Dawson Citytől az országhatárig

Okosan tanácsolta Bill Stell az unokafivéreknek, hogy siessenek. Ha a végére akartak járni a dolgaiknak, egyetlen napot sem vesztegethettek. Ezen a magas szélességi körön a tél hamar megjön. A júniusi hónap már megkezdődött, és nemegyszer előfordul, hogy augusztus vége felé a tavak és a folyók felülete kezd befagyni, hózáporok és fagyos viharok verik végig az egész vidéket. Három hónap: Klondike-ban ennyi a meleg évszak, és az unokafivéreknek még a hazatérésre is kellett gondolniok; arra, hogy mennyi időbe kerül, míg a tóvidéken keresztül ismét Skagway-be érnek, vagy esetleg leereszkednek a Yukonon Dawsonból Saint-Michelig.

Ben Raddle és Summy Skim befejezték az előkészületeket. Úgy rendezték, hogy akkor se szenvedjenek semmiben hiányt, ha a 129-es claimnél többet kell majd időzniök, mint amennyire számítottak. Szerencséjükre a kitermeléshez szükséges felszerelés beszerzésére és kiszállítására nem kellett gondolniok, hiszen a Josias Lacoste eszközei már ott voltak, és munkásokat sem kellett felfogadniok, mivel nem állt szándékukban a Forty Miles Creek mentén megkezdeni a kitermelést.

Már csak egy jó vezetőre volt szükségük, aki ismeri a vidéket. Mivel Nyomkereső Dawson Cityben egy másik révészre bukkant, akivel visszafelé átvághat majd a Lindeman-tavon, felajánlotta Neluto szolgálatait. Ben Raddle ezt elfogadta, és melegen meg is köszönte Bill Stellnek. Tudta, hogy jobb vezetőt nehezen találhatna. Hiszen látta munka közben ezt az indiánt, és tudta, hogy minden körülmények közt megbízhat benne, feltéve, ha sosem kér tőle túlságosan pontos felvilágosítást.

Közlekedési eszköznek Ben Raddle egy homokfutót bérelt, mert az ilyesmi nyáron alkalmasabb, mint a szán, amelyet a kutyák hóolvadásig vonhatnak. Különben a kutya akkoriban felette drága jószág volt, darabonként ezerötszáz-kétezer frankot is adtak egyért.

A homokfutó kétszemélyes, bőrkóberes alkalmatosság volt, kóberét szükség szerint fel lehetett emelni, vagy le lehetett hajtani, és elég erősnek látszott a hepehupás, kátyús úthoz; elé egy jó erős lovat fogtak.

Takarmányról nem kellett gondoskodniok, mert az évnek ebben a szakában végig az út mentén rétek zöldelltek; ilyenkor a lovat összehasonlíthatatlanul könnyebb táplálni, mint a kutyákat.

Ben Raddle kérésére Neluto gondosan megvizsgálta a homokfutót. Az indián nagyon aprólékosan megszemlélt mindent. A kocsiszekrényt, a szekérrudakat, a kóbert, a tengelyt, az utolsó csavarig rendre mindent számbavett. Miután végzett, Neluto arcára kiült az elégedettség.

– Na, mi a véleményed? - kérdezte meg Ben Raddle.

– Ha nem törik össze az úton - jelentette ki mély meggyőződéssel Neluto, remélem elvisz a 129-es claimig.

– Köszönöm, jó vitéz! - kiáltott fel Ben Raddle, és, nem átallotta nagyot kacagni hozzá.

Mindazonáltal az óvatos Neluto részéről elhangzott néhány hasznos tanács olyan felszerelési tárgyak beszerzésére, amelyeket feltétlenül magukkal kellett vinniök; végül a mérnök megnyugodhatott, hogy már semmi sem hiányzik az útra.

Közben Summy Skim azzal töltötte az időt, hogy csavargott Dawson City utcáin. Be-bekukkantott az üzletekbe, és tanulmányozta a ruházati cikkek árát. Bizony, jól tették, hogy még Montrealban beszerezték, amire szükségük lehet!

– Ben, tudod mennyibe kerül egy pár cipő Klondike székhelyén? - fordult indulás előtt az unokaöccséhez.

– Nem, Summy.

– Ötventől kilencven frankig! Hát egy pár pamutharisnya?

– Fogalmam sincs.

– Tíz frank. És ha gyapjúból készült?

