Előkészületek az indulásra

Így fejeződött be emlékezetes vitánk. A beszélgetés lázba hozott engem is. Mint a részeg, úgy mentem ki nagybátyám dolgozószobájából, és a hamburgi utcák levegője kevés volt ahhoz, hogy magamhoz térítsen. Lementem az Elba partjára, a gőzkomp mellé. Ez a komp köti össze a várost a hamburgi vasúttal.

Ezer ellentmondó feltevés közt hányódtam, egyiknél se tudtam kikötni.

Még emlékeztem rá, hogy meggyőztek, de a lelkesedésem alábbhagyott. Mégis szívesen elindultam volna azonnal, minden további töprengés nélkül. Igen, éreztem magamban annyi bátorságot, hogy abban a pillanatban becsomagoltam volna a kézitáskámat.

De azt is be kell vallanom, hogy egy óra múlva csillapodni kezdett az izgalmam. Az idegeim megnyugodtak, és visszatértem a Föld mélységes mélyéből a felszínére.

– Ez képtelenség! - kiáltottam fel. - Ez teljes értelmetlenség! Ilyen ajánlatot nem lehet tenni egy értelmes fickónak! Ez nem is lehet igaz. Rosszul aludtam, rosszat álmodtam.

Ezalatt végigmentem az Elba partján, és elhagytam a várost. Felmentem a kikötőbe, megérkeztem az altonai útra. Valami előérzet vezetett, és ez az előérzet be is igazolódott, mert megláttam az én kis Graubenomat. Frissen, fürge léptekkel érkezett be a városba.

– Grauben! - kiáltottam messziről.

A lány megállt, gondolom, kissé zavarba jött attól, hogy az országúton a nevén szólítják. Tíz lépéssel mellette termettem.

– Axel! - kiáltott meglepetten. - Elém jöttél? Ez aztán kedves!

De amint rám nézett, azonnal észrevette az arcomon, hogy nyugtalan és izgatott vagyok.

– Mi bajod van? - nyújtotta a kezét.

– Hogy nekem mi bajom, Grauben?

És az én szép virlandi lánykám két perc alatt, három mondatból már mindent tudott. Néhány pillanatig hallgatott. Együtt vert-e a szíve az enyémmel vagy sem, azt nem tudom, de a keze nem reszketett. Kézen fogva, némán tettünk meg vagy száz lépést.

– Axel - szólalt meg végre.

– Drága Graubenom!

– Ez aztán szép utazás lesz!

Felkaptam a fejem.

– Igen, Axel, szép és méltó egy tudós unokaöccséhez. Jó az, ha az ember valami nagy vállalkozással kitüntetheti magát.

– Grauben, hát te nem akarsz eltéríteni engem egy ilyen expedíciótól?

– Nem, Axel, sőt én is szívesen elkísérnélek téged is, a nagybátyádat is, ha egy ilyen szegény lány nem lenne a terhetekre.

– Komolyan beszélsz?

– Komolyan.

Megzavarodtam, és mit tagadjam, el is szégyelltem magam.

– Grauben - kezdtem újra -, majd meglátjuk, hogy holnap is így beszélsz-e még.

– Holnap ugyanazt mondom, amit ma, Axel.

Kézen fogva, mélységes csendben mentünk tovább. Engem a nap eseményei alaposan megviseltek.

Végül is - gondoltam -, a Calendae Julii még messze van, addig sok minden történhet, a nagybátyám is kigyógyulhat föld alatti utazási mániájából.

Éjszaka lett, mire megérkeztünk a königstrassei házba. Azt vártam, hogy a lakás csöndes lesz; a nagybátyám ilyenkor már ágyban szokott lenni, és a derék Márta is az utolsó porszemeket törli tollseprűjével az ebédlő bútorairól.

De nem számoltam a professzor türelmetlenségével. Ott állt kiabálva, hadonászva egy sereg hordár között, akik csomagokat raktak le a bejáratnál. Az öreg cselédlány azt se tudta, hol áll a feje.

– Gyere már, Axel, siess már, te szerencsétlen! - kiáltott a nagybátyám már messziről, amint észrevett. - Nincs kész a csomagod, nincsenek rendben a papírjaim, nem találom az útitáskám kulcsát, nem jöttek meg a lábszárvédőim!

Döbbenten álltam, a hangom elakadt. Alig tudtam annyit habogni:

– Hát indulunk?

– Hát persze, szerencsétlen kölyök, és te sétálsz, ahelyett, hogy itt volnál!

– Indulunk? - ismételtem elgyöngülő hangon.

– Bizony, holnapután reggel, kora hajnalban.

Nem bírtam tovább hallgatni, bemenekültem a szobámba.

