Axel nem tudja, mit csináljon

Éppen csak annyi időm volt, hogy visszategyem az asztalra a szerencsétlen iratot.

Lidenbrock professzort láthatóan teljesen lekötötték gondolatai. Az írás dolga egy perc nyugtot se hagyott neki. Bizonyára megvizsgálta, analizálta a dolgot, egész képzelőerejét megmozgatta séta közben, és most visszajött, hogy egy új elgondolásának a végére járjon.

Le is ült a karosszékébe, és valamiféle algebrai számításra emlékeztető formulákat vetett papírra.

Néztem reszkető kezét, egyetlen mozdulata se kerülte el a figyelmemet. Sikerül-e váratlanul valamilyen eredményre jutnia? Reszkettem, pedig nem volt rá okom, mert hiszen az igazi, egyetlen megoldást már megtaláltam, minden más keresgélés szükségszerűen hiábavaló lesz.

Nagybátyám három hosszú órán át némán dolgozott, a fejét se emelte fel, ezerszer kitörölt, újraírt, áthúzott, közbeszúrt egy-egy jelet.

Közben múlt az idő, éjszaka lett. Az utcai zajok elcsöndesedtek, de nagybátyám munkája fölé hajolva se látott, se hallott, még a jó Mártát se vette észre, aki bekukkantott az ajtón, és beszólt:

– Az úr vacsorázik ma este?

Mártának válasz nélkül kellett kimennie a szobából. Engem pedig, hiába küzdöttem ellene, hamarosan ellenállhatatlan álmosság fogott el, és el is aludtam a kanapé végén, míg nagybátyám tovább számolgatott és irkáit.

Reggel felébredve, még mindig munkában találtam ezt a fáradhatatlan kutatót. A szeme vörös volt, a bőre fakó, a haját lázas keze összekuszálta. Pirosra gyúlt arca is elárulta azt az iszonyú harcot, amit a leküzdhetetlen akadállyal szemben folytatott. Látszott rajta, milyen hatalmas szellemi erőfeszítésben, milyen idegfeszültségben töltötte az éjszaka óráit.

Valóban megsajnáltam. Bár úgy gondoltam, hogy joggal tehetnék neki szemrehányást, mégis bizonyos meghatottságot éreztem. A szegény embert úgy hatalmába kerítette a rögeszméje, hogy még mérgelődni is elfelejtett. Minden életereje egyetlen pontra tömörült, és most, hogy ez az életerő nem vezetődött le a szokott csatornákon, félő volt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanthatja az egész embert.

Egyetlen mozdulattal lepattinthatnám a vasabroncsot, ami a halántékát szorítja, egyetlen szóval. De nem tettem meg.

Pedig hát jó szívem van. Hogy maradhattam mégis néma ilyen körülmények között? Bizony éppen a nagybátyám érdekében hallgattam.

Nem és nem - mondogattam magamban. - Nem szólok. Oda akarna jutni, ismerem. Semmi sem akadályozhatná meg. Amúgy is olyan ez az ember, mint egy vulkán, és az életét adná azért, hogy olyasmit vigyen véghez, amit még soha geológus előtte. Befogom a szám, magamban tartom a titkot, amihez véletlenül jutottam. Ha elárulnám, azzal megölném Lidenbrock professzort. Találja ki ő maga, ha tudja, én nem akarok valamikor szemrehányást tenni magamnak, hogy én okoztam a pusztulását.

Ezt szépen eldöntöttem magamban, és keresztbe font karral vártam. De néhány óra múlva valami közbejött, amire nem számítottam.

Amikor a derék Márta le akart menni a piacra, zárva találta a kaput. A nagy kulcs nem volt benn a zárban. Ki vehette ki? Nyilvánvalóan a nagybátyám, amikor az este sietős sétája után hazajött.

Szándékosan? Szórakozottságból? Ki akart minket éheztetni? Ezt azért kissé erősnek tartottam. Hogyisne! Márta és én legyünk áldozatai olyasminek, amihez a világon semmi közünk? Eszembe jutott, hogy történt már ehhez hasonló dolog, ami eléggé megijesztett bennünket. Néhány évvel ezelőtt, abban az időben, amikor a nagybátyám nagy ásványtani rendszerezésén dolgozott, 48 óráig étlen-szomjan maradt, és az egész háznak részt kellett vennie ebben a tudományos böjtben. Ami engem illet, én gyomorgörcsöket kaptam az éhségtől: nem való ez a magamfajta falánk legénynek.

Rögtön láttam, hogy a reggeli ugyanúgy elmarad, mint a tegnapi vacsora. Mégis elhatároztam, hogy hősies leszek, és nem hódolok be az éhség parancsának. Márta nagyon szívére vette a dolgot, és elbúsulta magát a derék asszony. Engem inkább az aggasztott - és joggal -, hogy nem lehet elhagynom a házat. Megértik a helyzetemet.

