HÚSZMILLIÓ A KOCKÁN

Még senki sem láthatta előre, milyen következményei lesznek ennek az eseménynek. Mikor tudomására jutott, Henry d’Albaret természetesen arra gondolt, hogy ezek a következmények csak kedvezőek lehetnek számára. Hadzsine Elizundo házasságát mindenesetre elhalasztják. Bár a lányt mélységesen lesújthatta a gyászeset, a fiatal tiszt habozás nélkül megjelent a Strada Reale-i házban, de sem Hadzsinét, sem Xariszt nem találta. Nem volt hát más mit tennie, várakozott.

– Ha Hadzsine - gondolta magában - azzal, hogy Sztarkosz kapitánynak ígérte oda a kezét, az apja kívánságára áldozta fel magát, akkor ebből a házasságból most már nem lesz semmi, mivel az apja nincs többé.

Csakugyan jól okoskodott, amiből természetesen az következett, hogy Henry d’Albaret esélyei kedvezőre fordultak, Nikolasz Sztarkosz kilátásai viszont romlottak.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy ebben az ügyben másnap, Szkopelo kezdeményezésére, közte és kapitánya közt, megbeszélés folyt le a szakoleva fedélzetén.

Reggel tíz óra tájban, a hajóra visszatérve, a Karyszta másodkapitánya vitte meg ugyanis Elizundo bankár halálhírét, mely városszerte nagy port vert fel.

Azt hihette volna az ember, hogy Nikolasz Sztarkosz Szkopelo első szavára holmi haragos mozdulatra ragadtatja magát, de egyáltalában nem ez történt. A kapitány tudott uralkodni magán s nem szívesen jött ki a sodrából befejezett tények miatt.

– Ah, meghalt Elizundo? - jegyezte meg kurtán.

– Igen... Meghalt!

– Öngyilkos lett volna? - tette hozzá Nikolasz Sztarkosz halkan, mintha magában beszélne.

– Nem - válaszolt Szkopelo, aki hallotta a kapitány megjegyzését - nem! Az orvosok megállapították, hogy Elizundo bankárt szélütés érte...

– Szörnyethalt?

– Olyanféle. Mindjárt elvesztette az eszméletét, s haláláig egy árva szót sem bírt kiejteni.

– Annál jobb, hogy így esett, Szkopelo.

– Magam is amondó vagyok, kapitány úr, kivált, ha az árkádiai üzlet már rendben van!

– A legnagyobb rendben - válaszolt Nikolasz Sztarkosz. - Váltóink leszámítolva, s te most már készpénz ellenében átveheted a fogolyszállítmányt.

– Eh, az ördögbe, már rég esedékes volt! - kiáltott a másodtiszt. - De kapitány, ha ez az ügy így lebonyolódik, mi lesz a másikkal?

– A másikkal?... - válaszolt Nikolasz Sztarkosz nyugodtan. - Nos, a másik is úgy fog alakulni, ahogy terveztük! Nem látom, hogy bármit is változott volna a helyzet. Hadzsine Elizundo engedelmeskedni fog halott apjának, éppúgy, ahogy az élőnek engedelmeskedett volna, mégpedig egyazon okból!

– Így hát, kapitány úr - folytatta Szkopelo - nem szándékozik feladni a játszmát?

– Feladni? - kiáltott fel Nikolasz Sztarkosz s hangjából kiérződött az eltökélt szándék, hogy minden akadályt elsöpör. - Mondd csak, Szkopelo, van szerinted olyan ember a világon, egyetlen is, aki kész becsukni a tenyerét, amikor csak ki kell nyitnia, hogy húsz millió hulljon bele?

– Húsz millió! - mosolygott Szkopelo, fejét csóválva. - Igen, magam is húsz millióra becsültem a mi öreg Elizundo barátunk vagyonát!

– Adósságtól mentes vagyon, jó értékpapírokban - folytatta Nikolasz Sztarkosz - s haladéktalanul pénzzé tehető.

– Mihelyt az ön tulajdonába kerül, kapitány úr, mert most az egész vagyon a szép Hadzsinéra száll...

– Hadzsine meg énrám! Csak ne félj, Szkopelo! Egy szavammal semmivé tehetem a bankár becsületét, s halála után is, akár csak azelőtt, inkább ehhez a becsülethez fog ragaszkodni a lánya, mintsem a vagyonhoz! De én egy árva szót sem szólok és nem is lesz rá okom. Ahogy az apját kényszerítettem, úgy fogom kényszeríteni a lányát is! Ezt a húsz milliót Hadzsine nagyon is boldogan hozza Nikolasz Sztarkoszhoz, s ha netán kételkednél benne Szkopelo, akkor igazán nem ismered a Karyszta kapitányát!