– Mondjuk, húsz frank.

– Nem, huszonöt. Hát egy nadrágtartó?

– Az nem okvetlenül szükséges, Summy.

– Szerencsére, mert huszonnyolc frank.

– Akkor mi nem veszünk.

– Hát a női harisnyakötő?

– Mit érdekel engem...

– Negyven frank! És kilencszáz frank egy női ruha valamelyik jobb varrónőnél. Az biztos, hogy ebben a furcsa országban kifizetődőbb nőtlennek lenni.

– Mi azok is maradunk - válaszolta Ben -, hacsak nem akarsz elvenni valami hirtelen meggazdagodott örökösnőt.

– Tudd meg, Ben, hogy van belőlük elég... mindenféle kalandor fehérnépek, akik a Bonanza vagy az Eldorado mentén gazdag claimek tulajdonosai. De legényemberként jöttem el Montrealból és legényemberként akarok visszatérni oda. Oh, Montreal!... Montreal!... Mily messze sodródtam tőled!...

– Kedves Summy - ugratta Ben Raddle -, hidd el, a távolság Dawson City és Montreal között éppen akkora, mint Montreal és Dawson City között.

– Ezt én is sejtem - dörmögte Summy -, de attól még nem lesz csekélyebb.

Az unokafivérek addig nem akarták elhagyni a várost, amíg meg nem látogatták Edith Edgertont, hogy elbúcsúzzanak tőle. Amint érkezésüket bejelentették, azonnal lejött a társalgóba. Bájos jelenség volt ápolónői ruhájában. Amint szürke szövetszoknyájában, amely fölött ragyogóan fehér, tökéletesen berakott kötényt viselt, lesimított, pontosan középen elválasztott hajával, fehér, ápolt kezeivel megjelent előttük, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ő az a szorgalmas, annyi munkát elvégző személy, akit oly meleg szavakkal írt le Pilcox doktor.

– Nos, kisasszony, hogy tetszik az új foglalkozása? - kérdezte Ben Raddle.

– Mindig azt a mesterséget szeresd, amelyből megélsz - válaszolta egyszerűen Edith.

– Hm! Hm! - hümmögött Ben kevés meggyőződéssel... - Szóval elégedett. Ez a fontos. Ami pedig Pilcox doktort illeti, ő aztán nem győzi dicsérni önt.

– A doktor nagyon jó hozzám - válaszolta a fiatal ápolónő. - Én pedig remélem, hogy idővel hozzáértőbb leszek.

Summy is beavatkozott a beszélgetésbe.

– Az unokanővéréről tud-e valamit?

– Nem, semmit - mondta Edith.

– Tehát - folytatta Summy -, mégiscsak megvalósítja a terveit.

– Úgy, amint elhatározta.

– De hogy gondolja, mit ér ezzel? - kiáltott fel Summy hirtelen támadt haraggal. - Mi lesz vele, ha kudarc éri, ami várható ily szertelen vállalkozásban?

– Én itt vagyok, és bármikor szívesen látom - felelte Edith nyugodtan. - Legrosszabb esetben a fizetésemből ketten kell megéljünk.

– Akkor hát úgy döntöttek - idegeskedett Summy -, hogy itt telepednek le Klondike-ban, hogy innen soha el nem mennek, hogy ide gyökeresednek...

– Egyáltalán nem, Skim úr, mert ha Jane-nek sikerül a terve, az ő fáradozásaiból nekem is hasznom lesz.

– Nagyszerűen kitalálták!... Vagyis egyszer mégiscsak ráveszik magukat, hogy itthagyják Dawsont?

– Miért ne? Szeretem a mesterségem, amelyből megélek, de mihelyt otthagyhatom, természetesen felcserélem egy kellemesebb foglalkozással.

Mindezt oly higgadtan mondta, annyi önbizalommal, hogy minden ellentmondás hiábavaló lett volna. Ily megállapodott és kiegyensúlyozott életfelfogással nem lehetett vitába szállni, így aztán Summy nem is folytatta.

De ha kedve lett volna is tovább vitatkozni, Pilcox doktor közbelépése megakadályozta volna ebben.

Értesülvén arról, hogy az unokafivérek közelebbről útnak indulnak, a doktor szintén lejött a társalgóba, hogy az érdekes úthoz, amely előttük áll, jó szerencsét kívánjon; aztán ismét felpattant kedvenc vesszőparipájára: dicsérni kezdte hőn szeretett Klondike-ja szépségeit.

