Tél Klondike-ban

Az egyébként eléggé kis területre kiterjedő földrengés mindent felforgatott Klondike-nak a határ és a Yukon folyó közé eső részében, amelyen a Forty Miles Creek középső szakasza áthaladt.

Az igazat megvallva Klondike tartományban nemigen észlelnek földrengéseket. Pedig talaját kvarcsziklák és egyéb vulkanikus kőzetek alkotják, ami arra utal, hogy Pluto erői kezdetben is gyakran működtek, és ezek az erők, ha ma már szunnyadnak is, azért néha szokatlan hevességgel fel-feltámadnak. Sőt, mi több: a Sziklás-hegység láncolatában, amely az Északi Sarkkör közelében kezdődik, jó néhány olyan vulkanikus hegy található, amelyről nem lehet tudni, hogy valóban kialudt-e már.

Igaz ugyan, hogy a földrengésektől és vulkáni kitörésektől ezen a vidéken kevésbé kell tartani, de nem mondható el ugyanez az áradásokról, amelyek a folyók szintjének váratlan emelkedéséből támadnak.

Dawson City sem szokta megúszni szárazon; a hidat, amely a várost a Klondike City nevű városnegyeddel összeköti, már számtalanszor elvitte a víz. Ez alkalommal a Forty Miles Creek környéke két okból is súlyosan károsodott. A földrengés következtében a határ mindkét oldalán a claimek mind összeomlottak. Ráadásul rájuk zúdult az áradat, a víz elöntött mindent, s ez bármilyen munka folytatását lehetetlenné tette.

Az első napon nehéz lett volna felmérni a kárt. Az egész vidék mély sötétségbe borult. Csak másnap derülhetett ki, vajon a kunyhók, kalibák és a házak mind összeomlottak-e, az aranyásók kivétel nélkül hajléktalanok maradtak-e, s vajon mekkora volt a sebesültek száma, illetőleg azoké, akik az omladékok alatt lelték halálukat, vagy a vízbe fúltak. Majd ha felmérik a katasztrófa nagyságát, az is kiderül, hogy a már idetelepedett, de a lelőhelyeken szétszórva lakó sokaságnak nem kell-e végleg elhagynia a vidéket.

Mindenesetre a Forty Miles Creek teljesen elöntötte a jobb partján művelt lelőhelyeket, s úgy tűnt, hogy ezáltal helyrehozhatatlan károkat okozott.

A föld alatti erők hatására a folyó medre a part szintjéig emelkedett. A víz ilyenformán nem csak időlegesen öntötte el a jobb partot. Ilyen körülmények mellett az öt-hat láb mélyen vízzel borított területeken, ahol a vizet nincs hova elvezetni, miként is lehetne megkezdeni a földmunkákat?

Mily rettegések és izgalmak közt töltötték el az éjszakát a katasztrófa sújtotta szerencsétlen emberek! Menedék sehol, a vihar pedig hajnali öt óráig tombolt. A villám mindegyre becsapott a nyír- és nyárerdőkbe, ahol az aranyásók családostul meghúzták magukat. Közben a jeges zápor szakadatlanul verte őket. Ha a marton felkapaszkodó Lorique nem fedez fel egy kis barlangodút, ahova Summy Skimmel felcipelték Ben Raddle-t, a sebesültnek sem lett volna hol meghúzódnia.

Könnyű elképzelni, hogy az unokafivérek micsoda gondolatok közt őrlődtek. Lám, ezért kellett ezt a hosszú, keserves utat megtenniök, hogy egy ilyen katasztrófa áldozatául essenek! Minden munkájuk kárba veszett! Az örökségük semmivé vált, még az sem maradt meg, amit az elmúlt hetek alatt kitermeltek belőle. Az aranyból, amelyet nekik és szerencsétlen társnőjüknek sikerült összegyűjteniök, egy szemernyit sem menthettek meg. Miután a ház összeomlott, az ár elsepert mindent. Attól semmit sem vehettek vissza, immár minden aranyuk ott sodródik a lefele hömpölygő hullámokkal.

