A hold megfigyelői.

Barbicane bizonyára eltalálta az elhajlásnak egyedül elképzelhető okát. Ha még oly csekély volt is az ok, mégis elegendő vala, hogy a löveg pályájára hatással legyen. Végzet volt. A merész vállalat egy egészen esetleges véletlenen hajótörést szenvedett s hahogy rendkívüli jelenségek nem lépnek fel, lehetetlenség volt a holdat elérni. Vájjon elég közel jutnak-e hozzá, hogy néhány eddig meg nem fejthető kérdését a fizikának és geológiának megoldhassák? Mindenekelőtt ez a kérdés foglalkoztatta most a merész utazókat. A vak sorsra, melyet a jövő rejtegetett számukra, nem is akartak gondolni. No de mi lesz velők e végtelen elhagyadottságban, ha majd elhagyja őket az életkedv? Néhány nap még s őket ebben az örökké bolygó lövegben utoléri az elkerülhetetlen halál. Ámde az a néhány nap e rettenthetetlen emberekre nézve felért évszázadokkal. Minden pillanatukat arra szentelték, hogy a holdat vizsgálják, melynek elérhetésére már nem volt reményök. A holdtól való távolságuk akkor mintegy 200 lieu lehetett. Ily körülmények között a hold részleteinek láthatása tekintetében távolabb voltak a holdtól, mint a földön lakók, a kik teleskopokkal vannak felfegyverkezve.

Tudjuk, hogy a Ross János által Parson-Townban felállított teleskop, melynek nagyító ereje 6500-szoros, a holdat tizenhat lieu távolságban tünteti fel, továbbá a longs-peaki, a mely 48,000-szeresen nagyít, két mérföldnyi távolságban láttatja a holdat s elegendő tiszta képét nyújtja a holdon levő tíz méter átmérőjű tárgyaknak.

E távolságból a holdnak topográfiái részleteit távcső nélkül nem lehetett meghatározni. Szabad szemmel látni lehetett ugyan a megmérhetetlen mélyedéseknek bizonytalan körvonalait, melyet a szónak nem szószerint vett értelmében «tengerekének neveztek el, de alkatát és lényegét fölismerni nem lehetett. A hegyek fölmeredését a nap ragyogó fénye miatt nem láthatták. A tekintet önkénytelenül is elfordult tőlük, mert olyanok voltak, mint egy tömeg olvadt ezüst.

E köbben a golyónak hosszúkás alakja már fölismerhető vala. Úgy tűnt föl, mint egy óriási tojás, mely hegyével a föld felé van fordítva. Valóban képződésének első napjaiban, midőn folyékony vagy terjeszkedő volt, teljes gömbalakú lehetett, de mihelyt a föld vonzó-hatáskörébe jutott, a nehézkedés következtében hosszúkássá vált. Mivelhogy bolygóvá lett, formájának gömbölyűsége szenvedett csorbát a nehézkedés miatt, súlyának középpontja áthelyeződött alakjának középpontjába és ebből a sajátságból egynémely tudós azt következtette, hogy a levegő és víz a holdnak éppen átellenükben levő részére vonult vissza, a melyet mi a földről sohasem látunk.

Az eredeti formáknak ez az elváltozása csak néhány pillanat óta vala észrevehető'. A lövegnek a holdtól való távolsága rohamosan csökkent, minthogy mostani gyorsasága jelentékenyen csekélyebb volt, mint kezdő-sebessége, mindazonáltal még mindig kilenczszer-tízszer akkora volt, mint gyorsvonatainké. A löveg ferde iránya, ferde helyzetéhez mérten némi reményt keltett Ardan Mihályban, hogy a hold felületéhez jutnak valahol. Nem is tudta elképzelni, hogy nem fognak odajutni. Újból meg újból ismételte ezt. Ámde Barbicane, a ki helyesebben tudott ítélni, irgalmatlan logikával szünetlenül ezt viszonzá:

– Nem, Mihály, nem. Mi a holdra csak eshetünk, már pedig ráesni nem fogunk. A centripetal erő a hold vonzó-körében tart, de a centrifugai ellenállhatatlanul eltávolít tőle.

Az a hangnyomaték, melylyel ezt mondá, megfosztotta Ardan Mihályt utolsó reményétől is.

A löveg közeledett a holdnak északi feléhez, mely a holdtérképen alul van, mert ezek nagyobbrészt a távcsövek által vetített kép után szoktak készülni, a mely tudvalevőleg megfordított kép. így volt ez a Madler-féle hold-térképnél is, melyet Barbicane segítségül hívott. Ezen nagy kiterjedésű síkságok valának láthatók, itt-ott egyes hegyek.

Éjfélkor telehold volt. Éppen ebben az időben kellett volna megérkezniük, hahogy irányukból ki nem zökkenti a szerencsétlen meteor. A hold a Cambridge! Observatorium által meghatározott feltételek szerint ért a zenithre. Mathematikailag véve a föld közelben és a 28. párhuzamos fok zenithjén állott. A rengeteg Columbiád fenekéről a szemlélő úgy látta volna, mintha a hold az ágyú csövének nyílásába lenne beillesztve. Ha ennek a tengelyét középen metszve haladt volna egy egyenes vonal, a holdnak éppen czentrumába talált volna.