Summy Skim arcáról lerítt a nemtetszés. Ő aztán igazán viszolygott Klondike-tól. Egyáltalán nem szerette!

– Jönnek önök még errefelé. Jó volna, ha alkalmuk volna télen is...

– Remélem, nem lesz hozzá szerencsénk - húzta el a száját Summy.

– Ki tudja?!

A jövő majd megmondja, igaza volt-e Summy Skimnek, amikor oly félvállról vette az orvos válaszát. Június 8-án már reggel öt órakor a homokfutó a Northern Hotel bejárata előtt várakozott. Az élelem és az utazáshoz szükséges apróságok a helyükön voltak. A ló türelmetlenül emelgette a lábát a rudak között, Neluto a bakon feszített.

– Mindent felraktál, Neluto?

– Mindent, uram.

– Akkor mehetünk - adta ki az indulási parancsot Ben Raddle.

– ...hacsak nem felejtettünk valamit a szállodában - óvatoskodott szokása szerint az indián.

Ben Raddle megeresztett egy beletörődő sóhajt.

– Nahát! Reméljük, nem felejtettünk itt semmit - mondta, s azzal felszállt a kocsiba.

– Csak azt ne feledjük semmiképpen, hogy két hónap múlva indulás haza, Montrealba - hangoztatta Summy az állandó jelszót.

Dawson Citytől az országhatár száznegyvenhat kilométer. Mivel a Forty Miles Creek melletti claim éppen a határ mellett fekszik, ha naponta tizenkét mérföldet haladnak, három nap alatt odaérhetnek.

Neluto az útszakaszokat úgy állapította meg, hogy ne nagyon fárassza ki a lovat. Naponta két útszakaszt tettek meg: egyet reggel hattól délelőtt tizenegyig; miután kétórás pihenő következett, majd délután egytől hat óráig folytatták az utat, amikor is megtették az előkészületeket az éjszakai pihenőre. Ennél gyorsabban a dimbes-dombos terepen nem lehetett haladni.

Éjszakánként, ha az útba eső fogadókban nem találtak üres szobát, Ben Raddle és unokabátyja a fák védelmében sátrat vert.

Az első két útszakaszt kedvező körülmények között tették meg. Az idő szép volt. A könnyű szellő a magasban bárányfelhőket sodort kelet felől, és a hőmérő nulla felett tíz fokot mutatott. A terep hegyes-völgyes volt ugyan, de a legkiemelkedőbb pont sem volt ezer lábnál magasabb, a tetőkön tavaszi pompájában virult a sok szellőrózsa, sáfrány, boróka. A völgyek mélyén sűrűn növő fenyők, nyír- és juharfák zöldelltek.

Summy Skim megtudta, hogy itt vadászzsákmányra bőven van kilátás, még a medvék is nagy számban csatangolnak ezen a vidéken. Ezért sem ő, sem Ben Raddle nem felejtették magukkal hozni a vadászpuskáikat. De arra, hogy használják is őket, nem nyílott alkalmuk.

Egyébként a vidék nem volt lakatlan. Jöttek-mentek a hegyekben lévő claimeknél alkalmazott munkások; azokban a claimekben naponta és emberenként még ezer frank értékű aranyat is kitermeltek.

Délutánra a homokfutó megérkezett Fort Reliance-ba, egy akkoriban nagyon szép kisvárosba. Ezt a telepet a Hudson-Öböl Társaság alapította a prémvadászok védelmére és az indiánok ellen, de Fort Reliance-nak is, mint annyi más erődítésnek, időközben megváltozott az eredeti rendeltetése. Mióta felfedezték az itteni aranymezőket, átalakult az utánpótlást biztosító telephellyé.

Fort Reliance-ban a két unokafivér találkozott Walsh őrnaggyal, Yukon kerület főbiztosával, aki éppen ellenőrző körúton járt.

Ötven év körüli férfi volt az őrnagy, jó közigazgatási szakember, két éve jött ebbe a kerületbe. A domíniumok kormányzója akkor küldte ide, amikor a bevándorlók kezdték megrohamozni az aranymezőket, és úgy tűnt, hogy az emberáradat egyhamar nem ér véget.