Nikolasz Sztarkosz annyi önbizalommal beszélt, hogy másodkapitánya, bár nem az az ember volt, aki egykönnyen illúziókba ringatja magát, kész volt elhinni, hogy az előző napi esemény nem gátolja az ügy lebonyolítását. Legfeljebb egy kis késedelemmel jár, ennyi az egész.

Szkopelo, sőt maga Nikolasz Sztarkosz is, csupán azon rágódott most már, hogy vajon meddig tart ez a késedelem, bár az utóbbi egyáltalán nem akarta megvallani. Másnap nem mulasztotta el, hogy ott legyen a gazdag bankár temetésén, mely nagyon egyszerű volt s csak csekélyszámú gyászoló közönség jelent meg azon. Itt találkozott Henry d’Albaret-val, de csak éppen hogy néhány pillantást váltottak.

Elizundo halála után a Karyszta kapitánya öt napig hasztalan igyekezett a leány közelébe férkőzni. Az iroda ajtaja mindenki számára zárva volt. Úgy látszott, mintha a ház is meghalt volna a bankárral.

Egyébként Henry d’Albaret sem volt szerencsésebb Nikolasz Sztarkosznál. Sem személyesen, sem levél útján nem sikerült érintkeznie Hadzsinéval. Már-már azt kellett hinnie, hogy a fiatal leány eltávozott Korfuból, Xarisz kíséretében, akit sehol sem lehetett látni.

A Karyszta kapitányának eszeágában sem volt felhagynia terveivel, s egyre azt hajtogatta, hogy egybekelésüket csupán elhalasztották. Úgy viselkedett, s Szkopelo úgy telekürtölte híreivel a várost, hogy Nikolasz Sztarkosz és Hadzsine Elizundo közeli házassága senki előtt nem volt kétséges. Mindössze meg kellett várni, hogy a gyász első napjai elmúljanak, s talán azt is, hogy a cég anyagi helyzetét annak rendje és módja szerint tisztázzák.

A bankár köztudomás szerint roppant tekintélyes vagyont hagyott hátra. Természetesen a városnegyed pletykái, meg a városi mendemondák ugyancsak kikerekítették, úgy, hogy a végén az már a valóság ötszörösére rúgott. Mind azt hajtogatták, hogy Elizundo nem kevesebb, mint száz milliót hagyott maga után. Mily szerencsés örökös Hadzsine, ez a fiatal leány, s milyen boldog ember ez a Nikolasz Sztarkosz, akinek odaígérték a kezét! Mind csak erről beszéltek Korfuban, két külvárosában, a sziget legutolsó falujában is. A szájtátiak elözönlötték a Strada Reale-t. Jobb híján legalább azt a nevezetes házat akarták látni, melybe annyi pénz vándorolt, s melyben most is annyi pénz lehetett, hiszen olyan kevés vándorolt ki belőle!

Valóban roppant nagy vagyon volt ez! Csaknem húsz millióra rúgott, és ahogy beszélgetésük alkalmával Nikolasz Sztarkosz mondta Szkopelónak, nem ingatlanokba volt fektetve, hanem könnyen pénzzé tehető értékekbe.

Hadzsine Elizundo, nemkülönben Xarisz erről győződtek meg a bankár halála után eltelt néhány nap alatt. De arra is rá kellett jönniök, hogy milyen úton-módon szerezték ezt a vagyont. Xarisz elég jártas volt a bankügyekben ahhoz, hogy számot adhasson magának a cég viselt dolgairól, hiszen a számadási könyvek és iratok most már rendelkezésére álltak. Elizundo nyilván meg akarta őket később semmisíteni, de meghalt, még mielőtt ez megtörténhetett volna. Itt voltak hát a könyvek s maguktól beszéltek.

Hadzsine és Xarisz világosan látták már, honnét valók ezek a milliók. Meggyőződhettek róla, mennyi ocsmány üzérkedésből, s mennyi nyomorúság árán lett ez a gazdagság. Most már érthető volt, hogyan és miért tartotta kezében Nikolasz Sztarkosz Elizundót. Cinkostársa volt! Egyetlen szavával megfoszthatta a becsületétől. Aztán meg, ha úgy tetszik neki, kámforrá válik és bottal üthetik a nyomát. Hallgatását fizettette meg az apával, elragadva tőle a lányát.

– A nyomorult!... A nyomorult! - kiáltott fel Xarisz.

– Hallgass! - vágott közbe Hadzsine.

