Orografiai részletek.

A löveg által vett irány, a mint már említettük, a holdnak északi félgömbje felé tartott. Az utasok messze elhagyták a középpontot, a melyet érinteniük kellett volna, ha irányukból el nem térnek.

Éjfél után is eltelt már egy félóra. Barbicane akkor a távolságot 14,000 kilométerre becsülte, valamivel több, mint a hold sugaráé ; ennek a távolságnak ahhoz mérten, a mint az északi sarkhoz közeledtek, csökkennie kellett. A löveg akkor nem volt az egyenlítő fölött, hanem a 10° szélességen keresztben, s ezen a szélességen túl, mely a térképen a sarkpontig gondosan van fölmérve, Barbicane és társai a holdat a legelőnyösebb föltételek mellett figyelhették meg.

Ugyanis a távcső ezt az 1400 kilométer távolságot 14 kilométerre, tehát negyedfél lieura szállította alá. A sziklahegyi teleskop a holdat még közelebbről tüntette föl, de optikai erejét a föld légköre tetemesen meggyöngítette. Azért Barbicane is távcsövén át sok részletet vett észre, melyeket a földön megfigyelni nem lehetett.

– Barátaim, — mondá az elnök komoly hangon, — nem tudom, hova megyünk, azt sem tudom, hogy meglátjuk-e valaha a földtekét. Mindazonáltal tegyünk úgy, mintha tudnék, hogy munkálatainknak a magunkfajtái egykor hasznát vehetik. Legyen elménk ment minden elfogultságtól. Csillagászok vagyunk. Lövegűnk nem egyéb, mint a Cambridge! csillagvizsgálónak egyik szobája, mely a világűrben mozog. Nos hát, észleljünk!

Haladéktalanul, a legszigorúbb pontossággal munkához láttak és a holdnak különféle arczulatát, a lövegnek a holddal szemben elfoglalt változó állásából, híven fölvették. Abban az időben, mikor a löveg 10° északi szélesség alá jutott, úgy tűnt fel, mintha pontosan haladna a keleti hosszúságnak 20° irányában.

E helyütt egy fontos megjegyzésünk van a térképre nézve, melyet használtak. A hold-térképeknél, hol a távcsövektől a tárgyra vetett kép megfordított : dél fönn van, észak alant, természetesnek kellene tartanunk azt, hogy kelet balra, nyugat jobbra essék. Ámde nem így áll a dolog. Ha a térkép megfordítva állana előttünk, s úgy tüntetné föl a holdat, a mint van, akkor kelet balra, nyugat jobbra volna, éppen ellenkezőleg, mint a térképeken található. Ennek az eltérő jelenségnek oka a következő. A ki a holdat az északi félgömbről, ha úgy tetszik

Európából figyeli meg, azt átellenben délen látja, északnak pedig hátat fordít, éppen ellenkezőleg, mint a térképeken. Minthogy pedig északnak hátat fordított : kelet balra, nyugat jobbra esik tőle. A déli félgömbön tett megfigyelés, pl. Patagóniában, a holdnak nyugati részét éppen balra, a keletit jobbra látná, minthogy dél háta mögött van.

Ez az oka a két sarkpont látszólagos megfordulásának ; ezt tudnunk kell, hogy Barbicane elnököt megfigyeléseiben kísérhessük.

Beer és Mädler «Марра selenographica»-jával könnyen eligazodhattak az utazók a holdnak azon a felén, melyet távcsöveiken át láthattak.

– Mit látunk ebben a pillanatban? — kérdé Mihály.

– A «Felhő tengerinek északi részét, — viszonzá Barbicane. — Még nem vagyunk annyira közel hozzá, hogy alkatát kivehetnők. Vájjon ezek a lapályok száraz homokkal vannak borítva, mint azt az első csillagászok állították? Vájjon beláthatatlan erdőségek-e, miknek Waren de la Bue tartotta, a mi föltételezné, hogy a holdon nagyon alacsony és nagyon ritka levegőréteg van? No ezt majd megtudjuk később. Mielőtt biztos tudomásunk nincs róla, ne állítsunk semmit.

A térképeken az a Felhő-tenger nagyon bizonytalanul van meghatárolva. Azt hiszik, hogy ezt a rengeteg síkságot lávabuczkák borítják, melyek a jobbról határos Ptolomäus, Purbach, Arzachel nevű tűzhányókból tört elő. Ámde a löveg szemmel láthatólag közeledett, s nemsokára láthatták a hegyek csúcsait, melyek a tengernek északi határait alkotják. Ezek előtt kiemelkedett egy teljes szépségében ragyogó hegy, úgy tetszék, mintha ennek az orma napsugarakat árasztana szét, a miképpen a kráterből ömlik az izzó tűzsugár.

