Nemo kapitány · Első rész

XV.

MEGHÍVÁST KAPOK LEVÉLBEN

El escenario del capítulo en la Sala de mapas: A Csendes-óceánon

Tizenkét óra hosszat aludtam egyfolytában. Másnap reggel, november 9-én, arra ébredtem, hogy Conseil szokása szerint benyit hozzám a szobámba, megkérdezi, „hogy aludt a tanár úr?” és hogy miben lehet szolgálatomra. Cimborája, a kanadai még mindig az igazak álmát aludta, mint akinek egyéb dolga sincs ezen a világon.

Hallgattam a derék fiú fecsegését, de én magam nem voltam éppen beszédes kedvemben. Nyugtalanított, hogy Nemo kapitány nem mutatkozott tegnap egész délután, s alig vártam, hogy megint találkozzam vele.

Felöltözködtem. Conseil forgatta, tapogatta a kagylóselyemből készült ruhadarabokat, s találgatta, milyen anyagból valók. Elmagyaráztam neki, hogy az öltöny anyaga a Földközi-tenger partvidékén tömegesen található sonkakagyló fényes, selymes tapintású rostjaiból készült; ezekkel tapad a sziklához. Ebből a nagyon puha s nagyon meleg anyagból hajdanában szép szövetet, harisnyát, kesztyűt készítettek. A Nautilus személyzete tehát igen olcsón ruházkodik, nincs is rászorulva a föld gyapotcserjéire, juhaira, selyemhernyóira.

Amint elkészültem az öltözködéssel, bementem a nagy szalonba. Egy lelket sem találtam ott.

Belemerültem az üvegszekrényekben felhalmozott ritka kagylógyűjtemény tanulmányozásába. Azután a gazdag növénygyűjteményt nézegettem; a ritkaságszámba menő tengeri növények lepréselten sem vesztették el csodálatos színüket.

Így telt el az egész nap anélkül, hogy Nemo kapitány megtisztelt volna látogatásával. A szalonablakokat eltakaró acélfalak zárva maradtak. Attól tartanak talán, hogy ráunhatunk a fényárban úszó tenger csodálatos látványára?

A Nautilus továbbra is kelet-északkelet irányban haladt, ötven-hatvan méter mélységben, tizenkét mérföld sebességgel.

Másnap, november 10-én sem nézett felénk senki, egyedül voltunk egész nap. Az idő nagy részét Neddel és Conseiljel töltöttem. Ők is csodálkoztak, hogy a kapitány nem mutatkozik. Érthetetlen, különös ember! Vagy talán beteg? Vagy meggondolta magát, s más tervei vannak velünk?

Ilyen aggályaink voltak, de azért el kellett ismernünk, hogy a hajón - mint azt Conseil megjegyezte - teljes szabadságot élveztünk. Ellátásunk kitűnő és bőséges volt. Házigazdánk tartja magát a megállapodáshoz. Igazán nem panaszkodhatunk. Helyzetünk mindenesetre különös, de tény, hogy páratlanul szép élményekben volt részünk; egyelőre semmi okunk sincs a panaszkodásra.

Ezen a napon kezdtem el a naplóírást. Feljegyzéseim felhasználásával most a legaprólékosabb pontossággal írhatom meg kalandjaimat. Mint érdekességet említem meg, hogy naplómat tengeri pázsitból készült papírra írtam.

November 11-én, kora reggel friss levegő özönlött a Nautilus belsejébe. Így tudtam meg, hogy ismét felszálltunk az óceán felszínére, s a hajó kiszellőzik. A középen levő lépcsőhöz mentem, s felmásztam a tetőre.