El is hallgatott, mert érezte, hogy szavával nemcsak Nikolasz Sztarkoszt sújtja.

Az áldatlan helyzetnek mielőbb meg kell oldódnia. Hadzsine volt kénytelen magára vállalni, hogy a megoldást mindnyájuk érdekében siettesse.

Hat nappal Elizundo halála után, este hét óra tájban, Xarisz megvárta Nikolasz Sztarkoszt a móló lépcsőjénél, s felszólította, hogy azonnal menjen vele a bankházba.

Túlzás volna azt állítanunk, hogy szíves hangon adta át ezt az üzenetet. Xarisz modora egyáltalán nem volt lekötelező, hangja sem valami nyájas, amint a Karyszta kapitányát megszólította. De azt nem olyan fából faragták, hogy ilyen semmiségen felinduljon, s követte Xariszt az irodába. Ott mindjárt be is vezették.

A szomszédok előtt, akik látták belépni Nikolasz Sztarkoszt ebbe az eddig oly konokul zárva tartott házba, most már kétségtelen volt, hogy neki kedvez a szerencse.

Nikolasz Sztarkosz atyja irodájában találta Hadzsine Elizundót. Az íróasztalnál ült, melyen halom irat, okmány és könyv hevert. A kapitány mindjárt átlátta, hogy a fiatal lány nyilván tájékozódott a cég ügyeiről, s ebben nem is tévedett. De vajon arról tud-e, hogy a bankárnak miféle kapcsolatai voltak a Szigettenger kalózaival? - ezt kérdezgette váltig magában.

Mikor a kapitány belépett, Hadzsine felállt - ami fölmentette az alól, hogy helyet kínáljon neki - s intett Xarisznak, hogy hagyja magukra őket. A leány gyászban volt. Komoly arca, álmatlanságtól fáradt szeme, egész megjelenése nagy testi kimerültséget árult el, de lelki gyengeséget nem. A beszélgetés alatt, melynek olyan komoly következményei lesznek majd mindazokra nézve, akik szóba kerültek, nyugalma egy pillanatra sem hagyta el.

– Eljöttem, Hadzsine Elizundo - szólt a kapitány -, rendelkezésére állok. Miért hívatott?

– Két okból, Nikolasz Sztarkosz - felelte a fiatal leány, aki rögtön a tárgyra akart térni. - Mindenekelőtt közölnöm kell önnel, hogy házassági tervünket, melyet ön jól tudhatja, atyám erőszakolt rám, tárgytalannak kell tekintenünk.

– Én meg - vágott közbe Nikolasz Sztarkosz fagyosan - csak annyit válaszolhatok, hogyha így beszél, Hadzsine Elizundo, akkor nem számolt kijelentésének következményeivel.

– De számoltam - felelt a fiatal lány - s ön meg fogja érteni, hogy elhatározásom megmásíthatatlan, mivel már teljesen világos előttem, hogy az Elizundo bankháznak miféle ügyletei voltak önnel és társaival, Nikolasz Sztarkosz!

A Karyszta kapitányát nagyon kellemetlenül érintette ez a talpraesett válasz. Nyilván el volt rá készülve, hogy Hadzsine Elizundo kellő formában kiadja az útját, de gondolta, majd megtöri ő a makacsságát, ha feltárja előtte, kicsoda volt az apja s milyen szálak fűzték hozzá. S most azt kell látnia, hogy a lánynak mindenről tudomása van! Fegyver volt ez, talán legerősebb fegyvere, mely ezúttal eltört a kezében. De mégsem hitte, hogy lefegyverezték s kissé gúnyos hangon folytatta:

– Szóval ön ismeri az Elizundo bankház dolgait s mégis így beszél velem?

– Így beszélek, Nikolasz Sztarkosz, és így is fogok mindvégig, mert kötelességem így beszélni!

– Azt kell hát hinnem - felelte Nikolasz Sztarkosz -, hogy Henry d’Albaret kapitány...

– Ne keverje bele Henry d’Albaret nevét ebbe a dologba - vágott szavába Hadzsine hevesen.

Majd erőt vett magán, s hogy minden kihívó megjegyzésnek elejét vegye, hozzátette:

– Ön bizonyára jól tudja, Nikolasz Sztarkosz, hogy d’Albaret kapitány sohasem adná rá a fejét, hogy Elizundo bankár leányát feleségül vegye!

– Olyan kényes ember?

– Olyan becsületes.

– Hogy-hogy?

– Mert az ember nem vesz feleségül olyan valakit, akinek az apja kalózok bankára volt! Nem! Becsületes ember nem fogadhat el becstelenül szerzett vagyont!