Miután a vihar csillapodott, Ben Raddle-t Jane Edgerton gondjaira bízták, és a művezető Summy Skimmel rövid időre elhagyta a barlangocskát, hogy számot vessenek a katasztrófa nagyságával. A 129-es claimhez hasonlóan a 127/b és a 131-es is víz alá került. A határkérdés magától megoldódott. Most már mindegy, hogy a 141-ik délkör nyugatabbra vagy keletebbre húzódik, s immár semmi jelentősége annak, hogy az itteni claimek Kanadához vagy Alaszkához tartoznak-e? A szélesen áradó folyó elborított mindent.

Ami a földrengés áldozatait illeti, azok számát majd a vizsgálat állapítja meg. A földrengés és az árvíz minden bizonnyal sok családot a kalibákban és a kunyhókban ért, s félő volt, hogy nagyobb részüknek nem maradt ideje elmenekülni, s kegyetlenül odapusztult.

Bár a mérnök eltörte a lábát, Ben Raddle, Summy Skim, Lorique és Jane Edgerton csodával határos módon megmenekült. Most már csak minél hamarabb valami szállító alkalmatosságot kell keríteniök Dawson Cityig.

Persze már senki sem beszélt a Hunter-Skim ügyről. A másnapi párharc kérdése magától elesett. Az ellenfeleket - akik talán az életben többé nem látják egymást - most más gondok gyötörték.

De különben is, mikor a felhők eloszlottak, és a nap ismét felragyogott a dráma színtere felett, a texasiakat sehol sem lehetett megpillantani. A háznak, amely a horhos mellett állott, ott ahol most a medrét elhagyó Forty Miles Creek hullámzott, nyoma sem maradt. A claim területén lévő felszerelési tárgyak: a sziták, a csatornák és a szivattyúk mind-mind eltűntek. A kiáradt víz sebesen zúdult lefelé, hiszen az éjszakai zivatar megnövelte hozamát, szintje a szélesebb meder ellenére sem apadt.

Vajon a két texasi s az embereik megúszták ép bőrrel ezt a katasztrófát, vagy őket is az áldozatok közé kell számítani? Erről mit sem lehetett tudni, de az igazat megvallva, emiatt Summy Skim egy cseppet sem nyugtalankodott. Ő most már csak azzal törődött, hogy Ben Raddle-t minél hamarabb Dawson Citybe vigye, ahol kellő ápolásban részesülhet s megvárhatja, amíg talpra áll, hogy aztán - ha lesz még rá idő - nekivágjanak a Skagway-Vancouver-i útnak, s így minél előbb Montrealba érjenek. Sem neki, sem Ben Raddle-nak már semmi oka nem lehet, hogy itt vesztegesse az idejét. Az 129-es claimre, most hogy mélyen a víz alá került, már úgysem találnak vevőt. Így aztán az lesz a legokosabb, ha minél előbb hátat fordítanak ennek az átkozott vidéknek, amelyre ép eszű embernek sohasem kellene betennie a lábát, amint azt Summy Skim, nem éppen jogtalanul, már annyiszor kijelentette.

De vajon hazaindulhatnak-e hamarosan? Vajon Ben Raddle felgyógyulása nem igényel-e napokat, heteket, vagy akár hónapokat is?

Nemsokára elmúlik augusztus első fele. A hónap végére beköszönt a tél, amely ezen a szélességi fokon igen korai vendég, és elzárja a tóvidéken és a Chilkoot-hágón keresztülvezető utat. Nem sokkal azután már a Yukonon sem lehet hajózni, s az utolsó hajók előbb indulnak majd a folyó torkolata felé, hogysem Ben Raddle vállalkozhatna az útra.

Így aztán egy egész telet kell majd rostokolniok Dawsonban. Holott semmitől sem viszolyogtak jobban, mint attól a kilátástól, hogy hét-nyolc hónapot ott tespedjenek Klondike-ban, eltemetkezve a hóban, az ötven, sőt hatvan fokos hidegben. Hogy ezt a csapást megpróbálják elkerülni, amilyen hamar csak lehet, Dawson Citybe kell érniök, hogy Pilcox doktorra bízhassák a beteget, s megkérjék, állítsa őt talpra a legrövidebb idő alatt.

