Nemo kapitány · Első rész

XVIII.

NÉGYEZER MÉRFÖLD A CSENDES-ÓCEÁN ALATT

El escenario del capítulo en la Sala de mapas: A Ráktérítő

Másnap, november 18-án, teljesen frissen ébredtem. Nyomát se éreztem az előző esti fáradtságnak. Felmentem a tetőre; a másodkapitány épp ekkor kiáltotta el mindennapi mondókáját. S ekkor az a gondolatom támadt, hogy ezek a szavak bizonyára a tengeri helyzetre vonatkoznak, helyesebben mondva azt jelentik: „A látóhatáron semmi sem észlelhető!”

S valóban: az óceán végtelen pusztaság gyanánt terült el előttünk. Még egy vitorla sem fehérlett a távolban. Az éj folyamán a Crespo-sziget hegyormai is eltűntek. A tenger elnyelte a fénytörés színeit, csak a kéket verte vissza szerteszét, s gyönyörű mély indigóba1 öltözött. A játékos fény habos sávokat rajzolt a lágy hullámokra.

Önfeledten gyönyörködtem az elbűvölő tengeri tájban, amikor a tetőn megjelent a kapitány. Tudomást sem véve jelenlétemről, műszereivel egy egész sor csillagászati észlelést végzett, s midőn ezzel elkészült, nekitámaszkodott a fényszórófülkének, s az óceán végtelen messzeségébe merült a tekintete.

Időközben vagy húsz matróz jött fel a fedélzetre, csupa erőteljes, jól megtermett férfi. Az éjszaka folyamán kivetett hálókat húzták fel. A Nautilus matrózai bizonyára sokféle nemzet fiai voltak, de valamennyit európainak néztem. Ha nem tévedek, voltak köztük írek, franciák, több szláv, egy görög vagy krétai. Különben igen szűkszavúak voltak valamennyien, s egymás közt azon a különös nyelven beszéltek, amelynek még csak nem is sejtettem az eredetét. Így hát meg sem próbáltam, hogy kérdéseket intézzek hozzájuk.

A hálókat felhúzták a hajóra. A normandiai partokon használják ezeket a fenékvonó hálókat. Voltaképpen széles szájú zsákok, amelyeket egy úszó rúd tart kibontva; nyílásukat pedig, mint valami örv, megmerevíti az alsó szemeken átfűzött vaslánc, s amikor a tenger fenekén vontatják őket, mindent felsöpörnek, ami utjukba esik. S milyen érdekes a mai zsákmány! E halakban dús tájék legremekebb példányai kerültek a hálóba: ördöghalak, amelyeket mulatságos fickándozásuk miatt bohóchalnak is neveznek, vörös gyűrűzetű, kígyózó íjhalak, gyorsan ható mérget kiválasztó, nyúl fejű gömbhalak, néhány zöldesbarna ingola; voltak itt még tőkehalak, különböző fajtájú gébek, végül néhány nagyobb hal, egy dudoros fejű, méteres makrahal, néhány szép, kék-ezüsttel tarkázott bonitó, s három pompás tonhal: lám, ezek a fürge halak se bújhattak ki a vontatóhálóból!

Számításom szerint vagy ezer font2 hal lehetett a hálóban. Szép fogás, de nincs benne semmi meglepő, hiszen több óra hosszat vontatják a hálókat. El vagyunk látva tehát a legkitűnőbb minőségű élelemmel, a villanyfény vonzása és a hajó gyorsasága pedig lehetővé teszi, hogy a készletet bármikor megújítsuk.

A halakat egy nyíláson át azonnal az éléstárba öntötték. Egy részük frissen kerül az asztalra, a többiből a hajón konzervet készítenek.

A halászat véget ért, a Nautilus friss levegőt kapott. Úgy gondoltam, mindjárt a víz alá merül, s útját a mélységben folytatja. Már azon voltam, hogy visszatérek a szobámba, amikor Nemo kapitány minden bevezetés nélkül e szavakkal fordult felém:

– Látja, professzor úr, az óceán valóban él! Hol haragos, hol lágyan simogató. Tegnap este velünk együtt szenderült el - s nézze, milyen derűsen ébred a nyugodalmas éjszaka után!