– De hiszen - folytatta Nikolasz Sztarkosz -, úgy látom, mi egészen másról beszélünk, mint amit el kell döntenünk!

– Ez már eldöntött dolog!

– Legyen szabad megjegyeznem, hogy Hadzsine Elizundo Sztarkosz kapitányhoz és nem d’Albaret kapitányhoz készült hozzámenni és atyja halála nem változtathatta meg elhatározását, mint ahogy nem változtatta meg az enyémet sem!

– Engedelmeskedtem atyámnak - válaszolt Hadzsine -, engedelmeskedtem anélkül, hogy tudtam volna, milyen kényszerítő okból kellett engem feláldoznia. Most már tudom, hogy a becsületét mentettem meg, mikor parancsának engedelmeskedtem.

– Nos, ha ön tudja... - válaszolt Nikolasz Sztarkosz.

– Tudom - vágott a szavába Hadzsine -, tudom, hogy ön a bűntársa, aki a gyűlöletes ügyekbe berántotta őt; ön az, aki ezeket a milliókat a bankházba hozta, mely addig, amíg ön ide be nem tette a lábát, tisztességes cég volt! Tudom, bizonyára azzal fenyegette meg őt, hogy ország-világ előtt leleplezi gyalázatát, ha vonakodnék önhöz adni a lányát! Hát hihette ön valaha, Nikolasz Sztarkosz, hogy amikor az önnel kötendő házasságba beleegyeztem, más oka is volt annak, mint az apám iránti engedelmesség?

– Szóval, Hadzsine Elizundo, ön már mindent tud! De ha ön lelkén viselte az apja becsületét az ő életében, éppúgy lelkén kell viselnie a halála után is, s amennyiben ön a legcsekélyebb mértékben is vonakodnék eleget tenni a velem szemben fennálló kötelezettségének...

– Akkor ön mindent ki fog beszélni, Nikolasz Sztarkosz! - kiáltott fel a fiatal leány oly undorral és megvetéssel, hogy valami halvány pír lepte el a szégyentelen alak arcát.

– Igen!... Mindent - felelt az.

– Ön azt mégsem fogja megtenni, Nikolasz Sztarkosz!

– S ugyan miért nem?

– Mert önmagát is vádolná ezzel!

– Magamat vádolnám, Hadzsine Elizundo? Hát csak nem hiszi, hogy ezek az üzletek valaha is a tulajdon nevem alatt köttettek? Csak nem képzeli, hogy Nikolasz Sztarkosz az, aki a Szigettengert járja és hadifoglyokkal üzérkedik? Dehogy! Ha én kinyitom a szám, magamnak semmiképpen sem ártanék vele és ha ön kényszerít rá, én beszélni is fogok!...

A fiatal lány merőn nézett a kapitány arcába. Szemében a becsület bátor öntudata szikrázott, s az meg sem rebbent a férfi ijesztő szempárja előtt.

– Nikolasz Sztarkosz - folytatta Hadzsine -, én önt egy szavammal lefegyverezhetném, mert ön nem irántam való rokonszenvből vagy szerelemből követelte ezt a házasságot, hanem csupán azért, hogy az apám vagyonát megkaparintsa! Igen, azt mondhatnám önnek: önnek csak a milliók kellenek!... Nos, hát tessék!... itt vannak... s távozzék, hogy soha többé ne lássam! De én ezt egy szóval sem fogom önnek mondani, Nikolasz Sztarkosz!... Ezekre a milliókra, az örökségemre, ön nem teheti rá a kezét!... Jó helyen van az!... Én majd arra fordítom, amire nekem tetszik!... Nem, ön nem teszi rá a kezét!... És most távozzék innen!... Távozzék a házból!... Távozzék!

Hadzsine Elizundo karját előrenyújtva, fejét felszegve, most mintha éppúgy megátkozta volna a kapitányt, ahogy néhány héttel előbb Andronika átkozta meg az atyai ház küszöbén. De akkor Nikolasz Sztarkosz visszatántorodott az anyja mozdulatára, most azonban elszánt lépést tett a fiatal leány felé.

– Hadzsine Elizundo - mondotta fojtott hangon -, hát igen, nekem kellenek ezek a milliók!... Így vagy úgy, de kellenek!... s az enyém is lesz mind!

– Nem!... Inkább semmisüljenek meg! Inkább az öböl vizébe dobom őket! - felelte Hadzsine.

– Ismétlem, az enyém lesz mind!...

Nikolasz Sztarkosz megragadta a fiatal leány karját. A düh elvette az eszét. Már nem tudott magának parancsolni. Tekintete zavaros lett. Meg tudta volna ölni a leányt.