A feladatköre ugyancsak nehéz volt. Törvényesítette a koncessziókat, kiparcelláztatta a claimeket, behajtotta az adót, és biztosította a rendet ebben a tartományban, ahol az indiánok nem jószántukból fogadták be az idegeneket, és néha keményen ellenálltak. Naponta ezer meg ezer kérdést kellett megoldania.

A szokásos bajok mellé most még a száznegyvenegyes délkörrel kapcsolatos vita is a nyakába szakadt; e vita eldöntése új helyszínelési munkálatokat igényelt. James Walsh éppen emiatt tartózkodott a nyugati határvidéken.

– Ki kezdte el piszkálni a kérdést, Walsh úr? - kérdezte meg Ben Raddle.

– Az amerikaiak - válaszolta a főbiztos. - Azt állítják, hogy a helyszínrajzok, amelyeket még akkor készítettek, amikor Alaszka Oroszországhoz tartozott, nem valami pontosak. Az a véleményük, hogy a száznegyvenegyedik délkör képezte határ keletebbre húzódik, s ha ez igaz, akkor a Yukon bal oldali mellékfolyói mentén elterülő claimek közül jó néhány az Egyesült Államok birtokába kerül.

– Tehát - tette hozzá Summy Skim - a 129-es claim is, amelyet nagybátyánktól, Josias Lacoste-tól örököltünk.

– Ha az amerikaiaknak van igazuk, akkor, uraim, önök lesznek az elsők, akik a túloldalra esnek.

– Walsh úr, reménykedhetünk, hogy a határkiigazgatási munkálatukat rövidesen befejezik? - érdeklődött Summy Skim.

– Csak annyit mondhatok - jelentette ki Walsh úr -, hogy kijelöltem egy ad hoc bizottságot, amely pár hét óta munkához látott. Reméljük, a két állam közötti határvonalat még a tél beállta előtt megállapítják.

– Walsh úr, az ön véleménye szerint annak a feltételezésnek, hogy a határt rossz helyen vonták meg, tehát, hogy át kell helyezni, van-e valami alapja? - kérdezte Ben Raddle.

– Nincs, uraim. Értesülésem szerint ez egy mondvacsinált ügy, olyan ürügy, amelybe kapaszkodva némely amerikai társaságok akadályt gördíthetnek a domíniumi ügyvitel elé.

– Ez bizony arra késztet, hogy meghosszabbítsuk Klondike-i tartózkodásunkat, ami egyáltalán nem nagy öröm!

– Ami engem illet, mindent megteszek, hogy megsürgessem a bizottság munkálatait - jelentette ki a kormánybiztos. - Sajnos, meg kell mondanom, néha kénytelenek vagyunk a munkálatokat megszakítani némely claim-tulajdonosok jóindulatának hiánya miatt. Különösképpen a 131-es...

– Bizonyos Hunter nevű texasi férfi? - szólt közbe Ben Raddle.

– Pontosan. Hallottak róla?

– Mikor Vancouverből Skagway-be hajóztunk, unokabátyám kénytelen volt kapcsolatba lépni vele... meglehet, a szokásosnál egy kicsit keményebben!

– Akkor óvakodjanak tőle. Rendkívül erőszakos fickó. Van egy bizonyos Malone nevű barátja, azt is ugyanabból a bordából szőtték.

– Walsh úr, ez a Hunter is azok közt van, akik kérik a délkör bemérését?

– Igen. Méghozzá ő az egyik fő követelőző.

– Mi érdeke lehet ebben?

– Az, hogy így messzebb kerül a határtól, és kivonhatja magát a mi ellenőrzésünk alól. Ő biztatta fel a Yukon bal partján lévő, továbbá a határ menti aranylelőhelyek tulajdonosait. Ez a szedett-vedett, gyülevész népség jobban szeretné, ha a domíniumoknál gyengébb kézzel kormányzott Alaszkában élne. De, ismétlem, nem hiszem, hogy az amerikaiaknak lenne igaza, s ez a Hunter majd le kell hogy nyelje a galuskát. Mégis, azt tanácsolom, óvakodjanak a szomszédaiktól, mert azok a leggonoszabb fajtából való közönséges kalandorok, akikkel a rendőrségemnek állandóan baja van.

– Emiatt egyet se aggódjon, Walsh úr - nyugtatta meg Summy Skim. - Mi nem azért jöttünk, hogy kitermeljük a 129-es claimet, hanem hogy eladjuk. Amint ez sikerül, már útnak is indulunk a Chilkoot-hegység felé, Vancouveren át Montrealba, s menet közben még hátra sem nézünk.