Hat órára járt az idő. A borús ég alatt a szürke víz csendes volt. Alig fodrozta a tengert. Feljön-e vajon a kapitány? Találkozom-e ma vele? Csak a kormányost láttam az üvegkalitkában. Leültem a csónakkamra domború tetejére, s élvezettel szívtam a sós ízű tengeri levegőt. A felkelő nap sugaraiban a köd lassan szétszakadozott. Keleten, a látóhatár peremén felbukkant a nap izzó korongja: a tenger egyszerre csak fellángolt, mintha lőporral felhintett hosszú pászma vetett volna lobbot. Fent az égen a foszladozó fellegek ragyogó színeket öltöttek. A sokasodó apró bárányfelhők szeles napot ígértek.

No de sebaj! Mi ebből a *Nautilus*on semmit sem érzünk, hiszen hajónk bátran szembeszáll a legnagyobb viharral is!

Elgyönyörködtem a ragyogó, tündérszép, lelket derítő napfelkeltében, amikor egyszerre csak léptek zaja ütötte meg a fülemet. Valaki feljött a vaslépcsőn.

Napkelte a tengeren
Napkelte a tengeren En el Gabinete de grabados →

Felugrottam, hogy üdvözöljem Nemo kapitányt - de csak a másodkapitány jött, akivel egy alkalommal már találkoztam. Kilépett a fedélzetre, de mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok, szeméhez emelte hatalmas távcsövét, s feszült figyelemmel kezdte vizsgálni a látóhatárt. S amikor már körbe jártatta távcsövét, a nyíláshoz lépett, s egy mondatot hadart el, amelyet szóról szóra megjegyeztem, mert minden reggel elismételte, mégpedig pontosan ilyen előzmények után. Ez a mondat így hangzik:

„Nautron reszpok lerni virh.”

Máig sem tudom, hogy ezek a szavak mit jelentenek.

Amint ez a mondat elhangzott, a másodkapitány lement a lépcsőn. Azt hittem, a Nautilus most ismét a víz alá merül, így hát én is a vaslépcsőhöz siettem, lemásztam rajta, s a folyosón át visszatértem szobámba.

Öt nap telt el így anélkül, hogy megváltozott volna a helyzet. Minden reggel felmentem a fedélzetre. S a másodkapitány minden reggel elhadarta azt a bizonyos mondatot. Nemo kapitány nem mutatkozott.

Már beletörődtem a gondolatba, hogy viszont sem látom többé. November 16-án azután, amikor Neddel és Conseiljel együtt szobámba mentünk, asztalomon egy levelet találtam, amely az én nevemre szólt.

Izgatottan téptem fel a borítékot. A levél erélyes, szép, tiszta, kissé hegyes betűi a gót írásra emlékeztettek.

Így szólt a levél:

Aronnax professzor úrnak
a Nautilus*on*
1867. november 16-án.
Nemo kapitány szívesen látja Aronnax professzor urat holnap reggel a Crespo-szigeti
erdeiben rendezendő vadászaton. Reméli, hogy Professzor úr eleget tehet a meghívásnak, és
örömmel venné, ha társai is vele tartanának.
Nemo kapitány
a Nautilus parancsnoka

– Ejha! Vadászatra hív bennünket! - kiáltott fel Ned.

– A Crespo-szigetre! Az erdőségeibe! - mondta Conseil.

– Hát ez az alak mégiscsak eljárogat a földre? - firtatta Ned Land.

– Úgy látszik, igen - mondtam, miután a levelet újból elolvastam.

– Hát akkor elfogadjuk a meghívást! - felelte a kanadai. - Csak érezzünk megint földet a lábunk alatt s meglátjuk, mit tehetünk. Különben sincsen ellenemre, hogy végre egy kis vadhúst ehetek.

Nemo kapitány szemlátomást irtózik a szárazföldtől, sőt még a szigetek közelségétől is - és most erdei vadászatra hív bennünket! Itt valami ellentmondás van, de ezen most nem törtem a fejem, hanem csak azt feleltem:

– Lássuk csak előbb, hol is van a Crespo-sziget.

