A vulkán kürtőjében

Igen, megbolondult! A tűje hirtelen ugrásokkal egyik pólusról a másikra szökkent, végigszaladt a számlap minden pontján, és körbeforgott, mint a szédült.

Jól tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a Föld ásványi kérge sosincs teljesen nyugalmi állapotban: a belső anyagok bomlása következtében történő változások, a nagy víztömegek helyváltoztatása, a mágneses erők működése állandóan veszélyezteti az egyensúlyt, ha a Föld felszínén élő lények nem is sejtenek semmit erről a mozgásról. Ez a jelenség önmagában tehát még nem rémített volna meg, legalábbis nem keltett volna bennem ilyen iszonyú gondolatokat.

De más tények, néhány részlet nem téveszthetett meg tovább. A robbanások ijesztően szaporodtak. Olyan volt a hangjuk, mint mikor egy sor szekér rohan végig a kövezeten. A dörgések állandóan követték egymást.

Végül a megkergült iránytű, amit az elektromos jelenségek rángattak ide-oda, végképp megerősített a véleményemben: az ásványi kéreg felhasadni készül, a gránittömegek összecsapással fenyegetnek, a hasadék betömődik, az űr megtelik, és mi, szerencsétlen atomok, összezúzódunk az iszonyú ölelésben.

– Végünk van, végünk van, Lidenbrock bácsi!

– Miért rémüldözöl megint? - kérdezte meglepő nyugalommal. - Mi bajod van?

– Hogy mi bajom? Nézze meg ezeket az ingó falakat, a meglazuló kőtömböket, a hőséget, a bugyborékoló vizet, a sűrűsödő gőzöket, ezt a megkergült tűt; a földrengés ezer jelét!

Nagybátyám ingatta a fejét.

– Földrengés? - kérdezte.

– Igen.

– Azt hiszem, tévedsz, fiam.

– Hogyhogy? Hát nem ismeri meg a szimptómákat?

– A földrengését? Nem. Én valami jobbra számítok.

– Mire?

– Kitörésre, Axel.

– Kitörésre! Működő vulkán kürtőjében volnánk?

– Azt hiszem - mosolygott a professzor. - És ennél szerencsésebb dolgot nem is kívánhattunk volna.

Szerencsésebbet? Hát a nagybátyám megbolondult? Mit beszél? Miért ilyen nyugodt, és miért mosolyog?

– Mi ez? Belekerültünk egy kitörésbe, szerencsétlen sorsunk az izzó láva útjába vetett minket, tüzes sziklák, fővő vizek, vulkáni anyagok közé? Fel fogunk repülni, visszahullunk, kiköp, levegőbe vet, a kődarabokkal, hamuesővel, salakkal együtt lángviharba repít a tűzhányó - és ezt szerencsés megoldásnak tartja?

A professzor a szemüvege fölött tekintett rám.

– Igen. Ez az egyetlen módja, hogy visszajussunk a Föld felszínére.

Nem részletezem az ezerféle gondolatot, ami végigcikázott az agyamon. A nagybátyámnak igaza volt, teljesen igaza, és még sosem láttam sem ilyen merésznek, sem ilyen elszántnak, mint ebben a pillanatban, amikor a vulkánkitörés esélyeit latolgatta és várta a legnagyobb nyugalommal.

Közben tovább haladtunk fölfelé. Így telt el az éjszaka. Körülöttünk a zajok megkétszereződtek, fuldokoltam, úgy éreztem, ütött az órám. És mégis, milyen furcsa az ember: mindeközben egészen gyerekes módon vizsgálódtam. A gondolataim szabadon röpködtek, én nem tudtam irányítani őket.

Nyilvánvaló, hogy vulkáni lökés vetett fel bennünket. A tutaj alatt forrt a víz, és a víz alatt fortyogott a lávamassza, a sziklahalmazok remegtek, és készültek rá, hogy a kráteren át minden irányban szétvetődjenek. Egy vulkán kürtőjében voltunk, efelől már nem volt kétség.

De ez a vulkán ezúttal nem a kihunyt Snaefells, hanem egy aktív hegy. Törtem a fejem, melyik lehet, a világ melyik táján fogunk kirepülni.

Annyi biztos, hogy az északi féltekén. Az iránytű, amíg össze nem zavarodott, ebben a tekintetben egyértelmű volt. A Saknussemm-fok után sok száz mérföldön keresztül egyenesen északra haladtunk. Visszaérkeztünk-e vajon Izland alá? A Hecla krátere fog-e kivetni vagy a sziget hét másik tűzokádójának egyike? Nyugat felé ötszáz mérföld távolságban ezen a szélességi fokon csak Amerika északnyugati tájain tudtam néhány kevéssé ismert vulkánról. Keletre egyetlenegy volt a 80. szélességi fokon: az Esk a Jan Mayen-szigeten, nem messze a Spitzbergáktól. Volt tehát kráter bőven, és elég nagyok voltak ahhoz, hogy akár egész hadsereget is kirepítsenek. Találgattam, melyik fog minket kivetni.

