna világítva : akkor teljes sötétségbe volt merülve. Vájjon hol lesz tizennégy nap múlva a löveg? Esetleges vonzóerők hova fogják ragadni? Ugyan ki mondhatná meg?

Általában a hold-ismertetők megfigyelései szerint, azt tételezik föl, hogy a holdnak ismeretlen fele természeti alkotására nézve egészen olyan, mint a látható fele. Csakugyan a Barbicane által említett ingadozás következtében körülbelül a heted részét lehet látni. És azokon a szelvényeken, melyek láthatók, a holdtérképeken szemlélhető síkságokhoz, hegyekhez, circusokhoz és kráterekhez hasonlókat találhatni. Ebből ugyanolyan kopár, holt világra lehet következtetni. És mégis vájjon nem húzódott-e ide vissza a légkör? Vájjon a levegő és víz nem adott-e ezeknek a vidékeknek új életet? Vájjon van-e ott tenyészet? Vájjon nem laknak-e ezeken a tájakon, tengereken élő lények? Vájjon az ember a lakhatóságnak ilyen föltételei mellett megélhet-e ott? Mily érdekes lett volna ha ezekre a kérdésekre megtalálhatják vala a feleletet. Mennyi kérdés megoldására nyújtott volna alkalmat ennek a félgömbnek a látása! Minő elragadtatás fogta volna el őket, ha ezeket az ember nem látta vidékeket megpillanthatják.

Megérthetjük tehát az elkedvetlenedést, mely az utasokat abban a sötét éjszakában elfogta. Nem vizsgálhatták a hold tányérját, csak a csillagképek szemléletére szorítkoztak, s el kell ismernünk, hogy soha, még csillagász — sem Faye, sem Chacornae, sem Secchi, nem voltak oly kedvező helyzetben.

Valóban páratlan vala a tiszta aetherben a csillagok ragyogása ; pompás a tüze azoknak a mennyboltozaton villogó gyémántoknak. Beláthatták az égboltozatot a dél keresztjétől az északi csillagig, addig a két csillagig, melyek a napéj-egyenlőségnek előhaladása következtében ezerkétszáz esztendeig képezik a sarkcsillagokat : amaz délen Canopusnál, emez északon a Wegánál. A képzelet elveszett a végtelen űrben, hová a löveg, mintegy emberkéz alkotta új csillag haladt a maga pályáján. A csillagok fénye szelíd vala, még pedig természetes okból; nem pisladoztak, mert légkör nem vala, a mi a pisladozást okozza, nem egyenlő sűrűségű rétegeivel és különböző nedvességével. Szelíd tekintetű szemekhez valának hasonlók, melyek a mélységes éjszakába, az örök némaságú űrbe alá tekintettek.

Sokáig nézték az utasok néma hallgatásba merülve a csillagokkal behintett égboltozatot, melyen a holdnak sötét árnya olyan volt, mint egy irtóztató nagy fekete lyuk. Ámde végül kínos érzés zavarta meg őket észleleteikben. Kegyetlen hideg támadt a lövegben, az ablakokat nemsokára vastag jég-réteg borította. Tényleg úgy állott a dolog, hogy a nap nem bocsátván a lövegre egyenesen sugarait, a löveg falaiba szorult meleg is lassankint elveszett. Ez a hő kisugárzott s az űrben nemsokára szétoszlott, a hőmérsék pedig erősen alászállott. A löveg belsejében levő nedvesség érintkezvén az ablakokkal, jéggé merevedett s így minden megfigyelésnek vegét vetette.

Nicholl megnézte a thermometert és látta, hogy 17° Celsiust mutatott a fagypont alatt. így aztán Barbicane kénytelen vala minden takarékossága daczára is a gázhoz folyamodni, hogy mint előbb fényt, úgy most meleget árasszon szét a lövegben, mert a lövegben levő hideget már nem állhatták ki.

– Nem panaszkodhatunk, — jegyzé meg Árdán Mihály, — hogy utazásunk egyhangú volt. Minő változatosság, legalább a hőmérsékben! Az imént vakító fény vett körül és akkora hőség kínozott, mint Pampas lakóit ; most vaksötétség vesz körül és olyan északi hideg, mint a sarkvidéken lakó eszkimókat! Csakugyan nincs okunk a panaszra, a természet megteszi a magáét, hogy méltóképpen megtiszteljen minket.