A betegszállítással ugyancsak meggyűlt volna a bajuk, de szerencsére Neluto a homokfutót teljesen ép állapotban megtalálta ott, ahol hagyta, a szárnyék alatt, mert odáig nem ért el a víz. A ló, mivel szabadon legelt, amikor a földrengés elkezdődött, elfutott, de az indiánnak sikerült elfognia és visszavezetnie gazdáihoz.

– Induljunk! - kiáltotta Summy Skim. - Ebben a pillanatban induljunk!

Ben Raddle megszorította a Summy Skim kezét.

– Szegény Summy - mondta -, megbocsátasz érte?... Ha tudnád, mennyire sajnálom, hogy ebbe a gyászos helyzetbe sodortalak!...

– Nem rólam van szó - válaszolta Summy morcosan -, hanem rólad!... Kérlek, hallgass rám, mert... Szóval Jane kisasszony, amennyire tudja bekötözi a lábad, aztán én és Patrick befektetünk a kocsiba, jó kicsi szénaderékaljra. Jane kisasszonnyal és Nelutóval együtt én is felülök. Lorique és Patrick jönnek, ahogy tudnak utánunk Dawson Citybe. Olyan gyorsan megyünk... izé... vagyis olyan lassan megyünk, amennyire csak lehet, hogy ne rázzon... Ha egyszer a kórházba érünk, vége a szenvedéseidnek, és Pilcox doktor csak ránéz, s már össze is forrtak a csontjaid... Csak ne nézegesse sokáig, hogy még a tél beállta előtt indulhassunk haza.

– Summy, kedves - válaszolta Ben Raddle -, előfordulhat, hogy a gyógyulásom több hónapig is elhúzódik; én megértem, hogy milyen türelmetlenül vágyol Montrealba... Miért ne indulhatnál egyedül haza?

– Nélküled, Ben?... Félrebeszélsz! Ide figyelj, fiú, inkább én is kitöröm az egyik lábamat!

Az úton mindegyre emberek bukkantak fel, akik más aranylelőhelyek felé igyekeztek, hogy ott keressenek munkát; a homokfutó ugyanis a Forty Miles Creek jobb partján haladt Fort Cudahy felé. A parton, azokon a claimeken, amelyeket nem öntött el az ár, élénk munka folyt. A claimek nagyobb részén azonban, bár nem álltak víz alatt, mégsem lehetett folytatni a kitermelést. A földrengés, amely a határtól elég messzire éreztette a hatását, összeborogatott mindent, szétrombolta a felszereléseket, beomlasztotta az aknákat, kiforgatta a cövekeket, összedöntötte a házakat, s bizony gyászos képet kölcsönzött a tájnak. De azért errefelé a rombolás nem volt végzetes; jövőre újra lehet kezdeni a munkálatokat.

A kocsi csak lassan haladhatott, mert a hepehupák kegyetlen fájdalmat okoztak a sérültnek. Így aztán csak két nap múlva értek Fort Cudahy-ba.

Jóllehet Summy Skim mindent megtett, amit csak tudott, inkább ügyetlenül sürgölődött a beteg körül, és Ben Raddle bizony sajnálatraméltó helyzetben lett volna Jane Edgerton segítsége nélkül. A lány mindegyre kitalált valamit, hogy a törött láb jobban pihenjen, jobbnál jobb helyzetbe fektette, de főleg tudta, miként szóljon a beteghez, hogy jobb kedvre derítse.

Sajnos, sem ő, sem Summy nem értettek a törött csontok kezeléséhez. Ahhoz orvos kellett volna, de orvos sem Fort Cudahy-ban, sem Fort Reliance-ban - ahova újabb negyvennyolc óra múlva értek - nem volt.

