Mit mutat az iránytű?

Itt végződik az, amit „hajónaplónak” neveztem, és olyan szerencsésen kimenekítettem a viharból. Most folytatom az elbeszélésemet.

Nem tudnám megmondani, mi történt a tutajjal, amikor nekiverődött a part szikláinak. Belezuhantam a vízbe, és csak Hans erős karjának köszönhetem, hogy megmenekültem a haláltól, hogy testem nem zúzódott össze a hegyes köveken.

A bátor izlandi a karjában vitt ki a hullámok közül, és tett le a forró homokra, a nagybátyám mellé.

Hans aztán visszament a sziklákhoz, a dühödt hullámok közé, hogy megmentse, ami megmaradt a tutaj rakományából. Nem bírtam megszólalni, úgy összetört az izgalom és a fáradtság. Egy jó óra kellett, hogy magamhoz térjek.

Eközben továbbra is ömlött a zápor, azzal a megkettőzött erővel, ami a viharok végét szokta jelezni. Kiugró sziklák nyújtottak menedéket a felhőszakadás elől. Hans ennivalót készített, de én hozzá se tudtam nyúlni. Mindhárman mély álomba merültünk a háromnapos virrasztás után.

Másnap reggelre az idő gyönyörű lett. Az ég és a tenger egyszerre csendesedett le, a vihar minden nyoma eltűnt. A professzor vidáman üdvözölt, amikor felébredtem.

– No, fiam, jól aludtál?

– Remekül - feleltem. - Még össze vagyok törve, de sebaj!

– Nem is, az csak a fáradtságtól van. Annyi baj legyen!

– De maga ma vidámnak látszik, Lidenbrock bácsi.

– Nemcsak vidám vagyok, de egyenesen boldog, fiam. Megérkeztünk!

– Az expedíciónk végcéljához?

– Azt nem, de ennek a végtelen tengernek a túlpartjára. Most szárazföldön folytathatjuk az utat, és igazán leereszkedhetünk a Föld gyomrába.

– Hadd kérdezzek valamit, Lidenbrock bácsi!

– Kérdezz csak, Axel!

– Hogy megyünk majd vissza?

– Vissza? Hát te már a visszamenésre gondolsz, mikor még oda se érkeztünk?

– Nem, csak tudni szeretném, hogy is lesz az.

– A világ legegyszerűbb módján. Ha egyszer leértünk a földgolyóbis középpontjába, akkor vagy találunk új utat, amin feljuthatunk a felszínére, vagy amúgy öregesen ugyanazon az úton megyünk vissza, amin leérkeztünk. Remélem, nem csukódik be mögöttünk semmi kapu.

– Akkor rendbe kellene hoznunk a tutajt.

– Rendbe bizony.

– És élelmünk maradt elég ekkora feladathoz?

– Maradt, persze. Hans ügyes fiú, biztosra veszem, hogy a szállítmányunk legnagyobb részét megmentette. Gyere, nézzük meg!

Kiléptünk széljárta, nyitott barlangunkból. Volt egy reményem, de egyben aggodalmam is: lehetetlennek tartottam, hogy a tutaj iszonyú partravetődésekor ne pusztult volna el minden rakománya. Tévedtem. A partra érve ott láttam Hansot egy csomó rendbe rakott holmi között. A nagybátyám forró hálával szorította meg az izlandi kezét. Ez az ember - hihetetlen odaadásában - dolgozott, amíg mi aludtunk, és élete kockáztatásával megmentette legféltettebb kincseinket.

Veszteségünk volt azért elég, így például eltűntek a fegyvereink - de hát azok nélkül még megvoltunk. A lőpor érintetlen maradt, miután kis híja, hogy fel nem robbant a viharban.

– Hát ha nincsenek puskák, akkor lemondunk a vadászatról - mondta a nagybátyám.

– Az nem baj. De mi van a műszerekkel?

– Itt van a manométer, az a legfontosabb, azért az összes többit odaadnám. A manométer segítségével ki tudom számítani, milyen mélyen vagyunk, és így azt is, hogy mikor érünk a Föld középpontjába. E nélkül megtörténhetne, hogy túlmegyünk, és az ellenkező oldalon jutunk ki.

Ez hátborzongató tréfa volt.

– Hát az iránytű? - kérdeztem.

– Az is itt van a sziklán, tökéletes épségben, és itt van a kronométer és a termométerek is. Vadászunk kincset ér!

Ezt el kellett ismerni, hiszen egyetlen műszer se hiányzott. A szerszámok és használati tárgyak közül is ott láttam a homokban szanaszét a létrát, kötélhágcsókat, köteleket, csákányokat és ásókat.

De még nem tisztáztuk az élelmiszer kérdését.

– Mi van az élelemmel? - kérdeztem.

– Lássuk csak! - nézett körül a nagybátyám.