Hadzsine Elizundo azonnal átlátta a helyzetet. Meghalni? Mit törődött ő már ezzel a világgal! Már nem riadt volna meg a haláltól sem. De az erélyes fiatal leány másként határozott magáról... Arra ítélte magát, hogy tovább éljen.

– Xarisz! - kiáltotta.

Megnyílt az ajtó. Xarisz benntermett.

– Xarisz, dobd ki ezt az embert!

Nikolasz Sztarkosznak nem volt ideje, hogy megforduljon; máris két izmos kéz ragadta meg. Lélegzete elfulladt. Beszélni akart, kiáltani... De nem bírt, s nem bírt kiszabadulni a rettenetes ölelésből sem. Majd összetörve, fulladozva, úgyhogy bömbölni sem tudott, kipenderült az ajtón.

Xarisz csak ennyit mondott:

– Nem öllek meg, mert Hadzsine nem mondta, hogy öljelek meg! De ha mondani fogja, megteszem!

S ezzel bezárta a kaput.

Ilyenkor már néptelen volt az utca. Senki sem láthatta, mi történt, vagyis hogy Nikolasz Sztarkoszt kidobták Elizundo bankár házából. De látták bemenni, s ez elég volt. Így aztán, mikor Henry d’Albaret megtudta, hogy vetélytársát fogadták abban a házban, ahová neki nem volt bejárása, joggal hihette, hogy a Karyszta kapitánya továbbra is vőlegénye a fiatal leánynak.

Mily csapás volt ez neki! Nikolasz Sztarkosz megjelenhet abban a házban, melyből őt egy könyörtelen parancs kizárta! Eleinte már-már azon volt, hogy átkozza Hadzsinét, s ugyan ki nem tette volna ezt az ő helyzetében? De aztán megemberelte magát, szerelme győzedelmeskedett a haragján, habár a látszat a fiatal leány ellen szólt.

– Nem, nem!... - kiáltott fel. - Ez lehetetlen!... Hadzsine… ezé az emberé!… - Lehetetlen… Ez nem lehet igaz!…

Nikolasz Sztarkosz viszont, végiggondolva a dolgot, úgy határozott, hogy minden fenyegetőzése ellenére hallgatni fog, s nem árul el semmit a bankár életének sötét titkából, így szabad kezet nyer további tevékenységéhez, különben is lesz még alkalma, hogy kinyissa a száját, ha a körülmények úgy követelik.

Ebben egyeztek meg Szkopelóval. A kapitány ugyanis egyáltalán nem hallgatta el a Karyszta másodkapitánya előtt, mi történt a Hadzsine Elizundónál tett látogatásakor. Szkopelo helyénvalónak találta, hogy nem szól semmit és tartózkodóan viselkedik, de megjegyezte, hogy a dolgok alakulása nem látszik kedvezőnek terveik szempontjából. Főként az nyugtalanította, hogy az örökösnő nem volt hajlandó az örökséggel megvásárolni titoktartásukat. Vajon miért nem? Ez sehogy sem ment a fejébe.

A következő napokban, november 12-ig, Nikolasz Sztarkosz egy órára sem hagyta el hajóját. Minden utat és módot meghányt-vetett magában, amivel célját elérhetné. Egyébként a jószerencséjére is számított egy kicsit, ami visszataszító pályafutása során eddig még mindig segített rajta... Ezúttal azonban rosszul számított.

De Henry d’Albaret ugyancsak elzárkózva élt ezalatt. Érezte, hogy kísérletezéseit, viszontlátni a fiatal leányt, nem folytathatja tovább. Azonban nem adta fel a reményt.

Tizenkettedikén este egy levelet kézbesítettek neki a fogadójába. Előérzete azt súgta, hogy Hadzsine Elizundo írta. Felbontotta, megnézte az aláírást, nem csalódott.

Mindössze néhány sorból állt a levél, a fiatal leány keze írásával. Ez állt benne:

Henry!

Atyám halála visszaadta szabadságomat, s önnek mégis le kell mondania rólam. Elizundo bankár leánya nem méltó önhöz! Sose leszek a nyomorult Nikolasz Sztarkosz felesége, de nem lehetek az öné sem, a tisztességes emberé! Bocsásson meg! Isten vele!

Hadzsine Elizundo

E levél olvasása után Henry d’Albaret pillanatig sem tépelődött, hanem hanyatt-homlok rohant a Strada Reale-i házba.

De a ház zárva volt, elhagyatott és kietlen, mintha Hadzsine Elizundo elköltözött volna belőle hűséges Xariszával s nem is szándékozna többé oda visszatérni.