Nocsak! Hol maradt a „jó reggelt!”? Ez a különös férfiú úgy beszél velem, mintha egy percekkel ezelőtt megszakított társalgást folytatna.

– Nézze csak! - mutatott a tengerre. - Most költögeti csókjaival a nap! Így éled újjá minden reggel a fényben. S milyen érdekes tanulmány megfigyelni, hogyan működik a tenger szervezete! Hallgatni az érverését, a lélegzetét... Milyen igaza volt a tudós Maurynak, amikor megállapította, hogy a tenger áramlása éppoly szerves, valóságos valami, mint az állatok vérkeringése.

Az volt az érzésem, hogy a kapitány nem vár tőlem semmiféle választ; fölöslegesnek tartottam tehát, hogy „Igen!”, „Úgy van!” közbeszólásokkal udvariaskodjam. Hosszú szünetet tartott minden mondat után, mintha csak hangosan gondolkodna. Tudomást sem vett a jelenlétemről.

– Igen - mondta -, az óceánban állandó a körforgás. Ezt a hőmérsékleti változások, a só és a mikroorganizmusok3 jelenléte magyarázza. A hő különböző sűrűségű rétegekre osztja a vizet, ez okozza az áramlatokat s ellenáramlatokat. A párolgás északon majdnem semmi, az egyenlítő tájain viszont nagyon erős, s ennek folytán a trópusi és a sarki víz állandó áramlásban van egymás felé. Rájöttem arra is, hogy van egy felülről lefelé és alulról felfelé való áramlás is: ez az óceán lélegzése. Észrevettem, hogy a tengervíz molekulái felmelegszenek a felszínen, s ismét a mélybe süllyednek, itt két fokkal a fagypont alatt érik el a legnagyobb sűrűséget, azután még erősebben lehűlnek, könnyebbé válnak, s ekkor megint felszállnak a felszínre. Majd meglátja a sarkvidéken, hogy ez a jelenség milyen következményekkel jár, s akkor megérti, hogy a természet törvénye folytán miért fagy meg a víz csupán a felszínen!

A kapitány szavait hallgatva ezt kérdeztem magamban: „Hogyan? Ez a vakmerő ember a sarkvidékre is elvisz bennünket?”

Nemo kapitány most elhallgatott. Szemét a tengerre függesztette: az elemre, amelyet ő szüntelenül s oly behatóan tanulmányozott.

– A só óriási mennyiségben fordul elő a tengerben, professzor úr - folytatta kis szünet után. - Ha kivonnánk a tengervízben feloldott állapotban levő sót, négy és félmillió köbmérföld mennyiségű tömeget nyernénk, mely a földtekén szétteregetve tíz méter vastag réteget képezne. S ne gondolja, hogy a sónak nincs fontos szerepe. Nem! A sós víz nehezebben párolog, a só meggátolja a szeleket, hogy túl sok párát hajtsanak el a vízről; ha ez nem így volna, az óriási mennyiségben lecsapódó pára a mérsékelt égöv alatt özönvizet okozna. A sónak óriási szerepe van, a só tartja a földtekén gazdaságos egyensúlyban a természeti erők működését! - Nemo kapitány elhallgatott. Hirtelen felállt, néhány lépést tett a fedélzeten, majd ismét visszatért mellém. - De az ázalékállatok szerepe sem kevésbé fontos - folytatta. - Ezek a megszámlálhatatlan sokaságú, parányi élőlények milliószámra élnek egyetlen csepp vízben: nyolcszázezer egyed súlya mindössze egy milligramm. Az ázalékállatok elnyelik a sót, áthasonítják a víz szilárd elemeit, korallokat és madreporákat4 készítenek, valódi szárazföldet teremtenek a mészrészecskékből! Ha a vízcseppből az ásványi táplálékot elvonjuk, könnyebbé válik, felszáll a felszínre, elnyeli a párolgás folytán visszamaradt sót, ettől ismét nehezebbé válik és a mélybe süllyed, s új anyagot visz az ázalékállatocskáknak, amelyet azok ismét elnyelnek. Így kettős áramlás keletkezik, felfelé és lefelé; örökös élet, örökös mozgás minden! Az óceánban az élet sokkal elevenebb, sokkal dúsabb, mint a szárazföldön, a víz minden részébe elhatol. Igen, az óceán élete végtelen! Halálos elem az ember számára - úgy mondják –, de az állatok miriádjainak a víz az éltető eleme - s az én éltető elemem is!