Summy Skim nem ok nélkül aggódott. Vajon nem súlyosbodik unokaöccse állapota segítség hiányában? Ben Raddle viszont az egyre erősödő fájdalmat zokszó nélkül tűrte, nehogy Summyt még jobban nyugtalanítsa. De az tisztában volt a helyzettel, mert a mérnök a lázrohamok alatt fel-feljajdult.

Sietniök kellett tehát, hogy tűz-víz minél hamarabb a tartomány székhelyén legyenek.

Ben Raddle csak ott részesülhet szakszerű kezelésben és ápolásban. Végül augusztus 16-án délután, mikor a kocsi megállt a dawsoni kórház előtt, Summy Skim megkönnyebbülten felsóhajtott.

Edith Edgerton véletlenül éppen akkor valami szolgálati ügyben a kórház bejárata előtt tartózkodott. Csak rápillantott, s menten felismerte a beteget, és annyira megdöbbent, hogy az arcából kifutott a vér, s ezt a környezete is észrevette. De bármennyire is felindult, érzelmeit egyetlen mozdulattal sem árulta el, legfeljebb azzal, hogy elfelejtette megölelni az unokahúgát. Nem sokat kérdezősködött, hanem azonnal megtette a szükséges intézkedéseket, hogy a beteg szenvedéseit enyhítse, aki a magas láz miatt már-már elveszítette az eszméletét. Utasításai szerint a beteget leemelték a kocsiról, és annyi hozzáértéssel vitték a kórházba, hogy az közben egyszer sem jajdult fel. Tíz perc múlva már a különszobában feküdt; a hófehér ágyneművel takart kórházi ágyban Ben Raddle nyugodtan aludhatott.

– Látja, Miss Edith, milyen igazam volt, amikor azt mondtam, hogy saját érdekünkben hozzuk magukat Dawson Citybe! mondta szomorúan Summy Skim.

– De mi történt Raddle úrral? - kérdezte Edith, anélkül, hogy válaszolt volna a Summy megjegyzésére.

Jane elbeszélt mindent, ami velük történt, s aminek a végeredményét Edith maga is láthatta.

Még be sem fejezte a történetet, amikor feltűnt Pilcox doktor, aki után Edith elküldött valakit.

A Forty Miles Creek mentén pusztító földrengés híre már néhány napja elért Dawson Citybe. Már azt is tudták, hogy a halottak és a sérültek száma harminc körül lehet. De Pilcox doktornak meg sem fordult a fejében, hogy a mérnököt is közéjük számítsa.

– Na nézzünk oda - kiáltott fel szokásos csevegő modorában -, ez bizony Raddle úr!... Méghozzá törött lábbal!

– Bizony, doktor, ő az - bólintott Summy Skim -, és szegény Ben szörnyen szenved.

– Igen... igen... Nem lesz semmi baja - folytatta az orvos. Szépen rendbe hozzuk a lábát!... Ehhez nem is kellene orvos, elég lenne egy csontkovács is. Elrendezzük, ahogy illik.

Ben Raddle egyszerű lábszárcsonttörést szenvedett, úgyhogy az orvos előbb ügyesen összeillesztette a csontokat, aztán a lábat szilárd sínek közé helyezte, hogy biztosítsa az elvált részek teljes mozdulatlanságát. Miközben tevékenykedett, szokása szerint be nem állt a szája.

– Kedves betegem, ön aztán elmondhatja, hogy kutya szerencséje van! Alapigazság: törd el a lábad, hogy megerősödjék! Most már olyan lábai lesznek, mint a rénszarvasnak vagy a szarvasnak... Pontosabban az egyik lába, de ha kívánja, esetleg eltöröm a másikat is.

– Ó, köszönöm! - suttogta Ben Raddle halvány mosollyal, mert közben visszanyerte az eszméletét.

– Csak ne zavartassa magát! - biztatta az orvos kedélyesen. - Állok rendelkezésére... Jó?... Vagy nem szánta rá magát?... Akkor kénytelen vagyok csak az egyiket meggyógyítani.