A nagybátyám szünet nélkül dolgozott. Képzelete a találgatások világában bolyongott, mintha nem élt volna itt a földön, szinte felülemelkedett minden emberi szükségleten.

Délfelé kezdett az éhség komolyan gyötörni. Márta az este, mit sem sejtve, megevett mindent, ami a kamrában volt: nem maradt a házban egy falat ennivaló. Mégis kitartottam. Valahogy becsületbeli dolognak éreztem.

Kettőt ütött az óra. Kezdett a dolog nevetségessé válni, de tűrhetetlenné is. Már mondogattam magamban, hogy talán eltúloztam az irat jelentőségét; hogy a nagybátyám nem is fog hinni neki; hogy egyszerűen hókuszpókusznak fogja tartani; hogy a legrosszabb esetben majd akarata ellenére visszatartjuk, ha meg akarná kísérelni a kalandot; és végül is, hogy ő maga is felfedezheti az írás kulcsát, és akkor teljesen fölöslegesen koplaltam.

Ugyanezeket az érveket előző este felháborodva utasítottam volna el, de most kitűnőnek találtam őket, sőt lassanként teljes képtelenségnek tartottam, hogy ilyen soká vártam, és már el is határoztam, hogy mindent megmondok.

Kezdtem tehát gondolkodni, hogyan fogjak a mondandómhoz, hogy ne legyen túlságosan váratlan, amikor a professzor felkelt, feltette a kalapját, és indulni készült.

Hogyan? El akar menni hazulról, és minket megint bezár? Azt már nem!

– Kérem szépen - mondtam.

Mintha nem is hallotta volna.

– Lidenbrock bácsi - ismételtem, most már felemelve a hangom.

– Mi van? - kérdezte, mintha hirtelen álmából ébredt volna.

– Hát a kulcs.

– Micsoda kulcs? A kapukulcs?

– Dehogyis! - kiáltottam fel. - Az okirat kulcsa.

A professzor a szemüvege fölött nézett rám. Úgy látszik, észrevett valami szokatlant az arckifejezésemen, mert hevesen megragadta a karomat, és csak a tekintetével kérdezett. Nem tudott megszólalni, de még sosem tettek fel kérdést ennél ékesszólóbban.

Bólogattam.

Sajnálkozva megrázta a fejét, mintha bolonddal volna dolga.

Most még határozottabban igent bólintottam.

A szeme csillogni kezdett, de a kezével fenyegető mozdulatot tett.

Ez a néma beszélgetés a legközönyösebb nézőt is érdekelte volna. És valóban már meg se mertem szólalni, annyira féltem attól, hogy a nagybátyám megfojt első örömkitöréseivel. De olyan sürgetővé vált a nézése, hogy válaszolnom kellett.

– Igen, ezt a kulcsot... véletlenül...

– Mit beszélsz?! - kiáltott fel elmondhatatlan izgalommal.

– Nézze - nyújtottam feléje azt a papírlapot, amire írtam. - Olvassa el!

– De hiszen ez semmit se jelent - válaszolta, és összegyűrte a lapot.

– Semmit, ha elölről olvassuk. De ha a végéről...

Még be sem fejeztem, máris felkiáltott. Több volt ez kiáltásnál, valósággal ordított. Hirtelen megvilágosodott az agya. Egyszerre megváltozott az egész ember.

– Ez a zseniális Saknussemm! Tehát először visszafelé írtad le a mondatot?

Megragadta a papírt, és zavaros szemmel, meghatott hangon elolvasta az egész okiratot, az utolsó betűtől az elsőig.

A szöveg így szólt:

*In Sneffels Yoculis craterem kem delibat
umbra Scartaris Julii intra calendas descende,
audas viator, et terrestre centrum attinges.
Kod feci. Arne Saknussemm.*

Ezt a hibás latinságot így fordíthatjuk:

*Szállj le a Sneffels Yocul kráterébe,
amit a Scartaris árnyéka cirógat Calendae Julii előtt,
merész utazó, és akkor eljutsz
a Föld középpontjába.
Én megtettem. Arne Saknussemm*

Amint elolvasta, nagybátyám akkorát ugrott, mintha véletlenül egy leideni palackot érintett volna meg. Csodálatos volt merészsége, hite és öröme. Fel-alá járkált, a fejét a keze közé fogta, ide-oda tologatta a székeket; értékes geodáit - bármilyen hihetetlen - fel-feldobta a levegőbe; hol idecsapott, hol odavert az öklével. Végre megnyugodott, és mintha teljesen kimerült volna, leroskadt a karszékébe.

– Hány óra van? - kérdezte néhány pillanatnyi hallgatás után.

– Három.

– No lám, már nem is érzem, hogy ebédeltem. Szörnyen éhes vagyok. Gyorsan üljünk asztalhoz. Azután...

– Azután?

– Becsomagolsz nekem.

– Ejha! - kiáltottam.

– És magadnak is - folytatta könyörtelen professzorom, és belépett az ebédlőbe.