Megnéztem a planiszférikus térképet. Az északi szélesség 32° 40’-e és a nyugati hosszúság 167° 50’-e alatt egy kis szigetecskét találtam; Crespo kapitány fedezte fel 1801-ben. A régi spanyol térképeken ez a kis sziget Roca de la Plata, vagyis „Ezüstszikla” elnevezés alatt volt feltüntetve. Most tehát 1800 mérföldnyire voltunk utazásunk kiindulási pontjától; a Nautilus kissé eltért eredeti irányától, s délkelet felé haladt.

Megmutattam társaimnak az északi Csendes-óceán vizén a magános, kicsiny sziklát.

– Nemo kapitány, úgy látszik, olykor mégis partra száll. De meg kell hagyni, hogy csak a teljesen lakatlan szigeteket kedveli!

A szigonyos fejét csóválta erre, de nem felelt. Azután Conseiljel együtt visszatért kabinjába. A néma pincér felszolgálta vacsorámat. Kissé nyugtalanul tértem pihenőre, de azután csakhamar erőt vett rajtam az álom.

Másnap, november 17-én, felébredésemkor úgy éreztem, hogy a Nautilus teljesen mozdulatlan. Gyorsan felöltözködtem, s lementem a nagy szalonba.

Nemo kapitány a díványon ült. Várt már engem. Felállt, üdvözölt, s megkérdezte, van-e kedvem őt elkísérni.

Miután nyolcnapos távollétét egy árva szóval sem érintette, én sem hoztam szóba, csak azt feleltem, hogy társaimmal együtt szívesen csatlakozunk hozzá.

– Csak egy kérdést szeretnék önhöz intézni, kapitány úr, ha megengedi.

– Nyugodtan kérdezhet tanár úr, ha lehet, felelek.

– Nos, kapitány úr, hogy van az, hogy önnek, aki a földdel minden kapcsolatot megszakított, mégis erdőségei vannak Crespo szigetén?

– Professzor úr - felelte a kapitány -, az én erdőim nem a napfény melegén nőnek. Se oroszlán, se tigris, se párduc, se más négylábú állat nem jár arra. Ezt az erdőt kívülem senki sem ismeri. Az én számomra nő ott minden, ami él. Nem földi erdőségek azok, hanem víz alattiak.

– Víz alatti erdők? - ámuldoztam.

– Igen, professzor úr.

– És oda akar engem elvezetni?

– Oda.

– Gyalogosan?

– Gyalogosan. Méghozzá száraz lábbal.

– Vadászatra?

– Vadászatra.

– Puskával a kezünkben?

– Puskával.

A parancsnokra néztem. Nem volt rá nézve valami hízelgő, amit a tekintetemből kiolvashatott.

Meghibbant az agya - gondoltam magamban. - Úgy látszik, rájött a bolondóra. Rohama volt, azért nem mutatkozott egy teljes hétig, de még most sincs észnél. Kár érte! A különcök egész érdekesek lehetnek, de egy bolonddal összezárva lenni nem kellemes!

A kapitány világosan leolvashatta arcomról ezt a gondolatot, de nem tett semmi megjegyzést, csak annyit mondott, hogy kövessem, és én mindenre elszántan mentem utána.

Az ebédlőbe mentünk át, ahol már meg volt terítve reggelire.

– Professzor úr - mondta a kapitány -, reggelizzék velem, ne kéresse magát. Közben beszélgethetünk. Vadászatra hívtam ugyan az erdőbe, de egy szóval sem mondtam, hogy útközben vendéglőt is találunk. Reggelizzék meg jól, mert ma valószínűleg későn jutunk vacsorához.

Reggeli Nemo kapitánnyal
Reggeli Nemo kapitánnyal En el Gabinete de grabados →

Derekasan hozzáláttam tehát az evéshez. Különféle halak, tengeri-ugorka-szelet, ízletes virágállatok, ínycsiklandó tengeri moszatok kerültek az asztalra. Italul tiszta víz szolgált, amelybe a kapitány példáját követve, ízesítőül néhány cseppet kevertem egy üdítő italból, melyet a „rhodoménia” néven ismert moszatból kamcsatkai módra erjesztettek.