– És mennyi idő alatt gyógyulhat meg? - kérdezősködött Summy.

– Ó, egy hónap... hat hét... Skim úr, a csontot nem úgy forrasztják össze, mint két vörösen izzó vasat. Üllő és kalapács hiányában itt időre van szükség.

– Időre!... Időre!... - dohogta Summy Skim.

– Mit akar - válaszolta az orvos -, itt az anyatermészet működik, s amint tudja, az sohasem sieti el a dolgát. Éppen ezért találták ki a türelmet.

Várni türelemmel - mi mást tehetett volna Summy Skim? Vagyis türelemmel és beletörődéssel szemlélje, hogy mielőtt Ben Raddle talpra állna, beköszönt a tél. Pedig még elképzelni is szörnyűség olyan világot, ahol a tél már szeptember első hetében megérkezik, és annyi havat, oly nagy hideget hoz, hogy kimozdulni sem lehet a házból. De amíg teljesen fel nem épül, hogyan bírná ki Ben Raddle a fáradságos utat át a Chilkoot-hágóján, hogy előbb Skagwaybe érjenek, majd pedig onnan Vancouverbe hajózzanak? Vagy inkább leereszkedjenek a Yukonon Saint-Michelig? Csakhogy az utolsó hajó tizenöt nap múlva indul, utána a vizek a jég rabságába kerülnek.

Nyomkereső pontosan augusztus 20-ra visszatért Dawson Citybe.

Bill Stellnek első dolga volt megtudni, vajon Ben Raddle és Summy Skim urak lebonyolították-e a 129-es claimmel kapcsolatos ügyletet, és felkészültek-e, hogy visszatérjenek Montrealba. E célból a kórházba ment, hogy Pilcox doktornál érdeklődjék.

Ugyancsak megdöbbent, mikor megtudta, hogy Ben Raddle a kórház lakója, és legalább hat hétbe kerül, míg talpra áll.

– Bizony, Bill, látja, mire jutottunk! - sopánkodott Summy Skim. - Nemcsak hogy nem adtuk el a 129-es claimet, de az már nem is létezik, ráadásul el sem cserélhetjük ezt a szörnyűséges Klondike-ot egy barátságosabb vidékre.

Nyomkereső így értesült a Forty Miles Creek menti katasztrófáról, s arról, hogy ott Ben Raddle is megsérült.

– És ez nagy baj - fejezte be Summy Skim. - A 129-es elvesztése miatt könnyen megvigasztalódtunk volna. Pláne én, mert engem aztán sohasem érdekelt az a 129-es! Ott vigye el az ördög! Micsoda ötlete volt Josias bácsinak ilyesmibe verni a pénzét, s aztán reánk örökíteni azt a 129-est...

„Százhuszonkilences”... Ó, Summy Skim mily fitymálva ejtette ki a száján ezt az átkozott számot!

– Jaj, Nyomkereső, ha szegény Ben nem járt volna szerencsétlenül, most áldanám azt a földrengést! Hisz megszabadított volna kényelmetlen örökségünktől! Vége a claimnek! Vége az aranyásásnak! Véleményem szerint ezzel csak nyertünk volna.

– Tehát kénytelenek lesznek Dawson Cityben telelni? - szakította félbe Nyomkereső.

– Jobban mondva az Északi Sarkon - kesergett Summy Skim.

– Pedig én önökért jöttem...

– Nálunk nélkül megy el - válaszolta Summy Skim lesújtva.

Pár nap múlva, mikor Bill Stell felkereste a két kanadait, hogy búcsút vegyen tőlük, megígérte: amint beáll a tavasz, visszajön értük.

– Addig még nyolc hónap van! - sóhajtott fel Summy Skim.

Közben Ben Raddle gyógykezelése szépen haladt. Semmi szövődmény sem adódott, és Pilcox doktor nagyon meg volt elégedve. Páciensének lába - mondogatta - erősebb lesz, mint azelőtt volt, fölér majd kettővel is... „- Ha jól meggondoljuk, még hárommal is...” - tette hozzá.