– Kellemes utat kívánok, uraim - válaszolta a kormánybiztos, amikor elbúcsúzott tőlük. Ha valamiben is hasznukra lehetek, számíthatnak rám.

Másnap a homokfutó ismét úton volt. Az ég kevésbé kéklett, mint előző nap. Az északnyugati szél mindegyre megerősödött. De a homokfutó kóbere alatt az unokafivérek ezt alig érezték.

A gidres-gödrös, kátyús terepen Neluto nem nógathatta szaporább léptekre a lovat. A gödrök, amelyek hónapokon át fenékig be voltak fagyva, most veszedelmes zökkenőkkel fenyegették a kocsit s a lovat.

Útjuk olyan erdőkön vezetett át, amelyekben vegyesen nőtt a fenyő, a nyír és a nyár. Fában az itteni aranyásók nem szenvedtek hiányt, személyes szükségleteik kielégítésére és a claimek kiaknázására van belőle elég. Egyébként a föld méhe errefelé nemcsak aranyat, de szenet is rejteget bőven. Három kilométerre Fort Cudahytól, a Coal Creek mellett olyan tiszta szénrétegeket fedeztek fel, amelyben a meddő kőzet még öt százalék sincsen. A Five Fingers-medencében is feketeszénre bukkantak, az előnyösen helyettesíti majd a fát, amelyből a közepes nagyságú gőzhajók óránként egy tonnát is eltüzelnek.

Lehetséges, hogy a szén miatt a tartomány akkor is virágozni fog, ha az aranylelőhelyek kiapadnak.

A második nap estéjén, egy rendkívül fárasztó útszakasz után Neluto és útitársai megérkeztek a Yukon bal partján álló Fort Cudahyba. A lovasrendőr-osztag parancsnoka azt ajánlotta, sőt arra biztatta őket, hogy egy fogadófélében szálljanak meg. Jobban járnak, mint a sátorozással.

Miután ezt megbeszélték, Summy Skim szeretett volna még valamit kideríteni, s ezért megkörnyékezte a parancsnokot: nem látott az utóbbi napokban Ford Cudahy környékén egy nőt elhaladni...

– Hogy errefelé egy nőt?! - kacagott jókedvűen a főhadnagy. - Dehogy uram, nem egyet, tízet, százat is láttam! Nagyon sok munkás hurcolja magával az egész családját, s elképzelheti, hogy ezek közt...

– Oh! - szakította félbe Summy -, akire én gondolok, az egészen más! Főhadnagy úr, az egy aranyásó, és nem hiszem, hogy női aranyásók tízesével kószálnak errefelé.

– Ebben is téved - figyelmeztette a főhadnagy. - Van olyan is elég. Az aranyrögök vadászásában a nőszemélyek éppen olyan szenvedélyesek...

– Igazán? - csodálkozott Summy. - Akkor hát... értem...

– Azért hadd lássuk - biztatta a főhadnagy. - Esetleg ha néhány ismertetőjelét megmondaná...

– Fiatal - kezdte a felsorolást Summy. - Még huszonkét éves sincs. Kistermetű, barna és nagyon szemrevaló.

– Való igaz, ilyen ismertetőjelekkel ezen a vidéken nemigen rendelkeznek a nők... azt mondta... fiatal lány... barna... kistermetű... szemrevaló... aki nemrég errefelé járt volna...

A rendőrtiszt hiába erőltette emlékezetét.

– Nem, ilyenre nem emlékszem - jelentette ki végül.

– Lehet, szegény kislány más utat választott - szontyolódott el Summy. - Azért köszönöm, főhadnagy úr.

Az éjszaka jól-rosszul eltelt, és másnap a homokfutó már kora reggel úton volt. A Yukon, miután Fort Cudahyt elhagyja, északnyugati irányban folytatja útját, és amint azt a térképek is feltüntetik, átvágja a száznegyvenegyedik délkört. A Forty Miles Creek - amint a neve is mutatja - negyven mérföld hosszú, előbb délnyugati irányba folyik majd, a határnak fordul, amely majdnem két egyenlő részre osztja.