– Mi ez? kérdé Mihály.

– Kopernikus! — viszonzá Barbicane.

– Nézzük Kopernikust!

Ez a hegy alul 9° északi szélesség, 20° keleti hosszúság alatt fekszik, 3438 méter magas. A földről tehát jól látható, a csillagászok pontosan tanulmányozhatják, különösen az utolsó negyed és újhold között levő fázisban, minthogy árnyéka akkor keletről nyugatra esik s módot nyújt arra, hogy megmérhessék.

Ez a Kopernikus a déli félgömbön fekvő Tycho után a legjelentékenyebb sugárzó szisztémáját alkotja a hold tányérának. Egymagára áll, mint valami óriási Pharos, a Felhő-tengernek azon a részén, hol a «Viharok tengeréivel határos, s ragyogó fényszórásával egyszerre két oczeánt világít meg. Ezek a hosszú fénysávok páratlan látványul szolgálnak s holdtöltekor vakító fényökkel északra a hegylánczokig hatolnak, hogy az «Esők tengeréiben lassan kialudjanak. ÉjféM egy órakor, — földi számítás szerint, — uralkodott a löveg, mint egy a világűrbe sodrott léghajó ezen a pompás hegységen.

Barbicane igen pontosan fölismerte fő sajátosságait. Kopernikus az elsőrangú hegygyűrűkhöz tartozik a nagy kör osztályában. A Kepplerhez és Aristarchoshoz hasonlóan, melyek a

«Viharok tengerét» uralják, néha úgy tűnik föl, mint egy pont, mely a hamvasszürke fényen keresztül csillog, s így működésben levő vulkánnak tartották. Pedig kiégett vulkán, miként valamennyi a hold síkjának ezen az oldalán. Hullámgyűrűinek mintegy huszonkét lieu lehet az átmérője. A távcső segítségével különféle rétegek nyomait lehetett rajta látni, a melyek egymásra következő kitörésekből származhattak, a környék mintha vulkanikus romokkal volna tele, ezek egyike-másika magukban a kráterekben látszott.

- A hold felületén többféle hegygyűrű van, — mondá Barbicane, — s így könnyen felismerhető, hogy a Kopernikus a sugárzókhoz tartozik. Ha közelebb volnánk, megláthatnék a sok kúpalakú csúcsot rajta, melyek hajdan kisebb fajta tűzhányó hegyek voltak. Különös sajátsága a tűzhányóknak a hold felületén általában az, hogy belső alja a circusnak jóval alantabb van, mint a külső sík, éppen ellenkezőleg van a föld tűzhányóinak képződésénél. Ebből az következik, hogy a circusok bensőjének ezt az általános görbülését kisebb átmérőjű golyó alkotja, mint a minő a holdé.

- Mire való ez a sajátos jelenség? — kérdó Nicholl.

- Nem tudjuk! — feleié Barbicane.

Vérár: Utazás a holá körül. N

- Minő ragyogó sugarak! — kiáltott fel ismételten Mihály.

- Ennél szebb látványt nem is képzelhetnék el.

- Hát még akkor mit mondasz, ha a véletlen minket a hold déli feléhez visz közelebb? — jegyzé meg Barbicane.

- Ejnye, hát azt mondanám, hogy az még szebb! — mondá Ardan Mihály.

Ebben a pillanatban a lövegből a gyűrűt függőlegesen lehetett látni. A Kopernikus körbástyái csaknem teljes köralakban futottak körül, erősen meredek sánczfalait tisztán ki lehetett venni. A hegy körül terjedt el egy vad külsejű, szürke síkság, melynek kiemelkedései sárgás színűek valának. A gyűrű belsejében egy pillanatra két-három tűzhányó kúp villant elő, mint holmi ékszertartó szekrényben rengeteg nagyságú drágakövek. Észak felé a bástya mélyedésbe ment át, a hol valószínűleg a kráter belsejébe lehetett jutni.

A szomszédos síkságokra vetvén egy pillantást, Barbicane sok, jelentéktelen hegyet vett észre, többek között egy kisebbfajta gyűrűhegyet, melynek Gay-Lussac a neve. Dél felé a síkság nagyon laposnak látszott, nem lehetett semmiféle talaj-emelkedést látni ; ámde észak felé, egészen addig a pontig, a hol a «Viharok tengeréivel határos, hasonlított holmi víz fölszínéhez, melyet vihar korbácsolt föl, csúcsos avagy kerek kiemelkedései a hullámok egész sorát juttatták az ember eszébe, mintha azok hirtelen megkövesültek volna. Ezek felett haladtak keresztül minden irányban a fénysávok, melyek a Kopernikus ormában egyesültek. Egyik-másik sávnak a szélessége harmincz kilométer is lehetett, hosszúságukat megmérni nem tudták.