Ami Ben Raddle-t illeti, ő aztán nyugodtan várta, hogy felépüljön. Edith gondos kezelése miatt ugyancsak könnyen megszokta a kórházi életet. Legfeljebb azt lehetett a szemére vetni, hogy túl igényes volt szelíd ápolónőjével szemben. Annak állandóan az ágya körül kellett időznie, és gyakran még pár perces szolgálati ügyben sem mert kimenni a szobából, mert attól félt, hogy betege az ellen is tiltakozni fog. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy e zsarnokság áldozata emiatt maga sem neheztelt. Szívesen belement ő is a vége-hossza nincs beszélgetésekbe, s igyekezett, hogy - míg a mérnök alszik - csodával határos módon eleget tegyen szolgálati kötelezettségeinek, nehogy a kórház többi betege hiányt szenvedjen amiatt, mert ő egyikük ápolására sokkal több időt áldoz.

Ám ha kettesben maradtak, akkor sem jutott eszükbe enyelegni. Mialatt unokabátyja, valahányszor kedvező volt az idő, a hűséges Nelutóval vadászni ment, Ben Raddle a Dawson Cityben keringő hírek után érdeklődött, azt tudakolta, milyen új aranylelő területeket fedeztek fel. A lány felolvasta neki a helyi lapokat: a Yukon napját, vagy az Északi nap fényét, vagy a Klondike-i aranyrögöt, s még néhány hasonlót. Igaz, a 129-es claim eltűnt, de vajon ez azt jelenti, hogy már nincs mit keresniök ebben a tartományban? Talán akad még valahol eladó claim, amelyet érdemes megszerezni és kitermelni. Egy szó mint száz: a Forty Miles Creek menti telepen a mérnök rákapott az ilyenfajta munkák ízére.

De óvakodott, hogy még kiforratlan elképzeléseiről Summy Skimmel szót váltson, mert attól tartott, bátyja nem tudná türtőztetni valóban jogos felháborodását. Ha viszont kettesben maradt Edithtel, neki elárulta titkos vágyait. A lányt nem törte le unokahúga kudarca, és nem vesztette el hitét a jövőben. Szívesen eldiskurált a mérnökkel egyik vagy másik aranyvidék előnyeiről. És a jövőt illetően komoly terveket szőttek. A sebláz már nem nagyon gyötörte Ben Raddle testét, annál inkább lelkét az aranyláz, s úgy látszott, ebből nem fog egykönnyen kigyógyulni. Csakhogy az ő láza nem puszta nyereségvágyból fakadt. Hanem a felfedezők szenvedélyéből, a lélek ama törekvéséből, hogy megvalósítsa, amit merészen kigondolt.

Hogyne gyúlt volna fel a képzelete, mikor híre járta, hogy a Bonanza, az Eldorado és a Little Skookum vidékén újabbnál újabb claimeket nyitottak meg?

És azokban óránként száz dollárt érő aranyat is mostak! Máshol egyetlen húsz láb mély, négy láb széles aknából nyolcezer dollár értékű aranyat termeltek ki. Egy londoni társaság Bear és Dominion környékén két claimet egymillióhétszázötvenezer frankért vásárolt meg. A 26-os számú Eldorado mellékit pedig kétmillióért bocsátották áruba, az ottani aranyásó munkások naponta hatvanezer frankot termeltek ki. És ott van a Dome, a Klondike River és az Indian River vízválasztójánál; Ogilvie úr, a kiváló szakember, nem előre megmondta, hogy a terület aranymezőinek összértéke eléri a százötven millió frankot?