Átszellemült arccal mondotta Nemo kapitány e szavakat, s én mélységes meghatottsággal hallgattam.

– Igen - tette hozzá -, a tengerben van csak igazi élet! Víz alatti városokat fogok tervezni, hajóházakat, amelyek, mint a Nautilus, minden reggel felszállnak a tenger tükrére lélegzetet venni! Szabad, mindenkitől független városokat! Különben, mit lehet tudni, hogy valami zsarnok nem...

Nemo kapitány indulatosan legyintett, mintha valami komor gondolatot akarna elhessegetni, s be sem fejezve a mondatot, most egyenesen hozzám fordult:

– Professzor úr - kérdezte -, tudja-e ön, hogy milyen mély az óceán?

– Azt tudom, kapitány úr, amit a fontosabb mérésekből megtudtunk.

– Mondhatna néhány számot, hogy szükség esetén helyesbíthessem az adatokat?

– Szívesen megmondom, ami éppen eszembe jut. Ha nem tévedek, az Atlanti-óceán északi részén nyolcezer-kétszáz méter átlagos mélységet mértek, a Földközi-tengerben pedig kétezer-ötszázat. A legérdekesebb méréseket az Atlanti-óceán déli részén végezték a harmincötödik fok közelében, ahol tizenkétezer, tizennégyezer-kilencvenegy és tizenötezer-száznegyvenkilenc méter mélységet találtak. Általában azt állítják, hogy ha a tengerfenék szintje egyenletes lenne, úgy az átlagos mélysége hét kilométer volna.5

– Nos, professzor úr - felelte a kapitány -, remélem, hogy ennél jóval többet mutathatunk önnek. Egyébként a Csendes-óceán átlagos mélysége azon a részen, ahol most járunk, mindössze négyezer méter.

Ezt mondván, a kapitány megfordult, a lejárathoz sietett, s eltűnt a mélységben. Követtem őt, s a nagy szalonba mentem. A hajócsavar máris megindult; a sebességmérő húsz mérföldes óránkénti sebességet jelzett.

A következő napokban s az egymás után tűnő hetekben a kapitány nagyon ritkán szerencséltetett látogatásával. Egész ritka időközökben láthattam. Másodtisztje rendszeresen rögzítette a földrajzi helyzetet, s rávezette a térképre úgy, hogy a Nautilus útját mindenkor pontosan követhettem.

Conseil és Ned hosszú órákat töltött társaságomban. Conseil beszámolt barátjának csodálatos sétánkról a tengerfenéken; a kanadai már megbánta, hogy nem jött velünk a kirándulásra. Én nagyban reménykedtem, hogy lesz még alkalmunk az óceáni erdők megtekintésére.

Csaknem mindennap megnyíltak néhány órára a szalonablak fedőlemezei, s szemünk nem tudott betelni a titokzatos tenger alatti világ csodás látványával.

A Nautilus délkeleti irányban haladt, száz-százötven méternyi mélységben. Egyszer azonban, nem tudom, milyen szeszély folytán, ferde irányban lehatolt oldalszárnyai segítségével kétezer méter mélységre. A hőmérő négy egész huszonöt század fokot mutatott; ebben a mélységben a hőmérséklet, úgy látszik, minden szélességi fokon egyforma.

November 26-án reggel három órakor a Nautilus a százhetvenkettedik hosszúsági fok alatt áthaladt a Ráktérítőn. 27-én már feltűntek a Sandwich-szigetek, ahol a híres Cook kapitány6 1779. február 14-én halálát lelte. Az indulás óta ekkor már 4860 mérföldet tettünk meg. Reggel, amikor felmentem a fedélzetre, két mérföldnyire, szél irányában, megpillantottam a hét szigetből álló szigetcsoport legjelentősebbikét, Hawaiit. Tisztán láttam a megművelt partszegélyt, a parttal párhuzamosan vonuló hegyláncokat, a tűzhányók közül kiemelkedő, 4200 méter magas Mouna Keát. A Nautilus hálói itt gazdag fogásra tettek szert; legérdekesebbek voltak a legyezőhalak, s a kecses alakú, lapos polipok, amelyek csupán ezen az óceáni tájon tenyésznek.

