A professzor előadása

Hogy megértsük, miért idézte a professzor a neves francia tudósokat, el kell mondanom, hogy röviddel elutazásunk előtt nagy jelentőségű esemény történt a paleontológia berkeiben.

1863. március 23-án a Boucher de Perthes irányítása alatt dolgozó földmunkások Franciaországban, egy Moulin-Quignon melletti kőbányában ásva, a föld felszíne alatt négy és fél méternyire emberi állkapcsot találtak. Ez volt az első ilyen maradvány, amit valaki napvilágra hozott. Az állkapocs mellett kőbalták, pattintgatott, a kortól elszíneződött kovakődarabok feküdtek.

Nagy visszhangot váltott ki a felfedezés híre nemcsak Franciaországban, de Angliában és Németországban is. A Francia Tudományos Akadémia több tudósa, köztük Milne-Edwards és Quatrefages professzorok magukévá tették az ügyet, megcáfolhatatlanul igazolták a kérdéses csontozat hitelességét, és a leglelkesebb szószólói lettek az „állkapocspernek”, ahogy az angolok nevezték.

Több angol geológus is bebizonyítottnak tekintette a kérdést, így Falconer, Busk, Carpenter és mások, és csatlakoztak hozzájuk német tudósok is, köztük elsősorban a leglelkesebb, leghevesebb: az én Otto Lidenbrock nagybátyám.

Így bebizonyítottnak és elfogadottnak lehetett tekinteni, hogy a feltárt emberi maradvány a negyedkorból származott.

Ennek a felfogásnak egyetlen megrögzött ellenzője volt: Elie de Beaumont professzor. A nagy tekintélyű tudós azt állította, hogy a moulin-quignoni talaj nem a diluvium maradványa, hanem kevésbé ősi réteg, és így Cuvier-vel egyetértve tagadta, hogy az emberi faj egyidős lenne a negyedkori állatokkal. Lidenbrock professzor viszont a geológusok nagy többségével együtt kitartott, vitázott, előadott, és Elie de Beaumont végül is egyedül maradt állításával.

Ismertük az ügy minden részletét, de azt nem tudtuk, hogy elutazásunk óta újabb bizonyítékok kerültek elő. Több hasonló állkapcsot találtak, különböző típusú és nemzetiségű emberfajtákét, francia és svájci barlangok laza, szürke talajában. Kiástak fegyvereket, szerszámokat, használati tárgyakat is, és velük gyerekek, fiatalok, öregek, férfiak, nők csontjait. A negyedkori ember létezése tehát napról napra jobban bebizonyosodott.

És ez még nem minden. Újabb maradványokat ástak ki harmadkori pliocén talajból, ami lehetővé tette, hogy még merészebb tudósok még régebbre tegyék az emberi faj kialakulásának kezdetét. Igaz, hogy ezek a maradványok az embernek nem csontozatai voltak, hanem kézi eszközei, szerszámként használt, megkövesedett állati comb- és lábszárcsontok, tele szabályos barázdákkal, szinte azt mondhatnók, kifaragva: mind kétségtelenül emberi kéz nyomait viselik.

Az ember egyszerre több évszázaddal lejjebb került az idő létráján, megelőzte a Mastodont, kortársa lett az *Elephas meridionalis*nak, a „déli elefánt”-nak, kora százezer év lett, mert így állapították meg a legnevesebb geológusok a pliocén talaj kialakulásának idejét.

Így állt tehát a paleontológia tudománya, és így megérthetik, mit éreztünk, amikor megláttuk a Lidenbrock-tenger partján a csontváztemetőt. Megérthetik nagybátyám meglepetését és örömét, különösen amikor néhány lépés után, hogy úgy mondjam, „szemtől szembe” találta magát a negyedkori ember egy példányával.

Teljesen felismerhető emberi test volt. Ki tudja, talán valami különleges tulajdonságú talaj konzerválhatta évszázadokon keresztül, olyasmi, mint a bordeaux-i Saint Michel temetőben. Egy biztos, hogy a holttest annyira épen maradt, hogy szinte olyan volt, mintha élne: pergamenszerű bőre feszes volt, végtagjai, legalábbis látszatra, még lazák, foga ép, haja dús, körmei az ujján és a lábán ijesztően hosszúak.

Némán álltam egy másik kor kísértete előtt. Még nagybátyám is hallgatott, pedig ő máskor ugyancsak beszédes volt, mindig kész egy kis szónoklatra. Felemeltük a holttestet, feltámogattuk. Mély szemüregeiből nézett ránk. Megkopogtattuk visszhangos mellkasát.

Néhány percnyi csönd után a professzor felülkerekedett a nagybácsin: Otto Lidenbrock, elfelejtve utazásunk körülményeit, a környezetet, végtelen barlangunkat, alighanem azt képzelte, hogy az akadémián van, és előad hallgatóinak, mert torkát köszörülve megszólalt:

– Uraim, van szerencsém bemutatni önöknek a negyedkor emberét. Nagy tudósok tagadták a létezését, mások, nem kevésbé nagyok, állították, hogy igenis létezett. A paleontológia Szent Tamásai, ha itt volnának, ujjukkal érinthetnék, és kénytelenek volnának beismerni tévedésüket. Jól tudom, hogy a tudománynak óvatosan kell fogadnia az ilyesféle felfedezéseket. Tudom, milyen őskori embereket tártak fel a Barnumok és más hasonló szélhámosok. Ismerem Aiax térdkalácsának történetét, Oresztész állítólagos holttestét, amit a spártaiak fedeztek fel, és Asterius tetemét, amiről Pauszaniasz beszél. Olvastam beszámolókat Trapani XIV. században felfedezett csontvázáról, amelyikben Polüphémoszra véltek ismerni, és az óriás történetéről, akit a XVI. században Palermo közelében hoztak napvilágra. Önök ugyanúgy ismerik, uraim, mint én, azt az elemzést, amelyet 1577-ben Luzern mellett készítettek arról a nagy csontozatról, ami a híres doktor, Felix Plater szerint egy hatméteres óriásé volt valaha. Elolvastam Cassanion tanulmányait, minden visszaemlékezését, brosúráját, előadását és vitacikkét, amit Teutobochus cimber királynak, a gallok leigázójának holttestéről publikált. A holttestet 1613-ban ásták ki egy homokbányából a Dauphinéban, Franciaországban. A XVIII. században vitatkoztam volna Pierre Campet-val a Scheuchzer-féle „Ádám előtti” ember létezéséről. A kezemben van az az írás, amit úgy neveznek, hogy Gigans...

Itt nagybátyám megakadt, mert az történt, ami gyakran megesett vele, ha nyilvánosság előtt kellett beszélnie: nem tudta kiejteni a nehezebb szavakat.

– ...amit úgy neveznek, hogy Gigans... - kezdte újra.

Nem tudta folytatni.

– Giganteo...

Képtelenség! A szerencsétlen szó sehogy sem sikerült. Jót nevettek volna rajta az akadémián.

– Gigantosteologia - fejezte be végre a szót a professzor, két dühös káromkodás között. De aztán felfrissülve folytatta: - Igen, uraim, ismerem ezeket a dolgokat. Azt is tudom, hogy Cuvier és Blumenbach ezeket a csontokat egyszerű mammutcsontokként és más negyedkori állati csontokként azonosította. De itt minden kételkedés arculköpése volna a tudománynak. Íme, a tetem. Megnézhetik, megérinthetik. Ez nem csontváz, hanem ép test, ami kizárólag az antropológia céljaira maradt ilyen ép.

Bölcsebbnek tartottam, ha nem szállok vitába ezzel az állítással.

– Ha kénsavban megmoshatnám, eltüntethetném róla a föld minden nyomát és azokat a csillogó kagylóhéjakat, amik belenyomódtak. Itt nem áll rendelkezésemre ez a fontos oldószer, de így, jelenlegi állapotában is elmondja ez a tetem a maga történetét.

Ezzel a professzor megragadta a holttestet, és egy vásári kikiáltó ügyességével mutogatni kezdett.

– Láthatják, hogy nincs két méter magas, távol vagyunk az állítólagos óriástól. A rassz kétségtelenül kaukázusi, fehér fajta, vagyis a miénk. Koponyája szabályosan tojásdad, a pofacsontok nem állnak ki, az állcsont nem ugrik előre. Semmi nyomát nem mutatja a kiálló állkapocsnak, nézzék meg az arc szögét,¹ mérjék meg ezt a szögét, közel 90 fokos. De még tovább is mennék a következtetésekben. Merem állítani, hogy ez az emberpéldány a bibliai Jáfet nemzetségéhez tartozik, amelyik Indiától Nyugat-Európáig terjedt el. Ne mosolyogjanak, uraim!

Senki sem mosolygott, de a professzor nagyon is hozzászokott az ilyen tudós előadásokon a közönség derültségéhez.

– Igen - folytatta ismét felélénkülve -, ez egy emberi maradvány, annak a Mastodonnak a kortársa, amelynek a csontjai beborítják ezt a tájat. De azt már nem merném megkockáztatni, hogy elmondjam, milyen úton jutott ide az ember, a Föld eme óriási üregéig hogyan csúsztak le azok a rétegek, amelyekben menedéke volt. Kétségtelen, hogy a negyedkorban még hatalmas változások történtek a földkéregben: a Föld állandó hűlése repedéseket, hasadásokat, töréseket okozott, amiken a felső talaj egy része ide süllyedt. Nem akarok ebben a tekintetben állást foglalni, de mindenesetre az ember itt van, körülötte találhatók keze munkájának nyomai, a baltái, pattintott kövei, mind a kőkorszak jelei, és hacsak nem turistaként, a tudomány úttörőjeként érkezett ide, mint én, akkor nem lehet semmi kétségem őskori eredetének hitelessége felől.

A professzor elhallgatott, és én egyhangú lelkesedésben törtem ki. Egyébként valóban meggyőző volt, amit mondott, és az unokaöccsénél nagyobb tudósok is nehezen tudtak volna vitába szállni vele.

Ez a múmia nem volt az egyetlen a hatalmas temetőben. Lépten-nyomon újakat találtunk, és a nagybátyám kiválaszthatta a legtökéletesebb példányt a hitetlenek meggyőzésére.

Döbbenetes volt a látvány: emberi és állati generációk gyűltek össze ebben a temetőben. De a felvetődő súlyos kérdésre nem tudtunk válaszolni: vajon ezek az élőlények valami földmozgás következtében már holtan csúsztak le a Lidenbrock-tenger partjára, vagy itt éltek, ebben a föld alatti világban, az álégbolt alatt, itt születtek és haltak meg, ugyanúgy, mint a Föld-lakók? Eddig azt hittük, csak tengeri szörnyek és halak élnek itt. De hátha ember is bolyong még az elhagyott partokon?