E csalóka csodák ellenére Ben Raddle helyesen tenné, ha nem feledkezne meg arról a jó tanácsról, amelyet Dawson City lelkipásztora adott egy bizonyos Ames Semiré nevű francia utazónak, amikor az elindult, hogy bejárja az említett aranytermő vidéket; a jó lelkész nem győzte eléggé hangsúlyozni: „- Mielőtt útnak indulna, jól teszi, ha nálunk, itt a kórházban előjegyeztet magának egy ágyat. Ha ugyanis utazgatásai közben esetleg önt is utoléri az aranyláz, nem bánja meg. Nyilván ön is talál majd néhány aranyszemcsét, elvégre arany ezen a környéken mindenütt található, akkor pedig ön sem tudja majd abbahagyni, amíg az ereje tart. Végül biztosan felszed egy jó kis skorbutot vagy valami más kórságot. Én viszont évi kétszázötven frank ellenében biztosítom önnek a kórházi ágyat és az ingyenes orvosi kezelést. Mindenki vesz tőlem egy ilyen kötvényt. Tessék, ez az öné!”

Ami az ápolást illeti, Ben Raddle személyesen tapasztalhatta, hogy arra panasza nem lehet, attól akár jövő ilyenkorig itt maradhatna. De vajon határtalan kalandvágya nem sodorja-e messze Dawson Citytől, olyan még feltáratlan tájakra, ahol máris új aranylelőhelyeket jeleztek?

Közben Summy Skim a rendőrségen érdeklődött a két texasi, Hunter és Malone után.

Látta őket valaki a Forty Miles Creek menti katasztrófa óta?

Nemleges választ kapott. Sem egyik, sem másik nem tért vissza Dawson Citybe, ahol egyébként botrányos életmódjuk már amúgy is elárulta volna jelenlétüket. Már régen feltűntek volna a mulatók környékén, a kártyabarlangokban és más olyan vigalmi helyeken, ahol ők szokták vinni a szót. Meglehet, hogy a Forty Miles Creek menti földrengésben ők is elpusztultak, s elvitte őket az ár. De talán mégsem! Azok közül, akik a 131-es claimen dolgoztak, senki sem mutatkozott Dawson Cityben; azt pedig mégsem lehetett feltételezni, hogy valamennyien a szerencsétlenség áldozatául estek; valószínűbb, hogy Hunter és Malone embereivel együtt ismét nekivágott a Circle City és Birch Creek környéki aranyvidékeknek, ahol valamikor megkezdték az aranyásást.

Október elején Ben Raddle már le tudott szállni az ágyból. Pilcox doktor nagyon büszke volt betege gyors felépülésére, amelyhez az ő tudása és Edith gondos ápolása egyenlő mértékben hozzájárult.

Jóllehet a mérnök talpra állt, egyelőre kímélnie kellett a lábát, és különben sem bírta volna ki az utat Dawson Citytől Skagwayig. Egyébként is már elkéstek az indulással, a télelői bőséges havazás már megkezdődött, a folyók kezdtek befagyni, közlekedni már sem a Yukonon, sem a tavakon nem lehetett. Az átlaghőmérséklet elérte a mínusz tizenöt fokot; nem sok volt már hátra addig, amikor ötven, sőt hatvan fokot mérnek.

Az unokafivérek a Front Streeten álló szállodában laktak és a French Royal Restaurantban étkeztek, de egyáltalán nem volt valami virágos jókedvük.

Egymással is keveset beszélgettek. Ám egyformán borús kedélyállapotuk ellenére is kiütközött a vérmérsékletük közti különbség.

Mikor Summy Skim a fejét csóválgatva így szólt:

– Az egész históriából az a legbosszantóbb, hogy a tél beállta előtt nem hagyhattuk itt Dawson Cityt.

Ben Raddle erre így válaszolt:

– Annál sokkal bosszantóbb, hogy nem adtuk el a claimet még a katasztrófa előtt, de a legeslegbosszantóbb, hogy nincs hol folytatnunk a kitermelést...

Ezek után, hogy ne bocsátkozzék értelmetlen vitába, Summy Skim vette a puskáját, hívta Nelutót, és elment vele a város környékére vadászni.

Eltelt még egy hónap, miközben a hőmérő higanyszála elképesztően ugrándozott. Hol leesett mínusz harminc-negyven fokra, hol felkúszott a zéró alatti tizenöt, vagy akár tíz fokra is, attól függően, hogy éppen milyen égtáj felől fújt a szél.