– No de minő a hőmérsék künn? — kérdé Nicholl.

– Éppen olyan, mint a bolygók hazájában, — feleié Barbicane.

– Akkor hát módunkban állana, hogy megvizsgáljuk, a mit nem tehettünk meg akkor, midőn körülözönlöttek a nap sugarai.

– Itt az idő most, vagy soha, — viszonzá Barbicane, — mert kedvező helyzetben vagyunk, hogy az ür hőmérsékét megvizsgáljuk, hadd lássuk, vájjon Fourier meg Pouillett számításai pontosak-e?

– Mindenesetre hideg van, — jegyzé meg Ardan Mihály. — Látjátok, hogy megfagytak az ablakok. Ha ez a hideg fokozódik, akkor lélekzetünk hópelyhekké változva hull le körülöttünk.

– Készítsünk elő egy thermometert! — ajánlá Barbicane.

Elképzelhetjük, hogy holmi közönséges thermometernek ilyen körülmények között nem vehették volna hasznát. A higany megfagyott volna az üvegcsőben, a mely a fagypont alatt 42°-nál már nem marad cseppfolyós állapotban. Ámde Barbicanenak volt egy Walferdin-féle thermometere, a mely a legalacsonyabb fokú hőmérsék megmérésére is alkalmas.

Mielőtt a kísérlethez fogtak volna, összehasonlították a műszert egy közönséges thermometerrel és Barbicane előkészítette a használatra.

– Hogyan kezdünk hozzá? — kérdé Nicholl.

– Semmi sincs könnyebb ennél, — jegyzé meg Ardan Mihály, a kit semmi sem hozott zavarba. — Hirtelen felnyitjuk

az ablakot, kidobjuk a hőmérőt, a mely — mint áz eddigi példák bizonyítják — követni fogja a 1 öveget, negyedóra múlva ismét behúzzuk . . .

– Kézzel? — kérdé Barbicane.

– Azzal bizony, — monda Mihály.

– Ezt ugyan, barátom, meg ne próbáld, — jegyzé meg Barbicane, — mert kezed, mikor visszahúzod, csak egy csonka holmi lesz, úgy összefagyna és eléktelenednék a hidegtől.

– Valóban!

– Olyanformát éreznél, mintha izzó vason égetnéd el, mert az egészen mindegy, ha a hő valamely testből oly nagy mértékben kiárad vagy oda behatol. Egyébiránt még arról sem vagyok biztos, vájjon a lövégből kidobott tárgyak követnek-e még minket, vagy nem.

– Miért? — kérdé Nicholl.

– Mert ha légkörön, ha még oly kevéssé sűrűn, hatolunk is át, azok a tárgyak elmaradnak a lövégtől. A sötétség nem engedi, hogy megfigyeljük, vájjon követnek-e? E szerint tehát ne veszélyeztessük thermometerünket, inkább kössük meg, akkor könnyebben visszahúzhatjuk.

Megfogadták Barbicane tanácsát. Nicholl a fonal végére kötött thermometert a villámgyorsan kinyitott ablakon kidobta, hogy éppen olyan gyorsan visszahúzhassa. Az ablak csak egy másodperczig volt nyitva, mindazonáltal e rövid idő alatt is igen erős hideg hatolt a lövegbe.

– Ördög és pokol! — kiáltott fel Ardan Mihály, — olyan hideg van, hogy az ember jegesmedvévé fagy.

Barbicane egy félóráig tartotta künn a thermometert, ez az idő bőségesen elég volt arra, hogy a künn levő hőmérsék fokára szálljon alá az. Azután a thermometert sietősen behúzták.

Barbicane kiszámította a borszesz mennyiségét, mely a thermometer aljába illesztett üvegecskébe alácsepegett és mondá :

– Száznegyven Celsius fok a fagypont alatt.

– Pouilletnek van igaza, nem Fouriernek. Ilyen alacsony fokú az ür hőmérséke a csillag-világban. Ilyen lehet a holdon is, midőn a nap tizennégy napi ragyogás után megvonja tőle melegét.