Az utasok szóvátették a sajátságos sugarak származását, de éppen olyan kevés bizonyosat mondhattak róla, mint a földön élő megfigyelők.

- De hát miért ne lehetnének ezek a sugarak egészen egyszerűen hegyek támasztófalai, melyek a nap sugarait élénkebben tükrözik vissza? — kérdé Nicholl.

- Nem, — viszonzá Barbicane, — mert ha azok volnának, bizonyos föltételek mellett e hegycsúcsok árnyékot vetnének, már pedig nem vetnek.

Tényleg ezek a sugarak csak akkor fordulnak elő, ha a nap a holddal oppoziczióba kerül, s eltűnnek, mihelyt a nap sugarai ferdén hullanak a holdra.

- De hát miféléket is gondoltak ki e fénysugarak megmagyarázására? — kérdé Ardan Mihály, mert én nem tudom elképzelni, hogy a tudósok valaha a magyarázatoktól tartózkodtak volna.

- Úgy van, — viszonzá Barbicane, — Herschel ugyan kieszelt egy magyarázatot, de nem mert vele előállani.

- Mindegy. Mi az ő véleménye ?

- Ő azt gondolta, hogy ezek a sugarak kihűlt lávafolyamok, melyek, — hahogy a nap sugarai függőlegesen hullanak rájok, a fényt visszaverik. Ez ugyan lehetséges, de egyáltalában nem bizonyos. Egyébiránt, ha közelebb megyünk Tychohoz, jobb álláspontunk lesz arra nézve, hogy a sugárzásnak okát adjuk.

- Tudjátok-e, barátaim, hogy mostani álláspontunkból tekintve, mihez hasonlíthatnók ezt a síkságot? — kérdé Mihály.

- Nem, — viszonzá Nicholl.

- Nos, mindezekkel a lávatörmelékekkel, melyek olyan hosszúak, mint az orsók, hasonlít egy óriási játékasztalhoz, melyen a pálczikák szanaszét vannak szórva. Az embernek csak egy csákányra volna szüksége, hogy egymásután kifeszítse őket.

- Ugyan vedd már egyszer komolyan a dolgot! — monda Barbicane.

- Hogy komoly lehessek, — jegyzé meg Mihály nyugodtan,

- ám vegyünk a pálczikák helyett csontokat. Akkor a síkság egy rémítő csonttal rakott mező volna, hol ezer meg ezer halottnak földi maradványait láthatunk. Nem tartanád-e te ezt a hatásos magyarázatot előnyösebbnek?

- Egyik éppen úgy nem válik be, mint a másik, — felelt Barbicane.

- Az ördögbe! Rettenetes egy ember vagy! — jegyzé meg Mihály.

- Érdemes barátom, — folytatá Barbicane nyugodtan, — nagyon mellékes dolog az, hogy mivel lehetne ezt összehasonlítani, ha az ember azt nem tudja : mi légyen valójában.

- Helyesen feleltél, — kiáltott fel Mihály. Azt tanultam meg ebből, hogy tudósokkal ne tanácskozzam.

Eközben a löveg csaknem egyenletes gyorsasággal mind tovább haladt a hold tányérjával párhuzamosan. Az utasok, — mint könnyen elgondolhatjuk, — egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy lefeküdjenek. Minden pillanatban változott szemök előtt a látvány. Reggeli félkettőkor egy másik hegységnek a csúcsát pillantották meg. Barbicane a hold térképe után reáismert Eratosthenesre.

Gyűrűhegy vala, 4500 méter magasságú, egyike a holdon található számos circusoknak. Ez alkalommal elbeszélte barátainak Barbicane Keppler csodálatos véleményét e circusok keletkezéséről. A híres mathematikusnak véleménye szerint ezeket a kráterszerű mélyedéseket emberi kezek ásták.

- Mi czélból? — kérdé Nicholl.

- Nagyon természetes okból, — viszonzá Barbicane. — A holdlakók menedéket és védelmet akartak ezekben keresni a nap sugarai ellen, melyeket nekik két héten át folytonosan el kell szenvedniük.

- Csak nem tökhlkók a holdlakók? — mondá Mihály.

- Sajátságos ötlet! — jegyzé meg. Nicholl. — Ámde valószínű, hogy Keppler nem ismerte e circusok valódi méreteit, mert hiszen a holdlakók ily óriási munkát nem végezhettek volna el.

- Miért nem, ha a holdon a nehézség hatszorta csekélyebb, mint a földön? —■ kérdé Mihály.

