A JELZŐOSZLOP

A sarkvidéki éghajlatnak ez a különös tüneménye háromnegyed óráig tartott. A jegesmedvéknek és a rókáknak hát bőven volt idejük, hogy kedvükre dúlhassanak. A kemény tél következtében leromlott, kiéhezett állatoknak éppen kapóra jött ez az élelmiszer-rakomány. Hatalmas mancsok szaggatták le a szán védőhuzatát, a pemmicanes ládák feltörve tátongtak, a kétszersültes zsákok kifosztva, a tea szétszórva a havon; egy borszeszes hordócska szétvert dongákkal hevert, becses tartalma elfolyt; a táborozáshoz szükséges holmi szanaszét, teljesen feldúlva; minden a vadállatok vak dühéről, mohó éhségéről, kielégíthetetlen falánkságáról tanúskodott.

– Ez aztán a szerencsétlenség - mondta Bell, csüggedten szemlélve a pusztítást.

– S valószínűleg jóvátehetetlen - felelte Simpson.

– Először is becsüljük fel a kárt - mondta a doktor. - Aztán majd beszélhetünk róla.

Hatteras szótlanul szedte össze az üres ládákat és zsákokat, összekaparták a még ehető pemmicant és kétszersültet. A borszesz egy részének elvesztése keserves dolog volt. Enélkül nincs forró ital, se tea, se kávé. Mikor számba vették a megmaradt készletet, a doktor megállapította, hogy kétszáz font pemmican és százötven font kétszersült tűnt el. Ha tehát folytatni akarják útjukat, fél adagokkal kell beérniük.

Megbeszélték, hogy mi a teendő ilyen körülmények között. Térjenek vissza a hajóra, s kezdjék újra az expedíciót? De hogy szánhatják el magukat arra, hogy elveszítsék ezt a már megtett százötven mérföldet? Ha az annyira szükséges szén nélkül térnek vissza, ez szörnyű hatással lesz a legénység szellemére! Akad-e akkor egy is köztük, aki hajlandó folytatni ezt az utat a jégmezőkön át?

Nyilvánvaló volt hát, hogy jobb lesz továbbmenni, még a legkeményebb nélkülözések árán is.

A doktor, Hatteras és Bell emellett voltak. Simpson a visszatérést sürgette. Az út viszontagságai felőrölték egészségét. Szemlátomást gyengült. De mikor látta, hogy egyedül van vélekedésével, ismét odaállt a szán elébe, s a kis karaván folytatta útját dél felé.

A következő három napon, január 15-től 17-ig csak az utazás egyhangú eseményei ismétlődtek. Most lassabban haladtak, az utasok mind megviseltebbek lettek, már alig vonszolták a lábukat a fáradtságtól, a kutyák is csak nagy kínnal húzták a szánt. A csökkentett élelmiszeradagok sem embernek, sem állatnak nem adtak elegendő erőt. Az idő szokásos változékonyságával szeszélyeskedett, a kemény hideget egyszerre nedves, mindenen átható köd váltotta fel.

Január 18-án hirtelen megváltozott a jégmező képe. Rengeteg, piramishoz hasonló, igen magas tűhegyű csúcsokban végződő jéghegy meredt égnek a láthatáron. A talaj néhol átütött a hórétegen. Úgy látszott, hogy mészkősziklákhoz hasonlatos gneisz-, pala- és kvarcrétegek ezek. Végre hát szilárd földet érezhették a lábuk alatt, s ennek a földnek, legalábbis számításuk szerint, Új-Cornwallnak kellett lennie.

A doktor nem tudta megállani, hogy elégedetten ne toppantson ezen a szilárd talajon. Innen már csupán száz mérföldet kellett megtenniük, hogy elérjék a Belcher-fokot; de különösképpen egyre nőtt a fáradtságuk ezen az egyenetlen, hegyes sziklákkal tűzdelt, veszedelmes kőtömbökkel, hasadékokkal és szakadékokkal éktelenkedő területen. Be kellett hatolni a szárazföld belsejébe, megmászni a part magas sziklafalait, szűk hegyszorosokon kellett átkelniük, amelyekben harminc-negyven láb magasan állott a hó.

Máris visszasírták azt a csaknem sima, szinte könnyűnek mondható utat, ott a jégmezőn, ahol olyan szépen siklott a szán. Itt most bezzeg jól bele kellett feküdni a hámba, mert a kidöglött kutyák magukban már nem bírták húzni. Így hát befogták magukat a kutyák mellé, s ők is húztak, inukszakadtáig, hogy a szegény állatokon könnyítsenek. Többször is előfordult, hogy egy-egy meredekebb domb előtt az egész terhet le kellett rakni a szánról, másként nem bírták volna felvonszolni az emelkedésre, mert a jeges meredélyen semmiként sem lehetett kapaszkodni. Ilyen, alig tíz láb magas emelkedő megmászása hosszú órákig tartott. Így hát az első napon mindössze öt mérföldet haladtak ezen a földön, amelyet valóban találóan neveztek el Új-Cornwallnak, mert olyan egyenetlen s olyan hegyes csúcsokkal, éles hegygerincekkel s sziklalabirintusokkal ékes, mint Délnyugat-Angliának hasonnevű megyéje.