Most már nyilvánvaló: a nagybátyám arra használta fel a délutánt, hogy beszerezze az utazáshoz szükséges műszereket és szerszámokat: a bejáró tele volt létrákkal, kötélhágcsókkal, fáklyákkal, kulacsokkal, vaskampókkal, csákányokkal, vasalt végű botokkal, ásókkal - legalább tíz embert fel lehetett volna velük szerelni.

Az éjszakám szörnyű volt. Másnap már korán arra ébredtem, hogy szólítanak. El voltam szánva, hogy nem nyitok ajtót, de hogy is tudtam volna ellenállni annak az édes hangnak, amelyik azt mondta: „-Axel, drágám!”

Mégsem akartam még elhinni, hogy valóban utazunk. Magammal vontam Graubent a professzor dolgozószobája felé.

– Nagybátyám, hát tényleg elhatározta, hogy utazunk?

– Persze. Te ebben kételkedsz?

– Nem - mondtam, hogy meg ne bántsam. - Csak azt szeretném tudni, miért olyan sürgős ez nekünk.

– De hiszen az idő sürget, az idő rettentő gyorsan múlik.

– Ugyan, még csak május 26-a van, hol van még a június vége?

– Azt hiszed, te csacsi, hogy olyan könnyű eljutni Izlandba? Ha tegnap nem szaladtál volna el, mint egy bolond, akkor eljöhettél volna velem a koppenhágai utazási irodába, Liffender és Társához. Ott láthattad volna, hogy Koppenhágából Reykjavíkba havonta csak egy járat van.

– És aztán?

– És aztán, ha június 22-éig várunk, akkor túl későn érkezünk ahhoz, hogy megláthassuk a Scartaris árnyékát a Snaefells kráterjén. Ezért kell sürgősen eljutni Koppenhágába, és utánanézni, hogyan lehet továbbmenni. Eredj csomagolni!

Erre nem volt mit felelnem. Visszamentem a szobámba, Grauben jött utánam. Vállalkozott rá, hogy az útra szükséges holmimat becsomagolja egy kis bőröndbe.

Amikor az útitáska utolsó szíját is becsatoltuk, lementem a földszintre.

Egész nap folyt a műszerek, fegyverek, elektromos készülékek szállítása. A derék Márta teljesen elvesztette a fejét.

– Megbolondult a gazdám?

Igenlően bólintottam.

– És a fiatalurat is magával viszi?

Ugyanolyan bólintás.

– Hová?

Az ujjammal mutattam a Föld közepe felé.

– A pincébe?! - kiáltott fel az öregasszony.

– Nem - szólaltam meg végre. - Mélyebbre.

Beesteledett. Már nem érzékeltem a múló időt.

Holnap reggel pontban hatkor indulás.

Tíz órakor úgy zuhantam az ágyba, mint a hulla.

Éjszaka újra elfogott a rémület.

Egész éjjel szakadékokról álmodtam. Lázálmaim voltak. Úgy éreztem, hogy a professzor erős marka fojtogat, rángat; zuhanok, elmerülök. A leejtett testek növekvő sebességével estem feneketlen mélységekbe, életem már csak végtelen zuhanás volt.

Öt órakor ébredtem, összetörve a fáradtságtól és izgalomtól. Lementem az ebédlőbe. A nagybátyám az asztalnál ült és evett. Borzadva néztem. Grauben is ott volt. Nem szóltam semmit, de enni nem bírtam.

Fél hatkor zörgés hallatszott az utcáról. Nagy kocsi érkezett, hogy kivigyen minket az altonai vasúthoz. Nagybátyám csomagjai hamarosan elborították a kocsit.

– Hát a te poggyászod? - kérdezte.

– Készen van - feleltem elhaló hangon.

– Akkor kapd és hozd le, mert lekéssük a vonatot.

Látszott, hogy úgyis hiába harcolnék a sorsom ellen. Felmentem a szobámba, leeresztettem a csomagomat a lépcsőfokokon, és leszaladtam utána.

Éppen akkor adta át nagybátyám ünnepélyesen a ház „gyeplőit” Graubennak. Az én szép kis virlandi leánykám nyugodt volt, mint mindig. Megcsókolta gyámját; de azért csak kigördült egy könnycseppje, amikor a szájával az én arcomhoz ért.

– Grauben! - kiáltottam fel.

– Eredj, drága Axel, eredj csak! A menyasszonyodat hagyod itt, de amikor visszajössz, már a feleségedet fogod itt találni.

Megöleltem Graubent, majd beültem a kocsiba. Márta és a lány a kapu küszöbéről integetett utánunk, aztán a két ló a kocsis füttyentésére galoppban indult el az altonai úton.