A Nautilus állandóan délkelet felé tartott. December 1-én a száznegyvenkettedik fok mentén áthaladt az egyenlítőn, s ugyanazon hónap 4-én, gyors utazás után, melyen semmi rendkívüli nem történt, már a Marquises-szigetcsoport vizeibe értünk. Három mérföldnyi távolságban, a déli szélesség 8° 57’-e s a nyugati hosszúság 139° 32’-e alatt megpillantottam a francia birtokban levő szigetcsoport legnagyobb szigetét, a Nouka Hivát s a Martin-fokot. De csak a látóhatárra rajzolódó, erdőborította hegyeket láttam, mert Nemo kapitánynak nem volt kedve a parthoz közeledni. Gyönyörű halak kerültek itt ki a hálókból; a világ legízletesebb húsú halai, csupa olyan hal, hogy örömét leli bennük a hajószakács.

Miután elhagytuk a francia zászló védelme alatt álló bájos szigeteket, december 4-e és 11-e között a Nautilus közel kétezer mérföldet tett meg. Útközben óriási tömegű polippal találkoztunk. Ezek a különös puhányok a szépia közeli rokonai. Az olasz halászok kalamájónak nevezik őket; a fejlábúak osztályához és a kétkopoltyúsok családjához tartoznak, mint a szépia és a vitorláscsiga. A polipot behatóan tanulmányozták az ókori természetrajztudósok - és ha hihetünk Athenaiosznak, a Galenus7 előtt élt görög orvosnak, a polip nemcsak az agora8 szónokainak hasonlataiban jutott előkelő szerephez, hanem a gazdag athéni polgárok asztalán is kedvelt csemege volt.

A Nautilus a tömérdek puhánnyal december 9-ről 10-re virradó éjjel találkozott, s ez érthető, mert a polipok különösen éjjel vonulnak. Milliókra s milliókra ment a számuk. A heringek és a szardíniák útvonalát követve, a mérsékelt égövből vonultak a melegebb vizekbe. A vastag kristály üvegablakon át figyeltük, amint mozgató tömlőjük segítségével rendkívüli gyorsasággal úsznak, mégpedig hátrafelé, s mint üldözik a halakat s puhányokat, mint eszik meg a kisebbeket, s mint falják fel őket a nagyobbak, mint mozog leírhatatlan összevisszaságban, eleven kígyók gyanánt, mind a tíz hosszú lábuk, amelyet a természet felrakott a fejükre. A gyorsmenetű Nautilus órákon át úszott a puhányok között, hálói óriási mennyiségű polipot fogtak ki.

Csodálatosnál csodálatosabb látványban volt részünk utazásunk alatt a tengeren. Az óceán végtelen változatosságban teregette elénk színeit. Mint valami örökösen változó színpadon, folyton más és más volt a díszletezés, más a rendezés; de szemünk a víz kellős közepén nemcsak a természet művében gyönyörködhetett - behatolhattunk az óceán legfélelmetesebb titkaiba is.

December 11-én a nagy szalonban olvasgattam. Ned Land és Conseil a nyitott acélfalon át figyelte a tündöklően megvilágított vizet. A Nautilus mozdulatlan volt. Színültig telt tartályokkal, ezerméternyi mélységben tartózkodott: az óceánnak ez a mély rétege jóformán lakatlan, csak az óriási halak járnak nagy ritkán errefelé.

Jean Macé9 kedves könyvét, „A gyomor kiszolgálói”-t olvastam, s élveztem az ötletesen kifejtett tanulságokat, amidőn Conseil egyszerre csak hátraszólt:

– Méltóztassék a tanár úr egy pillanatra ide fáradni - mondta különös hangon.

– Mi az, fiam, mi történt?

– Tessék csak idejönni...

Felálltam, az ablakhoz mentem s a párkányra könyökölve kitekintettem.

A fényszóró vakító világosságában óriási, fekete, mozdulatlan tömeg meredt a vízben. Figyelmesen megnéztem, s találgattam, miféle óriási cet lehet. Egyszerre csak észbe kaptam...