Nemo kapitány szótlanul fogyasztotta reggelijét. Hosszú hallgatás után így fordult hozzám:

– Professzor úr, ön azt gondolta, hogy önmagammal kerültem ellentmondásba, amikor vadászatra hívtam önt Crespo szigetén levő erdőségeimbe. S amikor azután megmondtam, hogy víz alatti erdőbe vezetem, azt hitte, őrült vagyok. Professzor úr, sohase szabad ilyen könnyedén ítélkezni az emberek felett.

– De kapitány úr, higgye el, hogy...

– Hallgasson végig, s majd meglátja, őrült, vagy akár következetlen vagyok-e.

– Figyelek.

– Ön éppoly jól tudja, mint én, hogy az ember megélhet a víz alatt, ha a lélegzéshez elegendő levegőt visz magával. A víz alatti munkálatoknál a vízhatlan ruhába öltözött, fémsisakkal ellátott munkás szivattyúk és szelepek segítségével kívülről kapja a levegőt.

– Igen, a búvárkészülékkel - mondtam.

– Úgy van. Csakhogy a búvárkészüléknek van egy nagy hátránya. Az ember nem szabad, mert kötve van a szivattyúhoz, amely gumicsövön át szállítja számára a levegőt. Valósággal hozzá van tehát láncolva a földhöz. Ha mi is így hozzá lennénk kötve a *Nautilus*hoz, bizony nem jutnánk messzire.

– Hogyan lehet elszabadulni? - kérdeztem.

– A Rouquayrol-Denayrouze-készülék alkalmazásával. Ezt a készüléket két francia ember találta fel, az ön honfitársai, én azután a magam használatára tökéletesítettem úgy, hogy az ember bátran mozoghat a számára új élettani környezetben anélkül, hogy a szervezete bármiképpen megsínylené. A készülék egy vastag acélfalú tartályból áll, amelyben ötven atmoszféranyomás alatt tartalékolom a levegőt. A készüléket szíjjal csatolom a hátamra, mint a katona a borjút. A felső részben levő szekrényből a levegőt egy fújtatókészülék a megszokott nyomásnak megfelelően adagolja. Az általánosan használt Rouquayrol-féle készüléknél a szekrényből két gumicső vezet ki, s ezek tölcsérben végződnek, amely a búvár szájára s orrára tapad. Az egyik cső vezeti a belélegzéshez szükséges levegőt, a másik elvezeti a kilélegzett levegőt, s a szabályozó nyelve hol az egyik, hol a másik csövet zárja el, aszerint, ahogy a lélegzés megkívánja. Énnekem azonban a tengerfenéken óriási nyomással kell számolnom, s ezért egy rézgömbbel veszem körül a fejem, mint a búvárok. A levegőt bevezető s elvezető csövek tehát ebben a rézgömbben végződnek.

– Értem, kapitány úr. Csakhogy a magával vitt levegő nagyon gyorsan elhasználódik. Tizenöt százalék oxigéntartalom mellett már alkalmatlan a légzéshez.

– Úgy van, de már említettem önnek, professzor úr, hogy a Nautilus szivattyúi segítségével igen nagy nyomás alatt raktározhatom el a sűrített levegőt. Ez lehetővé teszi, hogy a készülékben levő tartály kilenc-tíz óra hosszat légzésre alkalmas levegőt szolgáltasson.

– Mindent értek már - mondottam. - Csakhogy volna még egy kérdésem, kapitány úr. Hogyan világítja meg az utat az óceán fenekén?