Egy hét alatt Ben Raddle egészségi állapota szépen javult. Nemsokára Summy kíséretében egyre nagyobb sétákra vállalkozott, s ezeken, mivel unokanővérét a szolgálati kötelesség visszatartotta, Jane Edgerton is részt vett. Akár a gyaloglást választották, akár meleg szőrmékbe bugyolálva szánon vágtak neki az útnak, a társaság egyformán örömét lelte e sétában, valahányszor az idő megfelelő volt.

Gyalog sétáltak november 17-én is hármasban, és mintegy mérföldnyire lehettek Dawson Citytől északra. Summy Skimnek szerencséje volt a vadászatban, és már épp készültek hazafelé, amikor Jane Edgerton hirtelen megtorpant, nagyot kiáltott, s egy ötvenméternyire álló fa irányába mutatott:

– Egy ember! Oda nézzenek!...

– Egy ember? - hüledezett Summy Skim.

Valóban, egy nyírfa tövében, a hóban egy férfi feküdt. Mozdulatlan volt. Halottnak látszott - feltehetően megfagyott, hiszen nagyon hideg volt.

Mindhárman odaszaladtak. A negyvenévesnek látszó férfi csukott szemmel feküdt, arca nagy szenvedésekről árulkodott. Még lélegzett, de oly gyengén, mint aki a halál markában van.

Ben Raddle természetes módon intézkedett:

– Summy, eredj - mondta határozottan -, eredj, és próbálj valami szállítóeszközt keríteni. Én megyek, hogy valamelyik közeli házból segítséget hozzak. Közben Jane kisasszony dörzsölje a szerencsétlent hóval és igyekezzen magához téríteni.

Eszerint cselekedett mindenki. Amint Ben Raddle elindult, Summy Skim is futásnak eredt Dawson irányába.

Jane, amint magára maradt az ismeretlennel, elkezdte erőteljesen dörzsölni, előbb az arcát, aztán kigombolta a vastag zubbonyát, hogy a vállát, mellét is elérje.

Akkor a zubbony zsebéből kiesett egy bőr irattárca, és mindenféle papírok hulltak ki belőle szerteszéjjel. Jane csak egy pillantást vetett rájuk, mégis az egyik különösen felkeltette a figyelmét. Négybe hajtogatott pergamenlap volt, amelynek a gyakori forgatástól berepedeztek a szélei. Amint szétteregette, látta, hogy az nem más, mint a tengerpart egyik szakaszáról készült térképvázlat; de minden közelebbi meghatározás helyett csak egy délkör és egy szélességi kör volt rajta látható, valamint egy nagy vörös kereszt, amely az ismeretlen part bizonyos pontját jelölte.

Jane összehajtogatta a térképet, és teljesen önkéntelenül zsebre tette, a többi papírt visszarakosgatta az irattárcába, aztán folytatta az élesztgetést. Egyébként nemsokára szemmel látható eredménnyel. A beteg megmozdult. Nemsokára rebegni kezdett a szeme, elkékült ajkaival néhány érthetetlen szót mormolt, miközben előbb a melléhez nyúlt, majd erőtlenül megfogta Jane Edgerton kezét. A lány föléje hajolt, s mintha néhány összefüggéstelen szófoszlányt elkapott volna:

– Ott... - suttogta a haldokló. - Az irattárca... Önnek adom... Az aranyvulkán... Köszönöm... Magának... Az édesanyám...

Erre érkezett meg Ben Raddle, az út irányából pedig vágtában közeledő szán csilingelése hallatszott.

– Nézze, mit találtam - mondta Jane, s az irattárcát a mérnöknek nyújtotta.

Az irattárcában csak néhány levél volt, valamennyit Nantes-ból és Párizsból egy bizonyos Jacques Ledun úrnak címezték.

– Ez egy francia! - kiáltott fel Ben Raddle.

Pár perc múlva az ismét eszméletét vesztett férfit felrakták a szánra, amelyet Summy hozott, és vágtában a dawsoni kórházba szállították.