Másnap a szán elérte a sziklapart felső részét. Az utasok, erejük fogytán, nem voltak képesek felépíteni jégkunyhójukat, s így bivalybőrökbe burkolózva s nedves harisnyájukat mellükön szárogatva, a sátorban kellett tölteniük az éjszakát.

Könnyen érthető, milyen elkerülhetetlen következményekkel jár az ilyen egészségvédelem. A hőmérő -42° alá szállt ezen az éjszakán, s megfagyott benne a higany.

Simpson egészségi állapota nyugtalanítóan rosszabbodott. Makacs hűlés, pokoli, tűrhetetlen reumás fájdalmak kínozták, úgyhogy kénytelen volt felfeküdni a szánra, s már nem bírta vezetni a fogatot. Helyette Bell állt a szán élére. Ő is szenvedett ugyan, de fájdalmai nem voltak olyan természetűek, hogy feküdnie kellett volna. Most már a doktor is érezte ennek a rettenetes télidőben folytatott útnak keserveit, de egyetlen panaszos szó se hagyta el a száját. Ment, vánszorgott előre, botjára támaszkodva, ő világította meg az utat, s mindenkinek segített. Hatteras éppoly jó erőben, közömbösen, kiismerhetetlenül, érzéketlenül és szótlanul követte a szánt, mint az első napon.

Január 20-án olyan komiszra fordult az idő, hogy a legcsekélyebb testi erőfeszítéstől is végképp kimerült az ember. S közben még a talajnehézségek is annyira útjukat állták, hogy a doktor, Hatteras és Bell befogták magukat a kutyák mellé. A váratlan rázkódtatástól eltört a szán eleje, s meg kellett reparálni. Ilyen késleltető okok naponta többször is előfordultak.

Most egy mélyúton vánszorogtak, kötésig a hóban, s bár farkasordító hideg volt, szakadt róluk a verejték. Szót se ejtettek. Egyszerre csak Bell, aki a doktor oldalán haladt, borzadva tekint rá, majd felmarkol egy csomó havat, s szó nélkül keményen dörzsölni kezdi vele társa arcát.

– Na, mi az, Bell! - ellenkezett kézzel-lábbal a doktor.

De Bell csak dörzsölte tovább, amennyire bírta.

– Ugyan, Bell! - köpködte a doktor a havat, mert már szeme-szája, orra tele volt vele. - Elment a józan esze? Mi történt?

– Csak az - felelte Bell -, hogy ha még megvan az orra, hát azt nekem köszönheti.

– Az orrom? - csodálkozott a doktor, és arcához nyúlt.

– Úgy bizony, Clawbonny úr, ön már teljesen frost-bitten volt, az orra egészen fehér, mikor véletlenül ránéztem önre. Mondhatom, hogy ha nem végzem el sebtiben ezt az erélyes kezelést, oda lett volna ez az ékessége, amely a sarkutazásnál kissé kényelmetlen ugyan, de amelyre az életben szükség van.

Így bizony, még néhány perc, s a doktornak lefagyott volna az orra. Szerencsére Bell az erőteljes dörzsöléssel még idejében megindította a vérkeringést, s így elmúlt a veszély.

– Köszönöm, Bell - mondta a doktor -, addig is, míg viszonozhatom!

– Számíthatok is rá, Clawbonny úr - felelte a hajóács -, s adja az ég, hogy sose kelljen nagyobb bajtól tartanunk!

– Sajnos, van nagyobb is - folytatta a doktor. - Maga Simpsonra céloz! Szegény fiú; szörnyű szenvedéseket kell kiállnia!

– Aggasztónak tartja az állapotát? - kérdezte élénken Hatteras.

– Aggasztónak - felelte a doktor.

– És mitől tart?

– Heves skorbutrohamtól. A lába már megdagadt, és az ínye is sorvad. Ott fekszik a szerencsétlen a szánon, a takarója alatt, félig megfagyva, és a rázkódtatásoktól minduntalan felújulnak a fájdalmai. Nagyon sajnálom szegényt, Hatteras, de mit sem tehetek, hogy könnyítsek rajta.

– Szegény Simpson - mormolta Bell.

– Talán jó lenne, ha megállnánk egy-két napra - folytatta a doktor.

– Megállni! - kiáltott fel Hatteras. - Mikor tizennyolc ember élete függ a visszatérésünktől!

– Azért azt mondanám... - vetette ellene a doktor.