Az élelmiszeres ládák tökéletes épségben sorakoztak a parton. A legtöbbet sértetlenül hagyta a tenger, így négy hónapra el voltunk látva kétszersülttel, sózott hússal, borókapálinkával és szárított hallal.

– Négy hónap! - örvendezett a professzor. - Hiszen akkor jut időnk lemenni és visszajönni, sőt a maradékból még futja egy nagy ebédre is akadémiai kollégáimnak.

Már rég megszokhattam volna a nagybátyám temperamentumát, mégis újra meg újra meglepődtem rajta.

– Most pedig felfrissítjük vízkészletünket azzal, ami a felhőszakadásból a gránitgödrökben összegyűlt, hogy a szomjúságtól se kelljen tartanunk. A tutaj kijavítására megkérem Hansot, bár nem hiszem, hogy még szükségünk legyen rá.

– Miért? - kérdezem.

– Van egy elgondolásom, fiam. Nem hiszem, hogy ugyanarra mennénk vissza, amerre lejöttünk.

Kissé bizalmatlanul néztem a professzorra, azon tűnődtem, nem bolondult-e meg. De épeszűnek látszott.

– Gyerünk reggelizni! - mondta.

Utasításokat adott a vadásznak, aztán felkapaszkodtunk együtt egy kimagasló oromra. Itt kitűnően megreggeliztünk: szárított húst, kétszersültet és teát fogyasztottunk, és meg kell vallanom, hogy soha így nem ízlett még étel. A jó levegő és az izgalmak után beállt nyugalom jóvoltából farkasétvágyam volt.

Reggeli közben megtudakoltam nagybátyámtól, hol is lehetünk most.

– Azt hiszem, ezt nehéz lenne most kiszámítani - aggályoskodtam.

– Pontosan kiszámítani nehéz - felelte -, sőt lehetetlen, mert a háromnapos viharban nem tudtam feljegyezni sem a sebességünket, sem a tutaj irányát. De azért becsléssel meghatározhatjuk a helyzetünket.

– Igen, az utolsó megfigyelést a gejzír szigetén tettük...

– Az Axel-szigeten, fiam. Ne hárítsd el azt a megtiszteltetést, hogy rólad nevezték el az első szigetet, amit felfedeztek a Föld belsejében.

– Jó. Tehát az Axel-szigetig körülbelül 270 mérföldnyit tettünk meg tengeren, több mint 600 mérföldnyire voltunk Izlandtól.

– Úgy van. Induljunk ki erről a pontról, és számítsunk négynapos vihart, ami alatt a sebességünk nem lehetett kevesebb napi 80 mérföldnél.

– Nem bizony. Tehát 300 mérföldet kell hozzáadnunk.

– Igen, vagyis a Lidenbrock-tenger egyik partjától a másikig 600 mérföldnyi a távolság. Tudod-e, Axel, hogy felveheti a versenyt a Földközi-tengerrel?

– Tudom, különösen ha csak széltében keltünk át rajta.

– Ami nagyon is lehetséges.

– És milyen érdekes, hogy ha a számításaink pontosak, akkor ez a Földközi-tenger éppen a fejünk fölött van.

– Valóban?

– Valóban, mert 900 mérföldnyire kerültünk el Reykjavíktól.

– Ez már szép kis út, fiam. De csak akkor igaz, hogy a Földközi-tenger alatt vagyunk, és nem Törökország vagy az Atlanti-óceán alatt, ha biztos, hogy nem tértünk el az eredeti iránytól.

– A szél iránya állandónak tűnt, ezért úgy gondolom, hogy most délkeletre vagyunk a Grauben-kikötőtől.

– Erről könnyen meggyőződhetünk, csak az iránytűt kell elővenni. Lássuk csak!

A professzor elindult a szikla felé, ahová Hans a műszereket rakta. Vidám volt, bizakodó, a kezét dörzsölgette, bolondozott. Micsoda legény! Utána mentem, kíváncsi voltam, nem tévedtem-e találgatásaimban.

A sziklához érve a nagybátyám kézbe vette az iránytűt, vízszintesen elhelyezte, és figyelte a tűt. A tű egy darabig remegett, aztán a mágnesesség hatására szilárdan megállapodott egy ponton.

A nagybátyám nézte, megdörzsölte a szemét, újra megnézte. Megdöbbenve fordult felém.

– Mi történt? - kérdeztem.

Intett, hogy nézzem meg magam. Felkiáltottam meglepetésemben. A tű ott mutatott északot, ahol mi a déli irányt feltételeztük! A part felé fordult, ahelyett, hogy a tengerre irányult volna.

Megráztam a műszert, megvizsgálgattam. Tökéletesen ép volt. Akárhogy is tartottam, nyakasan átfordult a váratlan irányba.

Semmi kétség: a viharban megforduló szél észrevétlenül visszasodorta tutajunkat arra a partra, amelyikről azt hittük, hogy magunk mögött hagytuk.