Mondanom sem kell, hogy az utasok a deczember 5-dikéről 6-dikára menő egész éjszakát álmatlanul virrasztották át. Avagy lehúnyhatták-e a szemeiket, oly közel lévén az új világhoz? Minden érzelmük ebben az egy gondolatban összpontosult : lássunk. Ok a föld képviselői voltak, az emberi nemé, a múlté

és jelené, mindezek velük együtt nézték a hold tájékait és mélyedtek bele titkaikba. Izgatott kedélyhangulatban támolyogtak egyik ablaktól a másikhoz.

Barbicane által feljegyzett megfigyeléseik, biztos adatokat tartalmaztak. Távcsöveken keresztül tevék megfigyeléseiket, a hold-térképekkel pedig ellenőrizték.

A holdnak első megfigyelője Galilei volt. Az ő távcsöve még tökéletlen lévén, csak harminczszorosan nagyított. Mindazonáltal észrevette, hogy a holdban látható páva-szemekhez hasonlító foltok nem egyebek, mint hegyek, néhány ilyen hegyet megmért s ezeket túlzó mértéket alkalmazva, a hold átmérőjének ötödrészével egyenlőknek tartotta: vagyis 8800 méter. Galilei nem készített térképet megfigyeléseiről.

Néhány évvel később Helvetius, a danzigi csillagász, oly módszerrel, mely havonkint csak kétszer — az első és második negyed alkalmával — lehetett pontos, alászállította Galilei magasság-méreteit a hold átmérőjének huszonhatod részére. Túlzás volt ez is, de ellenkező értelemben. Ámde ennek a tudósnak köszönhetjük a hold első térképét. A világos, kerek foltok, ezen a térképen a gyűrűalakú hegységeket jelképezik, a sötétek a nagy kiterjedésű tengereket, ezek a valóságban csak síkságok. Ezeknek a hegyeknek és vizeknek a földről kölcsönzött neveket adott. Az ember látja Arabia közepén a Sinait, Sziczilia közepén az Aetnát, az Alpokat, Apennineket, Kárpátokat; a Földközi-, a Márvány- és a Fekete-tengert, a Kaspi-tavat. Ezek a nevek annál kevésbbé illenek rájok, mert alakjaik éppen nem emlékeztetnek névmásaikra. Aligha lehetne a nagy fehér foltban, mely dél felé nagy kiterjedésű szárazfölddel határos és csúcsban végződik, az indiai félszigetnek megfordított képére ismerni vagy a Bengali-öbölre avagy Cochinchinára. Azért nem is tartották meg ezeket az elnevezéseket. Egy másik térkép-csináló, a ki jobban ismerte az emberi szivet, új elnevezést ajánlott, melyet az emberi hivalkodás sietett elfogadni. Ugyanis Riccioli páter, Helvetius kortársa, készített egy otromba térképet, a mely telve volt ugyan tévedésekkel, ámde a hegyeknek ókori nagy férfiak és a maga kora tudósainak nevét adta. Oly szokás ez, melyet azóta szívesen követnek.

A harmadik térképet Dominico Cassini tervezte a XVII. században ; jobb ugyan, mint a Eicciolié, de méretek tekintetében nem pontos. Néhány kiadást némi változtatásokkal közre bocsátottak ugyan, de a sokáig megőrzött klisét végre ócska réz gyanánt eladták.

La Hire-nek négy méter magas térképét sohasem nyomatták ki. Mayer Tóbiás, a német csillagász, a XVIII. század közepe táján megkezdette egy pompás hold-térképnek a kiadását, még pedig szigorúan pontos méretek alapján, de ám e szép munkának befejezésében meggátolta őt 1762 ben bekövetkezett halála.

Azután következett a lilienthali Schröter, a ki számos holdtérképet tervezett, utána egy bizonyos Lohrmann nevű drezdai ember, a ki huszonöt szakaszra oszló hold-térképet készített, ezek közül négyet ki is nyomattak.

1830-ban jelent meg Beer-nek és Mädler-nek hires «Марра selenographica»-ja orthografiai projectio alapján. Ez a térkép éppen úgy tünteti fel a holdat, a minőnek látszik ; mindazonáltal a hegyek és síkságok rajzai csak a középső részen helyesek ; a többiek össze sem hasonlíthatók vele. Ez a 95 méter magas, négy szakaszra oszló térkép a hold-térkép-csinálásnak főműve.

E tudósok után felemlítendők a Schmitt Gyula, német csillagász dombormű térképei, Sechi páternek topográfiái művei, az angol Waren de la Rue pompás próbalenyomatai és végül Lecoutourier és Chajpuis térképe orthographiai projectio alapján, melynek eredetijét 1860-ban tervezték ; igen pontos rajz és világos elrendezés tünteti ki.

Ezek a különböző térképek, miket a holdról készítettek. Barbicanenak kettő volt meg: a Beer és Madleré, meg a Lecoutourier és Chapusi-é. Ezek megkönnyítették megfigyeléseiket.

Az optikai műszerek, melyek rendelkezésére állottak, kitűnő tengeri látcsövek valának, melyek külön erre az útra készültek. Százszoros nagyító erejük volt, a földről tehát a holdat nem egészen ezer lieu távolságra láthatták ezeken át. Ámde az akkori távolságból, a mi reggeli három órakor nem volt több, mint 120 kilométer s a légkör által meg nem zavart környezetben, a holdat 1500 méternél közelebbről kellett látniok.