– Hiszen ez egy hajó! - kiáltottam fel meglepetten.

– Úgy van - mondta a kanadai. - Megroncsolódott, elsüllyedt hajó.

Hajóroncs a tengerfenéken
Hajóroncs a tengerfenéken En el Gabinete de grabados →

Ned Landnek igaza volt. Hajó volt, csakugyan: az elvágott kötélzet a láncokon lógott még. A hajótest, úgy láttam, jó állapotban van, alig néhány óra előtt történhetett a szerencsétlenség. A fedélzetről meredező három kurta csonk arra mutatott, hogy a zátonyra futott hajó végső szükségben feláldozta árbocait. De hiába döntötték ki az árbocokat, oldalnak dőlt és megtelt vízzel; most is bal oldalán feküdt. Megrendítő volt ez a magános roncs a tengerfenéken; a fedélzet irtózatos képet mutatott. Hullák feküdtek rajta, a kötélzetbe gabalyodva! Négyet számláltam meg - férfiak voltak, az egyik a kormány mellett állt... Aztán egy asszonyt pillantottam meg; a kabinablakon kihajolva, karjában egy gyermeket tartott. Egészen fiatal asszony... A Nautilus lámpáinak fehér fényében láttam az arcát; még nem indult oszlásnak a vízben. Óriási erőfeszítéssel feje fölé emelte gyermekét, s a szegény kicsike szorosan átölelte anyja nyakát... A négy matróz arca iszonyatos volt: görcsös erőlködéssel igyekeztek a kötelek közül szabadulni, s e rettentő küzdelem végső vonaglásában érte el őket a halál. Csak a kormányos maradt mindvégig nyugodt: őszbe csavarodott haja halántékához tapadt, komoly, elszánt arcában szeme előre tekintett, s keze oly keményen markolta a kormányt, mintha tovább vezetné a hajótörött háromárbocost az óceán sötét mélyén...

Minő jelenet! Némán, szívdobogva bámultunk ki az ablakon; hiszen a katasztrófa szemtanúivá váltunk jóformán, mintegy fényképre rögzítve láttuk magunk előtt az utolsó perceket! S már láttam: izzó szemű, óriási cápák közelednek a hajótörés színhelye felé. Az emberhús szaga csalta ide a mohó halakat!

A Nautilus ezalatt megfordult, s körüljárta a roncsot, s én a farra rögzített tábláról leolvashattam az elmerült hajó nevét: Florida, Sunderland.

A Florida roncsa
A Florida roncsa En el Gabinete de grabados →

Notas

  1. A kék szín egy árnyalatának a neve. A hasonló nevű forró égövi növényből előállított festék színe ↩
  2. Angol súlymérték: kb. 0,5 kg ↩
  3. A legkisebb állati vagy növényi lények (pl. a baktériumok) ↩
  4. A korallok egyik alfaja (szivacskorall) ↩
  5. Verne adatai részben tévesek. A tengerfenék átlagos mélysége 4000 m körül van, a legnagyobb mélységre vonatkozó hiteles mérési adatok pedig alig haladják meg a 11 000 m-t ↩
  6. Angol felfedező (1728-1779). Több nagy utat tett, így az Ausztrália körüli szigetvilágba, a Déli-sark felé stb. ↩
  7. A régi Róma egyik legnagyobb orvosa (i. sz. 131-200) ↩
  8. Az ógörög városok piactere. Az üzleti, politikai és vallási élet központja ↩
  9. Jean Macé francia író (1815-1894), szerkesztője annak az ismeretterjesztő lapnak, amelynek Verne is munkatársa volt ↩

¿Prestaste atención?

  1. Mit lát Aronnax a szalon ablakán át?

  2. Melyik szigetek tűnnek fel, ahol Cook kapitány meghalt?

  3. Melyik szigetet pillantja meg Aronnax a francia szigetcsoportból?

  4. Mit mond Nemo az óceánról?

¿Cuál es tu personaje favorito?

Veinte mil leguas de viaje submarino – entre los personajes principales

Telegrama

Oficina de origen: la Web · Destino: a bordo del Nautilus

0 palabras · tarifa: 0 kreuzers (los puntos se convierten en STOP)