– Clawbonny, Bell, ide hallgassanak - szólt Hatteras. - Már húsz napra sincs élelmünk! Hát akkor veszthetünk akár egy percet is?

Erre sem a doktornak, sem Bellnek egyetlen szó válasza se volt, s a szán folytatta útját.

Este megálltak egy domb lábánál. Bell egykettőre barlangot vájt bele, s itt húzták meg magukat. A doktor Simpson ápolásával töltötte az éjszakát. A skorbut már nagyon kikezdte a szerencsétlent, s bedagadt ajkai szüntelenül panaszolták szörnyű szenvedéseit.

– Ó, Clawbonny úr!...

– Bátorság, fiam! - hajolt hozzá a doktor.

– Érzem, hogy én ebből nem lábalok ki! Már nem bírom tovább! Jobb lenne meghalni!

Ezekre a kétségbeesett szavakra szakadatlan gondoskodással felelt a doktor, s bár őt is elcsigázta ez a küzdelmes nap, azzal töltötte az éjszakát, hogy valami fájdalomcsillapító orvosságot keverjen a betegnek. De már a citromlé is hatástalan maradt, és a bedörzsölések se akadályozták meg a skorbut fokozatos terjedését.

Másnap vissza kellett rakni a szánra a szerencsétlent, bár arra kérte társait, hagyják őt itt egyedül, hogy békén meghalhasson. Feltették a szánra, s aztán, állandóan halmozódó nehézségek közepette, folytatták a rémséges menetelést.

A három férfi testét csontig átjárta a nedves köd; hó és dara korbácsolta az arcukat. Az igavonó barom munkáját végezték, s még csak táplálékuk sem volt elegendő.

Duk éppúgy megállta a helyét, mint gazdája. Folyvást talpon volt, oda se hederített a fáradtságra, mindig résen volt, s ösztönösen talált rá a követendő legjobb útra. Teljesen rá is bízták magukat a kutya csodálatos okosságára.

Január 23-án délelőtt, csaknem teljes sötétségben - mivel újhold volt -, Duk előreszaladt. Órákig nem is látták. Hatteras már nyugtalankodott miatta, annál is inkább, mert jegesmedvenyomok barázdálták a talajt. A kapitány már nem is igen tudta, mihez fogjon, mikor erős csaholás ütötte meg a fülét.

Hatteras meggyorsította a szán futását, s nemsokára utolérte a hű állatot. Egy szakadék mélyén találta.

Ott állt Duk, mozdulatlanul, mintha kővé vált volna, s egy jelzőoszlopféle alkotmányt ugatott. Az oszlop néhány mészkőből épült, jég fogta össze cement helyett, s jéggel volt fedve is.

– Most az egyszer jelzőoszlop ez itt, ez kétségtelen - mondta a doktor, és máris kibújt a hámból.

– De mit érünk vele? - kérdezte Hatteras.

– Hatteras, ha ez jelzőoszlop, olyan okmány lehet benne, amely fontos számunkra; de az is lehet, hogy egyben élelmiszer-lerakat is, hát érdemes megnéznünk.

– Ugyan, hol az az európai, aki idáig merészkedett volna? - válaszolta Hatteras vállat vonva.

– Ha nem is európaiak, eszkimók is építhették ezt a rejtekhelyet, hogy vadász- és halászzsákmányukat helyezzék el benne - erősködött a doktor. - Úgy vélem, ez szokásuk.

– Nos hát akkor nézze meg, Clawbonny - felelte Hatteras -, de attól tartok, nem éri meg a fáradságot.

Clawbonny és Bell csákányt ragadott, és a jelzőoszlop felé tartott. Duk még mindig dühösen ugatott. A mészkődarabokat erősen összetartotta a jég, de néhány csákányütéssel rövidesen szétdöntötték.

– Valami van benne, az biztos - mondta a doktor.

– Én is azt hiszem - felelte Bell.

Sebtiben lerombolták az emelvényt, s csakhamar ráakadtak a rejtekhelyre. Az odúban egy nedves papírdarabot találtak. A doktor szíve hallhatóan vert, mikor kezébe vette a cédulát. Hatteras is odaszaladt, elvette tőle a papírt, és ezt olvasta:

„Altam... Porpoise, 1860. december 13, 12° hossz... 8° 35 széles...”

– Porpoise! - mondta a doktor.

– Porpoise - ismételte Hatteras. - Nem ismerek ilyen nevű hajót, amely ezeken a vizeken megfordult volna.

– Nyilvánvaló - folytatta a doktor -, hogy hajósok, talán hajótöröttek jártak erre, nem is egészen két hónappal ezelőtt.

– Ez biztos - felelte Hatteras.

– Hát most mit csináljunk? - kérdezte a doktor.

– Folytatjuk az utunkat - felelte hidegen Hatteras. - Én nem tudom, miféle hajó ez a Porpoise, viszont azt tudom, hogy a Forward nevű kétárbocos visszavár bennünket.