Neluto még aznap este a Josias Lacoste claimjéhez akart érni. Jól megabrakolta a lovat, amelyet a kétnapi fogatolás nemigen fárasztott ki. Ha vágtatni kellene, arra is képes volna. Aztán a 129-es claimnél úgyis pihenhet eleget.

Reggel három órakor, amikor Ben és Summy kilépett a fogadóból, a nap már régen felvirradt. Tizenkét nap volt hátra a nyári napfordulóig, amikor a nap alig pár percre tűnik a látóhatár mögé.

A homokfutó a kanyargó Forty Miles Creek jobb partján döcögött, a folyó itt egymástól mély szakadékokkal elválasztott dombvonulatokat vágott keresztül. De a környék távolról sem volt elhagyott. A claimeken mindenütt folyt a munka. A partvonal minden fordulójában feltűntek a martba vert cövekek; azokkal egy-egy „placer” volt bekerítve, mindenik számát jobbra-balra dülingéző számjegyekkel ki is írták. A kitermelő eszközök általában egyszerűek voltak; csak itt-ott volt látható egy-egy kézi meghajtású, legfeljebb a folyó vizére szerelt gépezet. Egyébként a legtöbb tulajdonos, akik közül csak egyik-másiknak volt néhány munkása, a claimek aknáiból kiemelt homokot serpenyővel és szitával mosogatta. Mindez hangtalanul folyt volna, ha a csendet mindegyre meg nem töri egy-egy örömkiáltás, jeléül annak, hogy valamelyik aranyásó nagyobb aranyrögöt talált.

Az első pihenőt tíz órától délig tartották. Miközben a ló békésen legelészett, Ben Raddle és Summy Skim a konzervekből és kétszersültből álló ebédjük után komótosan elszívtak egy pipát, amelynek egy csésze kávéval adták meg a módját.

Neluto tizenkét órakor indult útnak, de most már ugyancsak biztatta a lovat. Hét óra előtt néhány perccel megpillantották a 129-es claimet jelölő karót.

Abban a pillanatban Summy Skim kikapta Neluto kezéből a gyeplőt, és felpattant az ülésről. A homokfutó megállt.

– Ott! Oda nézz!... - mutatott egy horhosra, amely a meredek parton a folyóig futott.

Társai arra néztek, amerre mutatott, és a horhos mélyén, a távolság miatt kissé bizonytalanul, mintha ismerősnek tetsző személy körvonalait ismerték volna fel. Amennyire ilyen távolból meg lehetett ítélni, apró termetű aranyásó mosogatta az aknából kiemelt homokot. Egy másik, igazi óriás férfi serénykedett mellette. Annyira elmerültek a munkában, hogy akkor sem hagyták abba, amikor a kocsi megállt az úton.

– Mintha... - suttogta Summy.

– Mi van? - kérdezte türelmetlenül Ben Raddle.

– Izé... Istenemre!... Ben az ott Jane Edgerton!

Ben Raddle megrántotta a vállat.

– Kísértetet látsz?... Hogy lehet felismerni valakit ekkora távolságból?... Egyébként úgy tudom, hogy Jane Edgertonnak nem volt kísérője... És miből gondolod, hogy a két aranyásó közül az egyik nő?

– Nem tudom - bizonytalanodott el Summy. - De úgy érzem...

– Én inkább arra gondolok, hogy azok ott apa és fia. Kétség sem férhet hozzá. Kérdezzük meg Nelutot is.

Az indián a tenyerét a szeme fölé emelte.

– Az nő - jelentette ki határozottan, miután hosszasan kémlelte.

– Hallod? - kiáltott fel Summy diadalmasan.

– Esetleg férfi - tette hozzá Neluto ugyanolyan komolyan.

Summy letörve megengedte a gyeplő szárát, s a kocsi megindult. Neluto azonban tovább morfondírozott:

– Azon sem csodálkoznék, ha egy gyermek volna... vagy egy leányzó... sorolta a lehetőségeket.

A homokfutó ismét gyorsan haladt. Elhagyta a 129-es claim határjelét és megállt.

– ...esetleg egy fiatalember... - folytatta még mindig Neluto, aki a rá jellemző dicséretes alapossággal egyetlen lehetőséget sem hagyott számításon kívül. De ezt már sem Ben Raddle, sem Summy Skim nem hallotta. Ugyanabban a pillanatban ugrott le mindkettő a kocsiról, hogy a két hónapig és kilenc napig tartó utazás után végre a 129-es claim földjére lépjenek.