– A Ruhmkorff-készülékkel, professzor úr. A másikat a hátamon hordom, ezt pedig az övemhez erősítem. A világító berendezés egy Bunsen-elemből áll, amelyhez azonban én nem káliumbikromátot, hanem nátriumot használok. Egy indukciós tekercs felerősíti az áram feszültségét, s egy különleges szerkezetű lámpához vezeti. A lámpa belsejében üvegcsőben egész csekély mennyiségű széndioxid van. Ha a készülék működésbe fog, a gáz fényleni kezd, s állandó fehéres világosságot terjeszt. A két készülékkel felszerelve lélegzem is, látok is.

– Kapitány úr - mondottam -, nekem természetesen voltak kételyeim, ezért intéztem önhöz kérdéseket - s meg kell mondanom, hogy válaszaival minden ellenvetésemet leszerelte. De ha most már hihetőnek is tartom a Rouquayrol- és a Ruhmkorff-féle készüléket, engedje meg, hogy a vadászfegyverrel kapcsolatban továbbra is kételkedjem.

– Az én puskám nem tűzfegyver - mondta a kapitány.

– Hanem? Légpuska?

– Úgy van. Hajómon nincsen se salétrom, se kén, se szén, hogyan készítsek hát puskaport?

– De hogyan süti el a fegyvert a vízben, mikor az nyolcszázötvenszer sűrűbb a levegőnél? Hogyan győzi le a víz óriási ellenállását?

– Ez még nem volna akadály. Vannak tökéletesített Fulton-rendszerű ágyúk; ezek az ágyúk különleges zárókészülékkel vannak ellátva, úgyhogy nagy ellenállás mellett is elsüthetek. De megint csak ismétlem, minthogy nincs puskaporom, azt sűrített levegővel helyettesítem. Sűrített levegővel pedig a Nautilus szivattyúi bőségesen ellátnak.

– A sűrített levegő is hamar elfogy.

– Szükség esetén a Rouquayrol-készüléket is felhasználhatom. Csak egy csapot kell rászerelni. Egyébként, Aronnax úr, ön saját maga is tapasztalni fogja, hogy a tenger alatti vadászatokon nem sok levegőt fogyasztunk. És golyót sem.

– Mégis azt kell gondolnom, hogy a félhomályban, a levegőnél sokkalta sűrűbb vízben a lövés nem visz messzire, és aligha halálos.

– Professzor úr, az én fegyverem minden lövése halálos. Nincs az az élőlény, amelynek nyomban vége ne volna, ha eltalálom, még ha egész kis sebet ejtettem is rajta.

– Hogyhogy? Nem értem.

– A fegyverből mi nem közönséges golyót lövünk ki, hanem apró üvegtokot. Az üvegtokok acélhüvelybe vannak foglalva, végükön ólomnehezék van: tulajdonképpen apró leydeni palackok, nagyfeszültségű elektromos töltéssel. A leggyengébb ütődésre kisülnek, puszta érintésre kimúlik a legnagyobb állat is. Megjegyzem még, hogy a tokok csak négyes nagyságúak, közönséges puskába tíz darabot lehet egyszerre tölteni.

– Nem vitatkozom tovább, kapitány úr - mondtam, s felálltam az asztaltól. - Kérem a puskámat. Követem önt bárhová.

Nemo kapitány a hajó farába vezetett. Társaim kabinja előtt elhaladva beszóltam értük, és ők nyomban követtek.

Beléptünk egy kamrába, amely a gépterem mellett volt, s itt átöltöztünk a tenger alatti sétára.

¿Prestaste atención?

  1. Hová hívja Nemo vadászni a foglyokat?

  2. Milyen fegyverrel vadásznak a tenger alatt?

  3. Ki fedezte fel a Crespo-szigetet?

  4. Hogyan tárolja Nemo a búvárok levegőjét?

  5. Ki lép be Aronnaxhoz Nemo helyett?

¿Cuál es tu personaje favorito?

Veinte mil leguas de viaje submarino – entre los personajes principales

Telegrama

Oficina de origen: la Web · Destino: a bordo del Nautilus

0 palabras · tarifa: 0 kreuzers (los puntos se convierten en STOP)