- De hiszen a holdlakók hatszorta kisebbek, — viszonzá Nicholl.

- És ha egyáltalán nincs is lakója a holdnak, — teve hozzá Barbicane. Ezzel bezáródott a vita.

Nemsokára eltűnt Eratosthenes a horizont alatt, a nélkül, hogy a löveg elég közel juthatott volna arra nézve, hogy pontosabban megfigyelhessék.

Ez a hegy választotta el az Apennineket a Kárpátoktól.

A hold hegyrajzában nehány hegylánczot kell megkülönböztetnünk, melyek különösen az északi félgömbhöz tartoznak. Nehány azonban a délin van.

Alább következnek a hegylánczok sorrendben, délről észak felé, legmagasabb csúcsaik szerint szélességüknek és magasságaiknak az adataival:

Dörfel 84 °— 1). tiz. 7608 méter

Apenninek

xh

J

L—

« « 5501 «

Taurus 21°—28 ° « « 2746 «

Fekete erdő 17°—29° D. tiz. 1170 «

Kaukázus

СО

Cl

j

« « 5567 «

Alpok 42°—49° « « 3617 «

Ezek közül az Apennin-hegylánczolat a legjelentékenyebb, 150 lieunyire nyúlik el, tekintélyes hosszúság ez, habár a föld nagy hegylánczainak mögötte marad. Az Apenninek az «Esők tengeréinek északi partja hosszában terjednek el és folytatásukat északról a\Kárpátok képezik, melyek körülbelül 100 mérföld hosszúságúak.

Az utasok elhaladtukban az Apenninek csak ama részének láthatták legmagasabb csúcsait, melyek 10° nyugati szélességtől 16° keleti szélességig húzódnak ; no de a Kárpátok hegylánczát egész hosszúságában látták 18—30° keleti hosszúságban, felvehették méretekben a távolságát.

Nagyon helyénvalónak találtak egy véleményt. Mikor ezt a Kárpátok hegylánczát megnézték, a mint helylyel-közzel köralakú formát ölt és egy-egy meredek belőle kiemelkedik: azt következtették ebből, hogy hajdanában jelentékeny circust képezett. Ezeket a hegygyűrűket az a rengeteg kiömlés, mely az «Esők tengerét» alkotta, törhette át. Azok a Kárpátok akkor, külsejök után ítélve, olyanok voltak, mint a Purbachcircus, Arzachel és Ptolomäus lettek volna, ha valamely kiáradás partjaikat a baloldalon ledöntötte volna és összefüggő hegylánczczá változtatta volna. Magasságuk középszerű 3200 méter, melyek némely ponton a Pyrenäekhez hasonlíthatók. Déli részök meredeken nyúlik bele a mérhetetlen nagy «Esők tengeré»-be.

Hajnali két órakor Barbicane a 20° szélességnél tartott, nem messze az 1559 méter magas Pythias nevű hegytől. A löveg már csak 1200 kilométernyire volt a holdtól, a távcsövön át három lieunyire lehetett látni.

A Maré imbrium az utasok szeme előtt feküdt, mint egy mérhetetlen nagy mélyedés, melynek egyes részleteit nem igen lehetett fölismerni. Balról nem is messze emelkedett a Lamberthegy, melynek magasságát 1813 méterre becsülik, és távolabb a «Viharok tengeré»-nek határán 23 északi szélesség és 29° keleti hosszúság alatt felcsillant a fényt sugárzó Euler hegye. Erről az 1815 méter magas hegyről Schröter csillagász igen érdekes munkát írt. Ez a tudós a hold hegységeinek kutatása közben azt a kérdést vetette föl, hogy vájjon a kráter köbtartalma a körbástyázattal, mely azt alkotja, szemmel-láthatólag egyenlő-e? Ez a viszony csak általánosságban állhat fönn, Schröter ebből azt következtette, hogy a vulkanikus anyagnak egyetlen kitörése elegendő volt arra, hogy ezeket a bástyákat alkossa, mert ismételten előforduló kitörések ezt a viszonyt megváltoztatták. Csak az Euler hegye tért el ettől az általános szabálytól, azt kellett tehát föltételezni, hogy több egymás után következő kitörés hozta létre, mert üregének tartalma kétszer akkora volt, mint a bástyája.

Mindezekre a vélekedésekre a földi megfigyelők ráadhatták a fejőket, habár műszereik nem valának megfelelőek.

Barbicane nem akart azzal megelégedni, s minthogy látta, hogy a löveg rendszeresen közelít a hold tányérához, nem tett le arról a reményről, hogy ha el nem is érheti, ám a csökkenő távolság folytán legalább belepillanthat a hold alakulásának titkaiba.