Reggeltájt emelkedésünk gyorsult. A hő fokozódott, ahelyett, hogy a Föld felszínéhez közeledve csökkent volna; ennek tehát nem lehetett más magyarázata, mint hogy helyi jellegű a melegedés, és vulkáni behatás következménye. Már semmi kétség sem férhetett ahhoz, honnan ered a felhajtóerő: a Föld belsejében felhalmozódó gőzök több száz atmoszférájú, hatalmas feszítőereje hajtott minket megállíthatatlanul felfelé. És vajon miféle veszélyek felé?

Egyszerre vöröses visszfények derengtek fel a kiszélesedő függőleges aknában. Jobbra-balra mély folyosókat fedeztem fel, roppant alagutakat, melyekből sűrű gőzök törtek elő. A falakat lángnyelvek nyaldosták ropogva.

– Nézze, nézze, Lidenbrock bácsi! - tört ki belőlem.

– Igen, kénes lángok. Ez egészen természetes dolog kitöréskor.

– De ha hozzánk is elérnek?

– Nem fognak elérni hozzánk.

– És ha megfulladunk?

– Nem fogunk megfulladni. A kürtő szélesedik, és ha kell, itt hagyjuk a tutajt, és elbújunk valami hasadékban.

– És a víz? Ha az utolér?

– Nincs itt már víz, Axel, csak lávamassza, az emel magával a kráter bejáratáig.

Csakugyan, a vízoszlop eltűnt, és helyet adott a fövő, fortyogó sűrű vulkáni anyagoknak. A meleg kezdett tűrhetetlen lenni, ha egy hőmérőt tartottunk volna a levegőbe, biztosan 70 foknál többet mutat. Fürödtem a verítékben. Biztosan megfulladtunk volna, ha a haladásunk nem ilyen gyors.

A professzor említette ugyan, hogy elhagyhatjuk a tutajt, de a tervet nem hajtotta végre. Jól tette. Ez a néhány összetákolt gerenda mégiscsak biztos támaszpontot jelentett, akárhová bújunk, ez hiányzott volna.

Reggel nyolc tájban megint történt valami. Hirtelen megálltunk, a tutaj tökéletesen mozdulatlan maradt.

– Mi történt? - kérdeztem. A hirtelen megállás úgy megingatott, mintha valaminek nekiütődtünk volna.

– Megállás - felelte a nagybátyám.

– Talán elcsitult a vulkán?

– Remélem, nem.

Felálltam, megpróbáltam körülnézni. Talán megakadt a tutaj egy kiugró sziklában, és így csak ideiglenesen áll ellen a kitörésre készülő erőknek? Ha így van, segítenünk kell, hogy minél előbb elszabaduljon.

De nem ez volt a helyzet. A hamuból, salakból és kőtörmelékből álló oszlop maga is mozdulatlan volt.

– Megszűnt volna a vulkáni kitörés? - csodálkoztam.

Nagybátyám a foga közt mormolta:

– Ettől félsz, ugye? Nyugodj meg, ez a kis csönd nem fog soká tartani. Már öt perce állunk, hamarosan újra megindulunk a kráter szája felé.

Eközben szüntelenül figyelte a kronométerét. Úgy látszik, szerencséje volt a jóslataival, mert a tutaj hirtelen megindult, szakadozott iramban haladt, és két perc múlva újra megállt.

– Rendben van - mondta a nagybátyám, az óráját figyelve -, tíz perc múlva újra megindul.

– Tíz perc múlva?

– Igen. Olyan vulkánnal van dolgunk, amelyiknek a kitörése szakaszos. Együtt lélegzünk vele.

Teljesen igaza volt. A megjelölt percben hihetetlen sebességgel újra megindultunk. Meg kellett kapaszkodnunk a gerendákban, hogy le ne röpüljünk a tutajról. Aztán megint csend.

Nem tudnám megmondani, hányszor ismétlődött meg ez a folyamat, de az biztos, hogy minden alkalommal nagyobb erővel lökődtünk tovább; már olyan volt, mintha ágyúból lőttek volna ki. A szünetekben fulladoztunk, felszökkenés közben a forró levegő fojtotta belénk a lélegzetet. Arról ábrándoztam, milyen csodálatos volna, ha hirtelen az Északi-sarkon találnám magam, mínusz 30 fokos hidegben. Izgatott fantáziám a sarkvidék jégmezőire vitt, arra vágytam, hogy meghempereghessek a hószőnyegen. Az ismétlődő rázkódások következtében már úgy szédültem, hogy Hansnak többször is meg kellett fognia, nehogy összezúzzam a fejem a gránitfalon.

A következő órák eseményeiről egyetlen pontos emlékem sincs. Rémlik, hogy a detonációk egymást követték, a masszívum ingott, valami erő megpörgette a tutajt. Imbolyogtunk a lávahullámokon, a hamueső közepén, üvöltő hangok vettek körül. A szélvihar hatalmas ventillátorként táplálta a föld alatti tüzet. Még egyszer, utoljára felvillant előttem Hans arca a tűz fényében, aztán már nem éreztem mást, csak szörnyű félelmet, akár azok a halálraítéltek, akiket egy ágyú torkára kötöznek, és ott várják, hogy az eldördülő lövés a levegőbe vesse széttépett testüket.